ZACHARY

A fejemre húzva a sapkát kulcsra zártam a bejárati ajtót. Jase viszont nem szólalt meg, csendben figyelte a sötétbe borult lépcsőházat, tisztán látszott rajta, hogy mélyen elmerült a gondolatai között. De hibáztathattam volna érte?

Összevissza kavarogtak a gondolataim, az egyik pillanatban újból magamon éreztem a hűs cseppeket a másikban pedig Jase ajkai kergették ki belőlem a buja sötétséget. Két véglet között pattogtam, és akármennyire is próbálkoztam nem bírtam belekapaszkodni az egyikbe sem. Beletörtek a körmeim. Vöröslő vér csordogált elő alóluk, és csupán ennyi kellett, hogy újból az arcom alatt érezzem a nedves betont, magam körül a susmogó, maszatos hangokat és Shaima elfehéredő ajkai közt csurgó vércsíkot.

Viszont Jase ott volt mellettem és mintha csak érezte volna, hogy lassan kihűlt a testem, egyszerűen összekulcsolta az ujjainkat és akkor már az a homályos lépcsőház sem tűnt annyira kietlennek.

Hűs volt kint a levegő, heves szél vágtázott keresztül az utcán, összeborzolta a fák csupasz lombjait és nem kecsegtetett mással csak esővel. Egyenesen érezni lehetett a lehullott cseppek félreismerhetetlen friss illatát, ami elkenődött az autókból pöffeszkedő gázzal.

Jase ujjai lehullottak rólam, elrejtette a tenyerét a zsebében, és igazán nem lehettem rá dühös és annál inkább se kellett volna neheztelnem rá, mégis fájt. Valami belül összeszorult, valami, amiről azt sejtettem, hogy már évek óta darabokban hevert a mellkasom mélyén, már egészen megporosodtak a szilánkok, viszont egy napsugár újult erővel törekedte át magát a vastag falon.

– Esni fog – jegyezte meg halkan felnézve a sötét égre. Nem sok mindent lehetett látni, de az angol ember már érezte, mikor közelgett az eső. Összébb húztam magamon a kabátomat és egyszerűen megvontam a vállamat.

Kivételesen nem volt csontropogtatóan fagyos a levegő és valahogy Jase közelében még a hűs cseppek sem riasztottak vissza. Olyan nagy bűn lett volna ez? – ötlött fel bennem a gondolat. Végre volt valaki, aki mellett biztonságban éreztem magamat. Számíthattam rá, hiszen ő volt talán az egyetlen, aki képes volt felrántani az aszfaltról.

Csendben sétáltunk. A szél átvágott kettőnk között, visszanézett ugyan, mégis tovább surrant, maga mögött hagyva a füstös homályt. Kikerültem a lábam alatt ólálkodó tócsákat és észre se vettem, hogy egy alig látható mosoly szökött fel az ajkaimra. Mert nem számított az, hogy nem szólaltunk meg, hiszen maga a csend is elég volt. A tudat, hogy mellettem volt, a tudat, hogy ha kell ő felrángat, tudat, hogy nem voltam egyedül.

Tudtam, hogy mélyen voltam, talán már akkor tudtam, mikor a dühítő csilingelést követően belevesztem először azokban az erdőre emlékeztető szemekbe. Vagy inkább egy színtiszta tópart, ami mélyén a sziklákon friss moha bújt meg.

És most itt volt mellettem, és úgy tűnt, hogy engem választott.

Igaz lenne ez?

Tényleg engem választott volna?

Csak a vágy – búgta egy kis hang a gondolataim mélyéről. És ugyan sosem hallottam felőle, most mégis gyűlöltem. Mindaddig míg Jase meg nem torpant.

Kérdőn néztem fel rá, de ő egyszerűen felmutatott az egyik házra, ahol az ablakokban megjelent az első karácsonyi dísz.

– Anya is karácsonyi dísz mániás, majd meglátod a házunkat karácsonykor, kész káosz – nevette el magát és átlépve az előttünk heverő pocsolyát a válla felett átnézve beleveszett a szemeimbe.

– Mindig is olyan szépnek gondoltam a karácsonyt, de mi nem nagyon szoktuk megünnepelni. – Jase kérdőn felvonta a szemöldökét. – Muszlimok vagyunk, én annyira nem tartom, de ez mindegy is – nevettem el magamat.

– Karácsonyfátok sincs?

– A nem ünnepeljük a karácsonyt hol nem érthető?

Jase megforgatta a szemeit, de azért megbökte a vállával az enyémet.

– Köcsög.

– Buzik – harsant fel egy morajló hang.

Egyszerre kaptuk fel a fejünket. Egy férfi egészen megbújt a ház árnyékában és az ajkaihoz illesztve a cigijét előbújt a homályból.

– Tessék?

– Jól hallottad – köpte felém a szavakat. – Vagy talán tévednék?

– Menjünk – ragadta meg a kezemet Jase, de az én lábaim valahogy nem mozdultak. Értetetlenül figyeltem az előttem pöffeszkedő alakot és évek óta először éreztem meg a késztetést, hogy megverjek valakit.

– Mit bámulsz, faszikám? Csak nem felállt? – röhögött fel egy adagnyi füstöt fújva az arcomba, a férfi lomhán tett felém egy lépést. – Nem követed a barátodat? Vagy talán ő is szégyell téged?

– Kopjon le! – csattant fel Jase és megragadva a csuklómat egy erőteljes mozdulattal rántott maga mögé. – Ha tesz még egy kibaszott lépést felénk!

– Akkor mi lesz?

– Ne akarja megtudni – sziszegte a képébe, egyetlen egy további pillanatra se eresztve el a karomat. A fiú izmai pattanásig feszültek és őszintén nem láttam még őt ennyire dühösnek.

A férfi egy utolsó pillantást vetve ránk elnevette magát, mégsem lépett felénk. Felmérte maga előtt Jase-t és be kellett ismernie, hogy esélye sem volt. A csikket elém dobva jutalmazott meg egy kacsintással, majd megindult az ellenkező irányba, elveszve a ködös éjszakában.

Viszont a szavak valahogy a torkomon akadtak és még az sem segített meg, hogy a fiú szemei aggódva barangolták körbe az arcomat. Mert reszkettek a csontjaim. Fájdalmasan összeszorult a szívem és nem is tudom mi fájt jobban a férfi gyűlölködő modora, vagy, hogy meg sem érdemeltem a haragot, amit irántam táplált. Görcsösen próbáltam megfelelni mindenkinek, de rá kellett jönnöm, hogy a világ egyszerűen nem akarta, hogy ezt tegyem. Minden egyes próbálkozásomat hahotázva fogadta, egyszerűen visszalökött a pocsolyába és a szemeimbe bámulva várta, hogy mi lesz a következő lépésem. Hogy képes leszek-e felállni újból.

Jase az állam alá fűzte az ujjait és egy apró mosollyal próbált jobb kedvre deríteni. A szavai bennem égtek, mert igaza volt! Nem ismert. Nem tudta, hogy mi történt velem, hogy miért voltam ennyire elrontva! Nem ismert, mert rettegtem attól, hogyha megismer már nem akarna többé. Mert mi van, ha az ő szemeiben is felgyullad majd az a szánakozó kis villanás? Akkor mit tegyek majd?

Mégis éreztem, hogy nem csinálhattam ezt tovább. Mert lassan elérte az elmémet a gondolat, hogy addig esélyem sem volt új életet kezdeni, amíg egy valakit legalább nem engedtem közel magamhoz. És miért ne lehetne ez a valaki Jase? Annak ellenére, hogy még nem ismerte meg teljesen önmagát, hogy nem fogadta el minden egyes részét, még itt volt mellettem. Barátként viselkedett velem és bár abszurdnak tűnt a gondolat, mégis úgy éreztem, hogy törődött velem.

Néha csak azt vettem észre, hogy felvillant valami a szemében, talán az aggodalom, de olyankor mindig kissé közelebb dőlt hozzám, vagy egyszerűen hagyta, hogy a térdünk halványan súrolja egymást. És az is lehet, hogy mindez nem is volt tudatos, de a jelenléte, az a nyers fenyvesekre emlékeztető illata képes volt valahogy nyugalmat csempészni belém.

Lenéztem az ujjaimra majd fel a fiúra. Jase tekintete borús volt, talán még mindig a történteken agyalt, kissé összeszorította az ujjait, mintha csak felkészült volna egy támadásra, ami a ködön túl szemezgetett velünk. Az is meglehet, hogy az a szörny a valóság volt, a saját titkaim.

– Van kedved elszívni egy jointot? – szólaltam meg végül megtörve az éjszaka sokat sejtető, morajló csendjét. Jase hirtelen kapta fel a fejét.

– Van nálad?

– Nem messze lakik egy ismerősöm.

Jase válaszként csak bólintott. A hátralévő út alatt egyikünk sem szólalt meg, én a nedves betont figyeltem a bakancsom alatt, míg Jase inkább a sötét fellegeket bámulta. Kesernyés volt a köztünk megülepedett csend, de hát ezért kellett a fű nem? Hogy ellazítsa az izmaimat, hogy végre ne érezzem azt a fránya szorítást a torkom körül, hogy felengedjenek a szerveim. Mert belefáradtam az állandó készenlétbe. Elegem volt abból, hogy folyamatosan rettegtem, hogy egyetlen pillanatra sem bírtam elereszteni az emlékeket. Mert megpróbáltam! Megpróbáltam nem minden tárgyban őket látni, vagy inkább a saját hibámat. De nem ment.

Minden egyes alkalmat követően újból a betonon kötöttem ki, most mégis másban reménykedtem. Hiszen most nem voltam egyedül, itt volt velem Jase és a fiú talán az utolsó pillanatban majd utánam tud kapni. A karjaiba szorítani és elfeledtetni velem a múltat.

Ezért akartam neki elmondani.

Mire Caleb házához értünk már a felettünk pislákoló lámpák fénye is fáradtan cseppent a nedves betonra, ám a férfi már az ajtóban várt minket. Egy nyúzott hálóköpenyt viselt. Félszemmel felmérte magának Jase-t, majd rám emelve őket alig láthatóan felvonta a szemöldökét.

– Yaseen, jó téged látni! – megveregette a vállamat majd egy mosollyal megrázta Jase kezét. – A szokásos, ugye?

Csak bólintottam és mire a kezébe nyomhattam volna a bankjegyet két feltekert cigarettát nyomott a zsebembe és egyetlen további szó nélkül tért vissza a lakásba.

– Hol?

– Hozzátok? Felismeri anyukád a szagát?

– Ráfogom, hogy cigi – nevettem el magamat, mire Jase ajkaira is egy alig látható mosoly szökkent fel.

. . .

Kitárva az ablakot figyeltem, hogyan ragadták meg a gomolygó füstöt a szellő csintalan ujjai. Jase az ágy támlájára támasztotta a fejét és egyetlen egy pillanatra sem rángatta le rólam a szemeit, és talán jó érzés volt a figyelme alatt lubickolni. Érezni a tekintetét, ami olyan gyengéden cirógatta a bőrömet, hogy egészen beleborzongtam. Vagy csak a hűs levegő tehetett róla?

A cigi a hamutartóban füstölgött, megtöltve egy ismerős telt illattal a szűk szobát, viszont így már nem is tűnt annyira fojtogatónak a torkom körül ólálkodó szorítás és már nem feszültek annyira az izmaim se.

Egy halk sóhaj szökött elő belőlem, mint egy néma óhaj. Mert minden tökéletes volt, a keserű csöndnek nyoma veszett, nem szorongatott tovább a komor félelem és talán készen álltam rá, hogy elmeséljek a fiúnak egy egészen szomorú történetet. De akárhányszor nyitottam ki a számat, a hangok valahogy a torkomon rekedtek. Egy óra ketyegett a háttérben, hallottam Jase lomha lélegzetvételeit, susmogó szavakat duruzsló leveleket és mégsem ment.

Így hát megfordultam a tengelyem körül és a hűs éjszakában ázó utca helyett Jase-re vezettem a figyelmemet. A fiú egy óvatos vigyorral üdvözölt és csak ennyi kellett. Felszakadt belőlem egy kósza kacaj és az ölébe kúszva, két tenyerem közé szorítottam az arcát. Azt a csodálatos arcot, amin most egyetlen kétely sem ült.

Egy csókot csentem tőle, amiből több tucat lett. Hátha ezek voltak az utolsó csókjaim tőle.

Jase nevetve húzott magához és ha nem kószált volna az elmém mélyén a tény, hogy mindent el akartam neki mondani, talán tökéletesnek tetszett volna ez az éjszaka. Homályosan elsuttogott ígéretekkel, tétova érintésekkel és megannyi édes csókkal. De az a fakó szörny most is körülöttem ólálkodott és mikor már megfeledkeztem volna róla ő rám vetette magát.

– Jase?

A fiú ujjai a fürtjeim közt babráltak.

– Hmm?

– Én ­– könnyes szemekkel pislantottam a radiátor előtt sorakozó vásznak felé, ám nem mozdultam. Beburkoltam magamat a fiú illatába és nem ügyeltem a körülöttem ólálkodó sötétségre. Nem figyeltem a felharsanó sikkantásra, a vörös vércsíkra, kizárólag Jase kopácsoló szívverésére. – Mondanom kell valamit.

– Igen?

Lenézett rám, a szemei elől talán még a frissen bimbózó falevelek is szégyenteljesen elbújtak volna.

– Egyszer volt egy kiállításom – súgtam bele a mellkasába. – Négy évvel ezelőtt, tökre sikeres volt, másnap még néhány újság is lehozta a híreket. A szüleim is büszkék voltam rám, ha láttad volna a húgomat! – Egy torz, nevetés szerű hang szökött elő belőlem. Jase ujjai pedig megtorpantak egy pillanatra, de hamar visszaköltöztek a fürtjeim közé. – Volt ott egy srác, Michael Fletcher, akibe talán egy kicsit szerelmes voltam. Én csak ünnepelni akartam, Jase! Csak megünnepelni, és egy kicsit szórakozni, hiszen olyan sokat dolgoztam és ott volt Mike, azt mondta megérdemeltem! Ott volt Shami, a barátaim és én eleresztettem magamat. – Az utolsó szavakra elcsuklott a hangom. Jase a mellkasához szorított.

– Nem kell elmondanod, Zee.

– Én csak meg akartam ünnepelni –

Csak ekkor figyeltem fel a ragacsos könnyekre.

– Zee –

– Az én hibám! – buktam bele a karjaiba és Jase nem eresztett, sőt olyan erősen szorított, mint még soha. – Az én hibámból történt.

– Nem igaz – súgta bele a bőrömbe és ugyan nem tudta miről beszéltem mély hangja egy egészen kevéske nyugalmat csempészett a mellkasom mélyén vágtázó szívembe.

Elmondtam neki.

Elmondtam neki mi történt aznap este. Talán az is meglehet, hogy én is visszabuktam az aszfaltra. Égett a bőröm, annak ellenére, hogy jéghideg volt a föld. Vacogtam pedig lángoltak a tagjaim. Két véglet között pattogtam, akár egy átkozott labda, és mikor feltártam a szemeimet Shaima üveges íriszei pislantottak vissza rám, keskeny ajkait egy alig látható vérvörös csík szabdalta ketté. Akkor még nem értettem, hogy mi történt. Nem értettem azt, hogy miért nem kaptam levegőt, hogy miért sípolt a tüdőm, csak a lány kezét szerettem volna megragadni. Ennyit akartam. Mégsem bírtam megmozdulni és ahogy a maszatos percek talán órákká olvadtak, lassan elérte a tudatomat a gondolat, hogy ez a valóság. Felvillant egy emlékkép. Egyenesen a bőröm éreztem abbu riadt kiáltását, a fékek végtelen sikoltását az üres éjszakába, aztán mindez beleveszett a szurkos ujjú sötétségbe.

Jase ujjai halovány köröket cirógattak a bőrömbe, édes semmiségeket súgott a fülembe és mikor végre visszatértem az ölelésébe egy édes csókkal üdvözölt.

És annyira szép volt!

Üveges zöld szemeit képtelen volt leszaggatni rólam, és az a néhány laza fürt, ami az arca elé konyult, egyenesen vonzotta az ujjaimat. Nem volt kedvem ellenállni a kísértésnek, így egyszerűen a puha tincsei közé vezettem őket és mikor megajándékozott egy mély csókkal már valahogy nem tudott visszarántani a múlt.

A fiú egy könnyed mozdulattal temetett be a testével, hiszen annyival nagyobb volt, mint én. Széles tenyere körbebarangolta a karomat és mikor már nem talált újabb szabad bőrfelületet, végigfutatta őket a kulcscsontomon. A számban éreztem a lélegzetvételeit, és kár lett volna tagadnom, egyenesen elnyeltem őket. Mert szükségem volt rá. A közelségére, arra a részegítő érzésre, amit minden egyes érintése és csókja magában hordozott.

A gondolataim egy maszatos katyvasszá olvadtak, mégsem bántam. Hagytam, hogy elborítson a csókjaival, hogy leheletkönnyű szavakat égessen a bőrömbe, hogy a nyelve egy nedves ösvényt felejtsen rajta, hogy majd magányos óráimban végigjárhassam őket újból.

Az ajkaira nehezedtek a sóhajaim és mikor feltárta a szemeit azt hiszem még inkább beleestem abba a gödörbe, aminek ásásába akkor kezdtem, mikor először megismertem őt. Nem számított a múlt. Már nem voltak titkaim, viszont a fiú továbbra is itt maradt velem.

Elnyelt a testével, beterítette a mellkasomat és mikor a nadrágom övéhez ért, csupán egyetlen egy pillanatra lesett fel rám, némán rákérdezve, hogy jó-e ez így? Szavak helyett egyszerűen a tarkója után kaptam és egy újabb csókba olvadva magammal rántottam, vissza a meleg takarók közé.

– Ne hagyd abba!

Jase szemeinek zöld csillanása odaveszett, egy fekete, vágytól sötétlő ékkövet hagyva maga mögött. A fiú bólintva bukott újból az ajkaimra és az összes ki nem mondott ígértet kiszívta belőlem.

Tenyere tétován simult a nadrágomra és egyenesen éreztem, hogy megrándult a farkam. Jase egy halovány mosollyal markolt rá és azt hiszem akkor az összes hang a torkomra fagyott. A sarkam egyenesen a matracba fúródott, az ujjaim összekunkorodtak, míg a fiú arcát egyszerűen a tenyerem köré zárva húztam le egy újabb csókra. Mert nem volt elég.

A nyelve forrón kúszott a számba, egy mély füstös táncba olvadva az enyémmel.

– Jó érzés? – súgta egészen halkan.

Aprót bólintva kaptam a szája után, de csak egy halovány nevetés volt a válasza, hiszen a bőrömre bukott, nyelvével megízlelve a ráolvadt izzadságcseppeket.

– Beszélj hozzám, tudni akarom, mi a jó – pislantott fel sűrű pillái alól.

– Kérlek – susogtam bele az éjszakába. A bőrömön éreztem a vigyorát és mikor könnyedén letolta rólam a nadrágomat már nem maradt egyetlen egy cseppnyi önuralmam sem. Halkan magamba szívtam a levegőt, mikor megéreztem az ujjait a csupasz és érzékeny bőrfelületen.

– Nézz rám!

Hátrahanyatlottam mert úgy tűnt nem maradt több erő az izmaimban, a fiú ajkai tétován fonódtak körém, mintha valójában nem is tudta volna mit kezdjen az egész helyzettel. Minden egyes érintése sikoltott a bizonytalanságtól, de talán ez volt benne a legédesebb. A hangok a torkomra fagytak és mikor a fiú felnézett azok mögül a sűrű, sötét pillák mögül képes lettem volna a szájába élvezni.

– Jase – búgtam bele az éjszakába. – Kérlek! – Pedig valójában abban se voltam biztos, hogy mit is kértem tőle ennyire elkeseredetten.

– Shh – a nyelve fürgén járta körbe a farkamat egyetlen egy további pillanatra se eresztve el a tekintetemet. Reszkettek a lábaim, a vádlim szörnyen feszült és mikor újból a szájába vett egyszerűen képtelen voltam tartani magamat. A nyelvére élveztem.

Jase gondolkodás nélkül lenyelte az ondómat és végigfutattva a nyelvét az ajkain és felkúszva hozzám egy csókot csent el tőlem. A számban éreztem az ízemet.

– Milyen volt? – kissé rekedtesnek tetszett a hangja, de szavak helyett csak egy újabb csókot loptam el tőle.

– Csodálatos – búgtam a bőrébe, mire egy szégyenlős nevetés volt a válasza. Ráégettem a mosolyomat, mert annak ellenére, hogy hogyan kezdődött az éjszaka, nem éreztem mást magamban, mint boldogságot, fuldokoltam benne, de ha őszintén választhattam volna engedtem volna, hogy maga alá temessem a boldogság. – Első alkalom, mi?

Jase a tenyereibe temette az arcát és nevetve rázta meg a fejét.

– Utállak.

– Most te jössz – súgtam a torkára, de mikor a nadrágjára simítottam volna az ujjaimat, Jase hevesen kapott értük. – Hmm?

– Nincs rá szükség – rázta meg a fejét, ám miután észrevette, hogy mennyire eltökélt voltam, engedte, hogy az addig magában tartogatott pír lassan elárassza a bőrét. – Egy kibaszott tiniként a gatyámba mentem.

Egy egészen kicsi vigyorral borultam rá és egy csontropogtató ölelésbe húztam.

– Nincs ezzel semmi baj.

– Nincs?

Felemeltem a fejemet a mellkasáról és megráztam a fejemet. A homlokom körül ólálkodó fürtök pedig kacagva követték a mozdulatot. Mutatóujjammal végigkövettem alsó ajkának a vonalát, végül mégis felváltottam azt az ajkaimmal és biztosítottam róla, hogy semmi baj nem volt ezzel. Sőt. Édes volt.

– Aranyos vagy.

– Na jól van, elég ebből! – rázott le magáról.

Kuncogva bújtam a takaróm alá, ám Jase még időben húzott magához és a nyakhajlatomba temetve az arcát egy gyengéd puszit lehelt a bőrömre, és tűnt, hogy akár ezer vers is hiábavaló lett volna, hiszen ez volt a tökéletes végszó.

. . .

– Kivirultál – szólalt meg egyik reggel ammi. Az arcát a tenyerére fektetve vontatta végig rajtam a szemeit, az ajkai szegletében egy apró mosollyal. – Csak nem Vivian fia tehet erről?

– Ammi –

– Csak boldog vagyok, hogy így láthatlak – fejezte be halkan. – Olyan rég volt, hogy egy ekkora mosollyal keltél fel, ennyi az egész.

Nem válaszoltam, egyszerűen viszonoztam ammi mosolyát és megpróbáltam egy gátat húzni az előtörekvő érzéseim elől. Meglehet, hogy sikerrel jártam, de mikor hagytam, hogy a pillantásom az ölemre essen egyetlen egy könnycsepp mégis kiszabadult a magas kerítés mögül.

Ammi nem hazudott. Tényleg úgy éreztem mintha végre annyi év elteltével újból lélegezhettem volna, mintha végre felbuktam volna a víz alól. Arcul csapott az oxigén, először fel sem ismertem, aztán mikor megízleltem már képtelen voltam elereszteni. És talán mindennek köze volt egy zöld szemű fiúhoz.

Pontosan tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem kecsegtetett semmi jóval a mellkasom mélyén kalapáló szívem üdvrivalgása. Mert mégis ki biztosíthatna arról, hogy jó ötlet-e közel engednem magamhoz? Ki tudja, talán csak egy kísérleti alanynak tekintett mindvégig.

A gondolatra menten összeugrott a gyomrom és az addig lenyelt falatok is mintha visszakúsztak volna a torkom környékére. Bízni szerettem volna a fiúban, bízni abban, hogy ő talán más volt, mint a többi. Ebbe a gondolatba kapaszkodtam és mikor az éjszaka közepén a mellkasára vont ezzel aludtam el.

– Mikor érsz haza?

Hirtelen kaptam fel a fejemet és beleveszve abba a két fakó szempárba, mintha szíven ütött volna a valóság.

– Lesz néhány órám, utána pedig dolgozom. Lehet benézek Tessához is.

Óvatosan megmasszíroztam a csuklómat, ami az éjszakáig nyúló festés hatására kissé görcsölt.

– Akkor majd holnap találkozunk.

Egy apót bólintva szedtem össze magamat és egy utolsó csókot lehelve a homlokára végigsimítottam hűs bőrén. Szerettem azzal nyugtatni magamat, hogy a napok elteltével a mintha nő szemeibe is visszaköltözött volna egy kis szín. Lehet, hogy hatottak a gyógyszerek? Ammi egy szeretetteljes mosolyba burkolt, majd visszabukott a kopottas asztalon felejtett rejtvényes füzetébe. Ősz tincsei hűségesen omlottak az arca köré, akár egy fakó glória.

– Akkor holnap – motyogtam bele a bőrébe.

A nő figyelmét már teljesen felemésztették a számok és mire kiértem a hűs utcára talán már meg is feledkezett rólam.

A fejemre húzva a sapkát végigsimítottam a biciklimet keresztül szelő karcoláson, egészen úgy tűnt, hogy minden egyes nap emlékeztetni akart arra a rövidke pillanatra, mikor úgy éreztem, hogy betelt a pohár. Mikor egészen úgy tűnt, hogy nem maradt több remény. De hát éltem még nem? Éltem, tehát küzdenem kellett. Egy szebb és jobb jövőért, hogy ammi ajkain ne csak egy ócska ábránd legyen a mosoly, hanem egy büszke dísz.

Nem telt el nap, hogy ne kívántam azt, hogy bárcsak itt lett volna abbu. Valahogy a férfi mindig jobb kedvre tudta deríteni ammit, lehet, hogy azokkal az ócska vicceivel, amin ammi talán csak jóindulatból kacagott fel. Mégis képes volt napfényt csempészni egy felhős délutánba. És Shami, aki talán nem a jókedvéről volt híres, mégis, ha valami igazán piszkálta a fantáziáját elképesztő mértékű szenvedély költözött azokba a sötét szemekbe. Mindig irigyeltem a kitartását. Meglehet, hogyha ő maradt volna itt helyettem sokkal jobban vészelte volna át a helyzetet. Talán képes lett volna meg-meg nevettetni ammit, egy jobb és boldogabb jövőt kialakítani kettőjük számára.

De nem Shaima maradt itt és nem is abbu, hanem én. Én, aki valamiért mindig csak a háttérben kódorgott. Nem volt bennem semmi megragadó, semmi különleges. Nem érdekeltem senkit, és mégis én maradtam itt. Mi ez ha nem a sors őrült játéka?

Egy mély sóhajt követően kerültem ki az úton hullámzó pocsolyák egyikét és csak egy rövidke pillantást engedtem meg magamnak. Az égboltot megannyi vastag, szurkos felhő hálózta tele és ha nem lettem volna biztos abba, hogy nappal volt, talán egy pillanatra elbizonytalanodtam volna, hiszen a vörös táglákkal beborított házakat ezúttal egy ragacsos köd itta kopárrá.

Gyűlöltem a levegőben terjengő nedvességet, a hűs szelet, ami végigkarcolta a bőrömet. Közeledett a tél és ezt kár lett volna tagadni.

Egy halk sóhajt követően bukdácsoltam le biciklimről és egy-egy tétova mosolyt megejtve néhány csoporttársam felé, beléptem a fűtött helységbe. Egyáltalán nem volt kedvem egy újabb végtelenül hosszú művtörire és másodpercre felötlött a gondolat, hogy talán hagynom kellene az egészet és inkább a pincében befejezni a portrémat, de a záróvizsga képe egyenesen kiugrasztott a bőrömből.

Nem tévedtem. Az előadás pontosan annyira volt unalmas, mint amilyennek azt gondoltam, csupán elszórtan tévelygett be egy-egy diák, de egészen biztos voltam benne, hogy azok is csak véletlenül.

– Zachary!

Ijedten rezzentem össze, de csak Amy volt az. A lány egy hatalmas mosollyal vágott át a padokon és mit sem törődve a professzor megrovó pillantásával mellém huppant.

– Hát te? Szerintem még sosem láttalak művtörin.

Beletúrt a táskájába és előhalászva egy kopottas füzetet, azonnal felcsapta azt.

– Valamikor el kell kezdeni, nem?

Elnyomott egy mosolyt majd egy bolyhos végű tollal felírta a táblára firkantott címszavakat.

– Egy ilyen kincses bigyó boltban vettem – mutatta fel a tollas szerzeményt. – A nő tökre úgy nézett ki, mint egy boszi. Azt mondta, hogy ez egy ilyen kívánság toll. A bőrödre kell írni egy szót és teljesül, aztán lehet, hogy valami méreg van a tintájába, de őszintén megéri kockáztatni. Ki akarod próbálni?

Lelkesen nyomta az arcomba a bolyhos tollat és már csak a mosolya miatt képtelen lettem volna nem elfogadni. Zavartan forgattam meg az ujjaim között, majd mikor visszaadtam volna a lány felhorkantott.

– Mi van?

– Nem kívánsz?

Lenéztem a markomban szorongatott tárgyra és alig láthatóan megráztam a fejemet.

– Nem nagyon hiszek ezekben.

– Pedig nem rossz néha hinni az ilyenekben, levesznek egy kis terhet a válladról – mosolyodott el, majd megpörgetve a tollat sebtében lekörmölt néhány elhangzott szót.

Hatalmasat nyelve fúrtam bele magamat a székembe és megpróbáltam nem a mellkasom mélyén gomolygó kesernyés érzésre fókuszálni, de egyszerűen megragadta a figyelmemet és szándékosan nem eresztett el. A lány szavai körbe-körbejártak az elmémben és amint el szerettem volna engedni őket ott feküdtem megint az aszfalton, az orromban a kifolyt olaj és benzin kettőse, a bőröm alatt a hűs cseppek és a beton göcsörtös felszíne, előttem pedig a húgom kifakult szemei.

Hinni akartam, de hogyan hihettem volna azok után, hogy nem voltak képesek meghallgatni az imáimat? Mégis, hogy hihettem volna bennük, mikor engem választottak arra, hogy éljek tovább?

Összeszorult a torkom és mire észbekaphattam volna már kifelé tartottam az óráról. Folyt rólam a víz és nem kaptam levegőt! A torkomon tekergett egy fránya kígyó és mikor leszerettem volna rántani onnét, az csak még inkább rászorított.

Ha engem választottak, akkor vajon miért nem engedtek már el végre ezek az átkozott láncok? Miért nem feledhettem el egyszerűen őket, hogy ne fájjon minden egyes nap ennyire. Mert nem voltam benne biztos, hogy tovább bírok így élni. A folytonos kínzó emlékekkel és a bennem kódorgó bűntudattal. Mintha én tehettem volna érte. Mintha csak én kértem volna azt a sofőrt, hogy részegen pattanjon be a kocsijába és tegyen tönkre egy családot.

A térdemre fektettem a homlokomat és észre se vettem, hogy potyogtak belőlem a könnyek. Gyűlöltem őket, hiszen minden egyes alkalommal ammira emlékeztettek. Az éjszakára, amikor megkapta a hívást, hogy a családja egy autóbalesetet szenvedett. A férje és a lánya azonnal életüket vesztette, a fia pedig már a kórház felé tartott.

Az első emlékem arról az éjszakáról ammi könnyáztatta, üveges szemei voltak. Talán megkönnyebbült egy kicsit, hiszen én ott maradtam vele, mégis az időelteltével a fájdalom lassan megkörnyékezte a szívét és ma már nem maradt egykori önmagából semmi, csak egy kósza árnyék. Már abban se voltam biztos, hogy volt-e innen visszaút. Láthat még fényt, vagy a falakat már semmi sem képes áttörni?

Lomhán töröltem meg az arcomat és egy kis hűs vizet fröcskölve a bőrömre már nem csíptek annyira a szemeim. Egy fáradt sóhajt követően léptem ki a WC-ből, de meglepetésemre az ajtó előtt a vörös hajú lány ácsorgott. Hatalmas szemeit felvezette rám és egy félénk mosollyal üdvözölt.

– Ugye minden rendben? Valami rosszat mondtam? – Talán láthatta bennem, hiszen egy sor szitokszó tört elő belőle.

– Nem tudhattad – siettem a megnyugtatására, de a lány hevesen megrázta a fejét.

– Tudom, mégis annyira szarul érzem magam! Tudok valahogy segíteni?

– Csak kell egy kis idő – ismertem be egészen halkan, nem is értve először azt, hogy mégis miért nyíltam meg a lány felé, ám valami volt azokban a hatalmas, sötét szemekben. Amy csak bólintott majd tétován kinyújtva a kezét végigsimított a karomon.

– Igazán sajnálom.

– Nem a te hibád.

Amy egy utolsó bólintást megejtve a zsebeibe rejtette kissé reszkető tenyereit és egy gyors fordulatot követően megindult vissza a terem felé, viszont egyszer még hátranézett. Talán nem számított arra, hogy őt fogom figyelni, hiszen egy zavart intést követően megszaporázta a lépteit és végül eltűnt az első kanyarban.

A lány jelenléte képes volt egy kevéske könnyedséget csempészni a mellkasom mélyén kalapáló szervbe és mikor kiértem a hűs szellőtől zabos utcára már a sűrű köd sem volt annyira fojtogató. És az is meglehet, hogy hálás voltam neki, hiszen ha talán még akkor nem is értettem meg, de a lány személyében találtam egy barátot. 

Kedveseim!

nos hát meg is jöttem egy újabb fejezettel, amivel kínkeservesen közel araszoltunk már a végéhez :( de ne szomorkodjunk hiszen még tartogatok öt roppantul hosszú fejezetet a vázlataimban ;)

kinek hogy telnek a napjai? hogy vagytok? nyugodtan beszéljetek hozzám, egyáltalán nem bánom a kommunikációt, sőt szívesen beszélgetek veletek! innen jut eszembe köszönöm az előző fejezet alá felejtett megjegyzéseket, igazán fel tudtok velül dobni! szóval ha ezzel arra ösztönzök többeket, akkor nyugodtan!

néha elcsodálkozom azon, hogy az egyes történeteimen, amelyeket már egy ideje pocséknak gondolok, rengeteg megtekintés van, de amit jónak gondolok azon kevéske, ti erről mit gondoltok?  :/

Kellemes Nyuszit mindenkinek!🐰

vigyázzatok magatokra! és sok-sok puszi, mint mindig!

love u all

kyra!