JASE

Csendben ültem le az ebédlő asztalhoz. Anya minden egyes sejtjével próbálta fenntartani azt a látszatot, hogy minden rendben volt, de hülyeség volt tagadni. A kukában pihenő megannyi boros üveg és püffedtre sírt szemei egészen másról árulkodtak. Reszketett a keze miközben egy kis rizst pakolt a tányérjába és miután a fele a tányér mellé esett a nő hirtelen pattant fel az asztaltól és a tenyereibe temetve az arcát egyszerűen kirohant az ebédlőből. Ott felejtve engem egyedül abban a hatalmas szobában. Tessa már csak látogatóba járt haza és mikor a nő szemeibe kellett néznie nem láttam mást csak a kibaszott haragot és szerettem volna ráordítani, hogy az egyetlen, akit hibáztatni lehet ebben a helyzetben az apa volt.

De nem ordítottam, sőt nem mondtam semmit.

Egyszerűen befordultam a szobámba és egyetlen egy további szó nélkül merültem el a jegyzeteimben vagy abban a néhány kottában, amit az ágyam rejteke alól mostanság már túlságosan gyakran szedtem elő. Olyankor csak játszottam. Hallgattam a falakról visszaütődő hangokat és akkor nem gondoltam anyára, apára, sőt még Zachary sem jutott az eszembe. Akkor csak én léteztem és a gitárom.

Halkan erőszakoltam egy falat rizst a számba, de kurvára úgy éreztem, hogy menten az egészet az asztalra hányom. Letettem a villát az abroszra és minden kibaszott erőmet összeszedve kerestem meg anyát. Hiszen nem mehetett ez így tovább, hogy annyira elkeseredetten kerülgettem a témát, amiről már hónapokkal ezelőtt beszélnem kellett volna vele. Mégiscsak egy gyerek maradtam, nem? Féltem attól, hogy anya gyengének fog látni, féltem attól, hogy maga a beszélgetés mit fog a felszínre hozni, ám nem lehetett tovább hallogatni.

Lomha léptekkel közelítettem meg a konyhát és nem tévedtem. Anya a pultnak dőlve húzta meg az üveget ám amint kiszúrtak a szemei, az üveg kihullott a kezeiből és egyenesen a csempén végezte. Az üveg szilánkosra tört, de ő még idejében pattant el a helyszínről és csupán a vörös nedv és az éles darabok árasztották el a csempét. Neki nem esett baja.

– Jase – súgta alig hallhatóan. A könnyeket már képtelen volt visszatartani, így az összes csepp az arcán végezte, míg ő elkeseredetten hullott a padlóra. Kicsire húzta össze magát, elrejtve előlem, hogy mennyire remegett az egész teste.

És akkor végigvágtatott bennem a töménytelen harag. Gyűlölet. Gyűlöltem apát. Gyűlöltem, mert képes volt ekkora fájdalmat szítani anya tehetetlen lelkében. Ketté akartam tépni, de közben mégis csak az ölelésére vágytam. Hogy bíztasson azzal legalább egyetlen faszom pillanat erejéig minden rendben lesz. Hogy így lesz a legjobb.

De nem volt itt. Itt hagyott minket az üres házban, ahol egyedül anya elkeseredett szipogása visszhangzott.

Mit tehettem volna, vagy inkább mit kellett volna tennem?

– Anya.

És akkor már én sem bírtam visszatartani azokat a genyó könnyeket. Gyűlöltem őket, le akartam őket onnét tépni. Megsemmisíteni, hogy soha a kibaszott életbe ne keljen velük újból találkoznom. Annyira elfelejtettem volna őket. Visszalépni abba a faszom tengődésbe, ami azelőtt volt, mielőtt ez az egész szarkupac elkezdődött. Csak vissza akartam menni. Ennyire sokat kértem?

A nő megrázta a fejét, de mikor kikerülgetve a szilánkokat mellé térdeltem muszáj volt rám néznie. Fájdalmat láttam, kurva sok fájdalmat. Csodálkoztam, hogy hogy nem roppantotta eddig össze, hiszen alig evett valamit és mindig azokat a hülye boros poharakat ürítgette. Míg én gyáva módra csak néztem azt, hogyan esett ugyanolyan faszom darabokra, mint a boros üveg.

– Minden rendben lesz – ennyit bírtam kinyögni. A nő csak egy egészen gyenge mosolyt erőltetett az arcára, de az is hamar lehullott onnét. – De most komolyan beszélek, anya. Minden kurva rendben lesz, mert ennek így kellett lennie. Az a faszkalap lelép azzal a ribanccal, de mi itt leszünk neked. Nem fogunk ott hagyni, anya. Ennyit azért csak tudhatnál – nevettem el magamat küzdve azzal az idióta sírással.

– Honnan tudtad? – susogta halkan. A szemeit megtörölte a felé nyújtott szalvétával.

– Láttam őket, még régebben.

– Ezért voltál vele ilyen mocsok? – nevette el magát halkan, mintha csak önmaga sem hinné el, hogy ebben a helyzetben a nevetést választotta.

– Hibáztatsz érte?

– Dehogy – rázta meg hevesen a fejét és gyenge ujjai az arcom köré fonódtak. – Dehogy haragszom. De Tessa... ő ugye nem tudja?

– Nem, de meg kell tudnia.

– Ő neki nem szabad – sírt fel újból és ekkor már az a halvány mosoly se derengett fel. – Ő, annyira szereti őt, összetörné, Jase. Neki nem szabad elmondanod.

– Tudom, anya, de muszáj. Az a féreg –

– Jase!

– Úgy nevezem őt, ahogy akarom, anya. Leszarom azt, hogy az apám. Akkor viselkedjen úgy mintha az lenne és akkor talán kap egy kis tisztelet tőlem! – csattantam fel, mire a nő újból leejtette az arcát. – Tessa talán összetörne, de megérdemli az igazságot. Tudnia kell azt, hogy mit tett és ha azután is kiáll mellette, akkor az az ő hibája. – Tétován simogattam meg az arcát, ám erre csak több és több könny tört elő belőle. – Sosem mondtam, de szeretlek anya és nem érdekel, hogy ez az utóbbi fél év mennyire volt szar és elcseszett. Együtt majd túltesszük magunkat rajta, ez nem a világ vége. Sőt, ha az a faszkalap ennyibe vette az egész kapcsolatotokat, akkor nem is ért soha semmit és ő nem az volt, akivel neked lenned kell.

– De szerettem, Jase. Még most is szeretem és annyira-annyira fáj!

Egyenesen kettészakadt a kibaszott szívem. Soha, de soha nem hallottam, hogy ennyire elkeseredett lett volna a hangja.

– Néha a rossz emberbe szeretünk bele, de, amikor eljön az idő rájössz arra, hogy ő nem volt neked való. Ne add fel, hagyj fel az ivással és keresd fel a saját pszichológusodat és tarts egy kis szünetet. Adj magadnak időt és amikor készen állsz, akkor visszatérsz.

Felpillantott rám és kinyújtotta a kezét felém.

– Ugye velem maradsz?

– Persze, hogy veled maradok.

Anya a karjaiba húzott és felszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhajt. Persze, hogy tudtam, hogy nem ennyi volt ez az egész és nem lesz olyan könnyű felhagyni az ivással és kilábalni ebből a helyzetből, de első lépésnek nem volt rossz, ugye? Elég volt csak annyi, hogy biztosítottam arról, hogy nem volt egyedül és úgy tűnt már nem is volt annyira szomorú. Azonnal Zachary jutott az eszembe és ez a pillanatnyi boldogságomat egyenesen ketté szakította.

Gyűlölhettem volna őt is, vagy egyszerűen saját magamat, mert túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy most azzal az egész káosszal megküzdjek, amit ő hozott volna rám. Gyenge voltam, nem tagadtam kurva gyenge voltam. És azzal is tisztában voltam, hogy Zachary talán még segíteni is tudott volna abban, hogy az egész életemet lassan visszahelyezzem a megfelelő vágányra, de úgy éreztem, hogy ezt most egyedül kellett elvégeznem. Nem kérhettem folyton mások segítségét.

Egy halk sóhajt követően ragadtam meg anya kezét, aki talán már el is aludt, hiszen rettentően gyengén szorított rá a markomra. Így egyszerűen a karjaimba kaptam és felvittem egyenesen az üresen visszhangzó szobájába. Óvatosan lefektettem az ágyára és kisimítva néhány sötét fürtöt az arcából szépen betakargattam. Viszont akkora már megértettem, hogy nem maradhattam a házban. Kellett egy kis idő, mire én is összeszedem magamat.

Gyorsan rángattam magamara a kabátomat és belebújva az ajtó mellett szétterülő bakancsomba, egyszerűen zsebre vágtam a kulcsaimat és már el is hagytam a házat. Egyetlen helyre húzott a szívem, hiszen már vagy egy kurva hete nem találkoztam vele. Éheztem az érintésére, látni akartam őt. Azt a kibaszott mosolyt az ajkain, azokat a csillámló aranyszínű szemeit. Őt akartam. De nem akarhattam úgy. Én voltam az, aki a „szakítást" javasolta. Egy olyan kapcsolatot gyilkoltam meg, aminek talán még kicsírázni se volt ideje.

Sóhajtva huppantam bele az ülésbe és a gázra taposva már nem engedtem meg magamnak, hogy túlspirázzam a dolgokat. Lassan haladtam és végig anyán és apán gondolkodtam, Tessán, hogy mégis, hogy kéne beavatni őt az igazságba, de őszintén szólva a lány már haza se járt így esélyem se lett volna elmondani neki az igazságot. Sőt néha azon is elgondolkodtam, hogy vajon ő tudni akarta-e az igazságot?

Az Oldie's mint mindig most is csendes volt ellentétben az agyamban tomboló káosszal, de átlépve a küszöböt nem botlottam bele abba a fullasztó arany szempárba. Elliott felvonta a szemöldökét és a pultra dőlve kissé feljebb tolta az orrán a szemüvegét. A teret belengte az éppen pörkölődő kávé, míg a háttérben a hűtő zúgása törte meg a halk dallamot, amit a hangszórókból özönlött a vendégekre.

– Egyedül vagy? – kérdeztem rá egyből.

– Ahogy látod.

– Zachary? – vontam fel a szemöldökömet és csak azért is körbe pillantottam a kávézóban, hátha csak elbújt előlem. De az üres bokszok csak sűrítették a csalódottság érzetét a mellkasomban.

– Szabadságot vett ki.

– Micsoda?

– Nem tudtad? Már vagy egy hete nem jár dolgozni, a főnök csak annyit mondott, hogy fizetett szabadságon van, nem bonyolódott részletekbe. Aggódtam ezért felhívtam, de a srác nem válaszolt, nem beszéltél vele? – Egyenesen rám zúdította ezt az információ rengeteget én pedig csak pislogtam felé, nyoma sem volt annak a leheletnyi nyugalomnak, ami útközben megpihent bennem.

– Mi–mi nem igazán beszélünk – ismertem be halkan. Legszívesebben elnyeltem volna a szavakat, mert túlságosan fájt az igazság. Hogy kurvára nem beszéltünk egy hete és, hogy nekem mennyire de kibaszottul hiányzott.

– Mi a faszt csináltál?

– Miért nekem kellett valamit csinálnom?

– Mert el tudod képzelni, hogy ő csinálna valami marhaságot, aminek az a következménye, hogy ti nem beszéltek egy egész héten keresztül? Pff, ez inkább rád vall.

– Kösz, tesó.

Elliott elnyomott egy mosolyt, de azért kinyújtotta a kezét és megveregette a vállamat.

– Most komolyan, mi történt?

– Szakítottam vele.

– Vele is?

– Baszd meg magadat.

– Hé, hé! – Védekezően az égbe repítette a kezeit, de azért egy mosoly mégis az arcán motozott. – Csak kérdeztem. Miért?

– Sok volt ez most így hirtelen – vontam meg a vállamat. – De majd később elmondok mindent, mert őszintén egy rakás dologról nem tudsz. Most meg kell keresnem, mert kurva szar érzésem van.

– Értem, de figyelj csak! – ragadta meg a kezemet. – Ha tényleg szakítottál vele, akkor adnod kéne neki egy kis időt, sok szar dolog történt vele az életében, nem tudom elmondta-e neked, vagy sem. De látom rajta. Adj neki időt és engedd, hogy ő jelentkezzen nálad.

Bólintottam, de mindketten tudtuk, hogy eszem ágában sem volt betartani a kérését. Pedig talán igaza volt. És amint a házuk felé tartottam kurvára igazat kellett adnom Elliottnak, mert egy orbitális fasz voltam, aki nem várhatta el, hogy azok után, hogy összetörtem a szívét, még rám nézzen. Így csak elhajtottam az ismerős tégla ház előtt és átkoztam az eget azért, amiért ennyire veszettül vágtázott a mellkasomba a szívem.

Kocsikáztam egy darabig, figyeltem a távolban rojtosodó felhőket az út mentén összehordott latyakot és az emberek mogorva tekintetét. Haza kellett volna mennem, talán Tessa is haza szándékozott jönni, de valahogy nem vitt arra a lélek. Nem voltam nyugodt és nem voltam benne biztos, hogy így ne okoztam volna még nagyobb kárt mint eddig.

Így engedtem, hogy egy parkolóban rám esteledjen, míg a kezembe egy idióta cigi füstölgött. Szerettem volna elszívni egy jointot Zachary-vel, de se jointom, se pedig Zachary-m nem volt, így maradtam az olcsó cigarettánál, ami egyenesen szét marta a torkomat. Kihajítottam a füstölgő csikket az ablakon és mikor ráfordultam volna újból az útra az eső is eleredt, míg az anyós ülésen heverő mobilom pedig csengeni kezdett.

Átkozódva nyúltam át az ülésen és egyszerűen a fülemhez illesztve szóltam bele, de valami egészen más fogadott mint, amire vártam. Azonnal lehúzódtam az útról, míg a szívem kibaszottul vágtázott a mellkasomban.

– Jase? – Egy halk, gyengéd hang szólt bele a telefonba és ha nem szorítottam volna annyira elvetemülten a fülemhez, talán meg se hallottam volna a szavait.

– Igen –

– Jase mondd, Zachary veled van?

Csak ekkor ismertem fel a hangot. Zachary anyja hívott fel a fiú telefonján, amit valamilyen ok folytán otthon felejtett.

– Nem, elnézést, de történt talán valami?

– Zachary nem jött haza tegnap. Azt hittem veled van, felhívtam, de itthon hagyta a telefonját! Ó, istenem! Hiszen annyira szomorú volt!

– Kérem nyugodjon meg!

A nő lihegett és ugyan az én kezem is reszketett valamiért jobban foglalkoztatott a nő jóléte.

– Nyugodjon meg, az is lehet, hogy otthon van Tessával. Megkeresem őt és hazaviszem, csak nyugodjon meg. Biztos vagyok benne, hogy nem történt baj.

Tudtam, hogy minden kibaszott szavam felért egy mocskos hazugsággal, de mégis mit kellett volna tennem? Hagynom, hogy a nő szívrohamot kapjon a nappalijában? A keserűség mohón kaparta fel magát a torkomon és minden csepp erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne vágjam a ki az ablakon a kurva telefont.

– Jase, ugye neked van autód? – súgta bele végül halkan a készülékbe és ugyan nem láttam éreztem a hangján, hogy sírt. Talán ezért szívta annyira reszketegen magába a levegőt. – Nézz el az Abney temetőbe, az A10-es úton tudod megközelíteni. Egy egészen kicsi temető, nincsen benne sok sírkő... kérlek nézz el oda. Azt hiszem– azt hiszem ott lesz Zachary. Ugye megteszed ezt nekem?

– Persze.

– Köszönöm. Kérlek hozd haza őt.

Ilyen szavakkal nyomta ki a hívást. A szívem repesett a mellkasomban, míg azok az átkozott esőcseppek csak tovább és tovább zúdultak a szélvédőmre. Alig lehetett valamit látni az úton és a helyzetet kurvára nem könnyítette meg az, hogy én is sírtam. Kibaszottul sírtam.

Mert én csesztem el. Én csesztem el mindent azzal, hogy képtelen voltam kiállni mellette, hogy megragadva kezét nem álltam ki az egész faszom város elé. Nem én elrejtőztem, szakítottam vele. Én egyszerűen csak kihasználtam.

A tudat arcul csapott. Meg szerettem volna állni, valamit szétzúzni az aszfalton, talán a saját öklömet. Hogy valami más fájdalmat is érezhessek a mellkasomban megülepedőn kívül. Gyűlöltem magamat és közben mégis tehetetlenül vergődtem. Folyt a taknyom, nem láttam kibaszottul semmit a zuhogó esőben és a könnyektől maszatos szemeim miatt. Vakon tapogatóztam és mikor végre rákanyarodtam az A10-re mintha valami megtorpant volna bennem. Végig magamról gondolkodtam, a saját kibaszott érzelmeimről egy pillanatra se engedve magamhoz a tudatot, hogy Zachary mégis mit érezhetett. Miért látogatta meg a temetőt? Mégis mit keresett a sírkövek között?

És lassan megértettem. Ugyan nem voltam teljesen biztos benne, zavaros volt az egész, pontosan annyira, mint a szélvédőről csorgó esőcseppek.

Lassan kanyarodtam rá a temetőre. Kilépve a szabadba egy pillanat alatt eláztam, de még időben siettem a kapushoz, aki egy rosszalló pillantással ugyan, de beengedett. A bakancsom elsüllyedt a sárban, az eső meg csak ömlött és ömlött, mintha az lett volna a célja, hogy az összes mocskot elmossa a föld felszínéről. Bőrig áztam, kint fagyos volt a levegő, egy lehetetlen keleti szelet fújva az arcomba és éppen, amikor fel akartam adni a sötét temetőben való bolyongást, kiszúrtam az egyik kopottas sírkő mellett kuporgó alakot.

Menten a torkomba ugrott a szívem és ahogy egyre csak közelebb értem hozzá, már biztos voltam benne, hogy ő volt az. Térdelt a sárban, az ujjai közt egy kibaszott rózsát szorongatva egy pillanatra se szedve le a szemeit a sírkőről. Pedig hallotta a lépteimet, össze is rezzent, de nem nézett rám. Én pedig nem vontam magamra a figyelmét. Bármit is csinált megvolt a maga oka.

A megkönnyebbültség késve árasztotta el a csontjaimat, a félelem és az aggodalom, ami eddig vasmarokkal szorongatta a végtagjaimat most lassan felolvadt és beleömlött a lábam alatt gyűlő pocsolyába. És aztán ki tudja, talán órákkal vagy lehet, hogy csak egy szempillantással később felnézett rám.

Azok az arany szemeket most mintha a fájdalom áztatta volna szurkossá, kezei erőtlenül lógtak a teste mellett. Nem bírtam megkülönböztetni a könnyeit az esőcseppektől. Ez volt az, ami ketté szaggatta a szívemet. Nem is az, hogy a fiú még így is gyönyörűbbnek tűnt mindennél, amit valaha az életemben láttam.

Tett felém egy lépést és ezzel megtörte a köztünk feszülő láthatatlan falat. Egyenesen a karjaiba rohantam. Képtelen voltam elereszteni őt, és egy pillanatra sem érintett meg, hogy az arcomat eláztatták a hűs cseppek. Csak őt akartam.

– Annyira sajnálom – súgta egyenesen a bőrömre. Égettek a szavai. A testünk összetapadt, ujjaimmal elkeseredetten tartottam a tarkóját, míg az ő ujjai tehetetlenül markoltak bele a kabátomba. – Annyira saj-sajnálom!

– Nem a te hibád.

Megrázta a fejét, és talán még közelebb araszolt hozzám, mert hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy hol kezdődtem én és hol végződött ő. Belepusztultam a belőle áradó fájdalomba, ám mintha itt a szakadó esőben, végre felnyitotta volna azt a rothadó szervet, amelyet olyan kibaszottul sokáig rothasztott a bordái között.

– Tudom.

Megtörten szakadt fel belőlem egy sóhaj. A fiú alig láthatóan eltolta magát tőlem. Két reszkető tenyere közé szorította az arcomat. Hosszú pillái ereszt képeztek a szemei fölé, amelyek mintha hetek óta először képesek lettek volna fellobbantani a fiúban kihunyt lángokat. Könnyek mosták homályosra a látásomat, el akartam tőle szakadni, hogy ne kelljen végig néznie miként estem apró darabokra. De ő ehelyett még szorosabban szorított, homlokát az enyémnek döntve.

Éreztem a leheletét. Éreztem a kibaszott ízét, mégsem mozdultam.

– Szeretlek – mondtam ki.

Ő felnézett rám, bólintott, mintha tudta volna, és továbbra se eresztett el. Csak apró bólintások tömkelegével árasztott el.

– Szeretlek – nyögtem ki újból.

A fiú ajkaira ezúttal egy apró mosoly bújt meg.

– Szeretlek!

Elnevette magát.

Itt.

Azon a helyen, ahol minden elveszett, amit egykoron szeretett. De talán szerettem volna a tudtára adni, hogy vesztett el szeretetet, de szerzett is. Mert méltó volt arra, hogy szeressék. Mert mindent megérdemelt ebben a kurva világban!

– Én is szeretlek.

Csak ennyit mondott, viszont képes volt világokat összeforrasztani. Bólintottam és egy csókot nyomtam a hidegtől kililuló ajkaira. Megfogtam a kezét. Talán tudtam, hogy el kell majd eresztenem őt, de most az egyszer nem érdekelt az, hogy mi lesz a jövőben. Csupán arra figyeltem, hogy most a karjaimban szorongathattam őt. Hogy most szerethettem. Hogy most az enyém volt. Mégha csak néhány percig most csak az enyém volt és senki sem vehette el őt tőlem.

Kisodortam néhány maszatos, nedves tincset az arcából, de neki le voltak hunyva a szemei, elrejtette őket előlem.

– Hogy találtál meg?

Megráztam a fejemet, mert erre a kérdésre nem most kellett válaszolnom.

– Gyere, teljesen átfagytál. Hazaviszlek.

Zachary bólintott, de kétséges volt, hogy egyetlen további mozdulatra is képes lesz, hiszen alig állt a lábán. Így felnyaláboltam és néhány ázott bankjegyet nyomva a kapus markába már az anyós ülésre fektettem. Feltekertem maximumra a fűtést, míg én megpróbáltam valahogy betuszkolni azt a kibaszott napsárga biciklit a csomagtartóba.

Egy halk sóhajjal huppantam a kormány mögé, de addigra Zachary-t mintha már elragadta volna az álom. Ráterítettem a bent felejtett kabátomat és még közelebb döntve őt a fűtőtesthez gázt adtam a kocsinak. Ugyan azt mondtam, hogy hazaviszem, valamiért biztos voltam benne, hogy Zee bárhova ment volna csak haza nem. Így miután egy rövidke üzenetet hagytam Zachary anyjának az úton a saját házunk felé vettem az irányt.

Nem gondolkodtam, hiszen már ösztönből jött, hogy merre kellett lekanyarodnom ahhoz, hogy haza érjek. Lassan haladtunk egyrészt mert nem láttam semmit a vizes szélvédőn, másrészt pedig időt szerettem volna nyerni magamnak. Időt arra, hogy kitaláljam azt, hogy innentől mit kellett tennem. Mert ez nem volt a tervemben. Zachary és a kibaszott könnyei nem szerepeltek benne. Mégis mikor felkanyarodtam a feljáróra már nem tagadhattam tovább, hogy igenis a valóságom részévé vált ez az előre el nem tervezett jelenet. Óvatosan szálltam ki az autóból és már meg sem lepett, hogy elég volt egy pillanat ahhoz, hogy bőrig ázzak.

Csendben tettük meg az utat a szobámig. A házban síri csend honolt, talán csak távolból hallhattuk anya halk szuszogását. Ám mielőtt beléptem volna a szobámba egy apró fénycsóvára lettem figyelmes a húgom szobájában. Zachary nem várt meg, mintha csak tudta volna, hogy ennek a beszélgetésnek köztem és Tessa között most kellett megtörténnie. Így nem haboztam.

Amint beléptem a szobájába az ágyon fekvő lány mentem rám kapta a szemeit és mintha csak megpróbálta volna elrejteni az egyértelműt, menten a szemeihez nyúlt és letörölte onnét azt a kevéske, sovány könnycseppet. Csöpögött rólam a víz és talán meg kellett volna valamit magyaráznom, de a lány egyetlen egy szó nélkül vetette magát a karjaimba és arcát a mellkasomba fúrva már nem csak néhány maszatos cseppnek engedett utat. De nem számított, már így is el voltam ázva.

Az ujjaimat a lány hullámos hajába fúrtam és valami keserédes érzés kelt életre a mellkasomba. Hiszen hallottam az ablakon kopácsoló esőcseppeket, a lány halk szuszogását, és éreztem a pólómba mélyedő körmeit, de ugyanúgy éreztem a benne küzdő fájdalmat. Biztos voltam benne, hogy ő is folyton azokat a boldog, önfeledt emlékeket leste, ahonnét mindez annyira hihetetlennek tűnt. Mert mégis mi értelme volt ennek az egésznek? Hogy lehetett az, hogy két ember, aki ennyire szerette egymást így eltávolodjon egymástól?

Aztán pedig már nem tetszettek az emlékek. Mert az a kép, ami akkor apáról bennem élt már nem volt annyira tiszta és naiv. Már úgy láttam őt, mint most, ahogy gőgösen végigtekintett rajtunk, mintha nem is ismert volna minket. Úgy tűnt, hogy az a férfi, aki anno mindig összeborzolta a hajamat mára már halott volt, nem volt több egy kósza árnyéknál, de mivel itt mindig annyira ködös és borús volt az idő, így hát még csak az árnyékára se volt szüksége többé.

Letelepedtem az ágyára, de a lány továbbra sem eresztett. Néha napján azért eszembe jutott az, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól. Hiszen tökéletesen emlékeztem a nyarakra, mikor a lányt még ha akartam se tudtam volna lerázni magamról. Folyton ott csimpaszkodott a nyakamba és mindenbe beleütötte az orrát, ami nem is igazán tartozott rá.

Aztán megismerkedett a balettel engem pedig magába szippantottak azok a tipikus fiús dolgok. Elfelejtettük azt, hogy volt udvarunk, ahol anno folyton különféle játékokba bonyolódtunk. Elfelejtettük azt, hogy testvérek voltunk.

Néha össze-összekaptunk, civakodtunk, a lány piszkált én pedig egyszerűen ignoráltam és végül megbékültünk ezzel a helyzettel. Eltemetve azt a megannyi emléket, gyerekkornak titulálva, de ahogy itt szorongattam a zokogó lányt hirtelen csak annyit akartam, hogy hadd mehessek vissza abba a korba, amikor minden csak a játékról és a nevetésről szólt. Amikor annyira érdekes volt feltúrni a földet, dagonyázni a sárban vagy egyszerűen valami elvetemült marhaságot csinálni, csakhogy magukra vonhassuk a szüleink figyelmét. Hallani akartam anya nevetését, ahogy belebújt apa karjaiba és megróvoan letisztogatta az arcomra ragadt sárdarabokat. Igazából azt se bánnám, hogyha leszidnának azért, mert faszságokba rángattam bele a húgomat.

De mindez odaveszett mikor már nem törődtünk vele, mikor mindez már nem számított nekünk, amikor elkezdtünk valami más, egészen olcsóbb dolgok iránt érdeklődni, magunk mögött felejtve talán a legértékesebb dolgot a világon. Egymást.

Talán Tessa is érezte ezt, amikor az ujjai végül eleresztették a derekamat. Mikor felnézett rám, valahogy ugyanazokat az érzéseket láttam bennük.

– Anya elmondta, Jase. Elmondta és én nem akarok hinni neki – szipogta halkan. – Nem lehet igaza. Nem lehet igaza!

– Tess...

– Nem mondhat ilyet apáról! Ő sose tenne ilyet! Nem lenne képes ezt tenni velünk, Jase!

Lenéztem az átázott farmeromra majd újból a lányra. Talán csak időt szerettem volna nyerni magamnak.

– Láttam őket, Tessa.

– De hát nem lehet igaz! – fakadt ki és ekkor már nem bírta megállítani a könnyeit.

– De igaz! Megváltozott, mégis hogy a faszba nem vetted észre? Mintha kicserélték volna! Tess ő már nem az, akit mi apának hívtunk – motyogtam halkan, ám a lány makacsul rázogatta a fejét.

– Odajött hozzám aznap – súgta végül. A paplant markolászta az ujjaival, a hangja rekedtes volt a sírástól. – És bocsánatot kért tőlem, Jase. Azt kérte, hogy bocsátsak meg neki, de akkor még nem is tudtam mi történt! Nem értettem mi ez az egész! Anyát hibáztattam, veszekedtem vele és hülyeségeket vágtam a fejéhez aztán pedig leléptem. Elmenekültem mert ez tűnt könnyebbnek, aztán mikor haza értem az fogadott, hogy anya az arcomba lökte azt, hogy apa már egy éve csalja! És te tudtál erről! – kiáltott fel dühösen. – Tudtál erről mégsem szóltál!

– Nincs mentségem...

– Mert nincs is mentséged! Tudtál róla, Jase, és mégsem szóltál! Hogy tehetted ezt velem?

– Itt volt ez az egész Milo-s dolog, le voltál hangolva, nem akartál egyetemre jelentkezni, mégis mit vártál tőlem? Neked akartam jó, meg akartalak védeni és...

– És? – susogta, és én valahogy nem voltam benne biztos, hogy ez valóban az ő hangja volt. – Sikerült megvédened?

– Nem.

Lehajtottam a fejemet és úgy éreztem, hogy aznapra már éppen elég pofont kaptam. Fáradt voltam és csalódott. És valami annyira kibaszottul fájt, hogy kiszorította a tüdőmből a levegőt én pedig csak tátogtam, mint egy faszom hal, és mikor már reménytelennek tűnt a helyzet, Tessa megragadta a markomat.

– Nem akarok rád haragudni és talán nem is haragszom. Most nem vagyunk olyan helyzetben, hogy egymásra haragudjunk. Segítenünk kell anyának és bármennyire szörnyen hangzik ez most, de apának is. Úgy érzem ő sincs jól.

– Az a féreg nem érdemel kegyelmet!

– Ahogy te sem, amikor megcsaltad Sarah-t? Tudom, hogy nem ugyanaz, de gondolkozz el a saját tetteiden is, Jase. Te sem vagy szent, te is követtél el hibákat, hazudtál, megtévesztettél másokat, hát akkor a többi ember miért nem lehet képes hibákat elkövetni? – mormolta bele a sötét éjszakába, az eső pedig kitartóan kopácsolt tovább az üvegen. – De fontos, hogy mi kitartsunk egymás mellett. Nem lesz ez olyan nehéz, már mindketten felnőttek vagyunk és valahogy meg fogjuk oldani. De most későre jár, napoljuk el a fontos tetteket holnapra.

Bólintottam és Tessa akkor megajándékozott egy őszinte mosollyal. És mikor aznap éjszaka egy forró zuhanyt követően bebújtam Zachary meleg teste mellé már nem számított az a temérdek minden, ami aznap történt. Akkor egyszerűen magamhoz szorítottam a testét és bármennyire is volt múlandó az egész dolog, nem foglalkoztam vele. Beletemetkeztem az őt körülvevő friss illatba és hagytam, hogy álomba ringassanak az esőcseppek.

Kedveseim!

Hűha ilyen se volt még, de valahogy most kedvet kaptam ahhoz, hogy meglepjelek benneteket egy kis plusz fejezettel. 

csak pont nem rég jutott eszembe, hogy már van 2015 óta itt serénykedem és néha egyszerűen annyira meglep, hogy valóban ennyi idő eltelt azóta, hogy először publikáltam volna bármit is. valószínűleg sokaknak már az agyára mentem ezzel az egésszel, de azért néha jól esik tudni, hogy itt mindig is lesz egy kis közösségem, akiknek megmutathatom azt, hogy mit is szeretek annyira elvetemülten csinálni! 

be kell ismernem, hogy már csak két fejezet maradt hátra, de ne csüggedjetek, hiszen tartogatok egy kis meglepetést számotokra! :)

remélem mindannyian jól vagytok!

csodás napot és éjszakát kívánok minden kedves olvasómnak!

kyra