JASE

– Olyan furcsa vagy mostanában.

Késleltetve kaptam fel a fejemet a lány hangjára. Erőtlenül körbepillantottam, de szerencsére csak ketten voltunk az étkezőben. Sarah a csípőjére szorította a tenyerét és türelmesen vontatta végig a szemeit az arcomon, majd egy halk sóhajt követően megrázta a fejét.

– Nem is mondasz rá semmit?

– Vizsgák, mondtam már.

– És én pedig már milliószor mondtam, hogy eddig soha a büdös életbe nem érdekeltek a hülye vizsgáid!

Dühösen hunytam le a szemeimet, és éreztem hogyan forrott fel az addig békésen csörgedező vérem. Gyűlöltem mikor ezt csinálta. Kurvára gyűlöltem. De nem hagyta rá! Hát nem látta, hogy nem szerettem volna erről beszélni?

A lány nem hátrált meg, kihívóan vonta fel a szemöldökét, mintha csak tényleg az lett volna a célja, hogy kihozzon a sodromból. Miért?

– Akkor milliomodjára is elmondom, hogy ezek a vizsgák mások!

– Nem értelek – súgta, viszont ezúttal odaveszett a hangjában megbújó harciasság. Felnéztem az asztalra helyezett tányérokról a lány márványkék szemeibe és először szúrtam ki valami egészen különlegeset. Fájdalmat. Egy szempillantás alatt görcsölt be a gyomrom és kurvára nem tehettem mást, minthogy lesüssem a szemeimet. Meddig akarom ezt tovább csinálni? Mert oké, hogy én nem voltam jól, de Sarah se. Egyenesen láttam hogyan hunyt ki a szemeiből az addig folyton égő lángcsóva, és ha ez nem lett volna elég az összes párbeszédünk egy vitába torkollott. Odaveszett a dinamikánk. Sarah folyton kérdőre vont, de nem haragudhattam rá emiatt. Mert teljesen jogos volt a haragja és a valóság az volt, hogy korántsem sejtette azt, hogy mit rejtegettem előle. Nem volt tudatában a gondolataimnak, mindannak, ami lejátszódott bennem. Zachary, Zachary, Zachary. Mint egy rongyosra hallgatott magnó. Minden egyes faszom percben ott motoszkált valahol az agyamban és mikor fellélegeztem, hogy talán végre sikerült kitörölnöm magamból, az a fránya dohányszaga, ami már beleivódott a párnáimba újból feltolta a képét elém.

Talán a legrosszabb mindebben az volt, hogy élveztem a kettesben töltött időnket. Szerettem vele beszélgetni, annyira más volt. És nem az a furcsa másság, ami először elriaszt, hanem az a másság, amit, ha megkaparintasz csak többet és többet akarsz belőle. Ráfüggtem, mint egy szerencsétlen kokós azokra a faszom csíkokra. És ha nem lett volna elég éjszakánként a pilláira gondolva vertem ki magamnak.

Mert megőrültem érte. Szánalmasan megőrültem érte.

Erre pedig itt volt Sarah, az a Sarah, aki csak szeretetet és törődést érdemelt volna, hiszen tényleg az egész kurva világot megérdemelte volna és mégis rám fecsérelte az idejét. Hét kibaszott éve voltam szerelmes belé és ő pont akkor adott esélyt, mikor belebotlottam abba az idióta fiúba!

Mert ez így nem volt rendjén igaz? Ha egész életemben csakis a lányok érdekeltek, akkor miért akartam megcsókolni Zee-t? Miért akartam a karjaimban tartani? Beletemetni a fejemet a tarkójánál hullámosodó fürtökbe? Miért akartam megérinteni a kurva bőrét? Miért, miért és miért?

– Kész a vacsora! – dalolta Sarah anyja egy apró mosolyra görbítve pufók ajkait.

A Jones család egyenesen az ellentétjének tűnt annak a valaminek, amit az utóbbi időben a családomnak neveztem. Apa talán még később esett haza és meg sem próbálta már elrejteni a ruháiba ivódott női parfüm illatát, mintha magasról szart volna ránk. De mégis, hogy lehetséges ez?

Szeretett minket, szeretett, hiszen foglalkozott velünk! Régen kivitt a parkba, fociztunk, nevettünk és akkor egészen úgy tűnt, hogy törődött velünk. Akkor hát mi változhatott meg? Hiszen a gyerekei voltunk, szeretnie kellett volna, de már arra se vette a fáradtságot, hogy rákérdezzen Tessánál, hogyan telt a napja. Pedig anno képtelen lett volna lehunyni a szemeit anélkül, hogy ne érdeklődött volna a lány hogyléte felől.

Sarah nem nézett rám és talán Ella is észrevehette, hiszen a korábbi bohókás mosolyának nyoma veszett. Kérdőn pillantott rám, de csak megráztam a fejemet. Igazán semmi köze nem volt hozzá.

A vacsora csendben telt. Elliott már meg sem próbálta palástolni az ellenszenvét irántam, de hát haragudhattam volna rá? Lassacskán mintha az egész életem darabokra szakadt volna.

A családomra már rá se ismertem, Tessa a legtöbb időben csak ignorált, anya belefeledkezett a boros poharaiba, apa pedig otthon sem volt. Elliott gyűlölt mert tönkre tettem a nővérét, Sarah elkeseredetten próbált a közelembe férkőzni, de valami nem engedte őt keresztül. Hát mégis az én hibám, hogy egy olyan ember karjaiba menekültem, aki megértett?

Zachary más volt.

Ő neki nem voltak elvárásai velem szemben, nem ismerte nagyon azt a Jase-t, aki korábban voltam. Ő csak azt látta, aki most voltam. Ezt a szerencsétlen romhalmazt. És még így is akart? Rendjén volt ez?

– Mesélj valamit, Jase! Vivian, hogy van? Olyan rég beszéltem vele! – Ella a füle mögé tűrt egy kusza vörös tincset és érdeklődve lesett a szemeimbe, csakhogy elkergethesse az asztal felett burjánzó feszélyezett csendet.

– Minden rendben.

Ella bólintott, váltott egy pillantást Elliottal, de ő csak megrázta a fejét. Hálás voltam érte. Mert mégha ellenszenvet érzett az iránt, amit a nővére ellen tettem, mégiscsak a legjobb barátom volt. A fiú hamar végzett a vacsorájával. Nem sokkal utána követtem őt a teraszra.

– Kurvára nem csinálhatod ezt tovább! – jelent meg mellettem.

Meg sem próbáltam tagadni, a fejemre húztam a kapucnimat és helyet foglaltam a kerttel szemben függő függőágyon. Párás volt az idő, valami idétlen nedvesség csepegett ránk, és mindent belepett a ragacsos köd. Tipikus kora téli, londoni időjárás. Ázott a faszom esőben.

Egyszerűen csak rá emeltem a szemeimet és belebuktam azokba a túlontúl ismerősnek tűnő szervekbe.

– Nem érdekel mi a faszt kotyvasztasz a háttérben, de kurvára a nővérem szívével játszadozol!

– Nem érted...

– Nem értem? Hát akkor magyarázd meg, tesó! – dühösen tárta szét a kezét.

Lenéztem az ölembe és megvontam a vállamat. Szedd össze magad! Nem eshetsz szét! Legalábbis nem előtte.

– Mindegy.

– Kibaszottul ne mindegyezzél le engem! – kiáltott rám és a pulóveremnél megragadva taszított magához. – Beleszerettél mi?

Felesleges lett volna kimondania a nevét, mindketten pontosan tudtuk, hogy kiről volt szó. Talán elárultam magamat mikor dühösen kirántottam magamat a szorításából. Mert nem bírtam tovább a szemébe nézni.

És itt volt megint! A hülye ködös novemberi napon újból ott bóklászott az elmémben az az idióta fiú azokkal a nevetségesen hosszú szempilláival! Minek tagadjam tovább? Hát nem volt már minden kibaszott ember számára egyértelmű az igazság?

– Beleszerettél.

– Rohadtul nem szerettem bele senkibe! – csattantam fel, de a fiú egyszerűen lerázta magáról a szavaimat. – Ezt te nem értheted! Kurvára nem tudtok semmit és folyamatosan csak basztattok, hogy mondjam el mi van, de nem fogom! Nem mondhatom el, hát nem érted?

– Tudnék segíteni! Nem kell egyedül megoldanod, leszarom, hogy beleszerettél, Jase! Csak azt akarom, hogy akkor ne szarakodj itt Sarah-val, mondd meg neki az igazat és légy azzal, akivel igazán lenni akarsz. – Tett felém egy lépést. – Meg fogja érteni...

– Nem megy – súgtam erőtlenül.

– Jase, a legjobb barátom vagy már faszom tudja mióta! Mondd el mi történik, tudnék segíteni – kérlelt egy újabb apró lépést téve felém. Mint egy vadászó ragadozó. – Akkor is a legjobb barátom leszel, ha összetöröd a nővérem szívét, csak akkor utálni foglak egy kicsit.

Tehetetlenül nevettem el magamat a párbeszéd abszurditásán, de a fiú nem adta fel. A vállamra helyezte a kezét és óvatosan maga felé irányította a figyelmemet.

– De ha tovább játszod ezt az idióta játékot, akkor nem fogok tudni megbocsátani.

Megveregette a vállamat és egyedül hagyott a fagyos udvaron és mintha Sarah csak megérezte volna, hogy miről volt szó, alig néhány pillanatot követően megjelent azon a helyen, ahol nemrég még Elliott alakja tornyosult.

Nem mertem ránézni, inkább felnéztem az égre, ami pontosan ugyanolyan szürke színű volt, mint bármelyik másik napon. Szitálta magából az idegesítő esőcseppeket, de ahogy ezek a fagyos könnyek az arcomra estek, valahogy megszűnt az ellenszenvem. És feladtam.

Megfordultam a tengelyem körül és belevesztem a lány szemeibe, amelyek már előre sejtették a belőlem kiforduló szavakat. Lehajtotta a fejét és hirtelen vetette magát a karjaimba. Sírt. Hallottam a halk szipogását, amit elvetemülten próbált elrejteni, azáltal, hogy csak még mélyebre ásta magát a pulóverem anyagába.

– Mondanom kell valamit – motyogtam bele a ködös délutánba. A lány hevesen megrázta a fejét és nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szívem mélyén összegyűlő keserű érzést. Faszomba is!

Minden annyival könnyebb lett volna, ha szeretni tudtam volna, hogyha ugyanolyan idióta módon repesett volna a szívem mellette, mint Zachary közelében. De már nem repesett, sőt csak összeszorult, mert tisztában volt vele, hogy egy kegyetlen játékot űztem vele.

– Miért? – súgta halkan, maszatos volt a hangja talán kissé rekedt is.

A torkomba szökő gombóc pedig elnyelte a szavaimat. Annyiszor tettem fel magamnak ezt a rohadt kérdést, hogy mégis miért? Miért nem ment, mikor anno olyan könnyedén beleszerettem és valójában annyira szerethető volt, akkor kibaszottul miért nem ment? Talán egyszerűen csak nem volt erre válasz. Kissé eltoltam magamtól és gyengéden emeltem meg az állát. Könnyesre voltak sírva a szemei. Gyűlöltem ezt a látványt.

Így hát nem válaszoltam, hagytam, hogy elnyeljenek azok az ismerős kéknek tűnő szemek, és úgy tűnt, hogy pillanatok alatt emésztettek fel. És végig egyetlen egy faszom kérdés hőbörgött bennem. Hogy miért nem ment! Most sem ment, nem tudtam kizárni az elmémből a fiút, helyettesíteni a képét a lány kerek arcával. Egyszerűen csak el akartam felejteni a bőréből áradó illatot, hogy mennyire kibaszottul helyesnek tűnt az érzés, amikor megcsókoltam.

– Miatta, ugye?

– Sarah...

– Csak mondd meg oké? – vágott a szavamba, lassan kiszakadt a szorításomból és a saját rövid karjaival ölelte körbe a derekát. – Nem akarok azon gondolkodni, hogy mit ronthattam el, ha valójában rohadtul nem rontottam el semmit! Csak mondd meg, nem fogok rá haragudni, csak mondd meg Zachary miatt hagysz el? Ő kell neked?

– Ez nem ilyen könnyű – ráztam meg a fejemet, de a lány nem tágított.

– Ő kell neked vagy sem? Miatta hagysz el vagy sem? Istenem nem olyan nehéz ez!

– Nem!

Sarah megtorpant a mozdulataiban és értetlenül emelte rám a szemeit.

– Nem?

– Nem miatta hagylak el! Sarah én nem vagyok meleg – súgtam halkan és egészen úgy éreztem, mintha nem is az én hangomon szólaltam volna meg. – Kibaszottul nem vagyok meleg, egyszerűen csak nem megy. Zachary a barátom...

– Látom, hogy nézel rá!

– Mint egy barátra, Sarah! Ez nem miatta van és nem is a te hibád! Kurvára azt hittem, hogy ez az, amit akarok, de nem bírom ezt tovább csinálni – motyogtam bele a ködös délutánba. – Nem megy, nem szeretlek egyszerűen csak nem.

– Igazat mondasz, Jase? Vagy csak egy újabb hazugsággal tömöd a fejemet?

– Ez az igazság, Sarah. Ez.

A lány szemei égették a bensőmet, mintha csak megpróbálta volna kihúzni belőlem az igazságot. Igazat mondtam-e? Egy gúnyos hang hangosan felröhögött bennem és őszintén gyűlöltem magamat. Gyűlöltem azt, hogy kurvára egy gyáva alak voltam, aki még arra is képtelen volt, hogy bevallja, hogy igen is egy faszra fájt a foga. Hogy felizgatott egy fiú. És nem is csak a szex, hanem maga Zachary.

Egyszerre nem csak Sarah-t, hanem a Zee-t is átvertem. Már abban se voltam biztos, hogy bírtam-e még igazat mondani. Abban se voltam biztos, hogy mi volt a kurva igazság!

Sarah vastag pulcsijának az ujjaiba rejtette a tenyerét, majd miután reszkető kezekkel a füle mögé tűrt egy sötét tincset egyszerűen csak bólintott és ott hagyott a ködös teraszon. Minden annyira el volt baszva. Dühös voltam, sőt egyenesen zúzni akartam. Ketté akartam törni az ajtó előtt ücsörgő két fa széket, megsemmisíteni a függőágyat, de nem mozdultam. Tovább figyeltem a ködben csöpögő esőt és végig azon járt az eszem, hogy tönkrebasztam mindent.

Így hát leléptem. Miután Elliott egy bólintással lereagált és kaptam egy csúnya pillantást Ryker-től egyetlen egy lilafolt nélkül hagytam el a kínos csendbe ülepedő Jones házat. Menekülni akartam és amint bepattantam a vörös Fiatomba egyetlen egy ember ugrott az elmémbe.

Fogalmam sem volt, hogy hol keressem. És csak akkor döbbentem rá, hogy valójában nem is tudtam róla semmit. Azon kívül, hogy végzős évét végezte tervezőgrafikán, hogy kurva szépen festett és, hogy annyira kibaszottul okos volt. Nem tudtam hol lakott, nem tudtam mi volt a kedvenc étele, nem tudtam, hogy mennyire volt-e nyűgös, hogy milyen volt a kapcsolata a családjával. Semmit. Csak annyit, hogy az anyja anyához járt, de ennyi.

Miért járt Zachary anyja pszichológushoz? Köze lehetett ahhoz, hogy Zachary soha nem ült autóba, hogy még a jeges betonon is azt az átkozott napsárga biciklijén tekert? Hogy annyira elcseszetten szomorúnak tűnt mindig?

Miután leparkoltam az Oldie's előtt éppen csak annyi ideig néztem be a széles vitrinen, hogy két idegen alakot pillantsak meg a pult mögött. A fiúnak nyoma sem volt. Egy hatalmasat nyelve kotortam elő a telefonomat és végső mentőövként kapaszkodtam bele Tessába. Mert persze, hogy még a kurva telefonszáma sem volt meg!

– Mit akarsz?

– Neked is szia – ráztam meg a fejemet tehetetlenül. Tessa felhorkantott. – Mindegy, csak azért hívtalak, hogy meg van véletlenül Zachary száma?

Egészen közel jártam ahhoz, hogy kicsússzon az az ártatlan Zee a számon.

– Miért is?

– Csak add meg!

– Együtt alszotok és meg sincs a száma? Komolyan beszélsz, vagy csak szopatsz?

– Ne káromkodj! – tettem hozzá és egyszerűen kedvem se volt figyelembe venni az összes többi idétlen kérdését. Mert nem érdekelt. Csak látni akartam, vagy legalább is hallani a hangját. Hogy elfeledjem azokat az idióta érzéseket, amelyek azóta bennem idétlenkedtek mióta szakítottam Sarah-val. Mert hát kurvára szakítottam a lánnyal. Aki után már hét éve koslattam, aki az idióta álmaimban szerepelt, akibe azt hittem annyira szerelmes voltam. És most? Csak az fájt, hogy fájdalmat okoztam neki, mert minden faszság ellenére a lány mégiscsak a barátom volt. Szerettem, csak nem voltam belé szerelmes.

– Átküldöm.

– Kösz, Tess.

– Magyarázattal tartozol ugye tudod?

– Szia, Tess – vágtam rá és gondolkodás nélkül kinyomtam. Tisztában voltam vele, hogy a lány le fogja rágni a fülemet, de nem érdekelt.

Zakatoltak az agytekervényeim és miután megkaptam a számot egyetlen egy további gondolatra se fecséreltem a szót. Felhívtam, mert mi a faszért ne tettem volna.

– Halló?

Talán végig kellett volna járnom az összes többi lehetőségemet. De Jase Stagger voltam, akiről hírlett, hogy sosem gondolkodott. Egy ideig még hallgattam a szuszogását, aztán szólaltam csak meg.

– Hé Zee, itt Jase... csak érdekelt volna, hogy csinálsz-e most valamit.

Nem láthatott, mégis éreztem, hogyan emésztett fel a zavar. Jase Stagger voltam, aki kurvára sosem volt zavarba! Aztán most mégis.

– Be vagy állva?

Elnevettem magamat.

– Jókat feltételezel rólam.

– Minden rendben? – Ekkora már őszinte érdeklődést véltem felfedezni a hangjában. Odaveszett az éle és meztelen törődés maradt a helyén.

– Csak látni akartalak – ismertem be halkan.

– Jase...

– Szakítottam Sarah-val – tört elő belőlem, mert éreztem abban a Jase-ben a lemondást. Muszáj volt a tudtára adnom, hogy vége. Hogy most már nem lehetett akkora bűn, hogy őt akartam nem?

– Jase.

– Szakítottunk.

– Sajnálom – búgta halkan. – Akarsz találkozni?

– Átmehetek? – tettem fel az első kérdést, amit az eszembe ötlött, de miután a fiú lélegzete alig láthatóan elakadt máris megbántam. – Vagy te is átjöhetsz... vagy beülhetünk valahova...

– Átjöhetsz. Átdobom a címet, oké?

– Hackney, ugye?

– Igen – motyogta halkan.

– Fél óra és ott leszek.

Zachary bontotta a vonalat és alig néhány pillanatot követően már a telefonomon virított a fiú címe. Alig telt bele egy fél óra már a kissé kopottas negyed kopottas téglasorházai előtt találtam magamat. A Fiatot az utcán felejtve egy mély sóhajt követően pattantam ki az ülésemből. Reszkettek a kezeim, és kurvára izzadt a tenyerem és a legrosszabb az volt ebben, hogy nem értettem mégis mit kerestem itt. Vissza kellett volna sírnom magamat Sarah-hoz. Kitörölni a kurva elmémből a fiú aranyló szemeit és azokat a puha tintafekete fürtöket, de nem ezt tettem. Sőt minden kétségemet kukába vágva felrohantam a sötét lépcsőházban, ami alján ott pihent az az ominózus napsárga bicikli. Felrohantam mert ez tűnt az egyetlen értelmes magyarázatnak. Mert úgy tűnt ezt kellett tennem. És mikor feltárult a sötétbarna ajtó és kikukucskált mögüle egy kissé csapzott, kinyúlt pólóba és egy melegítőben feszítő fiú úgy éreztem az utolsó cseppnyi levegőt és kiszorították belőlem.

Mert annyira helyesnek érződött minden. Mintha tényleg ezt kellett volna tennem. És mikor a karjaimba kaptam és végre az ajkaira szoríthattam az enyémeket, mintha az egész kurva világ visszaállt volna a rendes kerékvágásba.

Zee hosszú ujjai menten beleolvadtak a fürtjeimbe és minden feszültség egy halk morranásként tört elő belőlem. A fiú pihegve húzódott el tőlem és néhány tovább fürtöt kisöpörve a homlokomból egy apró mosollyal simított végig az arcomon. Kurvára vert a szívem és ha nem lettem volna benne biztos, hogy lehetetlenség, hogy kitörjön a szívem a bordáim közül, beszartam volna. Mert úgy kalapált, mint még soha. Megőrjített? Pipa. Halálra rémisztett-e ez az egész? Dupla pipa.

– Annyira sajnálom – súgta halkan kiszakadva a karjaimból, és máris megéreztem mennyire kibaszottul hideg volt minden nélküle. A karjaim lomhán zuhantak a testem mellé és a köd lassan felszívódott előlem. – Hülyeséget csináltam!

– Tessék?

– Jól hallottad! Hülyeséget csináltam, nem engedhettem volna meg, hogy megcsókolj! – szakadt ki belőle és azokat az aranyló szemeket felitatták a könnycseppek. – Hát nem érted? Nem szabadott volna! Azt se tudod mi ez az egész, nekem kellett volna gondolkodnom, de nem tettem meg! Kihasználtam a helyzetet...

– Miről beszélsz? – hirtelen kaptam a csuklója után és a szemei menten felugrottak rám. Reszketett az egész teste és a könnyek ezúttal már az arcán csordogáltak. – Mi a faszról beszélsz?

– Kihasználtalak – elcsuklott a hangja és tehetetlenül hunyta le a szemeit. – Kihasználtalak, Jase.

– Kurvára nem használtál ki senkit! Nézz rám! – parancsoltam rá, talán egy kissé erőteljesebben, hiszen a fiú alig láthatóan összerezzent. Gyengéden simítottam végig a karján. – Nézz rám, Zee.

A pillái összeragadtak a könnyeitől, de engedelmeskedett.

– Nem használtál ki, Zee. Pont annyira szerettem volna az egészet, mint te és lehet, hogy a fű miatt voltam annyira rámenős, de kurvára nem bántam meg. Ha tehetném egyszerűen nem bántanám meg Sarah-t, vártam volna addig, amíg szakítok vele, de hát ember vagyok nem? Kurvára hibázhatok, nem? Nem vagy tökéletes Zee, és ezt te is jól tudod, de nem használtál ki. Egy pillanatra se, szóval most azonnal felejtsd el ezt a marhaságot, okés?

– Sajnálom – súgta.

– Ne kérj folyton bocsánatot, mikor semmi rosszat nem csináltál – ráztam meg a fejemet gyengéden és a két tenyeremmel közrefogva az arcát egy lágy csókot csentem el tőle. Mert szükségem volt rá.

Zachary egyenesen beleborult a karjaimba, mohón tapasztotta rám a száját és egy halk szusszanást követően széttárta az ajkait és végre elmerülhettem benne. A fiú rászívott a nyelvemre és egyenesen éreztem hogyan rándult meg a farkam a gatyámban.

– Szüleid?

– Munkában – vágta rá gondolkodás nélkül és rám csimpaszkodva rántott be az ajtón egyetlen egy további másodpercre sem szakítva meg a csókot, és mikor az ujjai a pólóm alá tévedtek Zachary mintha csak egy forró tárgyhoz nyúlt volna, hitetlenül pattant el tőlem.

Az ajkai vöröslöttek és a szemei előtt ott motoszkált az az ismerős homály, ami mindig beterített a közelében. Szerettem volna újból a szájára tapadni, de a fiú halványan megrázta a fejét. – Túl gyorsan haladunk, Jase. Ez az egész annyira új neked, nem ugorhatsz fejest az ismeretlenbe.

– Kurvára nem érdekel az ismeretlen, csak veled akarok lenni.

– Jase...

– Nem gyűlölőm ezt – mutattam magamra. – Nem utálom a tudatot, hogy lehet biszexuális vagyok, addig amíg te itt vagy mellettem, Zee. Minden annyira kurva könnyűnek tűnik mikor ott vagy, mert képes vagy egy kis értelmet csiholni ebbe az egészbe.

– Ez a baj, Jase! – súgta halkan. – Addig nem utálod, amíg ott vagyok és aztán? Ha nem vagyok melletted mi van? Meg akarsz feledkezni róla, le akarod tagadni.

– Nem igaz – vágtam rá.

– Ne hazudj – rázta meg a fejét. Ujjai bőrömre simultak. – Először fogadd el ki vagy és csak utána engedj valakit magadhoz.

– Segíts akkor – nyúltam a tenyerei után. Zee szemei elkerekedtek és egy újabb lépést hátrálva kihullott a kezeimből az érintése. – Ne hagyj egyedül, kérlek. Szükségem van rád. Kurvára kellesz, szakítottam Sarah-val! Miattad!

– Azért szakítottál Sarah-val, mert nem szeretted. Nem miattam!

– De miattad nem szeretem, miattad!

Észre se vettem mennyire elkeseredetté vált a hangom. – Miattad van ez az egész – tártam szét a karomat. Kibaszottul be kellett volna fognom. De kétségbeesett voltam. És olyankor szokásomba állt összeroppantani mindent magam körül.

– Sajnálom – motyogta halkan egészen elhátrálva tőlem és nem bírtam felfogni hogyan tűnt el az a meleg, ami alig néhány pillanattal ezelőtt beterítette a bensőmet. Elpusztult. Elhamvadt az a fránya virág, ami a csókjainak hatására nyílt ki bennem. Kurvára szét akartam zúzni valamit és észre se vettem, hogy ökölbe szorultak az ujjaim.

– Miért kérsz bocsánatot? Semmit nem csináltál, gecire nem csináltál semmit! Akkor mégis miért kérsz bocsánatot, miért vagy ennyire kibaszottul tökéletes?

– Nem vagyok tökéletes, Jase. – A hangját nedvesre mosták a könnyek.

– Nekem az vagy.

– Mert nem ismersz! – szólalt meg halkan. Felvezettem rá a szemeimet és egyszerűen nem tudtam neki hinni.

Valóban elcseszettek voltunk, mindkettőnknek voltak hibái, de mindezzel együtt még mindig annyira tökéletes volt. És nem csak arra gondoltam, hogy úgy nézett ki, mint egy faszom angyal, hanem arra, hogy minden, ami benne volt, kifogástalan volt. Képtelen voltam egyetlen hibát is kiszúrni rajta. Mert éppen a tökéletlenségei tették számomra tökéletessé.

Őt akartam. Nem mást. Csakis őt. Kibaszottul őt. És nem érdekelt, hogy mivel járt. Elveszteném önmagamat? Ennyire egy senki lettem volna, aki csupán amiatt, mert egy fiúhoz vonzódott elvesztette volna önmagát? Persze, hogy ott motoszkált bennem a kérdés, hogy és a férfiasságod? A férfiasságot az határozná meg, hogy nőhöz vonzódom? Egyáltalán miért kéne férfiasan viselkednem, miért nem lehettem volna önmagam? Miért kellett volna egyáltalán megfelelnem egy a mérgező társadalmunk által koholt kritériumnak? Nem vesztettem el ki vagyok. Sőt nyertem is vele. Olyan részét ismertem meg önmagamnak, ami eddig rejtve maradt. Egy apró sötét csarnok borult fénybe és nem lehetettem ezért dühös. Hiszen folyton azt kérdezgettem, hogy ki vagyok. Akkor mi a faszért tagadtam le, mikor elém ugrott egy részem? Miért szégyelltem? Miért nem voltam képes Sarah szemeibe mondani, hogy igen Zachary Yaseen miatt szakítottam vele?

Mert minden hitem ellenére féltem tőle. Féltem attól, hogy mit fognak gondolni rólam, hogyha magamban nem is, de az ő szemükbe elveszik az a Jase, aki voltam?

Zachary előtt nem vesztem el. Az ő szemeiben egy olyan énem tükröződött vissza, aki valójában nem is én voltam, hanem egy idealizált alak. Ha elhaladtam volna az utcán mellette, kurvára fel sem ismertem volna.

A fiú egy lépést tett felém és minden kibaszott szexualitást félredobva a karjaiba kapott, a mellkasára szorított és talán minden faszom csóknál többet ért. Fűtött a teste. Boldoggá tett a közelsége, mellette minden annyira faszom egyszerűnek tűnt, akkor hát miért tagadtam volna meg őt magamtól?

– Sajnálom – szólaltam meg végül. Zachary hümmögve cirógatta a fürtjeimet. – Sajnálom, annyira kibaszottul önző vagyok, Zee. Nem is értem miért vagy még mindig itt!

– Néha én is felteszem ezt a kérdést.

Egy halk nevetéssel szúrtam bordán.

– Kösz. – Ráztam meg a fejemet. – De komolyan, annyira sajnálom – ráztam meg a fejemet. – Mert ez nem a te hibád, és nem is az enyém.

Ugye?

A fiú mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. – Így van.

– Bocsáss meg.

– Sosem bántottál meg – súgta. – Éhes vagy? Van egy kis maradék pilaf és ammi csinált hozzá egy kis levest.

– Ammi?

Zachary füle alig láthatóan elvörösödött.

– Urduul anya – szólalt meg halkan.

Végigvontattam rajta a szemeimet és nem bírtam eltemetni azt a forró érzést, ami a láttára bennem sompolygott. Zachary barnás bőre hívogatóan fénylett, míg a fiú kissé botladozva próbálta rendbe szedni az asztalt.

– Kicsit nagy a kupi.

– Tudod, hogy nálunk is, nem érdekel – ráztam meg a fejemet, mire a fiú egy aprót bólintva kapott ki egy tányért a polcról.

– Kérsz? – mutatott a sárgás színű rizs felé. – Pilaf, ilyen rizses hús, nagyon finom, bár lehet neked kicsit fűszeres lesz.

Egyszerűen megráztam a fejemet és gyengéden a tányért szorító tenyere után kaptam.

– Ettem már.

Nem volt kedvem hozzátenni, hogy kinél, így is fájt a tudat, hogy egyetlen nap leforgása alatt ennyi minden történt.

Egy halk sóhajt követően néztem fel a fiúra, aki egy halvány bólintással helyezte vissza a tányért a pultra és mindenfelé nézett csak a szemeimbe nem. Lehettem volna dühös, kétségbeesett, de őszintén nem vágytam másra csak is rá. És leszartam, hogy mennyire esetlenül hangzott, mert elegem volt már abból, hogy folyton azon aggódtam, hogy mit fognak mások gondolni. Nem érdekelt. Vagyis csak azt szerettem volna, hogy ne érdekeljen, hiszen akármennyire próbálkoztam a tudat mégis ott motoszkált a gondolataim között. Egyetlen egy kibaszott pillanatra se eresztve, nem volt túlságosan szigorú, hiszen engedte, hogy a fiú közelébe férkőzhessek, de mikor úgy tűnt, hogy minden akár még tökéletes is lehet, akkor befurakodott az elmémbe és összekuszálta a gondolataimat.

Úgy tűnt mintha őrlődött volna és szívesen rákérdeztem volna, hogy szerette-e volna, hogy egyedül hagyjam, de valamilyen idióta ok folytán mégsem szólaltam meg. Csak bámultam azokat a nevetségesen hosszú szempilláit és reménykedtem abban, hogy talán ő is érzi ezt az elvetemült érzést a mellkasában és mikor megragadta a csuklómat egy részem el is hitte ezt. Bevezetett az egyik szűk szobába és amint átléptem a küszöböt megcsapott a száradó festék félreismerhetetlen szaga. Tessa szobája ugyanebben a szagban ázott, viszont az elképzeléseimben egy egészen más szoba élt. Az tele volt színekkel, vibráló mintákkal, de Zachary szobája egyszerűen csak szürke volt. A plafonról egyetlen egy csillag sem lógott le, és egyedül a radiátor előtt heverő vásznakból lehetett arra következtetni, hogy Zachary egy művész volt. Az ablakot egy sötét függöny takarta el, míg az ággyal szemben egyetlen egy állvány árválkodott, de mielőtt még elé léphettem volna a fiú egy gyors mozdulattal hajította rá az egyik redvás pólóját.

– Ne nyúlkálj! – rázta meg a fejét, miközben megpróbálta betuszkolni a ruháit abba a szerény szekrénybe az ágya szegletében.

– Megnézhetem? – bólintottam az állvány felé, de válasz helyett csak egy csúnya pillantást kaptam így rá se kérdeztem mit rejtett a festmény.

Óvatosan kerültem ki a pakolászó fiút és a radiátor mellé guggolva átnéztem a vásznakat. Kurva szépek voltak a festmények, és az is igaz volt, hogy semennyire sem értettem a festészethez és a képzőművészethez, de annyit még én is láttam, hogy Zachary rohadtul tehetséges volt.

– Mi a faszért nincsen kiállításod?

Megtorpantam az egyiknél. Hülyeség lett volna tagadni, hogy kit ábrázolt a kép. Én voltam az és Sarah.

– Ez a hamburgerező?

Zachary letelepedett az ágyára és félszemmel pillantott a markomban szorongatott példányra.

– Csak úgy megmaradt – vonta meg a vállát, mégsem szakította le a szemeit a kis vászonról. Körbebarangolta a sötét alakokat, amit egy vöröses és sárgás fény ragyogott körbe. Mindez annyira máshogy élt az én emlékezetemben, és az ő szemszögéből látva mindezt éreztem, hogyan szorult el a torkom. Mert mosolyogtunk. Kibaszottul mosolyogtunk, az egyik tenyerem beleveszett Sarah hosszú fürtjeibe a másik pedig egy idióta krumpli szeletet szorongatott. Boldognak tűntük.

– Kurva szép – ismertem be és megpróbáltam kizárni az elmém mélyén felharsanó vészkiáltást. Jól tetted, hogy szakítottál a lánnyal! – Miért nincs kiállításod? – tereltem vissza a szót a fiúra.

Zachary engem figyelt, nem csak átnézett rajtam, ahogy mindenki más tette, hanem úgy istenigazából rám nézett. A gombóc, amit alig egy perccel ezelőtt nyomtam le a torkomon, most újból felhúzta magát. Egy hatalmasat nyelve térdeltem elé, mire a fiú komor ábrázatát végre megtörte egy faszom mosoly. El akartam hinni, hogy igazi volt, annak ellenére, hogy nem csillámlottak a szemei, hogy nem ráncolta össze az orrát, hogy nem dugta ki a nyelvét a fogai között. De attól még lehet, valódi nem?

– Senkit sem érdekelne – vonta meg a vállát.

– Most szopatsz? – nevettem el magamat és az ölembe húztam az első képet, ami a kezeim közé akadt. Sötét volt, alig volt rajta két szín, egészen úgy éreztem, hogy összeszorult a kurva gyomrom. Mert egy rendőrautó szirénáját ábrázolta. Felnéztem a fiúra, viszont úgy tűnt, hogy ő egészen beleveszett a kusza ecsetvonásokba. – Meg is gazdagodhatsz ebből!

– Jase –

– Mi? Egyszerűen nem vagy képes elfogadni, hogy valaki ezért kurvára fizetne! Sarah is vett tőled képet, szerintem tök sikeres lenne a kiállításod!

– Jase, elég! – rázta meg a fejét és kikapva a markomból a festményt visszahelyezte a helyére. És ha először úgy is tűnt, hogy minden összevissza hevert, annyi biztos volt, hogy a festményeket rendben tartotta. Mintha ebben az egész kuplerájban, mégis mindennek lett volna egy kibaszott helye. – Nem akarok most erről beszélni.

– Meg kéne próbálnod –

– Most azért jöttél át, hogy kioktass? – csattant fel dühösen, és az addig halkan doboló ujjait belevezette a hajába. – Mert akkor köszönöm szépen, de nem kérek belőle.

– Azért jöttem, hogy beszélgessünk.

– És ha azt mondtam, hogy nem akarok róla beszélni, akkor mit nem értesz ezen?

– Magyarázd meg akkor! Miért nem szeretnéd? Én csak kurvára meg akarlak ismerni, mert úgy érzem, hogy te mindent tudsz rólam, miközben én semmit se rólad! Normális ez így egyáltalán?

Zachary egyetlen lépést hátrált. A szemeiben ezúttal egy ismeretlen érzés lobbant fel, hideg volt és egészen éreztem, hogy kirázott a hideg. Pánikban volt. Egy pillanat alatt pattantam fel és utána szerettem volna kapni, de ő csak lehunyta a szemeit és megrázta a fejét.

Talán csak akkor értettem meg igazából, hogy valami nem volt vele rendben. Csak akkor értettem meg, hogy Zachary mindig készenlétben állt, mintha bármelyik percben ráronthattak volna, készen állt arra, hogy elmeneküljön. Ahogy megfigyelte a dolgokat, ahogy elveszett a részletekben, ahogy mindig összerezzent a hideg hatására, ahogy egy kibaszott pillanatra sem lazultak el az izmai. Félt volna? Egy szemvillanás alatt pattant fel bennem egy gondolat, és kurvára a gondolatra hányingerem támadt.

– Zee? Nem akartam kiabálni.

– Most menj el, kérlek – rázta meg a fejét hevesen, miközben elkeseredve kapott a mögötte húzódó fal után, továbbra se nyitva fel a szemeit.

– Elmegyek, Zee. Elmegyek csak nyugodj meg, így kurvára nem hagylak egyedül.

– Csak hagyj most békén!

– Zee!

A fiú összerezzent az érintésemre. Hideg volt a bőre, mintha nem is egy embert, hanem egy márványlapot érintettem volna meg és talán pont emiatt vetette magát a karjaimba. Éhezett a forróság után és miután azt megtalálta a bőrömben egyenesen a pulóverembe kuckózta magát. Hevesen kapkodta a levegőt és szerettem volna rákérdezni, hogy miért, mégsem szólaltam meg. És nem értettem miért.

– Annyi mindent nem tudsz rólam – súgta egészen halkan. Az ujjait összefűzte az enyémekkel és néhány mély lélegzetet követően felnézett rám. Csak ekkor láttam meg a könnyeket.

– Akkor engedd meg, hogy megismerjelek. – Tétován tűrtem egy tincset a fülei mögé, ami egy apró mosolyt csikart elő belőle. Alsó ajkát a fogai közé szorítva hunyta le újból a szemeit kierőszakolva azt a faszom könnycseppet.

– Annyira nehéz – hevesen megrázta a fejét. –, annyira nehéz, Jase.

– Nem kell most elmondanod, akkor és annyit mondasz el amennyit akarsz.

Zachary halványan bólintott és a csuklómat megragadva húzott az ágyára.

Kurvára nem voltam tisztában, hogy mennyi ideig feküdtünk azon a keskeny kis ágyon, de mire észbekaphattam volna már besötétedett. A fiú egyenletes lélegzetvételei megtöltötték a szűk szobát és őszintén szerettem volna belebújni a karjaiba, de hugyoznom kellett.

Óvatosan bújtam ki a karjai közül és halkan nyitottam ki az ajtót, valószínűleg nem egészen halkan hiszen a nappaliban tartózkodó nő szemei menten felugrottak rám. Ijedten hőkölt hátra és egy kurva másodpercre elfelejtettem levegőt venni.

– Mrs. Yaseen?

A nő szemei végigmérték az arcomat, és mintha csak a felismerés szikrája gyúlt volna fel a szemeiben tett egy lépést felém.

– Én lennék az – érezhető volt az akcentusa. Hatalmasat nyelve nyújtottam ki felé a karomat. – Te Vivian fia vagy, ugye? Ugyanolyanok a szemeid – tette hozzá halkan és elfogadta a markomat. – Haniya Yaseen. Szólíts egyszerűen Haniya-nak, rendben? Téged, hogy is hívnak?

– Jase – nyögtem ki és minden erőmet összeszedve húztam ki magamat és megvillantottam az egyik jól bevált mosolyomat. Hatott. A nő szemei felcsillantak és fáradt vonásain egy megkönnyebbült mosoly terült szét. – Örülök, hogy végre megismerhettem.

– Bocsáss meg, de te Zachary barátja vagy? Akarom mondani a barát barátja?

– Ammi!

Ijedten rezzentem össze és az előttem álló nő se tett másképp. Menten egy idegen nyelvre váltott és Zachary ugyanolyan könnyen válaszolt a kérdésére. Értetlenül kapkodtam köztük a tekintetemet, mire a fiú mellém ért és a vállamra simította a tenyerét.

– Nem akartam megbántani – fordult felém a nő angolra váltva. – Nem állt szándékomban.

– Egyáltalán nem bántott meg – mosolyodtam el.

– Jaan, kínáld meg a barátodat egy kis pilaffal én megyek lepihenek, rendben?

A fiú egy halvány mosollyal bólintott és visszaváltva az idegen nyelvre egy puszit hagyott anyja homlokán. A nő egy utolsó bólintást ejtett meg felém és eltűnt a sötét ajtó mögött.

– Éhes vagy?

Nem nézett rám, az egyik tányér után kapott, majd megtöltve a tányért egyszerűen lehuppant az egyik üres székre és a szájába kanalazott egy kis rizst. Szerettem volna rákérdezni, hogy mégis mi volt ez az egész pánikroham néhány órával ezelőtt, de megint csak csendben maradtam. Figyeltem a homlokába bukó fürtöket és valahogy nem tudtam rávenni magamat.

Mintha csak érezte volna, hogy bámultam. Kérdőn felvonta a szemöldökét, de csak megráztam a fejemet, elfogadtam a felém nyújtott tányért és csendben fogyasztottuk el a vacsorát. Kár lett volna tagadni, kínosan kerültük a szemkontaktust. Féltem. És kurvára nem tudtam miért. A sötétben tapogatóztam, hiszen nem rendelkeztem egyetlen egy releváns ismerettel sem a fiúról és a legrosszabb az volt, hogy közben féltem attól, hogyha ki is derülne megváltozna valami?

Máshogy néznék-e rá? Mivel kapcsolatos egyáltalán?

Körbefuttottam a szemeimmel az aprócska lakást és azonnal feltűnt, hogy egyetlen egy családi kép sem lógott a falakról, sőt egy egyszerű szürke színben ázott az egész kibaszott helység.

– Van kedved sétálni? – szólaltam meg végül.

– Most?

– Ja?

– Hackney nem épp a legjobb környék...

– Nem lesz baj. Gyere! – nyújtottam ki felé a tenyeremet.

Zachary szemei köztünk ugráltak, mintha nem csak egy sétára kértem volna fel, hanem valami másra, aminek a jelentésével még egyikünk se nagyon volt tisztában. De aztán mégis elfogadta a tenyeremet.

Kedveseim!

Csak szeretném megköszönni annak a néhány kedves olvasómnak, akik mindig felejtenek néhány szót a fejezetek végén, hihetetlenül jól esik minden egyes alkalommal!

Persze az összes többi csendes olvasómnak is, mindannyian nagyon sokat jelentetek nekem! Köszönöm :)

És remélem ezekben a kétséges időkben azért mindenki rendben van! 

Remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket!

Vigyázzatok magatokra!

Puszi Kyra!

ui.: kérdés: valakit érdekelne egy fantasy történet? vagy előnybe részesítitek a kissé reálisabb sztorikat? két történet is felötlött bennem, és mind a kettőt szívesen írnám, csak egyszerre nem akarok több sztorit is írni, pontosan tudom, hogy úgy képtelen vagyok rendesen végigírni egy történetet :)