ZACHARY

A reggel békésnek tűnt, már az eső sem esett, csupán néhány pocsolya emlékeztetett arra a viharra tegnap, meg talán a kaparó torkom és a csorgó orrom. Egy sóhajt követően pillantottam fel a plafonra.

Nem a saját szobámba voltam és valahogy nem is szerettem volna hazamenni. Kellett még egy kevéske idő ahhoz, hogy végre tényleg ammi szemeibe pillanthassak és eleresszem azt a múltat, amit már oly sok ideje el kellett volna engednem. Nem arról volt szó, hogy meg akartam róluk feledkezni, hanem arról, hogy ne hibáztassam tovább magamat, hogy képes legyek boldogan visszatekinteni a múltra, hogy ne ködösítsék tovább a napjaimat az emlékek, és persze azzal is tisztában voltam, hogy ez egyedül kevéssé fog menni.

Jase halkan szuszogott mellettem. Egy igen kínos reggelit követően újból elbújtunk a szobájának az ajtaja mögött és úgy tettünk, mintha a külvilág nem is létezne. Mintha nem álltunk volna egy rakat probléma kellős közepén. Beszélgettünk, nevettünk és csókolóztunk. Bármennyire is itt szerettem volna maradni egy örökkévalóságig, nem tehettem. Ezzel mindketten tisztában voltunk csak szerettük volna még egy kicsit tovább húzni az időt. Nyerni egy napot, vagy csak néhány órát ebben az idilli buborékban, ahol nem számított semmi. Csak ő és én.

Egy apró mosollyal bújtam közelebb hozzá és mikor felnyitotta azokat a lehetetlenül zöld szemeit, mintha újból beléjük vesztem volna. Egy végtelen, mérgezően zöld örvény volt, én mégis teljes készéggel vetettem bele magamat és még az is jól esett, hogy a forró habok közt kellett fuldokolnom. Jól esett a közelsége, az ajkai a bőrömön, azok az apró körök, amelyeket a bőrömbe itatott, és egy egészen rövidke pillanat erejéig eljátszottam a gondolattal, hogy nekem talán mégsem kellett elhagynom őt. Itt maradnék, befejezném a tanulmányaimat, eljárnék egy pszichológushoz és hagynám, hogy minden lassan, de helyreálljon. Ám ilyenkor eszembe jutott az, hogy képes lennék-e ezek alatt a vastag felhők alatt bepillantani egy orvosi rendelőbe anélkül, hogy kirázna a hideg, képes lennék-e elviselni azt, hogy a játszóterek mellett harsány gyerekkacajban sétáljak. Ilyenkor a válaszom néma volt ugyan, de mégis világosabb volt mint a hajnalban előbotorkáló fénycsóvák.

Már akkor is tisztában voltam vele, hogy London nem az én városom volt, mikor kisgyerek voltam. Nem tetszettek a borsú arcok, a folyton zuhogó eső, ez a kellemetlen enyhe időjárás, ami egyik irányba se akaródzott elmozdulni. Nem. Nekem nem itt volt az otthonom és ahogy engedtem, hogy Jase súlya rám nehezedjen, tisztában voltam bele, hogy ezt ő is tudta.

Meglehet, hogy ezért volt ennyire keserű a csókja. Mohó volt, mégis valami furcsa íz és érzés motoszkált bennem. Talán csak a végét éreztem, a végét egy olyan kapcsolatnak, amelynek még ideje sem volt kibimbóznia. Virágot eresztenie. Egyszerűen túlságosan fagyos volt neki a tél, így kiszikkadt.

Jase egy apró mosollyal bukott az ajkaimra.

– Mikor végzel a vizsgáiddal? – szólaltam meg végül. Jase szemei rám vándoroltak, majd megvonta a vállát.

– Ahogy most állok, szerintem mindenből bukni fogok.

– Na ne mondj ilyeneket! – ráztam meg megróvoan a fejemet, de Jase még a mozdulat közepette kapott a derekam után és az ágynak szegezve újból megcsókolt. Nem akarta abbahagyni és ez egy kicsit megmosolyogtatott.

– Ne hagyd abba!

– Miért? – súgtam két csók között, de Jase nem válaszolt. Csak újból és újból egy mély csókban részesített és attól féltem, hogy tovább folytatja elvesztem azt a pirinyó józan eszemet, ami még megmaradt bennem.

– Mert szeretlek – búgta halkan mikor az ajkaimról a nyakamra bukott. Harapdálta a vékony bőrfelületet, szívogatta és később pihe könnyű puszikkal itatta fel a szisszentést belőlem.

– Mondd ki még egyszer!

– Szeretlek!

– Megint!

– Szeretlek, szeretlek és kibaszottul szeretlek!

Elnevettem magamat. Jase szemei lehetetlenül csillogtak és a mosoly, ami az arcomon ült valahogy annyira valóságosnak tűnt, így mikor az arca után nyúltam és összedörgöltem az orrunkat már meg sem lepődtem, hogy előtört belőlem egy szerelemittas kuncogás. Mert tényleg szerettem őt. Annyira, de annyira, hogy az már fájt és talán pont emiatt kellett eleresztem őt. Talán pont emiatt kellett neki is elengednie engem. Pedig ennek nem volt értelme. Haragudnunk kellett volna egymásra, hogy inkább megfutamodtunk, minthogy küzdöttünk volna. Gödröt ástunk neki, és eltemettük. Talán neheztelhettem volna magunkra, hogy ilyen könnyedén eleresztettük, de amíg nem volt a mienk, és amíg nem volt neve, talán ez is könnyebbnek bizonyult.

Jase a derekam után kapott. Magához láncolt és megrázta a fejét.

Vajon ő is ugyanarra gondolt, mint én?

– Maradj még egy kicsit!

– Anya már aggódik – sóhajtottam halkan. De Jase nem engedett el.

– Megoldhatnánk, nem? – súgta halkan, bele egyenesen a tarkómnál hullámosodó fürtükbe. – Miért kéne szakítanunk. Szeretjük egymást, ez így nem logikus.

– Kell egy kis idő, Jase!

– Mégis mire? Miért nem maradhatnál itt? Segítenék, látod, hogy jó hatással vagyok rád. Ketten megoldjuk, Zee. Megoldhatnánk!

– Nem érted ezt.

– Persze, hogy nem értem, mikor képtelen vagy elmagyarázni! – fakadt ki és minden szava ellenére még inkább belém csimpaszkodott. – Te is segítenél nekem és én is neked. Nem kell ezt elengednünk.

– De jobb lesz így, Jase.

– Miért mész el?

És aztán az éjjeliszekrényem alján pihenő levélre gondoltam. A héten kaptam. Egy egészen pici párizsi kiállító terem látta a festményeimet és érdeklődtek aziránt, hogy lenne-e kedvem együtt dolgozni velük. Pontosan ez állt a levélben. Senkinek nem árultam el a létezését. Arról sem beszéltem senkinek, hogy utána jártam néhány egyetemnek és egészen jó eséllyel felvehettek volna mesterre. Nem. Inkább csendben maradtam és hagytam, hogy a gondolatok lassacskán elárasszák az elmémet. Nem mondtam ki, még magamnak sem, de biztos voltam benne, hogy elvállalom. Mint egy tökéletes lehetőség, kinyúlt felém egy kar és egy gyönyörűen megvilágított utat biztosított számomra. Amiben nem volt helye Jase-nek.

Ezt az utat nekem kellett megtennem, mégpedig teljesen egyedül. Egy új lapot nyitni és elköltözni ammival, megtalálnom önmagamat és békére lelni vele. Nem csak, hogy meg kellett ezt tennem, hanem meg akartam ezt tenni.

Talán ezt Jase nem érthette, de talán nem is kellett megértenie. Így hát egyenesen a fiú szemeibe pillantottam és megráztam a fejemet, lezárva egy olyan beszélgetést, amelynek időt sem adtam, hogy gyökeret eresszen. Jase vádlón nézett vissza rám, majd eleresztve a derekamat kikászálódott az ágyból és egyetlenegyszer sem pillantott rám újból.

– Nem haragudhatsz rám!

– Mégis miért ne haragudhatnék? – horkantott fel.

– Mert te voltál az első, aki szakítani akart!

– Az más volt – dörmögte, de tökéletesen láttam, hogy a pólója alatt az izmai mintha ellazultak volna. Meglehet, hogy belátta az igazamat, egyszerűen csak nem világosított fel róla.

– Attól még barátok maradhatunk – szólaltam meg egy rövidke szünetet követően, miközben óvatosan a fiú tenyere után kaptam. Jase összerezzent, ám mikor megfordult és végre rám emelte a szemeit, egy eddig elrejtett darabkát szúrtam ki belőle. Szomorú volt és megtört.

– De én magam mellett akarlak, erre kibaszottul most jöttem rá! Nem akarlak elengedni, Zee.

Összekulcsoltam az ujjainkat és egy lemondó sóhajjal öleltem át a derekát. Pontosan a fülem alatt dobogott a szíve.

– Kaptam egy levelet, egy ilyen kiállító teremtől, azt írták, hogy még korábban látták egy újságban az egyik alkotásomat és érdeklődnének afelől, hogy lenne-e kedvem velük dolgozni. Nem rég nyitottak és szeretik az új, fiatal művészeket – suttogtam bele egyenesen a pólójába. Jase nem szólalt meg, egyszerűen magához szorított, mintha már előre sejtette volna a kimenetelét. – Párizsi kiállító, először annyira meglepődtem, hiszen mégis mennyi esélye volt ennek? De aztán rájöttem, hogy ennek így kellett történnie. Tökéletes lehetőség...

– Csak tovább menekülsz.

– Nem igaz! – Elengedtem őt, egy aprócska láng gyúlt fel bennem, de még időben zúdítottam rá egy vödörnyi vizet. Semmi értelme nem lett volna veszekedni vele. – Nem menekülök, csak azt teszem, amit tennem kell. Szerinted ammi itt boldog tud lenni valaha is? Nem, bármennyire is kegyetlenül hangzik, de el kell innen mennem.

– És nem is tervezel visszajönni?

– Nincs itt senkim – súgtam halkan, a fiú pedig hümmögve fordult el tőlem.

– Én itt vagyok.

– Jase!

– Miért olyan nehéz engem is számításba venned? – tárta szét dühösen a kezeit. Csak megráztam a fejemet, mert az az ádáz gondolat megint utat tört magának.

– Mert nem akarom ezt csinálni, Jase. Nincs kedvem ahhoz, hogy hiányoljalak, hogy azon agyaljak vajon mit csinálsz, hogyan érzed magad, hogy megcsalsz-e vagy sem! Nincs kedvem kettőnkön agyalni, mert végre megértettem, hogy most saját magammal kell foglalkoznom, nem veled, nem ammival és nem is a kapcsolatunkkal. Kell idő mire rendbejövök és addig nem szeretnék senkivel se semmilyen kapcsolatot.

– Pedig lehet tudnék segíteni.

– Lehet – fújtam ki a levegőt végül. – De most nem kell a segítséged.

– És velem? Az meg sem fordult a fejedben, hogy nekem lehet kurvára szükségem lenne rád? Vagy ez annyira elvetemült gondolat, hogy még csak eszedbe se jutott? – horkantott fel.

– Neked itt van Tessa, anyukád, Elliott még Sarah is!

– De nekem te kellesz az istenibe is!

Egészen a falig hátráltam és utoljára felmértem magam előtt Jase-t. Annak a csillámló mosolynak már nyoma sem maradt, a gödröcskéje beleveszett arcának tejfehér bőrébe és egyedül kettő tikkasztó szempár meredt rám. Puha göndör fürtök omlottak a homlokába és másra se vágytam csak, hogy kigereblyézzem őket onnét, de nem mozdultam. Figyeltem őt és megpróbáltam megérteni.

– Miért szakítottál velem először, és most miért akarod egyáltalán, hogy veled maradjak?

– Mert szeretlek, Zee – súgta halkan, és a hangjából arra következtethettem volna, hogy itt előttem térdre borul, de egyszerűen csak összeszorította a szemeit. – És erre csak most jöttem rá, kibaszottul akkor mikor már felesleges és késő, de szeretlek és nem akarom, hogy egyedül hagyj.

– Emlékszel mikor megkérdezted, hogy voltam-e már egyedül? Te azt mondtad még sosem. – Jase csak megrázta a fejét, mintha nem is akart volna rám figyelni. – Most talán itt az ideje.

– Ez nem ér.

– Nem ér, hogy én mondom ki az utolsó szót? – horkantottam fel.

– Azt hiszed kurvára izgat, hogy te szakítasz velem és nem fordítva? – nevette el magát keserűen, majd a fürtjeibe túrva elfordult tőlem. Elszégyelltem magam, viszont így már nem érhettem hozzá. Nem simulhattam a hátához. – Nem érdekel, Zachary. Csak veled akartam lenni, ennyi az egész.

– Sajnálom.

– Lehet igazad van – szólalt meg végül. Zöld szemeit rám emelte és egy keserű mosollyal leült az ágyára. – Neked nem itt van a helyed.

– Minden rendben lesz veled. Tegnap már beszéltél Tessával is, ketten mindent megoldotok.

Bólintott egyet, de úgy éreztem, hogy nem is vette figyelembe a szavaim jelentését, egyszerűen csak figyelte az ölébe pottyanó kezeit. Erőt kellett vennem magamon, így hát megmozdítottam elgémberedett tagjaimat és mellé heveredve a comjára simítottam a tenyeremet, mire Jase automatikusan kulcsolta össze a kezeinket. Megmosolyogtathatott volna, de most egyszerűen csak fájdalmat éreztem.

– Lehet.

– Így lesz jó.

– Miért érzem úgy, hogy búcsúzkodsz? Már holnap mész vagy mi?

Egy egyszerű mosollyal csentem tőle egy utolsó csókot és elnyelve azokat a fránya könnyeket néhány keserédes percet követően már a hűs utcán voltam. Távolból még láttam, hogyan kanyarodott fel a feljáróra egy vadiúj, szénfekete autó, de az már nem az én történetem volt.

Felpattanva a biciklimre végig járt a fejemben. A szavai és azok az idióta csókjai. Tagadhattam volna ugyan, de felesleges erőfeszítésekbe tellett volna csupán, hiszen mindenki tudta, hogy szerettem a fiút. Szerelmes voltam belé, de úgy tűnt, hogy még egyikünk sem állt készen erre a szerelemre. Néha van olyan, hogy két ember rosszkor találkozik össze, nem igaz? Olyankor a sors összehordja őket egy kis idő elteltével, mikor már mindketten összekapdosták magukat. És mélyen legbelül valamilyen idióta ok folytán reménykedtem benne, hogy talán velünk is megeshet ez.

Egy keserű mosollyal ráztam meg a fejemet és kikerülve egy méretes pocsolyát tovább tekertem. Mire hazatekertem az orromat és az arcomat már egészen kicsípte a hűs szellő, kissé folyt az orrom is. Lezárva a biciklimet egyenesen felrohantam a lépcsőházban és mire felértem talán már kapkodnom kellett a levegőért, de hirtelen belém hasított a tudat, hogy beszélnem kellett ammival.

A nő pedig otthon várt engem. Lehet számított az érkezésemre, hiszen nem messze a bejárati ajtótól a kanapén ült, az ölében azzal a megrágott rejtvényes füzettel, ám amint meghallotta a kulcsok zörgését, az a két fakó szempár felugrott rám és már távozni se szeretett volna többé. Menten két lábra pattant és karjaiba zárva éreztem meg a benne tartogatott könnyeket.

Szipogott, urduul szólt hozzám, kettőnk titkos nyelvén és mikor még közelebb húztam őt magamhoz biztosítottam róla, hogy nem eresztem el többé. Nem éreztem helyénvalónak a szavakat, így csak cirógattam kiszáradt tincseit és letörölgettem az arcára száradt könnycseppeket. Néhány puszival itattam fel a nyomukat.

Csendesen telt el a napunk ő nem kérdezte miért nem jöttem haza, hogy merre jártam én pedig nem bírtam elmondani neki, de ahogy lassan besötétedett és ahogy lomhán elborította a nappalit a homály, valahogy már a titkokat sem éreztem annyira titkosnak.

Lenyeltem egy korty vizet és az asztalnál görnyedő nő alakjára vezettem a szemeimet. Tisztában voltam, hogy abbu és Shami nevére a nő össze fog rezzeni, hogy azok az átkozott könnyek annyi év után megint el fogják árasztani az arcát, de talán tudnia kellett, hogy végre elmentem oda én is.

Azon a napon, amikor temették őket egyedül kellett hagynom ammit. Képtelen voltam megközelíteni a temetőt, gyűlöletet éreztem a részeg sofőr iránt, gyűlöletet éreztem saját magam iránt és talán az egész világ és sor iránt. Így hát messze a temetés zajától elszívtam egy füves cigarettát és megpróbáltam megfeledkezni róluk. Kevés sikerrel. És az is lehet, hogy ammi sosem szólt az ügyről mégis tudtam, hogy fájt neki és neheztelt rám.

Így végül összekotorva az összes létező bátorságomat végül megkörnyékeztem őt és mikor rám emelte azt a két üveges íriszét megszólaltam. Először csak pislogott, mintha nem értené a szavaimat és ahogy eljutottak a hangok a tudatába újból bepárásodtak a szemei, az izmai megfeszültek és két kövér könnycsepp bújt elő a pillái alól.

– Igazán megtetted, meri Jaan?

– Megtettem, ammi.

– Hát akkor ennek is vége, ugye? Lépj ki a fényre, fiam. És kezd egy új életet.

Elmosolyodtam a szavaira.

– Úgy lesz.

Akkor még nem árultam el neki a fiókom mélyén lapuló levelemet, ám tudtam, hogy idővel, mikor már ezek az emlékek sem lesznek annyira elevenek elmesélem neki. És akkor talán már ő is készen fog állni arra, hogy maga mögött felejtsen egy keserédes fejezetet az életéből.

Kedveseim!

hát itt is lennék egy hosszúra nyúlt szünetet követően a következő fejezettel! és már csak egyetlen egy fejezet és a végére értünk volna Zachary és Jase történetében? néha nehéz elhinnem, hogy valóban így lenne, mert el kell ismernem, hogy igenis a szívemhez nőtt ez a páros :(

remélem ti is megszerettétek őket!

most pedig szeretnélek titeket arra bíztatni, hogy ez egy safe place, tudom, hogy mostanában eléggé kaotikus a helyzet az országban, főleg most, hogy ezzel az egész homoszexualitás irányába hozott törvénnyel.

gondolom tudjátok, vagy sejtitek de a történeteimben mindig próbálok valami komolyabb témáról is írni, egyrészt mivel rettentően fontosnak tartom azt, hogy szóljunk erről a témáról, hogy mások nézőpontjába helyezkedjünk és próbáljuk megérteni, hogy ők hogyan látják a világot, hogy legalább megpróbáljuk megérteni azt, hogy ez az egész nem is vita kérdése. a szerelem az szerelem, szeretet az szeretet bárki felé is irányuljon és senki sem lesz több vagy kevesebb csupán amiatt, hogy kihez vonzódikk. sőt az is teljesen rendben van ha senkihez sem.

és tudom, hogy ez a helyzet szörnyű, hogy nem hogy a fejlődés irányába haladnánk, nem itt pont az ellenkezőjéről van szó. Nem szeretnék politizálni, de őszintén ez már nem politika kérdése. szeretném, ha azok, akik ha csak bele is kukkantanak a sztorijaimba, tudnák, hogy ez egy "biztonságos hely"

itt midnenki egyenlő, nincsenek különbségek! 

mindenkinek rettentően szép nyarat szeretnék kívánni! és nem sokára jelentkezem a folytatással! :)

puszi kyra❤