ZACHARY

A gondolataim valahogy nem tértek egy útra a cselekedeteimmel. Egyfolytában Jase-n és az autóban történteken járt az agyam, és ugyan tettekben Tessát próbáltam segíteni, érdemi munkát kevéssé végeztem. Ingerülten ráztam meg a fejemet, mintha ezzel képes lettem volna kiűzni az elmémből a zavaros gondolatokat.

De tudhattam volna, mind hiába.

Csendesen tekintettem fel végül a lányra, aki csípőre tett kezekkel figyelte az előtte feszülő vásznat. Nem kellett megértenem a gondolatait, hiszen a művészetnek talán nem is az volt a lényeges része, hogy megértsük, hogy mit szeretett volna az alkotó elénk vetni, hanem az, hogy maga az alkotás mit keltett bennünk. És ahogy elnéztem a kusza színeket és az erős vonalakat, talán távolról nézve két alakot pillantottam meg, de egészen közelről inkább tűnt egy heves szélviharnak.

– Kissé talán még kiforratlan, de szenvedélyes. A szenvedély sosem jelent rosszat, sőt egyszerűen csak próbáld megragadni és egy kis értelmet csempészni belé – álltam fel a helyemről. Tessa zöld szemei kíváncsian követték a mozdulataimat. – Nem mintha mindig érdemes lenne a dolgokba valami logikusat pumpálni, de tudod sokszor félre értelmezik a művészetet.

A lány nem szólalt meg, hagyta, hogy tovább fűzzem a gondolatot. Még az utolsó pillanatban kaptam a fonál után.

– Mármint, úgy képzelik, hogy a művészek ilyen impulzív, született zsenik, akik konkrétan úgy bújnak elő, hogy az ereikben csörgedezik a tehetség. És ki tudja? Egyes esetekben lehet erről van szó, de tényleg ez lenne a művészet? – tettem fel a kérdést, ahogy ujjaimmal végigtapogattam a göcsörtös festéket. – Nem veszik figyelembe a fejlődést, hiszen nem látják azt, hogy valaki honnan indul ki, mire ismertté válik már csak a végeredményben botlik meg a tekintetük.

– Amit mondasz, az olyan, mint a tánc – súgta halkan és mellém sétálva ő is elmerült a kusza vonalakba. – Amikor még elkezded nem ismered a lépéseket – nevette el magát halkan. – Csak a szenvedélyre és a zenére építkezhetsz.

– Ugye? Mindig azt kérdezik tőlem, hogy mindig is így rajzoltam-e? És amikor azt mondom, hogy nem, akkor sem hiszik el, azt hiszik szerénykedem, pedig ha valóban látnák azt, amit még kiskoromba festettem, talán el sem hinnék, hogy én csináltam.

Tessa elhallgatott egy keveset, hagyta, hogy a karja a teste mellé zuhanjon, míg szemeivel a vászonról lassan átvezette rám.

– Ti akkor most jártok?

Kellett egy kis idő mire megemésztettem a kérdését és akkor se azonnal néztem rá. Nem. Egy ideig elmerültem a puha szőnyegének érintésében, a szobában lágyan himbálózó epres illatban, a falról csüngő papír csillagokban és a kellemes, meleg, levendula árnyalatban. Miután néhány lélegzetvétellel lenyeltem a torkom közt ólálkodó gombócot engedélyeztem a gondolataimnak, hogy a lány kérdése felé vándoroljanak.

Egyetlen kérdésről volt szó és Jase képe azonnal utat tört magának a gondolataim közé. Őszintén megmondva, szerettem volna egy kis ideig megfeledkezni róla, hogy józanul átgondolhassam mind azt, amit alig néhány óra alatt éltem meg. Hiszen képes volt rávenni arra, hogy beüljek egy kocsiba? Négy év elteltével talán először. A torkomba ugrott a szívem, csupán a gondolatra, és itt a szobában egyetlen menekülő útvonal maradt számomra, így végül kilestem az ablakon. Egy csupasz fa ága libegett az üveg előtt, míg mögötte méretes és sötét felhők sorakoztak fel, mintha egyenesen egy véres csatára készültek volna fel. Esett az eső, a cseppek szilánkosra törtek az üvegen. Jase-nek igaza volt, tényleg egy vihar közelgett.

– Ez nem ilyen egyszerű, Tessa – szólaltam meg végül.

A lány megértően bólintott, majd egy kócos tincset a füle mögé tűrve vezette rám a szemeit.

– És szerinted tudja, hogy nekem még mindig ugyanaz a Jase maradt? Mármint, hogy engem nem érdekel ez az egész, ő a testvérem és kész.

– Talán jobb, ha ezt elmondod neki is – mosolyodtam el halványan és engedtem, hogy a morajló jókedv végül elérhesse a tagjaimat és úgy tűnt, hogy annyi év elteltével végül tényleg képes voltam elereszteni a vállaimra olvadt súlyok egyikét. – Biztos nem teszel kárt azzal, ha ezt ő is hallja.

– Mostanában olyan keveset beszéltünk.

– Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek. Csak ne ereszd el és küzdj meg érte.

Tessa fellesett sűrű, sötét pillái alól és egy igazán szép mosollyal üdvözölt. Kitárta a karjait és valahogy már én sem gondolkodtam, egyszerűen a mellkasomra vontam és elnevettem magamat.

Mert olyan régóta vártam rá és pontosan tisztában voltam azzal, hogy még nem értünk a végére, hogy még olyan dolgokon kell átvergődnöm, amikről még nem is sejtettem, hogy előttem álltak. Most mégis mintha annyi év elteltével végre fellélegezhettem volna, mintha a láncok lehullottak volna rólam és végre a magasba reppenhettem volna. De csak megízleltem, még nem voltam teljesen szabad, csak kinyújtóztathattam azokat az elgémberedett szárnyakat.

Akkor hát lesznek jobb idők, nem igaz?

. . .

Este mikor lepihentem és kinézve az ablakon a csillagos égboltot pillantottam meg valami megmozdult bennem. Egy olyan részem, amelyről azt gondoltam, hogy az évek során odaveszett. Vagy egyszerűen elkorhadt. Hiszen nem volt rá szükségem. Már a nevére se igazán emlékeztem, csak annyi maradt meg belőle, hogy igazán szerettem.

Úgy hunytam le a szememet, hogy azon az éjszakán először négy év elteltével egyetlen rémálmom sem volt. És őszintén nem hittem el, hogy mindez mégis, hogyan lehetett a valóság.

Reggel egy mosollyal üdvözöltem a munkából hazaérkező ammit, arca mintha kivirult volna, mikor az ujjaim kihűlt bőrére simultak.

– Mosolyogsz, Jaan! Hát jó éjszakád volt? – nevette el magát és csupán ez a hang képes volt lángra lobbantani a szürke lakást. A szemeibe, noha egy pillanatra is de visszaköltözött az a láng, amit négy évvel ezelőtt eloltottak a könnyek.

– Sok idő óta talán a legjobb.

– Örülök, Zachary, örülök! Ennél jobb híreket nem is kaphattam volna.

Jókedve rám is átragadt, így mikor eltűnt a szobája mögött, egy rég nem látott könnyedség lett rajtam úrrá. Sietősen főztem le a kávémat és mikor egy vajas pirítóssal visszalépdeltem a szobámba már a szürke falak sem tűntek annyira fullasztónak. Sőt megkönnyebbülten terültem el az ágyamon és a telefestett vásznakon legeltettem a szemeimet.

Meglehet, hogy jókedvem volt, hogy mosolyogtam, de ahogy teltek a percek valami sötét kétely kúszott elő a mellkasomból. Homályos ködöt vonva a tekintetem elé. Mert felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mennyi ideig fog ez az újszülött boldogság mégis bennem lakozni. Tartós volt, vagy csak egy nap erejéig villogtatta meg az erejét, hogy aztán visszabújjon a ketrecébe elzárva azokat a fáradt szárnyakat? Lassan, de megértettem, hogy magamnak kellett a saját boldogságomat felkutatnom, nem pedig teljes mértékben egyetlen embertől függeni, de talán annak az egy embernek az volt a szerepe az életembe, hogy egy kis fényt csempésszen a sötét falakkal fedett barlangomba. Hogy megmutassa azt, hogy nem adhattam fel. Nem adhattam fel magam miatt. Shami és abbu miatt.

Miattuk és magam miatt kellett tovább küzdenem.

Első lépésnek talán tökéletes volt a tegnapi autós incidens, de akármeddig is tartott ez az egész egyetlen egy dologban biztos voltam, London nem volt számomra a végjáték. Nem lehettem ott boldog, ahol mindent elveszetettem.

Így mikor aznap először léptem ki az ajtón felnéztem a sűrű fellegekre, a sötét esőcseppekre és már előre elköszöntem tőle. Mert ez az esős város nem lehetett az én otthonom.

Botorkálva pattantam fel a biciklimre és a pilláim egyenesen összetapadtak az esőcseppektől. Folyt az esőkabátomról a víz, de annyi veszedelmes hónap és év elteltével nem rezzentem össze, mikor egy kósza, hűs csepp az arcomra tévedt. Kizártam az elmém mélyén motoszkáló elfúló hangokat és Jase végtelen csókjaira gondoltam, ahogy mindig az ajkai közé szívta az enyémeket, ahogy gyengéden rájuk harapott, csakhogy ezt követően a nyelvével cirógassa meg az érzékeny felületet.

Szerelmes voltam a csókjaiba és huszonhárom év elteltével talán készen álltam arra, hogy bevalljam önmagamnak, hogy igenis beleszerettem. Egy apró mosoly kúszott fel az arcomra és mikor lezártam a biciklit képtelen voltam lezárni őt onnét, sőt Elliottot is vele üdvözöltem.

A fiú márványkék szemei menten kiszúrták azt és hitetlenül rázta meg a fejét, mintha csak nem hinne a létezésében.

– Tisztára el vagy ázva. Ugye tudod, hogy így megfázhatsz?

– Csinálsz teát? Ígérem kifizetem! – A szívemre helyeztem a tenyeremet, csakhogy megerősítsem a szavaimat, mire a fiú átnyúlt a pult mögül és összekócolta a fürtjeimet.

– Csak a főnök meg ne lássa!

– Volt ma már?

– Nelson azt mondta, hogy ő náluk tett látogatást, de szerintem majd este érkezik, nem tudom ki vált minket.

– Én végig vagyok hétig – pillantottam a pult felett szobrozó órára.

– Én csak ötig, holnap lesz egy kurva nehéz vizsgám.

– Sok sikert! Ha kell hamarabb is elmehetsz, majd falazok.

Elliott csak megrázta a fejét és visszabújva a pult mögé előszedte a széke alá rejtett füzetet, menten elmerült a kacskaringós betűkben, engem teljesen kizárva, de őszintén nem bántam. Kellett néhány pillanat ahhoz, hogy újból összerámoljam magamat. Az esőkabátomat a radiátorra akasztva vettem magamra az egyenruhámat. Talán aznap először bámultam bele egy tükörbe, és talán először láttam meg azt az arcot, ami mintha a régmúltból bukott volna elő. Egy halvány mosoly bóklászott az arcomon és a szemeim sem tűntek annyira fakónak.

Lehetséges lenne az, hogy csak ennyit kellett volna tennem már a legelejétől? Hogy beüljek egy fránya autóba?

Nem értettem, egyszerűen nem értettem meg, hogy mégis mi vezetett a változáshoz, Jase, az autó vagy talán én magam? Mi van, ha igazából tőlem függött minden? Mi van, ha mindvégig arra vártam, hogy én kész legyek arra, hogy eleresszem a keserves múltat. És ehhez kellett Jase, hogy feltárja a szemeimet, hogy néhány csókkal és érintéssel elűzze a bennem megülepedett sötétséget és végsősoron ezért volt szükség az autóra. Hogy tettekben is megnyilvánítsam mindazt, ami eddig bennem érlelődött.

Mikor beléptem a pult mögé Elliott felnézett a vázlataiból, hagytam, hogy végigfussanak rajtam a szemei, de nem kerülte el a figyelmemet, ahogy alig láthatóan felvonta a szemöldökét. Kisöpört néhány sötét fürtöt az arcából majd felnézve rám csak bólintott.

– Jase is boldog.

Halk volt akár egy suttogás.

– Jase is boldog, Zachary. Nem tudom mi történt vele az utóbbi időben, de nem volt önmaga. Kurvára, mintha kicserélték volna a legjobb barátomat, de úgy néz ki, hogy most már jobban van. – Elnyelte az utolsó szavakat. – Azt hiszem kezdem újból megismerni őt.

– Sajnálom.

Elliott nevetve rázta meg a fejét, még akkor is, ha ez a hang keserédes volt, meglepett a fiú jóakarata. Nem számított neki, hogy fájt, ő csak a barátját akarta boldognak látni.

– Ne sajnáld, ezt nem lehet erőltetni. Kellett ez neki.

– És Sarah? Ő, hogy van? Nem beszéltem vele, nem tudom, tudja-e vagy, hogy akar-e velem valaha még találkozni.

– Kell neki egy kis idő, de szerintem jobban lesz, mármint biztos, hogy jobban lesz – nézett le a vázlataira, csakhogy egy kis időt nyerhessen magának. – Jase elmondta neki, kicsit kiakadt, de jobb ez így. Jobb, hogy ő is tudja.

– Nem akartam, hogy ez legyen a vége.

– Persze, hogy nem akartad, de ez nem akarat kérdése, Zachary. Kurvára sablonos az egész, de a szívnek csak nem szabhatsz határt, nem igaz?

Bólintottam és kisöpörve néhány könnyet a szemeimből megpróbáltam a munkámra koncentrálni, de valahogy nem ment. Végig azon pörgött az agyam, hogy vajon Jase is ugyanúgy vélekedett rólam, mint én őróla? Akkor talán ő a barátom lesz? De annyi megválaszolatlan kérdésem volt, hogy végül beléjük gabalyodtam.

Miközben egy jeget pakoltam az egyik magasszárú pohárban már azon voltam, hogy rákérdezek Elliottnál, de valahogy nem bírtam megszólalni. Mintha összevarrták volna az ajkaimat és így a végén csak elkeseredetten pislantgattam felé és abban reménykedtem, hogy megérti a néma óhajomat.

Végül csak akkor szólalt meg mikor visszatértem a pult mögé, ő pedig újból elmerült a vázlatában. Keserűen lóbálta a lábát, ám egy kis idő elteltével felnézett rám.

– Sokat jelentesz neki.

– Félek, Elliott.

– Vicces – nevette el magát. – Pont ugyanezt mondta ő is, de mint neki, neked se tudok semmi okosat mondani, csakhogy próbáljátok meg. Nem lehet előre látni a dolgok kimenetelét, de most őszintén kurva unalmas is lenne. Ha szarul végződik, ha nem, jobb megpróbálni, mint aztán azon tépődni, hogy mi lett volna ha? Érted?

– Értem.

Elliott felpattant a helyéről és két lépéssel megszüntetve a köztünk megtelepedett távolságot az ujjaival feljebb emelte az arcomat és a saját szemeibe vonzotta az enyémeket.

– Nem mondom, hogy minden rendben lesz, de drukkolok.

– Köszi, Elliott.

– Örülök, hogy megismerhettelek mégha nem is úgy sültek el a dolgok, mint ahogy azt reméltem, de hát látod, ilyen az élet. Veszítesz és nyersz dolgokat.

– Tökre bölcsen beszélsz – ráztam meg a fejemet egy vigyorral, mire Elliott csak fáradtan felsóhajtott.

– Próbáld megtanulni azt a sok faszságot, amit mi tanulunk és akkor te is bölcs leszel.

Így tért vissza a helyére és elmerült a lapok fogságában.

Én pedig egymás után róttam le ugyanazokat a köröket, mint a mai napon már századjára. Mert valahogy az agyam képtelen volt nyugovóra térni.

Miután beütött az öt óra, Elliott elhagyta a halvány fényekben pislákoló Oldie's-t egyedül hagyva engem azzal a néhány vendéggel, akik még a kávézóban maradtak. Csendes volt az este. Nem sokan tértek be, aminek az egyik oka lehetett talán az is, hogy a tél első napjaival megérkezett valamilyen különös ok folytán a hó is Londonba. Megannyi ember pislantott fel a felhőktől túlfűtött égre, csakhogy megpillanthasson néhány hópihét. Ugyan gyengén eredt meg, és a betont érve el is olvadt, mégis volt valami varázslatos a hóban. Főleg, hogy annyira ritka kincs volt itt Londonban.

Alig vártam, hogy véget érjen a műszakom és miután megszólalt a távolban a hetet jelző harang az utolsó vendégek is elbúcsúztak egy-egy mosollyal az arcukon. Miután elszámoltam az aznapi bevételt és szépen letakarítgattam az asztalokat magamra tekertem a vastag sálamat és egy vigyorral zártam be magam mögött az ajtót.

A téli, heves szél máris az arcomba vágódott magával sodorva néhány eltévedt hópihét és fel sem figyeltem arra, hogyan szakadt fel belőlem egy nevetés. Végigkarcolta a torkomat és beleveszett a hópihéktől tarka éjszakába.

– Ritka látvány – kacagott fel mögülem egy hang.

Megborzongtam, de korántsem voltam abban biztos, hogy a hideg tette ezt velem.

– Főleg ilyen hamar.

– Téli csoda – súgta már egészen közelről, hiszen éreztem forró leheletét a fülemnél. – Mi lenne, ha elvinnélek valahova?

Még mindig nem néztem rá, mert képtelen voltam elhinni, hogy valóban itt volt mögöttem, ez alatt a csupaszon himbálózó fa árnyékában. A tenyere a derekamon pihent, míg az ajkai már-már kóstolgatták az arcomnál szabadon maradt bőrfelületet.

– És a biciklim?

– Befér a csomagtartóba. Már vittem rajta Tessáét.

És akkor egy könnyed mozdulattal pördített meg a tengelyem körül.

– Hát szia! – vigyorgott a képembe megvillantva a fogsorát. A heves szél az arcába söpört néhány göndör fürtöt, ám ezúttal már nem késlekedtem, kitúrtam őket onnét és egy puszit felejtve az orrán már úgy éreztem keresztül szaggatja az arcomat a mosolyom.

– Mit keresel itt?

– Meglepetés, nem egyértelmű? – Feltárta a csomagtartóját és kinyújtva a kezét könnyedén megragadta a biciklimet és igaza volt, az kényelmesen elfért, egyszerűen csak le kellett fektetni az egyik hátsó ülést. – Van egy jó tésztás étterem nem messze, rajtam állna.

– Tudod jól, hogy nem fogadom el a meghívásodat, de farkaséhes vagyok.

Jase ajkaira egy kunkori mosoly szökkent fel és összefűzve az ujjainkat az ajkaihoz emelte őket.

Talán másodszor már könnyebb szívvel foglaltam helyet az anyósülésen, de mégsem bírtam uralkodni az izmaim felett. Akaratlanul feszültek meg, de Jase fürge volt, tenyerét a combomra fektette és addig hozzá sem ért a kormányhoz, míg egy halvány bólintással engedélyt nem adtam rá.

Már nem volt annyira fullasztó ez a kicsike légtér, nem rettegtem attól, hogy bármelyik pillanatban belénk csapódhat egy autó, ám ha őszinte szerettem volna lenni nem volt sokkalta könnyebb megtennem ezt az utat, mint az elsőt. Az emlékek még mindig ott baktattak mögöttem, talán, ha nem olyan élesen, mint múltkor, mégis bennem éltek. És meglehet örökké élni is fognak. Így a megnyugvást a szélvédőn túli világban kerestem.

Tökéletesen lehetett látni a lámpafényben, hogy havazott és ez valahogy annyira jól esett nekem. Nem tudtam szavakba foglalni, de az is lehet, hogy egyszerűen nem próbálkoztam eléggé, ám akkora már elsodorták a gondolataimat Jase halk szavai. Apró semmiségekről esett szó, hogy hogyan vészelte át az első vizsgáját, hogy mennyire félt a jövőhetitől, hogy Tessa végre újból úgy tűnt, hogy visszatért egykori önagához. Hogy Miloval is felvette a kapcsolatot.

Mégha nem is ejtett szót az apjáról és az anyjáról, úgy éreztem, hogy az ő vállain is kisebbnek mutatkozott a teher. Viszont láttam a tekintete mélyén megülő kételyt és mikor végre újból kiléptem a hűs, kora téli levegőre nem is vártam tovább.

– Minden rendben?

Jase kurtán megrázta a fejét, mintha csak arra ösztönzött volna, hogy lépjek be a fűtött helységre és mivel nem volt elég akarat erőm és rettegtem attól, hogy szilánkosra törik a pillanatnyi jókedvem, követtem a kérését. Belépve a kényelmesen kivilágított étterembe menten megcsapott egy erős bazsalikomos illat és már tagadni sem bírtam volna az erősen korgó gyomromat.

– Mi történt? – kérdeztem rá újból mikor helyet foglaltunk és felvettük a rendelésünket.

Jase lehajtotta a fejét és megannyi olvasztott csokira emlékeztető fürt borult a homlokára. Tétován megrázta a fejét és kitekintett az ablakon.

– Apa válni akar.

Az addig nyugodtan kortyolgatott vizet tehetetlenül prüszköltem fel és máris egy szalvétáért nyúlva itattam fel a kisseb tócsát alattam.

– Tessék?

– Apa tegnap bejelentette, hogy válni akar. És az a kurva vicces, hogy ő lépett először, mikor rohadtul nem érdemli ezt meg. Anyának kellett volna a képébe vágnia azokat a faszom papírokat!

– Ezért mondta le az időpontot anyával.

Jase csüggedten bólintott és az addig benne parázsló harag mintha semmivé foszlott volna. Huss. Odalett.

– Tessa?

– Kiakadt és Milónál töltötte az éjszakáját és mikor beszélni szerettem volna, kibaszottul kinyomott.

– És te, hogy vagy?

Keserűen felnevetett majd megvonta a vállát, mintha nem is számított volna a téma, amiről beszéltünk.

– Megvagyok.

– Jase.

– Mit akarsz hallani? Ezt akartam, tudom, hogy ez lesz mindenki számára a legjobb, mégha nem is úgy következett be, mint kellett volna, de legalább valaki megtette azt a kurva lépést! De fáj, érted? Kurvára fáj és nem tudom miért – fakadt ki a tenyerébe temetve az arcát. – Az a piszok faszkalap, pedig még csak a házban se aludt ezután!

– Persze, hogy fáj, talán az lenne gáz, ha nem fájna. De, ahogy mondtad ennek így kellett lennie, ez az egész megcsalásos dolog senkinek sem tett jót – súgtam megragadva a markát, de úgy éreztem, hogy Jase akkora már mélyen a gondolataiba veszett. Zöld szemei homályosan derengtek, akár a mosoly az ajkai szegletében.

– És ahogy elnéztem apát és anyát eszembe jutott az, hogy mit csináltam én Sarah-val és kurvára bűntudatom lett, Zee. Így elmentem hozzá és mikor láttam, hogy milyen rossz állapotban volt csak még szarabbul éreztem magamat. El akartam neki mondani, de nem ment. Egyszerűen nem ment és aztán belém vágódott ez az idióta gondolat. – Felnézett rám és annak ellenére, hogy az ő kezét szorongattam mintha fényévnyi távolságra lett volna tőlem. A szívem megtorpant a helyében és az ujjaim lassan leszakadoztak az övéiről, de Jase továbbra sem mozdult meg, csak figyelt, mélyen. Így talán még sose nézett rám.

– Mi volt az a gondolat?

Jase ajkai elnyíltak és a szemeit ezúttal egy könnyfátyol borított be, majd megrázta a fejét.

– Aztán elmondtam neki mindent.

– Mindent? – súgtam elhalóan, mire csak egy újabb helyeslő bólintást kaptam válaszul.

– Mindent.

– És? Miért kell minden szót kiszednem belőled?

– Megkérdezte miért tettem és én kibaszottul elkezdtem sírni, mert már semminek sem volt értelme. Azt mondtam neki, hogy azért, mert szeretlek téged, de aztán folyton csak apa járt a kibaszott fejemben és... és nekem ez nem megy, Zee.

Könnyek csípték az én szemeimet is, és akkora már reszkettek az ujjaim.

– Nem megy ez nekem. Még nem. Annyi faszság van most itt az életemben és tudom, hogy te segíteni tudnál, de nem, még nem megy. És te-te nem akarsz itt maradni, látom rajtad. Minek szenvedjünk tovább, hogyha úgy sincs értelme? Elmész és nem fogsz ide visszajönni, ez a kibaszott utolsó éved és kész.

És ekkor két illatos, tésztás tálat raktak el elénk.

– Baszki, látod? Nem akartam ezt most elmondani – dühösen pattant fel a helyéről, de még időben kaptam a csuklója után.

– Ne hagyj most itt. Kérlek.

Jase szíve pedig mintha csak még kisebb darabokra hasadt volna. Visszazuhant az ültébe és lenézett az elé rakott gőzölgő ételre.

– Nem így akartam elmondani.

– Mindegy a lényeg, hogy elmondtad.

Szótlanul mártottam bele a villámat a tésztába és ugyan könnyes volt az arcom, valahogy az étel képes volt egy rövid időre kiszakítani abból a kínkeserves pillanatból. Mert tudtam, tudtam, hogy be fog ez következtetni, túlságosan édesek voltak azok a percek, amikor minden végre jónak tetszett.

– Minden rendben lesz. – Ezt mondtam mikor újra kiértünk a havazó utcára. Már nem tűnt annyira fagyosnak az idő, hiszen forró étel megmelengette a tagjaimat, de a fájdalom hűs marka továbbra is a torkom körül ólálkodott. – Nem haragszom.

– Pedig kurvára megérdemelném.

– Ne mondj ilyeneket – ráztam meg hevesen a fejemet. – Most pedig hazaviszel, ugye?

Jase egy fáradt mosollyal bólintott egyet utoljára és megragadva az ujjaimat egy újabb csókot lehelt rájuk. Haragnak valahogy nem volt helye mellettünk. Békességben tettük meg azt a félórás utat hazáig, egyikünk sem szólalt meg és a kopár csend pedig lassan benőtte a köztünk kószáló ürességet.

És mikor lefékezett az ismerős ház előtt, az ujjai egy rövid ideig marasztalásra bírtak. Halkan súgott valamit a fülembe és egy utolsó csókra bukott az ajkaimra, én pedig nem bántam. Nem tűnt búcsúcsóknak, mert ez a szakításnak nem nevezhető megegyezés nem jelentette azt, hogy sosem fogjuk újból viszont látni egymást. Csak nem ez volt a megfelelő időpont számunka. És mikor rájöttem, hogy a sóst ízt a könnyei keltették a számban eleresztettem őt, mert akármennyire fájt is ennek így kellett lennie.

Rövidesen kivette a biciklimet és a betonra helyezve egy vastag falként választott el bennünket. Én csak bólintottam ő pedig megszakadó tekintettel követte a lépteimet és mikor beléptem a lépcsőházba talán nem azzal a mosollyal léptem át a küszöböt, mint aznap amikor elhagytam a lakást, de annál sokallta többet ért.

Mert akkor megértettem végre, hogy mit kellett tennem. 

Kedveseim!

Hát egy újabb egy hónapos szünetet követően pedig itt is lennék! Ha még nem feledkeztetek meg erről a sztoriról! :)

Mint mindig megint roppantul jól estek a kedves szavaitok, ezt sosem tudom elégszer elismételni, szóval köszönöm mindenkinek! 

Kitartást mindenkinek a vizsgaidőszakkal! 

sok-sok puszi és ölelés!

kyra