JASE

Elliott úgy tett mintha nem vette volna észre a jelenlétemet, de miután minden csepp bátorságomat összeszedve megkörnyékeztem a pultot, a srácnak már kötelessége volt rám néznie. Talán ezt diktálta a munkarendje, de őszintén nem érdekelt. Csak vissza akartam szerezni a legjobb haveromat.

Azok a kék szemek mintha most még hűvösebbnek mutatkoztak volna és mikor felnyomta a szemüvegét az orrán, már tudtam, hogy haragudott rám. És ezt nem vethettem a szemére. Mégiscsak összetörtem a nővérének a kibaszott szívét.

A zsebeimbe temettem az ujjaimat, mert túlságosan árulkodónak éreztem a remegésüket és mikor Elliott kérdőn felvonta a szemöldökét már nem kerülgethettem tovább a témát. Megköszörültem a torkomat és szándékosan kerülve a tekintetét végül megállapodtam az egyik üres, piszkos fehér csészénél.

– Mizu?

Elliott egy ideig nem válaszolt, egyszerűen csak figyelt és én minden egyes faszom másodperc elteltével úgy éreztem, hogy lemállott egy darabka a bőrömből.

– Mizu? Komolyan ennyit tudsz csak kinyögni azok után, konkrétan kioffoltál egy héten keresztül?

Összeszorítottam a szemeimet és átkoztam a saját gyávaságomat, mert igaza volt. Egy héten keresztül kinyomtam az összes hívását és egyetlen üzenetére sem válaszoltam? Hogy mégis miért? Mert egy kurva gyáva alak voltam.

– Sajnálom.

– Sajnálhatod is – tette hozzá halkan.

– Hogy van Sarah?

Elliott összerezzent a lány neve hallatára és kérdőn felnézve újból megigazította a szemüvegét, mintha csak kerülni szerette volna a válaszadást.

– Nem túl jól – mormogta. – De nem értelek, Jase! Miért hazudtál neki?

– Tessék?

– Ne játszd itt nekem a hülyét! Pontosan tudod miről beszélek, vagy mondjam azt inkább, hogy kiről? Így már rémlik nem? – dühösen fordult el tőlem.

– Tudja?

– Hogy tudja-e, hogy miatta szakítottál vele? Nem Jase, nem tudja, mert te kurvára a szemébe hazudtál! – dörrent fel.

– Mert mégis mit vársz tőlem?

– Hogy legyél egy kibaszott férfi és mondd a szemeibe, hogy miért csináltad azt, amit csináltál!

Többen is felénk fordultak, de ebben a pillanatban valahogy nem érdekelt, hogy néhány idegen csúnya dolgokat gondolt rólam. Összeszorítottam az öklömet és annyira, de annyira szívesen visszavágtam volna neki, ám be kellett ismernem, hogy igaza volt. Egy idióta, gyáva alak voltam!

– Nem tett volna neki jót – próbálkoztam, de csak fáradt horkantás volt a válasza.

– Nem amiatt haragszom mert összetörted a szívét, és nem is amiatt, hogy kurvára képtelen voltál visszaírni, hanem amiatt mert hazudtál neki.

– Elliott –

– Hát nem érted? Amíg nem kap magyarázatot, mégis hogyan várod el tőle, hogy tovább lépjen? Szeretett téged Jase, még most is szeret! Aztán az egyik pillanatról a másikra csak úgy dobod, mikor reggel még azt hazudtad, neki, hogy szereted? És amikor rákérdez, hogy mindez miatta van-e akkor te letagadod? Szégyelled talán őt is?

Egyenesen a mélyébe talált be. Lehajtottam a fejemet és minden egyes érzésemet tiszta szívből gyűlöltem. Elliott csak felhorkantott.

– Ezt ő sem érdemli meg.

– Nem őt szégyellem, hanem magamat.

A fiú pillantása a pultról rám pattant és valami mély megértéssel vontatta rajtam végig a szemeit, mintha csak a megoldást kutatta volna. Egy kósza fürt a homlokába csúszott, egy könnyed mozdulattal tüntette el onnét és mikor felharsant a csengő a fiú végre leszakította rólam a tekintetét és az érkezők felé fordult.

Az Oldie's egészen megtelt a déli órákban, a szűk asztalok tele voltak és a teret betöltötte a kávé és a tea félreismerhetetlen kettőse. A Halloweeni díszek odavesztek és az ablakokban ezúttal színes kis égők lógtak, míg a kávézó sarkában már ki is alakították a karácsonyfa helyét.

Miután Elliott végzett a vendégekkel újból ránézett és egy gondterhelt sóhajt követően rázta a meg a fejét.

– És mit akarsz csinálni? Egész életedbe titkolózni? Akkor mégis miért vagy vele? Zachary nem ezt érdemli.

Eltüntette a pultra szóródott morzsákat.

– Tudom.

– És? Nem akarsz akkor esetleg változtatni rajta?

– És mégis mit csinálhatnék?

– Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy beismered Sarah-nak, hogy vannak érzéseid Zachary iránt!

Megforgattam a szemeimet viszont mikor újból felzendült a csengő érdeklődve lestem az ajtók felé, de bár ne tettem volna. A bennem motoszkáló szavak a torkomon akadtak és egyenesen éreztem, hogyan száguldott végig a bőrömön a kibaszott libabőr.

A legviccesebb talán az volt az egészben, hogy a fiú nem viselt semmi extrásat, sőt elveszett amögött a kibaszott nagy, barna kabátjában, mégis volt benne valami annyira megragadó.

Zachary arany szemei fürgén felkúsztak az enyémekig és egy egészen édes mosolyban részesített, és egy ideig úgy tűnt, hogy az Oldie's-ban morajló párbeszédek is belevesztek a külvilágba. Csak ő és én, bármennyire is klisésnek hangzott ez a kifejezés. Mert nem kellett más csak ő és én a kibaszott világ ellen.

De aztán Elliott halk köhécselése szilánkosra törte a köztünk kialakult buborékot és a valóság szemtelenül bepofátlankodott közénk.

Lehajtottam a fejemet és a pulton ragadt maradék morzsát nyomkodva az ujjaimmal megvártam míg a fiú a pulthoz nem ért. A fülemben éreztem a szívverésemet. Áradt belőle a cigaretta és a mentolos rágó kettőse és mikor felnéztem rá ő is engem nézett. A torkomon akadtak a kibaszott szavak és akármennyire szerettem volna valami frappáns mondattal üdvözölni, minden bennem rekedt és egyedül a hülye ajkait bírtam figyelni. Az őrületbe kergetett.

– Mikor végzel? – szólalt meg végül halkan, mintha nem tudta volna a választ a kérdésére.

Elliott zavartan lenézett az órájára és elmotyogva a választ megigazította az orrára csúszott szemüvegkeretét. Zachary csak bólintott majd elhaladva mellettem belépett a személyzeti ajtón és eltűnt előlünk. Egyszerre lélegeztünk fel.

– Jártok?

Továbbra is a morzsákkal babráltam és minden erőmet összeszedve megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a szavait, de a fiú nem adta fel.

– Nem.

– Miért?

– Ez bonyolult – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Elliott kételkedve végigvontatta rajtam a pillantását, de nem szólt. Egyszerűen csak bólintott és csupán ebben az egy kibaszott mozdulatban benne rejlett minden érzése. Nem is kellett az arcára néznem, tudtam, hogy mire gondolt.

Dühösen hunytam le a szemeimet és mikor újból felbukkant a fiú azt kívántam bárcsak ne ismertem meg volna soha. Mert akkor minden annyival más irányt vett volna. Talán nem szereztem volna tudomást apáról, Tessa nem élné a kibaszott lázadó korszakát, együtt lennék Sarah-val és Elliottal sem romlott volna meg a kapcsolatom. Mindennek pedig ki volt az oka?

Zachary Yaseen.

A neve egyenesen égette a nyelvemet és mikor felnéztem a pultról, ő elmerült az Elliottal kialakult párbeszédében és kár lett volna tagadni, tökéletesen látszott, hogy bármennyire is próbálkozott a fiú még mindig a másik bűvkörében volt. Kihúzta a kibaszott hátát és érdeklődve dőlt közelebb a fiúhoz, aki egy apró mosollyal folytatta a történetét és észre se vett engem. Nem foglalkozott azzal, hogy alig néhány méterre tőle ott ültem én is.

És a harag hihetetlenül gyorsan lobbant fel bennem. Vagy harag volt-e egyáltalán? Inkább féltékenység, olyan mértékű, amelyet talán még egyszer sem éreztem az életembe és ahogy hátracsúsztattam a székemet éreztem, hogy az Oldie's-ban pihenő összes vendég tekintete rám ugrott. Kibaszottul nem érdekelt.

Zachary aranyként lobogó pillantása rám ugrott egy egészen rövid ideig, mintha csak felmérte volna, hogy mégis mit miért csináltam. Halványan felvonta a szemöldökét, de akkora már nem láttam a kibaszott lángoktól a tekintetem előtt. Felkaptam a kabátomat és egyetlen további szó nélkül csaptam be magam mögött az ajtót.

Ha arra számítottam, hogy utánam jön, tévednem kellett. Zachary nem futott utánam, sőt abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán felfigyelt-e a távozásomra, vagy annyira lekötötte volna Elliott jelenléte?

Az ujjaim ökölbe szorultak és mielőtt még valami idiótaságat tehettem volna egy halvány érintés fonódott a vállam köré.

– Mégis mi a faszt csinálsz?

– Levegőzöm – vágtam rá és kiszakadva a szorításából elindultam az ellenkező irányba.

– Jase!

– Most hagyj békén – sziszegtem, de tudhattam volna, hogy Elliott ellen vajmi keveset értek a szavaim.

– Mi bajod van, most már beszélnem sem szabad vele?

Leszegtem a fejemet, de csak egy gúnyos nevetés volt a válasza.

– Min röhögsz?

– Rajtad – tett felém egy fenyegető lépést, de nem hátráltam. Kurvára elegem volt abból, hogy folyamatosan csak menekültem. – Rajtad, mert képtelen vagy bevallani az érzelmeidet neki, képtelen vagy őt felvállalni mégis magadnak akarod? Mégis melyik beszari pöcs csinál ilyet?

– Hagyd abba!

– Fáj hallani az igazságot, vagy mi? Kurvára nem ismerek rád, Jase.

– Hagyd abba – súgtam halkan, de a srác nem hátrált, sőt erőteljesen megragadta a csuklómat és maga felé rántott.

– Mitől félsz? Mégis mit veszíthetsz azzal, ha őszinte vagy? Azt hiszed bárki is kinézne emiatt? Mert egy kibaszott fiút kedvelsz? És ha valaki emiatt piszkálni fog mi lesz veled? Mi van azzal a Jase-szel, aki magasról szart volna az egész világra és ment volna a saját feje után? Mégis hol van az a Jase, akit én ismertem? Hmm?

– Nem érted –

– Még hogy én nem értem? Szerinted nem súgtak össze a hátam mögött, szerinted nem neveztek titkon buzinak? De nem érdekelt, Jase, mert azok az emberek, akik igazán számítottak nekem elfogadtak és kiabszottul nem kértem ennél többet. – Egyenesen az arcomba köpte a szavakat, és nem engedett el. Erősen szorított, mintha csak az élete múlott volna tőle. – Nem érdekel ki vagy és ki a faszomhoz vonzódsz, amíg önmagad maradsz Jase. Szerinted Sarah valaha is haragudott volna rád, amiatt, mert miatta hagytad el? Nem az érdekli, hogy milyen nemű az ember, akit szeretsz, hanem az, hogy valójában mást szeretsz-e már.

Lehajtottam a fejemet és Elliott egy halk sóhajt követően eresztette el csak a csuklómat.

– És most gondolkodj el ezen. Ne beszélj Zachary-val, ne legyél mellette addig, amíg el nem döntöd ki is leszel valójában. Mert egyikőtök sem érdemli meg, hogy a sötétben mászkáljatok.

– Félek – súgtam halkan és amint elhagyták a szavak a számat azt kívántam bárcsak csendben maradtam volna. Elliott egy megértő mosollyal veregette meg a hátamat.

– Nem baj, ha félsz, mindig félünk, ha valami új veszi kezdetét, nem?

– Mi van, ha nem vagyok neki elég?

A köztünk vágtázó fagyos szél összeborzolta a hajamat és elrejtett a fiú fürkésző szemei elől és most az egyszer áldottam, hogy elrejtőzhettem egy pillanatra a világ színe elől. De a szél tovább sodródott és a göndör fürtök visszaköltöztek az eredeti helyükre én pedig belebotlottam két jeges szempárba,

– Hallod, hogy mit mondasz? Te Jase Stagger, valaha is kevés voltál? – elnevette magát. – Te nem látod, hogyan néz rád, de már az első kibaszott pillanattól kezdve úgy bámult mintha te lennél az egyetlen kibaszott csillag az égen. És nem szopatlak, Jase. Ez az igazság. Már akkor is több voltál számára, amit valaha el bírt volna képzelni, mikor még nem is ismert. Ne add alá magadat, Jase. Te aztán tudhatnád ezt. De egyet tanácsolok neked, ne beszélj vele addig, amíg nem döntesz.

– Lehet itt egyáltalán valamiről dönteni?

– Fel akarod vállalni önmagadat, vagy maradsz az a sekélyes valami, amivé most váltál? A te döntésed – vonta meg a vállát. – De most bemegyek, mert kurvára hideg van. Elbúcsúzok helyetted is tőle.

– Köszönöm.

Egy mosoly volt a válasza.

– Bármikor, tesó.

Így hagyott a kibaszottul hideg utcán és akármennyire is igaza volt többnyire, egy dolgot nem bírtam neki megfogadni. Nem bírtam magamat távolt tartani tőle.

. . .

Zachary műszaka pontosan hétkor végződött és én azóta abban a kibaszott Fiatban rohadtam, pedig annyira sok fontosabb dolgom lett volna. Elhajítottam az ölembe szorongatott jegyzeteket és az összekuszálódott hajamat megpróbáltam az ujjaimmal simára mosni, de mindhiába. Semmi sem segíthetett rajtuk.

Egy halk káromkodást megejtve pattantam ki az autóból és még azelőtt értem oda hozzá, mielőtt rápattanhatott volna a biciklijére.

Zachary arany szemei pedig rám vetődtek.

– Jase?

Már nem voltak titkaink, legalábbis abban reménykedtem, hogy nem voltak. Már értettem miért rándultak össze az izmai a hideg szél hatására, hogy miért rettegett annyira az esőtől, hogy miért járt folyton azzal a kibaszott napsárga biciklivel. Nem kellett magyarázkodnia többet. Már ismertem azt, ami ilyenné tette.

– Itt vártál rám már három óta?

– Faszság tudom, de látni akartalak – ismertem be halkan.

Zee szemei mintha felragyogtak volna hiszen egy hirtelen mozdulattal vetette le magát a kerékpárról és egyenesen a karjaimba omlott. És azon a napon talán először éreztem magamat otthon.

A tarkóján kunkorodó fürtökbe temettem az arcomat és hagytam, hogy elárasszon a fiúból áramló cigarettás illat. Zachary elszakadt tőlem és gyengéden végigsimítva az arcomon megajándékozott a világ talán egyik legszebb mosolyával, hiszen a kibaszott szemei is ragyogni látszottak ebben a ködös napnyugtában.

A fiú lassan visszahelyezte a súlyát a saját lábaira és kissé elhátrálva tőlem menten a kissé kinyúlt pulcsijának az ujjába rejtette a tenyerét.

– Igazából pont hozzátok indultam, Tessa esetleg otthon van?

– Ha három óta nem ment el, akkor mindenképp – nevettem el magamat, mire a fiú ajkaira is egy vigyor szerű valami költözött fel. – Beszéltem vele amúgy. – Zachary kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Nem tudom, tudod-e ki az a Milo, de összekaptak, mert a srác szerelmet vallott és Tessa pedig kiakadt. Már egészen kicsi koruk óta ismerték egymást, tényleg ilyen legjobb barátok, aztán kicsit meglepte őt a hirtelen szerelmi vallomásával.

– Azóta beszéltetek?

– Nem igazán – ismertem be halkan és egy gondterhelt sóhajt követően széttártam a karjaimat. – Mondtam már, hogy ez az egész lelkizés nem az én műfajom?

– Belejössz – legyintett egyet lazán, majd felállítva az addig a járdán pihenő biciklijét kicsit közelebb araszolt hozzám.

– Elvigyelek? – intettem az autóm felé.

Zachary vonásain egy pillanat alatt uralkodott el a pánik és ha nem ismertem volna a titkát engem is kirázott volna a hideg. Gyorsan kaptam a csuklója után és mikor rám vetültek azok az arany íriszek, egyenesen a saját bőrömön éreztem az aszfalt göcsörtös felszínét.

– Jase –

– Nem kerülgetheted a végtelenségig. Mégis, hogy akarsz így valaha is utazni, ha félsz minden járműtől, amit nem te hajtasz?

– Fáradt vagyok, nem ez a megfelelő időpont!

– Kurva hideg van és ha minden igaz esni fog rövidesen – mutattam fel a sötét felhőkre, hevesen kúsztak keresztül az égbolton és tökéletesen lehetett látni, hogy a távolban már rojtosodtak a fekete felhők, amik egyértelműen esőt tartogattak magukban. – Nem lesz baj!

– Nem akarom, pontosan tudod, hogy miért nem akarom, szóval ne kényszeríts! – csattant fel.

– Nem kényszerítelek semmire, egyszerűen csak felajánlottam és te is tudod, hogy igazam van.

– Hagyd abba! – rázta meg a fejét hevesen és csak a jármű irányába is fájt tekintenie, reszkettek a tagjai. – Talán inkább hazamegyek.

– Zee ne csináld ezt.

– Te ne csináld ezt! Miért nem érted meg végre?

– Miért nem érted meg te, hogy addig nem tudsz tovább lépni, míg be nem ülsz egy autóba?

Riadt félelem árasztotta el a vonásait. Lehajtotta a fejét és makacsul rázogatta a fejét, mintha csak tagadni szerette volna azt, hogy igazam volt. Könnyeit akaratosan seperte ki a tekintetéből, nem akart róluk tudomást venni, de túlságosan heves volt és barna bőrén csupa vörös csíkot hagyott emlékül.

Ijedten kaptam a csuklója után és mikor a szemei végre felkaptattak az enyémekig egy bíztató mosollyal szerettem volna megnyerni a bizalmát és talán sikerült, talán nem, az is meglehet, hogy a köztünk keresztül caplató fagyos szél kényszerítette mozgásra.

A biciklit gyengéden kötötte újból a kávézó melletti tárolóhoz, majd tétova léptekkel közelített meg engem. Kurvára reszketett. A tekintetét üvegesre mosta a félelem, arcát kételyek barázdálták tele. Szerettem volna valami megnyugvást csempészni belé, de valahogy elhagytak a szavak.

Hiszen én nem is érthettem, nem igaz? Kurvára nem érthettem meg azt, hogy valójában mit is jelentett neki ez az egész. Sosem vesztettem el senki. Sosem láttam valakit meghalni. Valóban annyira felkavaró lehet?

Lehajtottam a fejemet és mikor a fiú lassan megközelítette az autót már nem is akartam rá gondolni, a figyelmemet kizárólagosan Zachary-re korlátoztam. Óvatosan tártam ki az ajtót és a fiú mintha csak lehunyta volna a szemét. Megragadta a kezemet és egyetlen további gondolat nélkül pattant be az autóba. Gyorsan körbekocogva azt menten helyet foglaltam mellette és annyira szerettem volna valami megnyugtató, mély szöveget leadni, de nem voltam Elliott, nem értettem a szavakhoz.

Zaklatottan doboltam a kormánykeréken, miközben türelmetlenül lestem magam mellé, hogy újból megbizonyosodjak arról, hogy Zachary valójában az autómban ült, és nem csak egy elcseszett álom közepén szédelegtem. Annyira szorítottam az átkozott kormánykereket, hogy az összes ujjam elsápadt, de egyszerűen nem bírtam megemészteni mit keresett az a fiú, az én vörös Fiatomban.

Viszont azt menten levágtam, hogy Zachary pontosan ugyanannyira értetlenül állt a helyzet előtt, mint én. Talán egyszerűen csak nem értette, hogy mit keresett egy autóban. Mindig arany fényben ázó szemeit most a kétségbeesés feketévé égette. Éreztem, hogy mennyire feszült volt, pedig el sem indítottam az átkozott járművet. Ujjait a combjára simítva hunyta le a szemeit, mintha egy mantrát ismételgettet volna magában. Mintha el szerette volna hitetni magával, hogy most az egyszer minden rendben lesz.

Óvatosan emeltem rá a szemeimet, de ő ezt észre se vette, hiszen azok mögött a nevetségesen hosszú pillák mögött továbbra is egy reszkető pupilla rejtőzött. Szerettem volna megfogni a kezét, biztosítani arról, hogy minden rendben lesz, arról, hogyha akarja akár haza is sétálnék vele ebben a kibaszott fagyban, de mintha a rések közt beszivárgott volna ide is a hideg. Mintha összefagyasztotta volna az ajkaimat, esélyt se adva arra, hogy elmondjam neki, mindazt, amit bennem keltett. Elég volt egyetlen érintése és én elvesztettem az eszemet, és gyűlöltem azt, hogy ennyire gyenge voltam mellette.

Tétován pillantottam rajta végig, a reszketés egyenesen megült a vonásaiban. A szemöldökei közt vakaródzó barázda, most kétségektől volt tele, rémálmok ezrei keringtek a szemei előtt, aminek hatására ajkai egy néma sikolyra nyíltak. Elég volt ránéznem és én éreztem a húsomba vágódó vasdarabokat, a szemöldökömet felhasító üvegszilánkokat, a nyakamon végigcsorgó hűs esőcseppeket. Mindet éreztem, csupán a tekintete előtt játszó homályból. Hiszen észre se vette, hogy percek óta a parkolóban lébecoltunk, hogy le se szakítottam róla a szemeimet. Hogy nem bírtam vele betelni.

Zachary légzése nehézkessé vált, és ekkor értettem csak meg mégis mire kértem meg a fiút. Hogy mit is jelentett neki a jármű. Zachary ijedten rándult össze, érintése fagyosabbnak tűnt az utakra fagyott jégnél, zaklatottan kiáltott fel, mire az ujjaim megrándultak és átkúszva a testén kitártam az ajtókat.

A hideg levegő eszelősen vágódott a képünkbe, mire a fiú még inkább összerándult és egy ijedt gyermekként pattant ki az ülésről.

Megbotlott és a jeges úton végezte. Pontosan ugyanúgy, mint azon a napon.

Hiszen láttam azokat a kibaszott könnyeket a tekintetében!

– Zachary? – talán ő tűnt kisgyermeknek, de a hangom elveszettebnek tűnt.

Könnyektől terhes szemei rám vetődtek és mintha szégyellte volna őket, ijedten kúszott tőlem odébb. Vett egy reszketeg lélegzetvételt és a térdeire fektette az arcát. Fekete sapija alatt bujkáló fürtjei menten az arca elé zsúfolódtak és mohón itták fel az arcára fagyó cseppeket.

– Fel fogsz fázni, faszom tudja hány fok van! – kaptam a karjai után, de a teste egy rönkhöz hasonlóan elnehezült és meg se moccant. – Zachary, gyerünk már! Az istenibe is! Meg fogsz fázni! Gyere, nem kell vezetnünk, hazakísérlek – könyörögtem, de meg sem hallotta a szavaimat, akárcsak én sem hallottam azokat a küszködő könnyeket. Mert Zachary Yaseen sírt.

– Hé, hé, minden okés? Sajnálom, nem kellett volna erőltetnem.

Nem szólalt meg, hüppögve rázta meg a fejét, miközben tenyerének külső felével erőszakosan szabadult meg az arcára fagyott könnyektől. Zabos volt és kétségbeesett. Dühös volt a saját érzékenységére.

– Nem megy, Jase! – kiáltott fel tehetetlenül és újból a térdeire ejtette a homlokát. – Hát nem érted? Nem megy!

– Feszült vagy, faszság volt felajánlanom a kocsizást, gyere menjünk haza!

– Nem tudsz semmit! – súgta ki végül. – Hát nem érted? Meghaltak, meghaltak mert nem bírtam hazavinni a húgomat.

Ketté tört a kibaszott szívem.

Mert Zachary Yaseen könnyektől maszatos szemei ezt tették velem. Láttam bennük a fájdalmát, amit annyi éven keresztül őrzött a szívében. Rejtegette, talán meg is feledkezett róla, de az a rothadó kis csomó mindvégig ott volt. Magát hibáztatta a történtekért, pedig minden egyes tette törődéstől bűzlött. És én gyűlöltem nézni, hogyan tört újból darabokra. Talán sose sikerült teljesen összerámolnia magát, csak ezt szerette volna mutatni. Hogy segítsen az anyján, hogy ne lássa a nőt többé sírni. Ám az egy pillanat erejéig sem izgatta, hogy ő mennyiszer zokogta végig az éjszakát, az önvádaskodásban ázva.

Kerestem kibaszott szavakat, miközben éreztem, hogy a fagyos levegő lassan átjárta a tagjaimat.

– Ez nem igaz! – nyögtem végül ki, de Zachary nem figyelt rám. Elkeseredetten bámult a tenyerét, mintha csak keresett volna rajtuk valamit. – Ez nem igaz! Zee! Nézz rám! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – dörrentem fel tehetetlenül, mire az a két elveszett szempár végül megtalált magának. – Mondd meg nekem miért hívtad fel aznap este az apukádat? Hmm? Miért? Mert tudtad, hogy egy kurva sofőr részegen ül autóba? Ez volt a szándékod? Mert ha nem, akkor mi a faszért hibáztatod magadat? Istenem, Zee – arcát a markomba szorítottam, de mintha ő még mindig valahol máshol létezett volna. Itt volt testileg, ám ő maga mintha a múltban maradt volna. Hideg volt a bőre, pedig éreztem az ujjbegyeim alatt pulzáló ereit. Meglepően puha volt, akár egy hópehely. Elolvadt az érintésem alatt. – Nem a te hibád, hát nem érted? Azért hívtad fel aznap este az apukádat, mert tudtad, hogy totálisan szét voltál menve, és tudtad, hogy így kurvára nem tudsz figyelni a húgodra. Felhívtad a szüleidet, mert ez volt a jó döntés, úgy viselkedtél mint egy kibaszott felnőtt, vállaltad a felelősséget, mert szeretted a húgodat. Mert törődtél vele. Nem a te hibád, Zee. Térj észhez és vedd már észre!

– Miért én maradtam itt, Jase? És ne merd azt mondani, hogy okkal! Mert Shami is itt maradhatott volna, akár abbu is! Miért én? Miért?

– Nem tudom, Zee – ismertem be halkan és kisöpörtem néhány kósza, tintafekete fürtöt a homlokából és akkor már nekem is potyogtak a könnyeim. – Kurvára nem tudom. Fogalmam sincs miért, de ez történt. Lehet, hogy a húgod többre vitte volna, lehet, hogy nem, de te maradtál itt, nem? Akkor miért nem engeded el a múltat? Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? Ha te maradtál itt miért nem próbálod meg kihasználni? Szerinted ők ezt akarták volna? Te ezt akartad volna látni a húgodon, vagy az apukádon?

Csak megrázta a fejét.

– Látod?

– Ez nem ilyen könnyű, Jase.

– Semmi sem könnyű, de ha nem próbálod meg talán sosem fog sikerülni.

Egy aprót bólintott, nem tudom mire értette, lehet igaznak találta a szavaimat, lehet, hogy nem. Képtelen voltam belelátni a gondolataiba és mikor felemelte rám azokat az üveges szemeket talán az életemet is odaadtam volna azért, hogy csak pillanatra belátást kaphassak a gondolataira.

Fájdalmat láttam, a többi érzelem egyszerűen sötéten kódorgott a háttérben. Egy igen csenevész mosollyal nyújtottam ki a kezemet és végigsimítva a fiú borostáján egyetlen további szó nélkül húztam őt a mellkasomra. Mert nem érdekelt már mit tartogatott a jövő, nem érdekelt, hogyha mások kinéztek, addig, amíg Zee mellettem volt.

– Hazakísérlek – súgtam a bőrére, de amint elhagyták a számat a szavak, Zachary hevesen megrázta a fejét.

– Nem.

– Tessék?

– Azt mondtam, hogy nem – ismételte meg, ezúttal kimértebben. – Beülök melléd, Jase. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de igazad van. Nem élhetek a múlt árnyékában.

– Talán ne ma, már fáradt vagy és kimerült.

– Ha nem ma mikor? Egész álló életemben csak tovább fogom húzni! Hát nem érted? Ezt csináltam négy éven keresztül, szerinted belerokkannék még tízbe? Egész végig álmodoztam egy jobb jövőről, mindig ott lebegett a szemeim előtt, arra a képre aludtam el, bíztattam magamat, hogy már nem kell sokat várnom, de sose tettem meg egyetlen egy lépést se afelé, hogy valóban elérjem az álmomat. Itt az idő, nem igaz? Annyit vártam már, most már igazán tehetek is érte valamit.

Kiabszottul reszketett a tenyerem és ha addig szépnek gondoltam a fiút, most egyenesen elakadt a lélegzetem. Az ajkai kissé felduzzadtak, a szemei vöröslöttek az elhullatott könnyektől, maszatos volt az egész arca a sírástól, de mélyen, mikor belenéztem a tekintetébe, már nem csak árnyakat láttam, hanem faszom vibráló színeket. Megtelítették a szívemet. Tehetetlenül nevettem el magamat és egyetlen további gondolat nélkül buktam az ajkaira.

Meglephettem, hiszen megdermedt az érintésem alatt, de mikor mohón az ajkaim közé szívtam az övét egy elhaló nyöszörgés szakadt fel a torkából. Elnyeltem a sóhajait, megemésztettem őket. Az ujjai keservesen markoltak a bőrömbe, biztos voltam benne, hogy nyomot hagynak, de nem bántam. Őt akartam és valahogy már nem számított a járdán haladó járókelők kíváncsi tekintete.

– Gyere – nyújtottam ki felé a karomat, amit tétován ugyan, de erőskézzel ragadott meg. Elszántság sugárzott a mozdulataiból.

Mikor újból helyet foglalt az autóban, már nem tűnt annyira ijedtnek. Végig a markomat szorongatta és én egy utolsó csókot hagyva a homlokán lassan beindítottam az autót. A motor felbőgött és éreztem, hogyan feszültek meg az izmai. Vártam. Nem siettem sehova.

Mikor Zachary érintésébe újból visszakúszott egy kis élet a gázra tapostam. Lassan mentünk, talán még sose mentem lassabban, de most nem számítottak az úton kerülgetők rosszalló pillantásai, nem az volt a cél, hogy minél hamarabb haza érjek, hanem, hogy ő biztonságban érezze magát.

Idővel ellazultak az izmai, viszont mindvégig szorongatta a markomat, csupán akkor eresztettem az ujjait, mikor váltanom kellett, de újból rájuk találtam a combja környékén.

Apró köröket masszíroztam a bőrébe, és mikor az utolsó kanyart is bevettük, megláttam a házunkat. Zachary-ból felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj és amint leparkoltam a feljárón, a fiú kipattant az autóból.

Találkozott a tekintetünk, és mindkettőnk ajkán egy halvány mosoly derengett. Kibaszottul vert a szívem és mikor megszüntettem a kettőnk közt feszülő távolságot, a fiúból felszakadt egy faszom sóhaj és újból megéreztem a könnyeit a bőrömön. Ám ezeket nem a fájdalom és a félelem szülte, hanem a megkönnyebbülés.

– Büszke vagyok rád!

Zee aprót bólintva szorított magához.

– Köszönöm.

– Nem volt annyira vészes, ugye?

Az ujjaim közt tartottam az arcát, és mikor megrázta a fejét egy csókkal pecsételtem meg a történteket.

– Köszönöm.

– Ne köszönd, semmit nem csináltam.

– Nélküled talán sose ültem volna újból autóba. Tudod ez mennyit jelent nekem? – a mellkasomra borult. – Olyan furcsa volt – motyogta bele a bőrömbe. – Nem féltem, sőt mintha biztonságban éreztem volna magamat.

Ujjai alatt pedig érezhette mennyire vágtázott a szívem, hiszen felemelte rám párás pillantását és egy sziporkázó mosollyal ölelt meg újból.

– Köszönöm!

És végszóra kitárult az ajtó. Zachary azonnal kiszakadt az ölelésemből. Felesleges volt, biztos voltam benne, hogy Tessa már percek óta figyelt minket az ablakból.

– Már vártalak – szólalt meg végül. Valahogy nem tűnt annyira zaklatottnak.

– Igazán? – kérdezett rá halkan a fiú.

– Megcsináltam azt, amit mondtál és szerintem tök szép lett, megnézed?

Zachary megkönnyebbült, egy utolsó pillantást vetett rám, majd követte a húgomat. És valahogy bennem is megmaradt abból a nyugodtan hullámzó érzésből, ami az autóban rám ragadt.

Amint beléptem a lakásba, megcsapott az otthon meleg illata. Meglepően csendesnek bizonyult a ház és már emlékezni, se emlékeztem arra a pillanatra, amikor ennyire otthon éreztem magamat.

Egyszerűen lerúgtam magamról a cipőmet. A konyhában egy újabb boros üveget találtam és úgy tűnt, hogy a körbeölelő nyugalmat lassan megkörnyékezte a vihar. Mert otthon kurvára nem volt minden rendben. Az asztalon hagyott számlákról a kukába hajított üres üvegre esett a pillantásom.

Fájt. Kurvára fájt. Mert amikor már azt hittem, hogy talán rendbe jöhet minden, a valóság olyankor más utakra tört. 

Kedveseim!

Igazából már nincsen is nagyon kedvem magyarázkodni, de sajnos mostanában rettenetesen kevés időt tudtam találni és ez valószínűleg így is fog maradni, hiszen sajnálatos módon közeledik a vizsgaidőszak :((

na de mindegy, ha lehet ezzel a kis résszel szerettelek volna titeket jobb kedvre deríteni! 

és mint mindig most is köszönöm szépen a kedves szavakat! nagyon sokat jelentenek :)

kitartást mindenkinek, aki előtt ott áll az érettségi és mindenkinek, akinek közelednek a vizsgái!! már nincs sok hátra! :D

mindenkinek sok-sok puszit küldök és vigyázzatok magatojra!

kyra!

kíváncsiságból van itt valaki, aki szereti az aot-ot? my current obsession