ZACHARY

Túlságosan csendesnek tűnt minden, és miután sikeresen kipislogtam az előttem összegyűlt homályt, rájöttem, hogy miért. Magamon éreztem Jase biztos érintését, végigkövette a derekamat, belekapott a csípőmbe, míg az arca egészen közel a nyakhajlatomban bóbiskolt. Egyenletes lélegzetvételei töltötték be a szoba csendjét, és most az egyszer nem fáztam. Ott volt mellettem, és egy radiátorként sugározta magából a hőt. Mégsem azt a kellemetlen fajtáját, hanem azt, ami melegséggel töltötte meg a bensődet, pontosan úgy, mint mikor egy hosszú idő elteltével először teszed be a házba a lábadat. Olyankor megcsap az otthon melege, elmerülsz abban az illatban, ami a gyermekkorodra emlékeztet. A játékos délutánokra, a végtelen nevetésre, és akkor már a komor valóság sem tűnik annyira szürkének.

Jase mellett otthon éreztem magamat, az a forróság bugyogott bennem, amelyről azt feltételeztem, hogy már évekkel ezelőtt kipusztult. Tévedtem.

Egy apró mosolyt eresztettem meg, és nem kerülte el a figyelmemet a gyomrom legmélyén bukfencet hányó pillangók raja, boldognak tűntek igazán boldognak tűntek, viszont tökéletesen tudtam, hogy mindez addig fog tartani, míg a mögöttem szuszogó fiú végre-valahára fel nem nyitja a szemét és szembesül mindazzal, ami a tegnapi nap folyamán történt.

A csókja járt a fejemben, az érintése, azok a kusza szavak, amik most a reggeli fények közt annyira hihetetlennek tetszettek. Vajon tényleg megtörtént-e, vagy csak képzelődtem?

Jase halványan megmoccant mögöttem, és egy pillanatra egészen biztos voltam benne, hogy a mellkasomban dübörgő szervem megtorpant. Izgatottan kúszott a torkomba, csakhogy jobb belátást kaphasson a történésekre, és mikor megéreztem, hogyan feszültek meg az izmai, azt hiszem egy részem apró darabokra tört. Pedig lehetetlenségnek tűnt nem? Hova tovább eshettem volna szét, ha már így is szúrták a lábamat a padlóra szóródott szilánkok?

– Zee? – meglepően mély volt a hangja és nem csodálkoztam, hogy csupán ennyi is elég volt ahhoz, hogy egy rajnyi lúdbőr csipkézze tele a bőrömet. Nem szerettem volna megfordulni, a szemeibe nézni, mert az annyit jelentett volna, hogy vége. És nem voltam még készen rá.

– Jó reggelt! – szólaltam meg végül és mikor realizálta, hogy valójában engem szorított a karjai között, egy halk sóhajjal terült el a hátán. – Szomjas vagy?

– Kurvára – nevette el halkan magát. Egy apró mosollyal fordultam a hátamra és csak akkor engedtem meg magamnak, hogy elmerüljek benne.

Annyira jól nézett ki. Főleg most reggel. Megannyi puha, göndör fürt hevert a huzaton, míg az arca kissé nyomottnak tűnt a párnától. Az ajkai a szokásosnál teltebbnek és sötétebbnek tűntek, kettő tökéletes félkör, amit egy selymes, tejfehér bőr keretezett. Reggeli borostája csiklandozta a bőrét és mikor felkúszott a tekintetem az orrán egyenesen a szemeibe csöppentem. Olyan volt, mint két színtiszta vizű, hegyi tó, amelynek a mélyén megbújtak a sziklák és azt mosták zölddé a rájuk telepedett mohák. Talán meglepődtem, hiszen ahelyett, hogy páros lábbal rúgott volna le a matracáról, egészen egyszerűen átnyúlt az arcomhoz és egy telt mosollyal cirógatta meg a bőrömet. A gödröcskéje most egészen átütötte a bőrét. Nem tehettem mást, egyszerűen késztetést éreztem rá, így hát feltornázva magamat ráereszkedtem a fiúra és az orrommal böktem meg a gödröcskéjét, és mintha ennek hatására az csak még mélyebbre ásta volna le magát.

Nevetve karolta át a derekamat és fittyet hányva a reggeli leheletünkre összeolvadtunk egy csókba. Még édesebbnek is tűnt a tegnapiaknál, most nem motoszkált a háttérben a fű kesernyés és füstös íze, itt most színtisztán csak ő maradt. És ez éltetett. Gondolkodás nélkül mélyítettem el a csókot, és mire észbe kaphatta volna a fiú hevesen dörzsölte hozzám az ölét, amin már tökéletesen kirajzolódott férfiasságának a körvonala.

És aztán egy halvány kopogás ugrasztott minket szét.

– Élsz még? – Tessa egy halk kopogással kukucskált be, és még időben terültem el a túl oldalon, gondosan megbújva az ágy mögött. Mélyen kifújtam az addig bennem rekedt levegőt és imádkoztam azért, hogy Jase ne szúrja el. – Egyedül vagy?

– Mi-miért ne lennék? – nyögte végül ki néhány pillanatnyi kínos csendet követően. A fejemet fogva kúsztam az ágy alá és csak akkor figyeltem fel az ágy alá dugott, poros gitárra. Hát itt rejtegeti?

– Tegnap este úgy hallottam, mintha Sarah is itt lett volna.

Jase-szel szinkronban nyeltük le a torkunban otthont ütő gombócot, és egyenesen én éreztem, hogyan feszültek meg az izmai, amelyeket alig néhány pillanattal ezelőtt még az én ujjaim érintettek.

– Csak én voltam.

– Bűzlik a szobád a fűtől, szóval azt javaslom, hogy szellőztess ki és nyugodtan mondd meg annak a valakinek, aki az ágyad alatt bujkál, hogy látom a lábát.

A bennem motoszkáló levegő hihetetlen gyorsasággal torpant meg a torkomban. Máris átkozni kezdtem magamat a figyelmetlenségem miatt, és mintha bármit is számított volna, gyorsan behúztam a lábamat. Fellestem a fiúra, aki mintha csak szellemet látott volna tátogva meredt a lányra.

Vajon sejthette, hogy én voltam az?

– Nos? Nem akar előbújni?

– Tess...

– Nem az, aminek látszik? – csettintett a nyelvével és ugyan továbbra se láttam az arcát, de egyenesen éreztem, hogy egy maró gúnytól csöpögő grimasz ült az ajkain.

– Nem, nem az!

– Akkor megmagyaráznád, kérlek szépen, hogy mi? És lenne pofája az ágyad alatt bujkáló akárkinek is, hogy végre másszon elő?

– Tess, ne csináld.

– Megcsaltad?

– Tessa – szólaltam meg halkan és a lány halvány zöld szemei egyenesen rám vetették magukat. Az ajkai egy apró „o" formába fulladtak és ijedten tett egy lépést. – Tessa ez nem az, aminek tűnik.

– Ti... együtt?

– Nem! – kiáltott fel a fiú hevesen és a helyzet abszurditása ellenére, mintha egy apró kést döftek volna a szívembe. Hevesen hunytam le a szemeimet, mert nem volt itt az ideje. Jase nem állt készen rá, nem állt készen rám.

– Rosszul volt este, tudod jól, hogy nem bírja jól a füvet. És este volt... én is be voltam állva és azt mondta maradjak itt, mert-mert veszélyes este biciklizni, főleg Hackney-ben, tudod milyen hely az, és így itt maradtam, de esküszöm semmi sem történt közöttünk! Jase-nek barátnője van és én... én soha nem tudnám ezt tenni Sarah-val! Ne nézz így rám, Tessa! Attól még, hogy meleg vagyok nem fekszem össze mindenkivel, aki fiú – megróvoan csusszantak ki belőlem a szavak, annak ellenére, hogy minden egyes fránya szó egy hazugsággal ért fel. Egy szépen felépített hazugsággal. Hatottak.

A lány szemei mintha megértéssel teltek volna meg, a füle mögé tűrt egy hajfürtöt és megvonta a vállát.

– Akkor miért bújtál el?

– Mert tudtam, hogy félreértenéd!

– Igazad van, bocsánat, nem kellett volna azonnal hülye következtetéseket levonnom – nevette el magát elpirosodva. – Öhm... van lenn reggeli, szóval, ha készen vagytok, vagy nem tudom, akkor ehettek lent.

– Köszi, Tessa – és azzal a lány egy jól rögtönzött mozdulattal el is hagyta a szobát.

Jase szemei felvándoroltak rám és egy hálás mosollyal dőlt el az ágyán.

– Baszki.

– Én jobb, ha megyek – szólaltam végül meg. Jase halványan bólintott és az addig a szívemben pihenő késen, most egy keveset fordítottak is.

Lenéztem a pólójára, ami egészen összegyűrődött, és csak akkor fogtam fel, hogy Tessa Jase pólójában látott, egyetlen egy flancos nadrág nélkül.

– Szerinted elhitte? – szólaltam meg végül halkan, mikor már magamra rángattam a földre szórt nadrágomat.

– El akarta hinni, szóval biztos.

Zavartan fordultam el tőle és egy egészen gyors mozdulattal szaggattam le magamról a pólóját, ami valamiért ázott Jase illatában. Minden egyes porcikámmal arra koncentráltam, hogy nehogy eláruljon az arcomra felszökő pír, de mikor megfordultam éreztem, hogy belebuktam. Égett a bőröm és a fiú intenzív figyelme alatt, és úgy tűnt mintha lángra lobbantak volna a bőrömet fedő apró szőrszálak.

Nem szóltunk egymáshoz. Én felkaptam a dolgaimat és mire kettőt pislanthattam volna már kint voltam a sűrű, felhőktől tarka égbolt alatt. Talán azon a napon először lélegezhettem fel, és valahogy még ez a kipufogógáztól terhes levegő is frissnek hatott. A napsárga bicikli pedig hűen várt rám ugyanott, ahol a tegnapi nap folyamán felejtettem. A kissé kopasz, barna törzsű fa tövében. Vetettem egy utolsó pillantást a barna színekben ázó ajtóra, és akaratlanul szökkent az elmémbe a tegnapi csókunk, amit pontosan ott, annak az ajtónak dőlve váltottunk.

Akkor Jase annyira másnak tűnt, a mosolya nem volt erőltetett, mintha egy egészen más srác állt volna előttem, nem az, aki annyira rettegett mások véleményétől, hanem az, aki csak élvezni szerette volna az életet.

Jase nyílt volt, bárkivel szóba tudott elegyedni, áramlott belőle a jókedv, mégis volt egy olyan érzésem, mintha ez nem egészen ő lett volna. Mintha ez csak góegy szerep lett volna, amit addig csiszolgatott, míg végül már meg sem lehetett különböztetni melyik volt a valódi és melyik volt egy olcsó replikáció.

Sóhajtva ültem fel a fekete ülésre és őszintén megpróbáltam kizárni az elmémből a fiú suta érintését, azokat a puha ajkakat, de belebuktam. Mégis, mi mást tehettem volna?

Tovább tekertem a kusza téglaházak rengetege között, óvatosan szlalomozva a mellettem hajtó autók között, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az ablakokon keresztül rám vetett megrovó pillantásokat. Mert egyértelmen azzal is bajuk volt, hogy bicikliztem.

Lehajtottam a fejemet, miközben fél kézzel a hajamat szerettem volna kitúrni a szemeim elől és mielőtt még feleszmélhettem volna az út szélén parkoló egyik autó ajtaja hirtelen feltárult, egy egészen könnyed mozdulattal lesöpörve engem az ülésről és mielőtt még észbe kaphattam volna a levegő kicsusszant a tüdőmből és én újból a betonon találtam magamat.

A szürke felhők kicsusszantak a látókörömből és egyenesen a csontomig ásta le magát a nyirkos hideg. A nadrágom kiszakadt és újból megpillantottam azokat a félreismerhetetlen szirénákat, a morajló zajban pedig ott hörgött abbu elkeseredett hangja, az a gyilkos vérvörös csík Shaima fakó ajkai között, az én elhaló lélegzetem. Láttam magam előtt egy fehér kesztyűbe bújtatott kezet, a szemeimet éles fény itatta véresre. Éreztem, hogy kihúztak a maradványok között, de talán észre se vették, hogy valami ott maradt a pocsolyában. Egy halványan lüktető szerv.

– Istenem jól van? – ijedten ráztak ki a révületemből, és percek elteltével először töltötte meg a tüdőmet a nyirkos Londoni levegő. – Halálra rémiszett!

Egy szőke nő guggolt előttem, puha ujjai egyenesen a bőrömbe mélyedtek és mikor lenéztem a lábaimra észrevettem, hogy egy halvány lyuk tétlenkedett a térdemen. Mindenemet beterítette a sár.

– Kérem...

– Jól vagyok – hörgésként tört elő belőlem és ha nem érintették volna meg azok a hűs ujjak az arcomat, talán visszacsusszantam volna a szirénáktól zúgó éjszakába. – A bicikli?

– Minden rendben, lerepült a lánc, de a férjem megjavította. De biztos jól van? Percekig hívogattuk, ne hívjuk ki a mentőket?

– Ne! – Nincs pénzem rá, szerettem volna hozzátenni. – Jól vagyok, köszönöm.

– Szívesen haza visszük, a kerékpár befér a csomagtartóba, fogadja el egy bocsánatkérésként.

Óvatosan meredtem az ezüst Mercedesre. Megráztam a fejemet.

– Itt lakom a sarkon.

Mindketten tudtuk, hogy hazudtam, de a nő nem erőltette tovább a témát. Halványan bólintva segített fel a földről. Csupa sár voltam.

– Nagyon sajnáljuk, még egyszer.

Belenéztem azokba a fakó kék szemekbe és kipréseltem magamból egy gyengére sikeredett mosolyt, de mintha ezzel is képes lettem volna jobb kedvre deríteni. A látszat volt a lényeg.

– Minden jót, és még egyszer szörnyen sajnáljuk.

Úgy hagytak. Sártól nedvesen a napsárga biciklim mellett és igaza volt a nőnek a láncok tényleg lerepültek, viszont a férje sikeresen a helyére illesztette őket, csupa, olajos maszatfoltot hagyva a bicikli festésén. Egy új karcolás hívta fel magára a figyelmemet és végigsimítva az alatta előkukucskáló fémen megengedtem, hogy lecsorduljon egy könnycsepp az arcomon, viszont mire fellélegezhettem volna már elárasztották az arcomat.

Halkan szipogva töröltem le az arcomra ragadt cseppeket, de azok mintha nem szerettek volna elereszteni. Makacsul özönlöttek a szemeimből. Csak akkor pillantottam meg, hogy a csengőmnek nyoma veszett. Egy utolsó csapásként rúgott hason és mielőtt még észbekaphattam volna a bicikli kicsusszant az ujjaim közül és egy hangos zörgéssel terült el a betonon. Az ujjaim reszkettek és a könnyei csak folytak, hiszen mégis mi más dolguk akadt volna?

A gyűlölet felhalmozódott bennem. A mellkasom legeslegmélyéről szakadozott fel, és mikor véres karmait a bőrömbe mélyesztette már nem volt visszaút. Dühösen rúgtam bele a betonba és az sem érdekelt, hogy a nyilalló fájdalom mohón szánkázott végig bennem, mert szükségem volt a fájdalomra. Szükségem volt rá, hogy elfelejtsem! Hogy elfelejtsem ezt a fránya elkeserítő életet.

Mert mégis miért én maradtam életben? Miért nem Shaima? Miért nem abbu? Miért nem az, akinek volt célja az életben? Mert nekem mi volt? Tönkre tettem egy kapcsolatot, megrontottam egy fiút, csalódást okoztam ammiban, az egész világ számára egy szégyenteljes pattanásnak tűntem, amit legszívesebben csak lekapartak volna a bőrükről.

Nem érdemeltem meg.

Nem érdemeltem meg az életet.

Talán ez volt az a pont, ahol már nem folytak belőlem a könnyek, hanem egyszerűen lehuppantam a hűs betonra és a térdemen tátongó üres lyukba nyomtam a mutató ujjamat. És ha feladnám? Lehet ammi jobban boldogulna nélkülem. Minden jobb lenne, nem igaz? Jase elfeledne, visszatérne a lányhoz, Elliott is felszabadulhatna. Minden jobb lenne nélkülem. Akkor, hát mire várakoztam?

A fölöttem gomolygó felhők pedig, mintha a gondolataimban olvastak volna lassan rákezdtek. A lomhán csepegő eső alatt ázva pillantottam fel arra a hatalmas rengetegre és elgondolkodtam azon, vajon engem sirattak? Mi van, ha ezek Shaima és abbu könnyei? Csalódottak, hogy ez lett belőlem? Hogy semmire se vittem?

Megrezdült a zsebeim mélyén a telefonom. Óvatosan húztam el a pötyögős készüléket, egy apró repedés kúszott keresztül a képernyőjén. A középső gombra kattintva pedig felvillant.

hol vagy?

Ammi.

Talán ez volt az, ami lábra késztett.

Megannyi ember sietett el előttem, szándékosan egyetlen egy pillantást se vetve a paki, sáros fiúra. Hiszen miért is tették volna? Nem voltam ember, nem értem többet egy kutyánál. Biztos be van állva. Egyenesen olvasni tudtam a tartásukból, de nem érdekelt. Valamikor talán zokogva bújtam volna ammi karjai közé, hogy megkérdezzem miért bántak velem olyan csúnyán, de ma már nem érdekelt. Mert tudtam, hogy vannak olyan emberek, akiknek nem számított, hogy milyen színű volt a bőröm. Akiket nem érdekelt, hogy muszlim voltam, hogy a fiúkat szerettem, megtanultam, hogy az olyan emberek társaságát keressem, akik szívvel láttak, nem pedig a szemükkel.

Lesöpörve az utolsó csepp könnyet is szemeim szegletéből egy mély sóhajjal állítottam fel a biciklimet. Az alig néhány pillanattal ezelőtt bennem gubbasztó gondolatok pedig odavesztek, egészen azt az érzést keltve bennem, mintha soha nem is lettek volna ott. Már csak egyetlen dolog érdekelt, mégpedig ammi.

A lépcsőházban felejtve a biciklimet kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és még a térdembe nyilalló fájdalom sem tántorított vissza és mikor beértem a meleg lakásba szembe találtam magamat ammival.

A nő ajkai elnyíltak és hirtelen kapott a karjai közé, mintha csak nem hitte volna el, hogy itt voltam. Talán engem is meglepett.

– Meri jaan! – zokogva szorított a mellkasára. – Hogy képzelted mégis? Hogy ijeszthettél rám így? – urduul szólt hozzám, a szavak apró dallamként szaggatták fel a bőrömet. – Hogy nézel ki? Mi történt? Jaan, annyira... annyira aggódtam!

– Ammi.

– Azt hittem, azt hittem te is! – súgta halkan a bőrömre, ujjai mentőövként tapadtak a kabátomra. – Ugyanolyan érzésem volt, Jaan. A szívemben éreztem!

– Itt vagyok, ammi – motyogtam bele a karjaiba.

Talán tényleg érezhette, hogy egy pillanatra feladtam?

– Hol voltál? Hogy tehetted ezt velem?

– Sajnálom, ammi, annyira sajnálom!

Csak akkor érezte meg, hogy én is sírtam, és meglehet, hogy egyetlen nagy folyammá egyesültek a könnyeink.

– Soha többet ne csináld ezt velem! – búgta csendesen a karjai közé emelve az arcomat. – Fürödj le, Jaan. Pihenj le.

– Annyira sajnálom – súgtam bele a karjaiba, és tudtam, hogy meghallotta hiszen egy reszketeg lélegzetvétel szakadt fel belőle.

Mindketten tudtuk, hogy nem a mai napra értettem.

– Nem a te hibád, sosem volt a tied.

Ezekkel a szavakkal hagyott magamra.

Követtem az utasításait, és mikor a puha takaróm közé bújtam el se mertem hinni, hogy mindez egy nap volt. Egy reggel.

Egy halk sóhajjal dőltem a pultra. Előttem pihent a füzetem és őszintén szerettem volna befejezni a projektemet, viszont az ujjaim valahogyan nem érezték a lapokat, nem árasztott el az a lehetetlen izgalom, ami minden egyes alkalommal bennem bujkált, mikor a markomba kaptam egy tollat.

Egy reklám projektet kellett megterveznünk és ha nem lettem volna őrülten fáradt, talán még izgatottságot is éreztem volna az évvégi feladat kapcsán, de nem maradt bennem más, mint a kietlen kimerültség.

Meglehet ezért rezzentem össze Elliott közelségére.

– Mi történt a kezeddel?

Követtem a mutató ujját, ami egyenesen a tenyerem szélén pihenő horzsolásra mutatott. A torkomban újból otthont ütött egy gombóc és Elliott vizslató szemei elől megbújva csak megvontam a vállamat. Négy nap telt el azóta. Jase pedig egyszer sem keresett fel.

– Elestem.

– Elestél? Emiatt van az álladon is egy seb? És emiatt lila a bőröd is, nem?

Hatalmasat nyelve ráztam meg a fejemet. Ammi alapozójával tehetetlenül próbáltam elrejteni a lila foltokat, ám Elliott figyelme talán élesebb volt, mint gondoltam. Mire észbekaphattam volna a fiú gyengéden billentette felfelé az arcomat és az ujjai végigszaladtak az alapozóval elfedett foltokon.

– Mi történt?

– Elestem – mordultam fel és kiszakítottam magamat a karjai közül.

– Szerinted nem vettem észre, hogy a szemeid elé söpröd a hajadat? Csakhogy elrejtsd őket?

– Elliott...

– Aggódom miattad, Zachary.

– Nem kell – szólaltam meg végül és akaratlanul lágyultak meg a vonásaim a fiú zaklatott arca láttán. – Elestem a biciklimmel, egészen vicces, ha reggel befagynak a pocsolyák.

– Nekem elmondhatod, ha van valami, ugye tudod? Lehet tudok segíteni, Zachary. Csak ne zárj ki, rendben?

Sóhajtva fordult a vendégek felé és nem is várt el tőlem választ. Hogy tudna mégis segíteni? Egyáltalán valaki képes lehet segíteni?

– Beszéltél Jase-szel?

A fiú neve hallattán megrezdültek a kezeim és egy kis karamella szósz csordult le a pohár szélén.

– Nem igazán – motyogtam halkan, mikor a pohárba öntöttem a frissen lefőzött kávét. – Miért?

– Furcsán viselkedik mostanában, kioffolta Sarah-t és még velem is ritkán beszél.

– Szakítottak?

Elliott szemei kíváncsian ugrottak rám, és átkoztam a mellkasom mélyén bukfenceket hányó valamit. Átlátszó voltam. Rettenetesen átlátszó.

– Nem – rázta meg a fejét és felém nyújtotta a szifont. – De Sarah ki van akadva. Négy napja nem találkoztak és még akkor is lerázta mikor elment hozzájuk.

– Igazán? – elnyeltem a hangomat, Elliott hümmögött egy sort én pedig egy tökéletes csúcsot kanyarítottam a kávéra. Megszórtam egy kis fahéjjal és elindultam a vendégek felé magamban továbbra is Elliott szavain merengve.

– Nem is sejted miért lehet?

– Elliott te vagy a legjobb barátja, mégis honnan tudnám mi van vele? – Talán egy kicsit erőteljesebbre sikeredett a vártnál, de ő nem rezzent össze. Tett felém egy lépést és felvonta a szemöldökét.

– Nem én aludtam vele, pontosan négy nappal ezelőtt, szóval bocsáss meg ha feltételezek ezt-azt...

– Honnan? – elnyíltak az ajkaim, a fiú szája pedig megrándult. Mosolygott?

– Tessa.

– Nem történt semmi!

– Nem is feltételeztem...

– Most mondtad, hogy feltételeztél ezt-azt! – csattantam fel dühösen és a kávézóban ücsörgő vendégek közül néhányuknak felénk vándorolt a pillantása.

– Mondott valami? Kurva szarul bírja a füvet, szóval feltételeztem azt, hogy mondott valamit. Amúgy is hetero, vagy nem? Talán tudsz valamit erről is?

– Nem, nem mondott semmit – szűrtem ki a fogaim közül, viszont a testem szégyentelenül elárult és mielőtt észbekaphattam volna vörös pír itatta át a bőrömet.

– Miért pirultál el akkor?

– Jase hetero! Attól még, hogy én meleg vagyok nem jelenti azt, hogy összefekszem minden lélegző férfival! És nem, Elliott, semmi nem történt azon a napon, jót aludtunk és kész, ennyi! – dühösen fordultam el tőle, de a fiú ujjai megakadályoztak.

– Azt hiszed nem látom, hogyan nézel rá? – szűrte ki a fogai közül.

Vészesen közel járt az igazsághoz.

– És láttad azt, hogy ő, hogy néz rám? – súgtam végül elernyedve erős tartása alatt. – És soha, de soha nem használnám ki a helyzetét, mégha beállva akart is volna bármit, de nem akart! Mégis azt feltételezed, hogy csak azért, mert talán igen, bejön egy kicsit képes lettem volna kihasználni a helyzetet? – És ki is használtam. Keserű epe kúszott fel a torkomon, viszont a szavaimnak súlya volt. A fiú hitt nekem. Jónak gondolt. Azt hitte tiszta lelkű voltam.

Pedig, ha tudta volna az igazságot! De mégis, hogyan állhattam volna ellent neki? Hogyan mikor már olyan régóta álmodtam róla? A szemei pedig minden egyes nap egy őrjöngő erdőként köszöntöttek a szobámban felejtett vászonról. Akkor sem bírtam volna róla megfeledkezni, ha igazán ez lett volna a célom.

Elliott egy apró bólintással fordult el tőlem. Meglehet, hogy rosszul érintette a téma? Hogy beismertem tényleg tetszett nekem a fiú? Érdemes lett volna egyáltalán tovább tagadni, nem volt ez egyértelmű az egész világnak?

Egy halk sóhajjal pislantottam fel a pult előtt megtorpanó lányra és miután a tálcára helyeztem egy epres tortaszeletet minden létező sejtemmel megpróbáltam a pult mögött elrejtőzve beletemetkezni a füzetembe, hiába. Az ujjaim ugyanazokra a mintákba fulladtak, ugyanazt a görbe vonalat vésték a fehér lapokba és mielőtt feleszmélhettem volna már Jase kissé robosztus arca pislantott vissza rám. Dühösen csaptam be a füzetet, ami egyértelműen magára vonta a másik sarokban kuporgó fiú figyelmét.

Kék szemei kíváncsian követték végig az arcomat, talán egy leheletnyi ideig elidőzve az ajkaimon, ám végül felvezette őket és beleveszett a szemeimbe. Tökéletesen látszott róla, hogy megpróbált belőlem olvasni, viszont mikor rájött, hogy erre képtelen egyszerűen felállt az ültéből és három nagy lépéssel meg is szüntette a köztünk feszülő távolságot. Hosszú ujjait kinyújtva kisöpörte a homlokomba zúduló fürtöket és egy apró mosollyal szólalt meg az ajkai szegletében.

– Sajnálom a korábbit.

– Nincs baj. Tessa is feltételezett ezt-azt – vontam meg a vállamat és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem szúrja ki a bőröm alatt sikító izmaim feszültségét.

– Annyira elbaszott ez a helyzet! – Kíváncsian pislantottam fel rá. – Igen az! Nem kéne ilyen dolgokat feltételeznünk rólad, attól még, hogy meleg vagy... ez nem jelent semmit. Én is aludtam Jase-szel és akkor senki sem jött ezekkel a faszságokkal, hogy talán kavarunk.

– Azért az más.

– Miben? Hogy rólam nem tudja mindenki, hogy bi vagyok?

– Te már kicsi korod óta ismered őt, együtt nőttettek fel – ráztam meg a fejemet és megpróbáltam kizárni a gyomrom mélyén rúgkapáló bűntudatot. – Már lett volna időtök felfedezni ezt-azt.

Elliott egy grimaszt vágva döntötte a csípőjét a pultnak. – Ne is mondd!

– Olyan rossz gondolat? – nevettem el magamat, mire a fiú hamis öklendező hangokat hallatva fordult el.

– Legrosszabb. Undorító, mintha az öcsémmel kéne smárolnom.

– Van öcséd?

Elliott kék szemei felvillantak és egy különös mosollyal bólintott. – Ryker, most éli a vad korszakát – nevette el magát, majd megigazítva az orrára csúszott szemüvegét máris a pult előtt állók felé fordult.

Egy meleg mosollyal néztem a fiú kusza fürtjeit és kissé görnyedt tartását, és valahogy úgy éreztem, hogy a barátom volt. Vele nem tűnt annyira sivárnak a kávézóban eltöltött néhány óra, képes volt bármikor megnevettetni és tudtam, hogy bízhattam benne. Egy barátra leltem, pedig talán sosem kerestem.

Miután a kasszába helyezte a pénzt már fordult volna a forralóhoz, de sikeresen beelőztem.

– Köszi.

Megvontam a vállamat és már nem is emlékeztem arra, hogy alig néhány perccel ezelőtt mennyire feszélyezett volt kettőnk közt a hangulat. Nem emlékeztem Jase-re, a kapcsolatukra. Minden figyelmemet a halkan zúgó forralóra szortíroztam és a távolban búgó halk dallamra, ami megtöltötte az Oldie's halvány, meleg fényekben úszó terét. Békés volt.

A csészébe csorgattam a vizet, míg a forró gőz mohón kapkodta fel magát. A kis tálcára helyeztem a filtert és mire kettőt pislanthattam volna már a vendég elé helyeztem a gőzölgő poharat. Talán meglehet emiatt nem figyeltem fel a halk csengő hangjára.

Mire megfordulhattam volna Jase magas alakja már a pult előtt ácsorgott. Ha korábban nem ismertem rá, most már abban se voltam biztos, hogy valójában ő lapult meg a vastag fekete kabát alatt.

Kissé görnyedten dőlt a pultnak és egy pillanatra sem zavarta meg, hogy a fürtjei a szemei előtt garázdálkodtak. Nem vett észre, hiszen túlságosan elmerült abban a párbeszédben, amit annyira mohón vágott Elliotthoz. A srác kék szemei akaratlanul ugrottak rám és vele együtt Jase is megpördült a tengelye körül. Képtelen voltam magamba szívni a levegőt.

Mintha egyenesen kiszorították volna a tüdőmből a levegőt. Mert itt volt. Eljött. Talán miattam? Akkor hát jelenthetett neki is valamit az az éjszaka?

Gyűlöltem a kételyeket, hogy nem lehettem biztos benne, hogy valójában érdekeltem, vagy csak egy menekülési útvonal voltam abból a katyvaszból, amit a családja jelentett számára. Egy halvány mosollyal döntötte oldalra a fejét és a fürtjei megadóan követték a mozdulatait és akkor már képtelen voltam lenyelni az arcomra kiülő mosolyomat.

Badarság lett volna tovább tagadnom. Így hát egy mély lélegzetet követően lassú léptekkel közelítettem meg a pultot és annak ellenére, hogy nem láthattam az arcomat, tisztában voltam azzal, hogy égett a rajta lángoló pírtól.

Ujjaimat pulóverem ujjaiba rejtve emeltem fel végül a szemeimet, csakhogy újból elnyeljenek az íriszei. Miért volt ennyire szép? Sűrű és mély pillák keretezték az arcát és akkor még nem is szóltam az ajkaiba szegődő gödröcskéről. Ismerősek voltak. Hogy is feledkezhettem meg róluk? Mégis képesek voltak minden egyes nap meglepni, levenni a lábamról, mert ez volt Jase. Bárkit az ujjai köré tudott csavarni egyetlen mosollyal, mert nem lehetett nem kedvelni. Egyszerűen megfeledkezett egy kicsit önmagáról.

Elfelejtette, hogy ki volt, belefeledkezett egy szerepbe és csak akkor nyíltak fel a szemei, mikor úgy tűnt, hogy minden, amiről azt hitte, hogy biztos, kiderült, hogy az is csak egy újabb színdarab volt. Nem volt az életében konzisztencia. Nem bírt bízni senkiben. Csak elég volt belenézni a szemeibe és kész, mintha magától tárult volna fel egy rojtosra lapozott füzet.

– Hogy vagy? – szólalt meg végül néhány végtelennek tűnő másodpercet követően.

– Minden rendben.

Jase csak bólintott és zavartan nézett Elliottra, aki karba tett kézzel figyelt minket.

– Mikor végzel?

– Negyedóra? Tanya és Eric vált minket, ugye?

Elliott némán bólintott majd egy sóhajt követően kifordult és elindult a mosdók felé.

– Beszélni szerettem volna – vágott bele gyorsan a fiú kihasználva a másik hiányát. Felvontam a szemöldökömet és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a mellkasom mélyén pangó keserű viszketést. Mert nem volt itt az ideje! – Mit csinálsz a műszakod után?

A vállam felett hátranézve egyenesen kiütötte a szemeimet a rajzfüzetem, de túlságosan csábító volt a fiú ajánlata. Legyűrve a bennem viaskodó harcias kis hangot egyszerűen bólintva egyeztem bele a ki nem mondott kérdésébe.

– Megvársz?

– Ha nem baj.

– Elliott? – billentettem a fejemet a mosdók irányába, de ő csak megforgatta a szemeit.

– Azt mondtam Tessa küldött.

– Ugye tudod, hogy Tessa bármikor felhívhat és nem szorulunk a segítségedre?

Jase elnyomott egy mosolyt és a pultnak dőlve megvonta a vállát.

– Ne merüljünk részletekbe, tökre jó a fedősztorim. – Hitetlenül felnevettem mire egy újabb mosolyt elnyelve helyet foglalt a pult előtt. – Na adsz valamit?

– Ha fizetsz – pillantottam a kirakat elé helyezett süteményekre.

– Zee...

Azt hiszem csak akkor fogtam fel, hogy mennyire szerettem, hogyha így hívott. Önkéntlenül emeltem fel a fejemet és egyenesen fejest ugrottam a tekintetébe. Mély volt és füstös tele elsuttogott szavakkal, és mintha a lehelete egy parányi ígéretet csusszantott volna a kabátzsebembe. A mi titkunk volt. Senki nem ismerte, senki nem is sejthette, hogy azok alatt a sűrű, füstös pillák alatt milyen ígéreteket rejtegetett. A függője voltam. Az érintésének, a szavainak, a csókjainak, pedig csak egyetlen éjszakám volt megízlelni az ízét, de hát elég egyetlen alkalom, hogy valami az uralma alá hajtson, nem igaz? Elég csak egyszer megízlelni az eufóriát és már két karral kapaszkodunk bele. Nem volt jó, sőt egyenesen bűnös volt. De hát mikor jó az addikció, mikor nem trancsírozza szét az ember testét, mikor nem szedi szét az elménket? Mégis ezért ragaszkodunk hozzá. Mert vonz az érzés, mikor tönkretesznek bennünket.

Talán ugyanezeket az ígéreteket láttam az ő szemeiben is, és mikor a műszakom végeztével az ajkaim közé illesztettem egy új szál cigarettát, már tudtam, hogy túlságosan gyenge leszek.

Így is történt.

Jase a falnak dőlve figyelte, hogyan szívtam magamba a nikotint, de nem szólt.

– Hiányoztál – súgta halkan. Egyedül voltunk. Az Oldie's tömbje mögött, egyetlen egy kósza lélek sem járt, mégis olyan halkan súgta a szavait, hogy még én is nagy nehezen értettem csak meg. Jase egy óvatos lépést tett felém, talán összerezzentem, talán nem. Túlságosan összefolytak az érzékleteim, egy hatalmas maszatos katyvasszá olvadt körülöttem a környezet és a fiú már olyan közel állt hozzám, hogy az arcomon éreztem a leheletét. Miért? Miért, mégis miért tette ezt velem?

– Jase.

Egy halvány csók olvadt az ajkaimra, de amilyen hamar érkezett ugyanolyan sebeséggel veszett bele a keserű novemberi, hűs és párás levegőbe. Megborzongtam.

– Nem megy tovább! – kiáltotta a dühösen és mielőtt észbe kaphatott volna őrjöngve túrt bele a fürtjeibe. – Nem megy, oké? Kibaszottul megpróbáltam, de már nem élvezem, hogy vele vagyok! Folyton te jársz a fejembe és kikészülök, ha nem lehetek melletted! Mennyire elbaszott ez, Zee? Hmm? Mennyire kibaszottul szar az életem?

– Jase...

– Ne gyere a sok faszságoddal, nincs erre most energiám. Csak mondd, hogy te is érzed!

Elnyomtam a csikket és két lépéssel szüntettem meg a kettőnk közti távolságot.

– Igen, Jase. Érzem, érzem már nem tudom mióta, de nem érted, hogy ez így nem jó?

– Kurvára tudom, hogy ez így nem jó.

– Akkor mégis mit akarsz? Mit tegyek?

– Csak maradj velem – súgta halkan a csuklóm után kapva. Zöld szemei csillámlottak a könnyektől, de nem eresztette őket szabadjára, reszkető ajkakkal figyelte a saját ujjait, amelyek a csuklóm köré fonódtak. – Ne menj el.

– Jase!

– Csak segíts, nélküled ez nem megy. Nem tudom megcsinálni...

– Mit? – kérdeztem rá halkan, akkorra nem érdekelt már semmi. A tenyereimbe zártam a kipirult arcát és magamra erőszakoltam a szemeit. – Jase, mondd el miről beszélsz!

– Annyira elcsesztem mindent, Zee – motyogta bele a tenyerembe, könnyes pillái apró tócsákat felejtve a markomban.

– Nem a te hibád...

– Gyűlölöm apát, pedig kurvára ugyanazt csinálom, mint ő!

– Nem igaz!

– Nem igaz? Hát, hogy a faszba ne lenne igaz? Ott van Sarah eljött a kibaszott házamba, megcsókoltam és nem éreztem semmit! Érted ezt? Végig miközben vele voltam rólad gondolkodtam! – nyöszörögte elgyötörten. – Ez így nincs rendben! Kibaszottul nincs rendben, én sose éreztem ilyet! Kurvára egyszer sem jött be egyetlen fiú sem, akkor mégis mi ez? Meghülyültem! Nem bírtam tanulni, kurvára enni se, mert ezen kattogtam! Úgy érzem meg fogok őrülni, és mindez miattad van! – mutatott rám vádlón. – Miattad.

– Ne csináld ezt, Jase.

– Miattad! Megkattantam miattad!

– Jase... - utána akartam nyúlni, de ő dühösen szakadt el tőlem.

– Ez nincs így rendben, ez így nincs rendben!

– Nem tudod ezt befolyásolni, Jase. Ilyen ez, nem mondhatod meg magadnak, hogy kivel akarsz lenni és kivel nem, ez nem ilyen egyszerű.

– Ha választhatnál velem lennél? – súgta végül halkan alig néhány lépésnyire tőlem.

– Nem tudom.

Mert őszintén nem tudtam mi volt erre a kérdésre a helyes válasz. Talán, ha választhattam volna megtiltottam volna a szívemnek, hogy ilyen gyenge módra egy olyan fiúért dobogjon, aki koránt sem volt az én súlycsoportomban. Talán, ha választhattam volna azért mondtam volna nemet, hogy meghagyjam neki azt az életet, amit maga előtt látott, amiben nem szerepeltem én. Csak Sarah. Ki tudja, ha nem jöttem volna meg is házasodtak volna? Hiszen tökéletesek voltak együtt, a lány szeleburdisága tökéletesen kiegészítette Jase-t, minden, ami belőle hiányzott megvolt a másikban. És mi? Mint kettő össze nem illő legódarab, ami mégis valamilyen módon szeretett volna egymásba kapaszkodni.

A hűs szellő keresztül vágott az utcán. Lenéztem a talpam alatt füstölgő csikkre, majd felkapva a legközelebbi kukába ejtettem. Megpróbáltam kizárni a fiút az elmémből és a sötét szürke felhőkre koncentrálni, de túlságosan élesen lángolt az ajkaimon az íze. Akárcsak az éjszakába hasító villám, lehetetlenség nem felfigyelni rá.

Felé fordultam és csak akkor szúrtam ki, hogy ő is engem nézett.

Jase nem ismert. Nem tudta ki voltam, hogy mennyire lehetetlenül szét voltam törve, hogy semmi jót, semmi boldogságot nem lelhetett a közelemben. Ám meglehet, hogy pontosan ezért nem árultam el neki semmit. Mert rettegtem a tudattól, hogy egyedül hagy. Akárcsak ő én is azt szerettem volna, hogy maradjon. Mégha ez ennyire lehetetlenül bűnös is volt.

– És te? Választanál engem?

Jase egy halvány mosolyra húzta az ajkait, majd egy erőteljes mozdulattal törölte le tenyerének külső felével az arcára száradt könnyeket.

– Nem tudom.

– Touché.

Kinyújtotta felém a kezét és ugyan csak egy pillanatra ért csak össze a bőrünk, mégis elég volt. Egy újabb ígéret. 

kedveseim!

élek! nos igen egy újabb hónapos eltűnést követően még van pofám megjelenni itt előtettek. remélem nem haragudtok, de sok minden összejött, és nem voltam éppen a legjobb formámban, de azt hiszem mostmár igazán minden rendben lesz!

hihetetlenül hálás vagyok a kedves szavakért, a csillagokért és úgy egyszerűen a támogatásért!

Sikerült befejeznem ezt a sztorit, és ugyan nem tudom kit hogyan fog majd érinteni a vége, dee talán így majd tudom tartani magamat az egy-két hetes fejezet feltöltéshez!

sok-sok puszit és ölelést!

vigyázzatok magatokra!

all the love as always

kyra