ZACHARY

Kiváncsian figyeltem a lányt, aki most elmélyülten szemezgetett a padlóra szóródott ceruzákkal, nem sietett felvenni őket, lomhán nézte át az egymáson pihenő színeket. Rá se bírtam ismerni. Mintha az az édes epres illat is csak az emlékeimben élt volna. Mintha egyszerűen álmodtam azt a levendula színekben ázó szóbát, amire most csupán a plafonról lógó csillagok emlékeztettek.

Jase-nek igaza volt. A lány másképp öltözködött, nem neveztem volna ribancosnak, mégis különbözött a lány korábbi ruháitól. Már nem volt bennük annyi eleven szín, mintha az az aprócska lángcsóva veszett volna oda, ami addig éltette. Csupa megszürkült szenet felejtve maga mögött. A vásznakról se tekintett vissza rám más, mint néhány reszketeg sötét ecsetvonás.

Dühösen hunyta le a szemeit és mielőtt még kiszúrhattam volna a könnyeit a lány egy gyors mozdulattal elfordult tőlem. Indulatosan nyomta a fekete színben ázó ecsetét a vászonra, egy hatalmas, méretes pacát felejtve az addig szűz felületen.

Sóhajtva hajtottam hátra a fejemet.

Segíteni akartam neki. Már nem szerettem volna tovább húzni a beszélgetést, mégis bármikor nyitottam szóra a számat a lány mintha megérezte volna, hiszen egy gyors mozdulattal temetkezett bele a munkájába egyetlen egy további pillantást se vetve rám. Úgy éreztem haragudott rám, bár nem értettem mit vétettem ellene.

A mozdulataiból elfutott az utolsó csepp lelkesedés is.

Óvatosan guggoltam le az alakja mellé, de Tessa továbbra se emelte rám azokat a fakónak tetsző zöld szemeit. Elrejtőzött előlem és szigorúan a markában remegő ecsetet bámulta. Talán tudomást szerzett róla?

Gyengéden emeltem ki az ujjai közül az ecsetet, míg a másik kezemmel az álla alá nyúlva billentettem meg a fejét, csakhogy megtalálhassam végre a pillantását. Könnyek mosták maszatosra őket, méretes fekete karikák húzódtak meg alattuk, kárörvendő mosolyra görbítve az ajkukat. Mintha önmagamat láttam volna azokban a szilánkosra tört szemekben. De mégis mi történhetett? Haragudott volna az apjára?

– Mi történt? – súgtam halkan. Halványan megrázta a fejét, mégsem mozdult el, nem rugaszkodott el az érintésemtől, sőt mintha mindvégig ebben reménykedett volna. Hűs volt a bőre és fakó, csupán néhány rakoncátlan szeplő emlékeztett arra a lányra, aki annyira elevenen terült el a hosszú szálú szőnyegén.

– Ne haragudj...

– Nem csináltál semmi rosszat – ráztam meg hevesen a fejemet. A mutatóujjammal itattam fel egy legördülő könnycseppeket.

– Nem akarom ezt tovább csinálni.

Sűrűn pislogva tért ki végül az érintésemből, zavartan tűrt a füle mögé egy tincset és a maszatos vászonra pillantott.

– El tudod mondani, hogy miért?

– Nem akarom és kész! Olyan nehéz megérteni ezt?

– Ha megmagyaráznád, talán meg tudnám érteni, tudok segíteni Tessa... bármi is történt...

– Nem értheted – rázta meg makacsul a fejét.

– Honnan tudod?

– Csak tudom – vágta rá makacsul kerülve a pillantásomat. – És ne tegyél úgy mintha miattam látogatnál meg, pontosan tudom, hogy mennyi időt töltesz Jase-szel! Szerinted nem vettem észre, hogyan nézel utána? Még a vak is látja!

– Ez a bajod?

Meg sem hallottam azokat a vádló szavakat, nem szerettem volna figyelmet fektetni rájuk, hiszen nem lehetett valóság alapjuk, nem igaz? Nem volt abban semmi különös, ha néha külön órákat követően benéztem a fiúhoz. Nem volta abban semmi furcsa, hogy talán néha napján ő is meglátogatott engem a kávézóban. Nem tűnhetett fel nekik semmi, hiszen nem is volt szó semmiről!

Gyűlöltem azt az apró kis lángcsóvát, ami a fiú neve hallatán gyúlt fel a mellkasomban. El akartam oltani, megfeledkezni róla, mert fullasztónak tűnt, de nem ment. Képtelen voltam rá. Pedig már abban a pillanatban ki kellett volna szakítanom onnét, amint belépett azon a fránya csengettyűs ajtón. Ki kellett volna tépnem, darabokra szaggatnom és könyörtelenül elégetnem. Csakhogy esélye se legyen visszakúsznia. De nem tettem meg, sőt tápláltam. Verseket írtam róla, a szemeiről, vászonra vetettem a legmélyebb smaragd árnyalatot, amit az íriszeiben láttam meg először. Mindenhol ott volt.

– Nem is tagadod? – Enyhe gúny csöpögött a szavaiból és nyoma sem volt annak a mély gödröcskének.

– Barátok vagyunk, Tessa. Tudtommal semmi baj sincs azzal, hogyha egy barátoddal töltöd az idődet.

– Szereted – vágta hozzám dühösen.

– Tessék?

– Látom rajtad, látom a szemeiden, pontosan úgy viselkedsz körülötte, mint ő! – A lány a szája elé emelte a tenyerét és dühösen kezdett szitkozódásba, de akkora már elszólta magát.

Nem haragudtam rá, sőt el is temettem az összes vádló szót, amit ellennem emelt, mert nem ez volt a fontos. Nem számított más csak ő.

– Ki?

Makacsul megrázta a fejét, ám már késő volt, az ujjaim lomhán kúsztak fel a karján és egészen gyengéden fordítottam magam felé az arcát, amit újból könnyek kereszteztek. A karjaimba olvadt és már nem szerettem volna többet kérdezni tőle, mert pontosan sejtettem, hogy mi állhatott a háttérben. Nem a szüleiről volt szó. És nem voltam egészen biztos abban, hogy ennek meg kellett volna nyugtatnia vagy sem.

– Azt mondta szeret... de nem szerethet, hát nem érted? Ő nem szerethet engem – motyogta bele a vállamba. Ujjai utat találtak a fürtjeimbe és halkan szipogva fúrta az arcát bele a nyakhajlatomba, forró volt a lehelete. Valami kellemesen meleg lüktetett kettőnk között. Fogalmam sem volt róla, hogy mi volt az, nem éreztem ezt talán azóta a nap óta, amióta minden kihullott a markomból. Amióta Shaimát utoljára tarthattam a kezeim közt. Úgy tetszett, mintha Tessa az én húgommá vált volna, mintha a rég elveszett lány, most újból a karjaimba szipogott volna.

– Miért ne szerethetne téged?

– Mert ő a legjobb barátom!

– Milo?

Tessa értetlenül kapta fel a fejét, az orra egészen érintette az enyémet és ha egy aprócskát közelebb dőltem volna hozzá, talán az ajkunk is összeért volna. Badarság! Mégis, hogy juthatott ilyen az eszembe? Viszont úgy tűnt a lánynak is eszébe ötlött a gondolat, hiszen azok a fakó íriszek az ajkaimra buktak.

– Honnan tudod? – súgta talán egy parányival közelebb dőlve hozzám. Forró volt a lehelete, égette a bőrömet és talán egy pillanat erejéig mást láttam azokban a zöld szemekben. – Jase, igaz?

Aprót bólintva hajtottam le a fejemet és lehunyva a szemeimet megpróbáltam kiűzni az elmémből a lányból áradó tömött epres illatot. Megzavart. Láttam benne Jase-t, az ő vad és buja lelkét, az ő keskeny ajkait és éles arccsontját, ott volt előttem, viszont a rövid pillák között most egy egészen más tekintet merült el.

Tessa durván törölte le a szemei körül felhalmozódott könnycseppeket és minden akaraterejét összeszedve megrázta a fejét. Magába zárta az összes kusza érzelmet, amit alig egy pillanattal ezelőtt a szemeiben láttam elmerülni. Hogy is ne ismertem volna fel? Mikor minden reggel ugyanilyen vadul ráztam meg a fejemet, csakhogy elfeledhessem az éjszaka során felcsattanó, éles képeket. Azt mondták, hogy egy idő elmúltával már nem fogok összerezzeni egy felharsanó fékszóra, hogy nem fognak összerándulni az izmaim a hülye eső hatására, hogy képes leszek boldog mosollyal visszatekinteni a múltra? Akkor mégis miért nem sikerült? Miért nem gyógyította már be a sebeimet az a fránya idő? Miért nem kímél meg?

Éreztem, hogy az addig kellemes melegben hullámzó levendula színű szoba hirtelen telt meg az eső áztatta beton félreismerhetetlen illatával és mire észbekaphattam volna már összemosódtak az élek.

Elfelejtettem lélegezni.

Képtelen voltam lehunyni a szemeimet, valami kellemesre gondolni, mert hirtelen éles marokkal rántottak magukba az emlékek. Minden olyan volt, mint akkor.

Az összemosódó beszédfoszlányok, a vas végtelen recsegése, az elhűlt sóhajok, a bőrömre simuló enyhe érintések. És a ránk zúduló hűs esőcseppek. Shaima halott volt – szerettem volna a lány teste fölé görnyedő alaknak odakiáltani, viszont a hangok a torkomra akadtak és csupán néhány véres gumót bírtam kiköhögni a torkomból.

Nem volt hangom. Némán vergődtem a körém gyűlt pocsolyában és már korántsem voltam biztos benne, hogy ezt az eső varázsolta körénk.

Miért?

– Zee? – egy egészen más érintés fonódott ekkor a homlokomra.

Óvatosan kellett kipislognom magam elől a villódzó fényeket, és nyoma veszett mindennek, ami arra a kegyetlen éjszakára emlékeztett. Már nem éreztem a bőröm alatt motoszkáló vasrudat, azt a lehetetlen szorítást a tüdőmön. Már nem éreztem semmit.

Jase ujjai kihordták a szemeim elől a ragacsos hajszálaimat és aggódva szaladtak rajtam végig a szemei.

– Minden rendben? – súgta Tessa és csak ekkor értettem meg, hogy a padlón feküdtem. A lány az arcom mellett térdelt, míg apró tenyereit az ajkaira szorítva figyelte a bátyját, mintha egyenesen rettegett volna rám nézni. – Egyszerűen összeesett! Annyira megijedtem!

– Jól vagy?

Figyelmen kívül hagyta a lány elvékonyuló hangját és hosszú ujjaival egy vékony vonalat felejtett a bőrömön. Miért csinálta ezt? Miért kellett kínoznia? Talán nem látta, milyen hatással volt rám?

– Mi történt?

– Összeestél! – csattant fel a lány és azonnal két lábra pattant. – Valami furcsa dolgokat motyorásztál, azt... a-azt mondtad meghalt. Azt mondtad, hogy n-ne men-menjen oda, mert me-meghalt!

Mintha egy csettintésre a meleg fényeket köpülő lámpa is zord sötétséget szórt volna ránk. Egy kellemetlen csomóba szorult a gyomrom és mielőtt még észbekaphattam volna már a térdeimre fektettem a fejemet.

Ki és be. Ki és be. Nem olyan nehéz, igaz? Akkor most miért nem ment?

Ki és be. Ki és be?

Miért közeledik felém a sötétség?

Istenem!

Mintha egy láthatatlan kéz szorított volna rá a torkomra és egészen olyan érzésem volt, mintha most itt képes lettem volna újból véres gumókat felhányi.

– Nézz rám!

A sziréna hangja elmosta a fiú elkeseredett hangját.

– Nézz már rám!

Homályos köd mögül szúrtam csak ki Jase felém görnyedő alakját és a sarokban síró lány képét, viszont túlságosan lekötötte a figyelmemet, hogy mekkora odaadással fénylettek a fiú halványzöld szemei.

– Nézz rám, Zee – súgta halkan, csakhogy én legyek az egyetlen, aki értette a szavait.

Aprót bólintva ittam magamba az illatát, azt a telt és nyers illatot, amely annyira édesen lengte körbe a fiút! Arcomat a mellkasába fúrva engedtem, hogy ezúttal elragadjon a hullám, ami mindig annyira mohón kapott az ujjaim után, akárhányszor értem a fiú közvetlen közelébe. Egy örvény volt, hívogató, mély és sötét, kietlen volt a mélye, nem tudhattam mi várt odalent, viszont ebben a pillanatban minden kecsegtetőbbnek tűnt a valóságnál. És hát fogta a kezemet, nem igaz? Semmi rossz nem történhet addig, amíg a kezemet fogja, ugye?

Apró köröket rótt a bőrömbe. A legfurcsább mégis az volt, hogy nem kérdezett semmit. Csendben cirkálta le a végtelen köröket.

– Nyugodj meg, Tessa. Minden rendben van, hozz kérlek egy pohár vizet.

Jase hangja precíz volt és nyugodt, nyoma sem volt mindannak, ami az érintésében tobzódott. Talán csak perceket szeretett volna nyerni nekünk, mert már neki is fájt az, hogy visszatartsa magát. És amint kiment a lány a szobából feltört belőle egy fáradt sóhaj.

– Jobban vagy?

Nem néztem fel rá, egyszerűen még mélyebre fúrtam be magamat és elrejtettem az illatából egy egészen keveset a bőrömbe. Csakhogy máskor is elmerülhessek benne. Emlékezzek rá.

– Zachary?

Csupán bólintottam, rettegtem attól, hogy szavak helyett véres gumók történek elő belőlem. Mert mi van, ha elment a hangom? Hogyha valójában ez csak egy lázálom és igazából még mindig a betonon feküdtem? Nem lehetett igaz, ugye?

– Fel tudsz állni?

A kérdés elillant mellőlem és belevesztem valami túlontúl kellemesbe. Elaludtam.

. . .

Kerültem a fiút. Képtelen voltam a szemeibe nézni azok után, hogy szégyentelenül az ágyában aludtam, és hogy azt követően még szégyentelenebbül szó nélkül leléptem. Pedig nem ezt érdemelte, mégsem bírtam elillanni a tény felett, hogy Jase ágyában aludtam, hogy abba a párnába fúrtam bele az arcomat, amibe minden este ő is elmerült, hogy ugyanazok a takarók fogták körbe az én testemet, mint az övét. Hogy a fiú annyira védtelenül aludt el a sarokban punnyadó babzsákon, ölében egy félig befejezett beadandóval.

Ezek után képtelen voltam a szemeibe nézni.

Mégis mivel magyarázhattam volna ki magamat? Ki halt meg? Mit mondhatnék miért borultam ki, mikor alapvetően egyetlen egy esemény sem válthatott volna ki ennyire heves érzelmeket belőlem? Mivel magyarázhattam volna meg? Lehet őrültnek nézett. Talán ő is került, hiszen egyszer sem tűnt fel a kávézóban, ami egyértelműen Elliott figyelmét is felkeltette, hiszen már ő is egészen beleszokott abba, hogy legjobb barátja velünk töltötte a délutánjait.

Meglehet ezért figyelt annyira elmélyülten, miközben én elkeseredetten próbáltam kitisztítani a kávézacctól terhes szűrőt. Dühösen ütöttem rá a készülékre, és a megannyi apró szemcse szerte-szét szóródott a fehér csempén.

Nem voltam önmagam. Egyáltalán elmondhattam volna azt, hogy a baleset óta egyszer is önmagam lettem volna? Mégis ki és mi voltam én?

Lehunytam a szemeimet és egy halk sóhajjal töröltem fel a földre szóródott piszkot és miután makulátlan fehérre sikáltam a csempéket szó nélkül indultam meg a fürdő felé. Két vendék ücsörögött csupán az Oldie's zöld bokszaiban, míg a halványan pislákoló lámpa őrült sebességben öntötte magából a sárgás fényt. Hangulatos volt a kávézó, hiszen mind az ajtó keretében és mind a pultunkra is helyeztek egy-egy kifaragott sárga tököt, amiben egyenesen szikráztak a meggyújtott gyertyák.

Halloween volt.

Mire visszaértem a pulthoz az a két szem vendég is elillant egyedül hagyva a fiúval, aki továbbra se szakította le rólam a szemeit. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, de ő csak lazán megvonta a vállát, mintha semmi sem történt volna.

– Mész valamilyen Halloweeni buliba? – kérdezett végül rá a műszak végén.

Csendben takarítottam az asztalokat, mikor Elliott összefont karral megtorpant előttem.

– Nem terveztem.

– Nem terveztél, vagy nem hívtak meg?

– Mindkettő? – nevettem el magamat halkan. Elliott egy apró mosolyra húzta az ajkait.

– Lesz egy kis összeülés Sarah lakásán, nem leszünk sokan, csak a szokásos társaság, nincs kedved eljönni? – tett felém egy újabb lépést tökéletesen közre fogva egy boksz és a teste között. – Beöltözhetsz, ha akarsz. Ilyen megszokás már. Faragunk tököt, iszogatunk és beszélgetünk. Jöhetnél.

– Nem is tudom...

– Ne csináld, jó lesz. Nem mintha nem ismernél minket – nevette el magát és most először nem láttam azokban a márványként ragyogó kék szemekben semmi neheztelést.

Meglehet emiatt engedtem meg, hogy egy parányi mosoly felszökkenjen az ajkaimra. Túlságosan könnyen belementem az ajánlatába, bele se gondoltam, hogy a szokásos társaság kifejezése alatt egyértelműen ott bujdokolt Jase Stagger képe is. Ez mégsem riasztott vissza. A megannyi réteg ruha alatt egyenesen lángra lobbantak az izmaim csupán a fiú gondolatára. Egy hete nem hallottam róla, ő nem keresett én pedig egyértelműen nem kerestem őt. Mert mégis mit mondhattam volna neki? Bármikor, amikor találkoztunk ő ragadta meg a szót, ő próbált beszélgetést kezdeményezni, és én pedig hagytam magamat, hogy belerángasson, hogy feloldódjanak az izmaim, hogy ne érezzem annyira feszesnek az arcomra kiülő mosolyt.

Ő képes volt arra, hogy megfeledkezzek mindarról, ami körbevett, képes volt elfeledtetni velem a háttérben morajló szirénák halk duruzsolását.

Izgatottan tekertem keresztül a hűs londoni utcákon, mígnem meg nem torpantam az ismerős barnás színekben ázó sorház előtt. Tökéletesen láttam, hogy az apró lakásunk utcára tekintő oldalán égett a villany. Tehát ammi otthon volt. Halkan sóhajtva zártam le a biciklimet a sötét lépcsőházban és az addig hevesen kalapáló szívem, mintha csak megérezte volna a lakást körbelengő negatív aurát, hiszen keservesen feljajdult.

Nem igazán szerettem volna elmerülni a gondolataimban, így miután felértem a lakásba egészen egyszerűen lerúgtam magamról a cipőmet és odasiettem ammihoz. A nő teljesen elveszett az ölében tartogatott rejtvényben és csupán akkor kapta rám fakó szemeit, mikor egy lomha csókot helyeztem a homlokára. Még mindig rettentően hideg volt a bőre. Dübörgött még a szíve? Vagy egyszerűen a fájdalom erőltette mozgásra az ereiben csordogáló vérét?

Egy apró mosollyal simítottam végig ráncoktól tarka bőrén.

– Vacsoráztál? Készítettem ebédet.

Felesleges volt rákérdeznem, hiszen a tűzhelyen pihenő étel érintetlennek tűnt.

– Persze, meri Jaan. Nagyon finom volt.

– Ammi...

– Igazán elfáradtam, jobb ha lepihenek. Holnap újból munkába megyek.

– Többet kéne pihenned, ammi. Talán kérhetnél szabadnapot...

– Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy szabadnapokat vegyek ki, pontosan tudod ezt. Közeledik a tél, és fizetni kell a számlákat. Pihenj le te is, nagyon sokat dolgozol, jaan.

– Találkozom néhány... ismerősömmel, csak hazajöttem átöltözni. Megleszel, ugye? – kérdeztem rá egészen halkan, mire a nő ajkai egy halovány mosolyba fulladtak.

Tett felém egy lépést és összeborzolva a tincseimet egyszerűen csak bólintott.

– Vigyázz akkor magadra!

. . .

Amint megtorpantam a megadott cím előtt, úgy éreztem, hogy az addig bennem buzgó izgatottság elillant. Elkeseredetten szemezgettem a sötét ajtóval és a mellette villogó csengővel, és mire felérhettem volna már a torkomban dübörgött a szívem.

Nem volt muszáj itt lennem. Egészen egyszerűen vissza is mondhattam a meghívást. Hiszen így se ismertem őket! Minek pofátlankodtam egyáltalán bele magamat a társaságukba?

Egy hirtelen 180 fokos fordulatot követően pedig már a biciklim irányába vetettem volna magamat, ha meg nem hallottam volna a távolból felcsattanó éles kiáltást. Figyelmen kívül hagyhattam volna. Foghatnám a sötétségre, az egészen sűrű ködre és a rossz hallásomra, mégsem tettem. Reménytelenül kaptam a fejemet a hang irányába, és alig néhány, kínzóan hosszúnak tetsző másodpercet követően kiszúrtam a fiú éles mosolyát és az orcájába bukó mély gödröcskét.

Egy sötét kabát ujjaiba rejtette a tenyerét, míg a lábait egy sötét farmer fedte. Annyira egyszerű volt, mégis kínzóan jól nézett ki. Talán rá tehetett erre egy lapáttal a minket körbeölelő kusza félhomály és az átkozottan szép félmosolya.

Egy perc se kellett ahhoz, hogy megérezzem az orcámra felköltöző pírt, amit a fiú éles szemei is kiszúrhattak, hiszen az a gödröcske talán még mélyebbre fúrta bele magát a fiú sima, tejfehér bőrébe. Hibáztathattak érte, hogy meg akartam érinteni? És nem csak a bőrét, a haját, amely most is olyan tökéletesen göndörödött az arca körül, mintha egyesen egy isten tervezte volna oda ezeket a csokinak tetsző halmokat.

A bőrömbe kellett csípnem hiszen talán túlságosan sokáig vesztem el az ajkai körül, ám visszaszerezve valamelyest az épeszemet menten fejbe kólintottak az emlékek. Puha párnája, ami annyira elkeseredetten árasztotta magából a fiú illatát, a szürke falak, a szanaszét szóródott ruhák, a sarokban heverő gitár és az a néhány elsuttogott akkord a padlón, mintha egyesen a fiú elméjébe léptem volna bele.

Ott aludtam nála, annak ellenére, hogy még soha az életemben nem aludtam senkinél és mindez fájdalmasan intimnek tetszett, mintha egy régóta dédelgetett álom vágódott volna az arcomba. És mégha valós is volt, mindez nem úgy történt meg mint azt én elterveztem. Nem ébredtem a fiú forró leheletére, nem nehezedett rám a karja, nem bírtam végigcirógatni a bőrébe ivódott fekete tintát.

Jase zavartan csippentette alsó ajkát a mutató, illetve a hüvelykujja közé és egy apró hümmögéssel ejtette rám azokat a sötétben is ragyogónak tűnő zöld szemeit.

– Nem is tudtam, hogy jössz.

Hatalmasat nyelve ráztam meg a fejemet.

– É-én már menni is készültem...

– Most érkeztél – vágta rá kapásból és tett felém egy parányi lépést. – Láttalak.

– Sajnálom, ha nem akarod, hogy itt legyek...

– Ezt egy szóval se mondtam – rázta meg a fejét egy meleg mosollyal majd az autója felé bökött a fejével. – Segítesz felcipelni a tököket?

– Komolyan tököt fogunk faragni?

A fiú sejtelmesen megvonta a vállát és türelmesen megvárta, míg össze nem szedtem magamat és egymás mellett indultunk meg a vöröslő Fiat felé.

– Várj meg itt, nem kell közel menned, ha nem akarsz – bökött az autója felé.

A szavak hirtelen akadtak a torkomon és meghökkenve figyeltem a fiú alakját, ami elveszett a csomagtartó mögött.

Hát emlékezett volna rá? Hevesen megráztam a fejemet és minden csepp bátorságomat összeszedve odalépkedtem mellé és benéztem a csomagtartóba, ahol pontosan négy darab tök pihent.

– Elbírsz kettőt?

Halványan bólintottam.

– Nehezebbek mint, amilyennek tűnnek – ejtett meg egy mosolyt, mikor kiszúrta, hogyan nyögtem fel a súlyuk alatt. Szerettem volna lazán megvonni a vállamat és elhadarni, hogy ó ugyan semmiség, de őszintén a karjaim csupán a végtelen festésben edződtek meg. Ami nem számított annyira nagy súlynak, hiszen egyetlen egy ecsetet szorongattam a markomban.

Jase viszont játszi könnyedséggel tartotta a karjaiban a tököket, annak ellenére, hogy az övéi még nagyobbnak is tűntek. Nem kerülte el a figyelmemet, miként feszültek meg az izmai a karján, és mindez túlságosan vonzó volt. Akaratlanul futtattam végig az ajkaimon a nyelvemet, viszont mielőtt még igazán elmerülhettem volna a fantáziálgatásba, az ajtó kitárult. Sarah egy flitteres ruhában feszített és kár lett volna tagadnom, hiszen gyönyörű volt. A mosolya őszinte és telt, míg az ezüstös ruhája sokat sejtetően követte testének domborulatait, és mindez talán a fiúnak is feltűnhetett, hiszen éhesen mérte fel a lány halvány bőrét és egy mély csókkal üdvözölte, megfeledkezve arról, hogy én is ott voltam.

– Zachary! Örülök, hogy eljöttél végül – köszöntött a lány egy gyengéd öleléssel, és mintha ezzel a gesztussal megfeledkeztünk volna mindarról, amit a lány annyira hevesen vágott a fejemhez azon az ominózus éjszakán.

– Zachary! Attól féltem már, hogy nem jössz el – nevette el magát Elliott egy ártalmatlan puszit nyomva a bőrömre. – Megborotvákoztál?

Pirulva hajtottam le a fejemet. – Túl hosszú volt már.

– Nézz rám! – parancsolta meg türelmetlenül. Kék szemei kíváncsian futottak végig az arcomon. – Jól nézel ki.

– Köszönöm – nevettem el magamat és először engedtem meg, hogy körbe fussanak a szemeim az aprócska lakásban.

A fehér falakat ezúttal egy pasztell zöld szín uralta, egészen emlékeztett a pisztáciára. Tökéletesen látszott, hogy még friss lakás volt, hiszen a sarokban még továbbra is kódorgott néhány doboz és bútorokban sem gazdálkodott, mégis volt benne valami kellemes. Meglehet, hogy az enyhe hangulat varázsolta otthonossá a környezetet, vagy csak a falról lógó meleg fények.

Sarah kanapéján ücsörgött Molly, menten felismertem kusza, göndör fürtjeiről. Egy heves öleléssel üdvözölt és erőm sem volt ellenállni a kifakadásának, egyszerűen viszonoztam a gesztust és már ott is találtam magamat a frissen laminált padlón előttem egy görbe orrú tökkel.

Elliott az ajkaihoz illesztette az üvegét és csillámló szemekkel dőlt közelebb, mikor egy fekete alkoholos filccel elkezdtem felvázolni a tök arcát. Rettentően régen nem faragtam tököt. Bugyborékolt bennem valami meleg érzés, amin az sem javított, hogy Elliott egyfolytában traktált a megjegyzéseivel.

– Milyen legyen az orra? – fordultam a fiú felé.

– Ne legyen orra... vagy tudod mit, legyen két lyuk az orra helyén, mint Voldemortnak! – izgatottan dőlt közelebb és menten megcsapott a belőle áradó friss kölni illata. Kikapta a kezemből a filcet és kissé kinyújtva a nyelvét felrajzolt kettő kis kört. – Na, milyen?

– Művészi – kuncogtam fel.

– Mit nevetsz? Tudsz jobbat?

– Á, ehhez kevés lennék.

A fiú elharapta a mosolyát és egy újabb kortyot hörpintett az italából. Különösen csillogtak a szemei. Talán mégsem jelenthettem ki, hogy a fiú nem volt az esetem, mert merő hazugság lett volna. Hiszen kinek ne tetszett volna néhány kóbor, sötét hajfürt és egy ragyogóan kék szempár? Megigazítottam a fiú szemüvegét és meglehet, hogy túlságosan sokáig bámultuk egymást, hiszen egy egészen halk köhintés szakította félbe a pillanatot. Az érzés tovaillant és én belebámultam azokba a sötéten izzó zöld íriszekbe. Hatalmasat nyelve borultam vissza a faragásba és csendesen hallgattam a közöttünk kialakult halk csevejt, viszont képtelen voltam mind Jase-re mind a mellettem mozgolódó Elliott-ra tekinteni. Égett a bőröm és mikor szabad utat kaphattam a konyhába, hogy csenhessek egy kanalat megkönnyebbülten dőltem neki a pultnak. Innen tökéletesen hallottam a felharsanó kacajt és egy részem visszavágyott, viszont egy másik részem képtelen volt tovább bámulni Jase és Sarah túlságosan kifejező párosát.

– Minden rendben? – a semmiből termett mellettem. Lazán feltárta a hűtőt és a sörös üveget előkaparva felvonta a szemöldökét. – Kérsz? – Csupán megráztam a fejemet, arra vártam, hogy Jase visszasétáljon a többiekhez, viszont nem ez történt. Felbontotta az üveget és meghúzva egyszer sem szakította meg a köztünk feszengő szemkontaktust. – Láttam összemelegedtetek Elliottal.

– Ahogy te Sarah-val? – vágtam rá kapásból. Nem kellett volna. Jase szemei két éles villámként harsantak fel. Nem kellett volna. Mert a fiú láthatóan dühbe gurult. Nem kellett volna. Hiszen a gyomrom legmélyén felizzott valami keservesen forró. Nem kellett volna. Mert éreztem, hogyan kaparta fel magát a torkomon egy gyenge sóhaj.

Jase tett felém egy lépést.

– Nem is tagadod? – súgta vészjóslóan.

– Minek tagadjam, hogyha te magad mondtad, hogy láttad?

Jase ujjai alig láthatóan ökölbe szorultak, míg az ajkaira egy gúnyos mosoly szökkent fel. Vészes irányba andalogtunk. Mindketten tisztában voltunk ezzel és talán ezért nem tette meg egyikünk se a következő lépést. Egyszerűen csak figyeltük egymást, nem mondtuk ki, mégis füstös titokként sündörgött körülöttünk.

Azon az estén elszólta magát. Elszólta, hiszen bevallotta, hogy vonzónak talált. Lehet ezért vettem fel ezt a bőszárú bársonyos tapintású nadrágot? Hogy újból magamon érezhessem a szemeit. Ha már nem érinthettem meg, legalább a gondolatait kisajátíthattam. Lehet ezért engedtem, hogy egyetlen egy gombbal többet mutassak a mellkasomat fedő ing alatt rejlő bőrömből. Mert tudtam, hogy ez volt a gyengéje.

– Jase? Hol a söröm?

A lufi kipukkadt és mindketten kissé kipirulva vezettük le egymásról a szemeinket. Én visszatértem Elliott mellé, ő pedig egy apró csókkal üdvözölte a lányt.

Felesleges volt minden próbálkozásom, hiszen a nap végére Jase ugyanúgy hetero maradt, ugyanúgy ott volt mellette a csodás barátnője és mindemellett mégis, hogyan jutott volna ideje rám?

Nem voltam más a szemébe, mint egy félrevezető, kétlábon járó tiltott gyümölcs. Nem engem akart, hanem a bőrömet, a szemeimet és talán a számat. Olyan volt mindenki más. Viszont ugyanakkor annyival több is.

Az éjszaka lassan andalgott el felettünk és mire észbe kaptam már a kanapénak dőlve figyeltem a szoba közepén táncoló Mollyt. Göndör fürtjei háta közepét verdesték, míg csípőjét a hangszóróból ömlő dallam ritmusára ringatta. Tetszett a hangulat. Hogy a halk csevejt nem törte meg a zene, hogy mindenki őszintén azt tehette, amihez kedve volt. Egészen úgy éreztem magamat, mintha anno, valójában nem történt volna semmi és visszacsöppentem volna oda, ahonnan kiindultam. Egy egyszerűbb életbe. Akkor még nem aggódtam azon, hogy miképp fogjuk összespórolni a téli számlákat, hogy hogyan varázsolhatnék egy mosolyt a nő ajkaira. Mintha maga a mosoly képe egy délibábként reszketett volna előttem. Ott volt, tisztán láttam mégsem érhettem el soha.

Sóhajtva hajtottam le a fejemet és az ujjaimmal végigsimítottam a tök narancsszínű kérgén. Mohón lángolt benne a meggyújtott gyertya és el kellett ismernem, hogy nem végeztünk rossz munkát Elliottal. A fiú gondolatára menten felkaptam a fejemet és ott is találtam őt velem szemben, ahogy éppen Molly táncoló alakját leste. Talán megérezhette, hogy figyeltem, hiszen a lencse mögött csillámló szemeit rám vezette és megajándékozott egy igazán széles mosollyal.

Minden annyival könnyebb lett volna, ha igent tudtam volna neki mondani. Ha elfogadtam volna a felém nyújtott kezét. Akkor nem kellene mindig magam mögé lesnem. Hogy Jase valóban ott volt-e még, vagy már lelépett Sarah-val. De a fiú ott volt.

Lomhán pislogott le rám.

Akkor megszűntek létezni a hangok, tudtam, hogy rettentően sablonos volt ez a leírás, mégis így éreztem. A halk zene odaveszett Elliott reményteljes szemeivel együtt. Viszont ott maradtam én és Jase. Az ő kábító félmosolya, az a mély és mohó gödröcske, és homlokába konyuló csokibarna fürtök. Nem is kellett több. Elég volt a fölöttünk pislákoló halvány fény és ő.

Viszkettek az ujjaim, utána akartam kapni elveszni a szájában, hogy azok a markáns, széles kezei az én bőrömet cirógassák. Annyira ki szerettem volna zárni a mellett ülő lány képét, de nem ment. A pillanat tovaszállt és én már nem voltam biztos benne, hogy bírni fogom ezt-e tovább.

Mert már ismertem. Felszínesen is, de tudtam ki volt ő és már nem csak az arca és a teste vonzott, hanem az is, ami benne lakozott. Őt akartam minden egyes sejtem ellenkező üvöltése ellenére is.

– Szép lett a tökötök – szólalt meg halkan, amint Sarah kikerült a szorításából. Óvatosan lecsusszant a kanapéról és egyenesen mellém huppant le. Észrevettem, hogy a térde alig érezhetően, de az enyémnek simult.

Mélyen magamba szívtam a levegőt és egy halvány bólintást követően kettőnk elé húztam az emlegetett tököt.

– Olyan az orra, mint Voldemortnak.

– Elliott ötlete volt – tettem hozzá egy halvány mosollyal. – A tiétek elég gagyi lett.

– Hé! – bökött meg a könyökével, de azért a mosolya csak még szélesebb medret ásott ki magának. – Mi kettőt csináltunk.

– És mindkettő gagyi lett.

– Pff – rázta meg a fejét hitetlenül. – A mennyiség és nem a minőség a lényeg.

Megforgattam a szemeimet és egy egészen picit közelebb csusszantam hozzá, nem vehették észre, hiszen még én is alig észleltem a változást, de az ő lélegzete mégis megszakadt egy picit. Zöld szemei szelíden kúsztak fel az arcomra.

– Hogy van Tessa?

– Nem kell mindig Tessáról beszélnünk, hogyha ketten vagyunk.

Hatalmasat nyelve sütöttem le a szemeimet és tükörbe se kellett néznem, hogy tudjam, tisztára vörös volt az arcom. Istenem!

– De jobban, néha még festeget is. Sokat kérdezősködik felőled.

– Sajnálom, hogy csak úgy leléptem – tört elő belőlem hirtelen. Menten felkapta a fejét.

– Talán jobb is, mert nem tudom mit mondhattam volna reggel – ismerte be.

– Mi történik, Jase?

– Engem kérdezel? – nevette el magát halkan. Akkor megéreztem.

Csak egy pillantás volt az egész, de muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy valóban megtörtént-e és nem csak a képzeletem űzött egy ördögi tréfát velem. De nem. Jase alig érezhetően megérintette a kisujjamat az övével.

Talán még érintésnek sem volt nevezhető. Mégis annyi mindent tartogatott magában, annyi érzelmet, hogy képes lett volna ripityára törni egy egész hegységet. Rövid is volt, tétova, akár a hosszú telet követően egy enyhe, tavaszi szellő. Nem vagy biztos benne, hogy valóban az-e, amire gondolsz, de reményt juttatt a mellkasodba, meggyújt egy mélyen elrejtett gyertyát, ami pedig forró melegséggel vonja körbe a testedet. És olykor a remény elég, hogy tovább küzdjünk.

kedveseim!

egy újabb hosszú szünet után meghoztam a következő részt. Sajnálom, hogy ilyen ritkán jelenek meg fejezettel, de ezúttal majd megpróbálom tartani az egy hetes távlatokat.

Nos remélem elnyeri a tetszéseteket ez a hosszú-hosszú fejezet és hagytok magatok után egy kis nyomot. 

Nagyon köszönök minden támogatást és kedves szót, amit a fejezetek alatt hagytok nekem, igazán sokat jelentenek! 

Köszönöm! 

sok-sok puszi tőlem❤

kyra

ps.: remélem tetszenek az új bórítók is! megújultam :D