ZACHARY

Óvatosan simítottam végig a göcsörtös festményen. Tagadni sem bírtam volna, hogy kit ábrázolt a kép. Egyszerűen képtelen voltam kiűzni őt az elmémből. A belefáradt agytekervényeim egy titkos szerződést kötöttek a szívemmel, és bármikor, amikor már úgy tűnt nem bírom tovább, az elmém felvillantott egy mélységesen gyönyörű zöld szempárt. Olyankor elfelejtettem levegőt venni.

Sóhajtva dőltem el az ágyamon és az Irisszal elkészült portfolióra tereltem végül a figyelmemet. A lány tényleg tehetséges volt és meglepően kettőnk munkája a kezdeti nézet eltéréseinket követően simán folytatódott. Már csak az utolsó simításokra volt szükség.

Egészen egyszerű témát dolgoztunk fel. Vagy talán mégsem volt az. Rengeteg munkát követően végül a környezetvédelmet választottuk. A kontraszt szembeötlő volt. Vérvörös lángok emésztették fel a zöldellő erdőket, más se hagyva maguk mögött, mint a megperzselődött szenet. Minden egyes ecsetvonás mögött ott kullogott az elmémben Shaima. A lány már egészen fiatal kora óta mániákusan védte az állatokat és a növényeket, megtagadta, hogy az élete során egyetlen állateredetű ételt tuszkoljon magába, így egyértelműen áttért a vegán étrendre. Abbu ugyan megpróbálta rábeszélni arra, hogy a hús evéssel nem tesz kárt az állatvilágban, de a lány hajthatatlan volt.

Csak akkor éreztem meg mennyire hiányzott, mikor a mohó lángokat festettem fel a vászon sarkárba.

Elterültem a matracomon, a szívem fölé szorítottam a füzetemet és elképzeltem, hogyan is festene a lány most. 14 éves volt mikor megtörtént a baleset. Kamasz volt még, kiforratlan mosollyal, összemosott személyiséggel még nem volt ideje kifejlődni. 19 éves lenne. Egy igazi nő, aki talán az egész világot képes lett volna meghódítani, mert annyira, de annyira sok minden volt még előtte. És ha azon a napon én ültem volna abbu mögé, ha ő ült volna az anyósülés mögé, akkor még mindig ott heverne előtte az egész élet.

Lehunytam a szemeimet kirázva magamból a gondolatokat. Gyors mozdulattal szedegettem össze a ceruzáimat, majd beágyazva kiléptem a szobámból. A ház üres volt. Késésben voltam, így gyorsan rángattam ki egy halvány, babarózsaszín pulóvert a szekrényemből. Sietősen tűrtem halványkék nadrágomba, míg félszemmel már a bakancsom után kaptam. A kabátot magamra dobva, egyszerűen a fejemre húztam a sapimat és már időm se volt megragadni a sálamat. A biciklimmel bajlódva tártam fel a bejárati ajtót és kilépve a csípős hidegbe menten összerezzentem.

Esőkabát, esernyő a táskában.

Halványan bólintva lódultam meg az utcán és egy háromnegyedórás bicikliutat követően már a Stagger rezidencia előtt rostokoltam. Meglepetésemre Mrs Staggert pillantottam meg az ajtóban.

Egy kedves mosollyal invitált be.

– A gyógyszerekért jöttél, ugye? – rekedtes volt a hangja, és a szeme alatt észrevehetően sötét karikák húzódtak. Talán mégsem volt minden annyira tökéletes náluk?

– Igen, meg Tessához is benézek, ha már itt vagyok.

– Tessa nincs itthon, Miloval van, ha jól tudom – pislantott hátra a válla mögül. Egy kulcsot megragadva invitált maga után. Fel a lépcsőn, elhaladtunk Tessa fehér ajtaja előtt, majd megtorpantunk Jase-énél. Először azt hittem belépünk a résnyire nyitva hagyott ajtón, de Mrs Stagger az azzal szemben lévőhöz tessékelt. A kulcsot a lyukba helyezve kettőt fordított a záron és ott találtam magamat egy letisztult, tört fehér színben ázó szobában.

Egyszínű volt, mégis volt benne valami megnyugtató. Meglehet, hogy az asztal mellett álló növény tehetett róla, vagy a puha szőnyeg, ami olyan kedélyesen fogadta magába zokniba bujttatott ujjaimat.

– Ez a dolgozó szobám, várj meg itt kérlek. Egy pillanat és jövök! – sietett el egy újabb ajtó felé.

Aprót bólintottam és körbevezettem a szemeimet a tágas szobában. Egy asztallal szemben egy szék foglalt helyet, míg a sarokban, a kandalló mellett két egymás felé fordított fotel. Mindent egy makulátlan tisztaság vont körbe. Egyetlen egy kósza porszem sem pihent meg az asztalon.

– Itt is vagyok. Két gyógyszerben állapodtunk meg.

Elmosolyodott és nyugtatólag a tenyeremre helyezte a sajátját. Két sárgás gyógyszeres dobozt tartogatott magánál. Amminak mindezt be kell vennie?

– 20 font lesz.

Kinyújtottam a bankjegyet.

– Add át Julianak, hogy nagyon fontos, hogy vezesse a naplóját. Ezen a héten sajnos nem bírunk találkozni, de rettentően fontos, hogyha bármi szokatlant észleltek, akkor köteles azonnal felhívni engem! – szigorúan vonta össze a szemöldökét. – És ez rád is vonatkozik Zachary. Ha azt észleled, hogy édesanyád zavart, hogyha talán olyan dolgokat hall vagy lát, amik valójában nincsenek ott, azonnal hívj fel engem. Előfordulhat láz, vagy akár sárgás kiütések is megjelenhetnek a bőrén, köhögés, étvágytalanság. Bármi, ami nem megszokott azt fel kell jegyezned nekem, rendben? – ujjai a vállamra simultak. – Kezdetben természetes, ha fáradtabb lesz a korábbinál, ha fejfájást észlel, de ezeket is kérem, hogy jegyezze a füzetébe, rendben? Mindenről tudnom kell, hiszen ezek komoly gyógyszerek, értesz ugye?

– Persze Mrs Stagger – szólaltam meg végül sután. A nő cserepes ajkaira ekkor egy lágy mosoly költözött.

– Anyukád rendben lesz, ne aggódj emiatt, de észrevettem, hogy nem igazán veszi komolyan az őt érő mellékhatásokat. Mindezt elmondtam neki is, de ha észleled, hogy újból mindent a szőnyeg alá söpör, fontos, hogy te vedd fel velem a kapcsolatot! Tudom, hogy nagyon fontos neked az anyukád, ezért is kérlek meg erre.

Aprót bólintottam csak válaszként.

– Rendben, és szólíts kérlek Viviannek, nem szeretem, ha Mrs Staggernek hívnak – sóhajtotta drámaian. – Megkínálhatlak talán egy kis teával, vagy kávéval?

– Köszönöm, de...

– Nem fogadok el nemleges választ! – nevette el magát. – Szeretnék egy kicsit veled is beszélgetni, ha nem bánod, ugye nem?

Kíváncsian figyeltem a nőt, aki újból kulcsra zárta az ajtót és egy mosollyal várta a válaszomat. A gyomrom összeugrott, amint azokba a melegbarna szemekbe lestem. Nyoma sem volt annak az elképesztően zöld árnyalatnak. El szerettem volna hagyni a házat mégsem tettem. Csendben követtem a nőt a konyhába. Az asztalon egy bontott üveg bor heverészett és egy üres pohár. Kíváncsian lestem a nőre, de ő teljesen elmerült a tea lefőzésében.

Barna haja volt, szálegyenes, nem is emlékeztetett arra az árnyaltra és hullámokra, ami a gyermekeiben pillantott vissza ránk. Mégsem lehetett letagadni, hogy az anyjuk. Talán az a mély, és domináns gödröcske rivallt arra, hogy a Stagger csemeték igenis az ő gyermekei, vagy csupán az a szív alakú száj.

Vivian szép nő volt. Mégis kiveszett belőle az élet. Akárcsak ammiból.

Elém helyezett egy gőzölgő poharat, amely érdekes illatot árasztott. Kíváncsian lestem a nőre, aki csak mosolyogva fogadta zavart ábrázatomat.

– Néhány gyógynövény – nevette el magát. – Imádom ezt az egész botanikát. De ez a tea kifejezetten segít a relaxációban, megnyugtat és segít kiereszteni a gőzt.

Simogatóan lágy volt a hangja. Bólintottam és lenyeltem egy forró kortyot. A meleg ital végigcsordogált a torkomon, kellemes forróságba bugyolálva a tagjaimat.

– Nos mesélj valamit magadról! Tessa már ódákat zengett rólad.

Biztosra mentem, hogy az arcom éppolyan rózsás volt, mint a pulóverem. Megvontam a vállaimat és minden egyes porcikámmal a tenyerem közt füstölgő teára koncentráltam.

– Hát tervezőgrafikára járok az egyetemen, szeretek rajzolni, kávézóban dolgozom Elliottal... és nem is tudom – motyogtam lesütve a szemeimet.

– Tehát komolyan szeretnél foglalkozni a rajzolással, ugye? Édesanyád mesélte, hogy volt korábban egy kiállításod, gratulálok hozzá! Ilyen fiatalon, ez igazán szép teljesítmény.

Az ajkaimba haraptam. Imádtam azt a napot. Mikor azt a fránya levelet szorongattam az ujjaim között. Hogy is felejthettem volna el azt az euforikus érzést, ami akkor maga alá borított? Egy londoni kiállító terem érdeklődött a műveim után, miután megnyertem egy versenyt. És alig néhány hónapra rá, 19 évesen ott ácsorogtam az első kiállításomon, és az emberek szerették a kusza színeket és az elmosódott alakokat. Őszinte mosoly botorkált az ajkaikon.

Aztán egy szempillantás alatt minden szétomlott.

– Köszönöm – súgtam elnyelve a szavakat, majd az arany színben fodrozódó teámra vezettem a szemeimet.

– Verseket is írsz ugye?

– Igen.

– Tessa táncolt korábban – mesélte, szemeit szigorúan összekulcsolt ujjaira szortírozva. – Az volt az élete, már egészen kicsi kora óta művelte és az volt az álma, hogy híres balett táncos lesz belőle. Tehetsége is volt hozzá. Tudod mit mondtak neki, mikor szeretett volna felvételt nyerni egy neves tánciskolába? – felemeltem rá a szemeimet. – Hogy ő volt a legjobb az összes jelentkező közül, messze lepipált mindenkit. Tessa nem is lehetett volna boldogabb, mégsem vették fel. És tudod miért? Mert ott az arcán, a jobb szeme alatt, ott van egy tűzfolt. Egy nagy, rózsaszínű folt. És a vezetőség nem engedhette, hiszen a balett táncosok tökéletesek, nem igaz? Mégis, hogy mutatna ott egy olyan lány, aki az ő szavaikkal élve nem tökéletes? Összetörték és az a lány, aki korábban volt eltűnt előlünk. Bezárkózott és akkor rátalált a festésre, de soha többé nem táncolt.

Hiszen észre se vettem! Egyszer sem tűnt fel a lány szeme alatt tündöklő folt. Keserű epe kúszott fel a számba és egyenesen a csontjaimban éreztem az ő fájdalmát.

– Tudom mi történt veled azon a napon.

A torkomon akadtak a szavak. Erősen összeszorítottam az öklömet és egyenesen üvölteni akartam, de végül csak hagytam, hogy a körmeim belemélyedjenek a bőrömbe. Nem szólaltam meg, mert a rothadó fájdalom kiszipolyozta belőlem a szavakat. Nem akartam rá gondolni! Hát miért nem értették meg? Miért kellett az orrom alá dörgölni? Talán azt hitte megfeledkeztem róla? Azt hitte talán, hogy nem ezen gondolkodtam minden fránya napon? Hogy ez nem engedett elaludni éjszakánként?

– Azt akarom neked mondani, hogy egykoron, ami Tessát éltette ma már nincs is az életében és mindegy, hogy talált magának egy újabb elfoglaltságot, a tánc iránti szenvedélyét semmi sem helyettesítheti!

– Én festek, Mrs Stagger.

– És volt azóta kiállításod?

Elkeseredetten pattantam fel a helyemről.

– Segíteni akarok neked, Zachary...

– De hiszen nem is kértem rá! – kiáltottam fel hirtelen.

A ház néma csendbe borult. Vivian Stagger bólintott és lehúzva a teáját csak egy apró mosollyal figyelt tovább. Meg sem lepődött, mintha egyenesen számított volna rá! Dübörgött a szívem, könnyek csordultak ki a szememből és tagadni akartam, de hát igaza volt! Szipogva ráztam meg a fejemet és megfordultam. Csak akkor láttam meg őt.

Jase ott toporgott a nappaliban, zöld szemeivel felmérte a szemeimből dőlő könnyeket, összeroskadt tartásomat, és végül az anyjára meredt.

Alig észrevehető volt. Mégis azóta az ominózus kávézás óta úgy tűnt, hogy Jase is szenvedett. Minden egyes nap, mintha egy újabb darab szakadt volna le arról a mindig életvidám fiúról.

Most is szét volt csúszva. Göndör fürtök borultak a homlokába, míg azok a szív alakú ajkak alig láthatóan konyultak lefelé, és nyoma se volt annak a fránya gödröcskének. Magas, robosztus alakját most titkok mosták ernyedté, így is felém magasodott, mégis mintha vesztett volna korábbi fényéből. Még azok az éles szemek is fakóknak tűntek.

– Sajnálom – suttogtam erőtlenül és letörölve a könnyeimet, botladozva siettem a hallba. Magamra rángattam a kabátomat és a bakancsomat és köszönés nélkül rontottam ki a házból. Még mindig sírtam. Azóta a nap óta sírtam.

– Zachary!

Megtorpantam. Szuszogva fordítottam a hang felé az arcomat. Jase a markában szorongatta a táskámat és a sapkámat. Papucsban szüntette meg a kettőnk közt húzódó távolságot viszont alig félméterre tőlem megállt. Szörnyen zavarban voltam. Rákiáltottam az anyjára, aztán pedig köszönés nélkül kirontottam a házukból. Csupa meggondolatlan tett.

– Ezeket ott felejtetted.

Szörnyen hideg volt körülöttünk a levegő, az én tagjaim mégis égtek. Megajándékozott egy széles mosollyal. És ott volt az a fránya kis gödröcske. Viszonoztam a mosolyát, és minden egyes porcikámmal megálljt parancsoltam az ösztöneimnek, amelyek egyenesen Jase ajkaira borultak volna.

– Ne sírj. – Ennyit mondott csupán és tett egy lépést hátrafelé. – És óvatos utat.

Reszketve bólintottam és őszintén meg szerettem volna fordulni, mégsem bírtam. Figyeltem Jase sietős lépteit és nekem muszáj volt követnem őt, minden büszkeségemet a kukába hajítottam és mielőtt még becsaphatta volna az ajtót a kilincsre simítottam az ujjaimat. A fiú menten hátra kapta a fejét, szemöldöke felpattant a homlokán, de én csak bocsánatot szerettem volna kérni. Megértette a szavaimat, annak ellenére, hogy ki sem nyitottam a számat.

A bakancsomat a cipő rengeteg közt hagyva beléptem a nappaliba. Vivian Stagger az asztalnál ült, arcát beletemette a tenyereibe, de mintha megérezte volna jelenlétemet. Felemelte a fejét és amint meglátott egy törékeny mosoly szökkent fel azokra a cserepes ajkakra.

– Bocsánatot szeretnék kérni – súgtam egy újabb lépést téve felé. A nő csak megrázta a fejét. – Nem lett volna szabad magára kiabálnom... de nehéz.

Lehajtottam a fejemet.

Mert még mindig bennem éltek az emlékek.

Minden este verejtékben ázva riadtam fel, mert ott lubickolt előttem Shaima ajkai közt csordogáló vér csík, abbu elkeseredett kiáltása. Hiszen még az utolsó pillanatban is meg akart minket óvni!

– Én kérek tőled bocsánatot, szörnyen kezeltem a helyzetet! – A nő ujjai megtorpantak a levegőben. – Nem szabadott volna rád erőltetnem a témát.

Bólintottam csupán, majd megfordulva a tengelyem körül elindultam az ajtó felé. Ezúttal nem feledkeztem meg az elköszönésről, mégis csak akkor bírtam újból levegőt venni, mikor már az egyetem területére értem. Sóhajtva siettem az emeletre és minden csevegő hangot kizárva a gondolataim közül leheveredtem az egyik üres vászon elé.

– Zachary? ­

Amy Holt szemei kíváncsian karistolták végig az arcomat. Közelebb csusszant és egyik apró tenyerét a vállaimra simította, talán csak növelve az arra nehezedő súlyok tömegét.

– Minden rendben? Nagyon sápadt vagy, nem akarsz lemenni a gyengélkedőre? – Vörös haja kuszán keretezte kerek arcát.

– Jól vagyok, csak későig fenn kellett maradnom.

Megvillantott egy mosolyt, majd bólintva kihátrált és helyet foglalt a barátnője mellett, egyetlen egy további pillantást se fecsérelve rám. Mr Shelby végül egy újabb tizenöt perces késést követően beszaladt a termünkbe. Szanaszét álló tincseit igazgatva körbenézett és elégedetten konstatálta, hogy senki sem hagyta ki a portréfestést.

Talán az egyetlen értelmes órát az egyetemen.

– Nos, örülök, hogy ennyien összegyűltünk! – Megvillantotta csálé fogsorát és összecsapva a tenyerét, tweed zakóját az asztalnál felejtve beállt a vászongyűrű közepébe. – Ahogy az előadáson is beszéltük, már akik szándékoztak megjelenni persze, azok tudják, hogy a fényekről volt szó!

Sóhajtva döntöttem hátra a fejemet. Már vagy fél éve a fényekről volt szó. Nem egyedül voltam így, hiszen többen felnyögtek Mr Shelby izgatott szavaira. Imádta a fényeket.

– Eddig már volt dolgunk szénnel, grafittal, akvarellel és egyéb különböző anyagokkal, de szeretném, ha most megpróbálkoznánk az olajfestékkel. Igen-igen tudom, hogy már rengetegszer nyúltunk ehhez az eszközhöz, viszont talán sose fektettünk különösebben sok figyelme a fényekre. ­– Hatalmas halszemei voltak, amelyekről azt feltételezte volna az ember, hogy egészen a vesédig leláttak. Nem javított a helyzeten vastagkeretes szemüvege, ami vagy kétszeresére növelte már így is monumentális szemeit. – Ms Clark szíveskedett elvállalni az idei modellünk szerepét. És arra gondoltam, hogy az idei év gyakorlatára nem más lesz a vizsgafeladatuk, minthogy bemutassák ezen a vásznon mit is tanultunk ebben az évben a fényekről és az árnyékokról!

Lelkesen sietett ki a vászongyűrűből és betessékelte a fiatal lányt. Egy sötét, selyemhez hasonló anyag takarta a testét, amire a lámpából ráereszkedő fények egészen egyszerűen visszaverődtek. Mr Shelby kitett magáért, hiszen két oldalról esett rá a fény, és az sem igazán segítette meg a dolgunkat, hogy a testét takaró ruha egy újabb fényforrásként szolgált.

Amy felsóhajtott mellettem. Csak olaj volt a tűzre, hogy a tanár úr lelkesen előkészítette az olaj festékes tubusokat. Nagyszerű. Mire ezzel készek leszünk már újból a nyári zivatarok mossák nedvesre a betont.

Viszont az óra további részében egyikünk se mukkant meg. A levegőben ott fodrozódott az olajfesték kesernyés illata, ám úgy éreztem, hogy míg mások elszörnyedtek az erős szagtól, addig ez bennünk nyugalmat keltett.

Hirtelen már nem gondoltam arra, hogy a táskámban két gyógyszeres doboz pihent.

Kifutott belőlem Shaima hangja, abbu érintése és végső soron már Jase zöldellő íriszei is kifakultak. Az előttem ülő lányt figyeltem, sötét bőrére csorduló göndör fürtjeit, dús ajkait és azt a sötét drapériát, ami a testét fedte. Elnyelt a munka és csupán akkor kaptam fel a fejemet, mikor egy elismerő hümmögést követően Mr Shelby megtorpant mögöttem.

– Igen érdekes megközelítés! Nagyon eredeti. Kiváló! – Izgatottan csapta össze a tenyerét. – Na tessenek megnézni! Látják? Nem retteg a színektől, erőteljes árnyalatokat alkalmaz, mikor első ránézésre talán csak egy fekete maszlagot látunk magunk előtt!

A többiek lassacskán körénk gyűltek. Az ajkaimba harapva vontam meg a vállamat és megpróbáltam egyszerű bólintással lereagálni az engem éri dicsérő szavakat, ám megéreztem, hogy lassan belepirult az egész arcom.

– A mai órát ezzel zárjuk, tessenek minden vásznat a radiátor mellé állítani! Az ecseteket mossák ki és hagyjanak maguk mögött rendet! Érthető voltam?

Egy morajló igen volt a válasz.

. . .

Ammi tenyere reszketett mikor megragadta az első sárgás kis dobozt. Lepattintotta róla a kupakot és egyetlen egy fehér szemet öntött a markába.

Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire száradt volt a bőre, fakónak és élettelennek tetszett a homályos fények alatt. Felé nyújtottam a teli töltött poharat és egy pillanatig se várakoztatott meg, egy magabiztos mozdulattal nyelte le a tablettát és vele együtt a hűs vizet.

Egymásra néztünk, talán mindketten vártuk a megváltást, hogy egy másodperc alatt minden helyreáll. De ez mégsem következett be. Hosszú perceken keresztül álltunk a langyosra fűtött nappaliban.

– Jobb lesz, ha lepihenek – szakította meg végül a csendet. – Te is menj aludni! Kimerültnek tűnsz.

Vajon miért? Szerettem volna feltenni a kérdést, viszont nem tettem meg. Bólintottam egyet. Figyeltem egy ideig hogyan indult meg a szobája felé, ám mikor rám zárta az ajtót újból ott álltam egyes-egyedül a nappali közepén. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit kellene tennem. Mit vártam egyáltalán? Hogy egy csettintésre megváltozik minden, vagy, hogy elfogja valami roham és mást sem tudok majd tenni, minthogy tárcsázzam Vivian Stagger számát?

Gúnyosan megráztam a fejemet és megragadva a kanapéra hajított táskámat megindultam a saját szobám felé.

A bukóra hagyott ablakon keresztül beszökött a hűs, éjszakai levegő, míg az ágyam ugyanabban a pozícióban várt engem, mint amiben reggel ott hagytam. Még a porszemek se telepedtek meg a fekete huzatokon.

A szobám közepén pedig ott trónolt a befejezetlen vászon, amin túlságosan hevesen égett két szempár és én nem bírtam mást tenni csak bámulni őket. Újból ott találtam magamat náluk, szembe velem a fiú kissé zilált alakja. Meglehet, hogy azért vártam annyira elkeseredetten a Tessával való óráimat, hogy egy pillanat erejéig az eszembe véshessem, hogyan is festett.

Miért?

Miért ragaszkodtam ennyire hozzá, mikor nem is ismertem? Felesleges lett volna tagadni, hogy meg volt a kiállása, viszont rejlett-e benne több is? Kíváncsivá tett, meg szerettem volna ismerni, viszont az utóbbi napokban mintha már nem is az a fiú állt volna előttem, aki azon a felhős délutánon átlépte az Oldie's küszöbét. Kifakult, pedig alig telt el pár hét azóta. Mi történhetett vele?

És mégis miért rágódtam rajta, mikor annyival, de fontosabb dolgaim is akadtak ennél? Így hát megpróbáltam száműzni az elmémből az utolsó árnyékát is. Belebuktam, hiszen a könyveimből felpillantva ugyanazok az íriszek pihentek a vásznon. Végül pedig azon kaptam magamat, hogy dühösen vágtam a földhöz.

Verejtéktől csapzott homlokkal terültem el az ágyamon, és talán a kimerültség, talán a düh, ám alig néhány percet követően már elfogott az álom.

– Csak egy slukk, Zachary! Kurvára jól fogod magadat érezni tőle! – bökött oldalba Michael. A srác szemei ekkora már kuglóf méretűre dagadtak, és a bennem bukfencet hányó alkohol hatására ezt rohadtul viccesnek gondoltam. Nevetve ráztam meg a fejemet. – Na kérlek! Csak egyet!

– Ne már! Még haza is kell mennem valahogy – ráztam le magamról ragacsos ujjait. A szobába ugyan még beszűrődött a szomszédos teremben dübörgő basszus, a helyzet ellenére, mégis nyugalmat éreztem. A nyitott ablakon keresztül beszökött az esőben ázó éjszaka félreismerhetetlen illata, és végre valahára úgy éreztem, hogy boldog voltam. Ott ázott az ajkaimon a mosoly és az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy Michael ujjai vészesen köröztek a combomon.

Megígértem magamnak, hogy nem fogok többet belelátni a barátságunkba, mint, ami volt, viszont nem kerülhette el a figyelmemet, hogy talán túlságosan sokszor ért össze a térdünk, hogy talán szándékosan érintette meg ennyiszer a bőrömet.

– Kéérlek!

– Michael...

– Mike – súgta egészen közel hajolva, majd egyenesen az arcomba fújta a füstöt. – Szólíts Mike-nak, utálom ha az egész nevemen hívnak. Kurvára öregnek érzem magamat tőle.

– Mike – ízlelgettem meg. A szemei felpattantak és ha eddig nem tűnt feketének, most már egészen szurkossá váltak.

– Ez a te napod, Zach!

Mert tényleg az én napom volt. 19 évesen egy egészen nívós kiállító terembe hívtak meg, és több mint 20 festményemet és művemet kitették. A látogatók és még a fránya kritikusok is elismerően figyelték a művekhez fűzött szavaimat. Siker volt, ezt még a vak is láthatta.

Így hát elfogadtam a felém nyújtott cigarettát és mélyen letüdőztem a füstöt.

– Belepusztultál?

Vigyorogva ráztam meg a fejemet.

Michael közelebb dőlt hozzám, ajaki vészesen tágra nyíltak, és én nem is bírtam tartani vele a tempót. A szemeit nézzem vagy a száját?

És csak ekkor vettem észre, hogy a fekete üstökösöket ezúttal valami zöldes árnyalat mosta át. Már nem Michael Fletcher ült velem szemben, hanem Jase Stagger.

Zihálva tártam fel a szemeimet.

1:32.

Magamra kapva egy kapucnis pulcsit kitártam az ablakokat. Felpattant az öngyújtóm lángja, ami vörösre égette az ajkaim közt pihenő szálat. Letüdőztem a füstöt és csak ekkor engedtem, meg hogy az elmémbe kússzon Michael Fletcher képe. Az első és közben utolsó barátom, aki talán becsült valamire. Szép volt az este. Csókolóztunk. A fűtől zabos agyunk fel sem bírta fogni mit tettünk, de olyan jó érzés volt! Mégis, hogyan állhattunk volna le?

Aztán csak egy kopogásra kaptuk fel a fejünket. Egyik barátunk szólt, hogy Shaima engem keresett. Igaza volt. Soha az életembe nem láttam a húgomat ennyire szétcsúszva. Boldog volt miattam, velünk volt. Bulizott és jól érezte magát. Hiszen fiatalok voltunk és ünnepeltünk.

– Zachary? – susogó hang kobozta el tőlem az emlékeket. Az parázsló csikk már égette az ujjaimat. – Zachary zárd be az ablakot!

Csettintésre porladt szét körülöttem minden. A csikket leejtettem a betonra és megfordulva a tengelyem körül ott toporgott az ajtóban ammi. Akár egy kísértet. Hosszú, halvány fehér hálóing fedte a testét, amelynek vékony anyaga az ablakon beszűrődő szellő hatására táncra perdült a sötétségben. Megborzongtam és magamra zárva az ablakot menten a radiátorhoz simultam. Az összes izmom húrként feszült a bőröm alatt.

Óvatosan mellém botorkált. Badarság volt nyitva hagynom az ablakokat! Ujjaival belemerült a fürtjeimbe. Urdu dajkamesét dúdolt, miközben fakó szemeivel az arcomat leste, minden rezdülésemre összeugrott, de nem eresztett el.

– Hát te sem bírsz aludni? – súgta gyengéden. Megráztam a fejemet és szörnyen erősen megpróbáltam kipislogni a könnyeket, de késő volt. Hiszen nem is szabadott volna látnia ezt! – Melegítek egy kis tejet.

Csókot felejtett a homlokomon, majd kisétált tárva hagyva ezúttal az ajtót. Nem sokkal ezután viszont egy bögre meleg tejjel andalgott vissza hozzám. Ujjai újból elmerültek a fekete szálak között és a dúdolást sem hagyta abba.

– Te mindig olyan mélyen aludtál, hogy még a dörgő ég sem keltett fel. Emlékszem Shami viszont mindig odaiszkolt hozzánk, hogy bebújjon Hazeem és közém.

Shami. Húgom beceneve egy elfeledett ismerősként köszöntött. Bebújt a mellkasomba és forrón ölelte körbe a reszkető szervet.

– Te reggel felkeltél és leszidtad a lányt, hogy képtelen uralkodni önmagán. Shami erre mindig besértődött és a vállamon pityeregte ki magát. Aztán úgy tett mintha semmi se történt volna és ugyanolyan odaadással figyelt téged.

– Hiányzik – motyogtam belekortyolva a tejbe. Mintha csak valami altatót kevertek volna belé, a tagjaimon egy szempillantás alatt fáradtság lett úrrá.

– Még szép, hogy hiányzik. Vivian viszont azt mondta nekem, hogy valójában egy pillanatra se tűntek el mellőlünk. Mindig itt vannak – ujja ekkor a mellkasomra tévedt. – Ott benn, és vigyáznak ránk.

– És te hiszel ebben? – Keserűnek tűntek a szavaim, hiszen a nő alig láthatóan hátra hőkölt.

– Amíg nem hiszel benne, nem lehetsz boldog, meri Jaan. Viszont, hogyha elhiszed, hogy ott élnek benned, már semmi sem állíthat meg. Vésd ezt jól az eszedbe.

Egy utolsó csókot hagyott a homlokomon, majd kilépett, ezúttal behúzva maga mögött az ajtót.

A radiátor tövében maradtam. A pilláim össze-összeragadtak, mégsem bírtam megmozdulni. Csendben kortyolgattam a langyos tejet. Talán az éjszaka, talán a fáradtság tehette ezt velem, de fontolóra vettem ammi szavait. Úgy éltem a baleset óta, hogy halottként tekintettem rájuk, viszont lehetséges lenne az, hogy talán tovább éltek? Csak valami egészen más formában.

A forró kortyok bebugyolálták a tagjaimat és végsősoron engedtem a kísértésnek és visszabújtam a vastag takaróm alá. Elrejtőztem a még a szobámban lődörgő hűs levegő elől és négy év elteltével először úgy aludtam el, hogy elhittem: nem miattam haltak meg. 

. . .

kedveseim!

huha nagyon régen volt már új rész, és nem is a legjobb, amit eddig produkáltam :( viszont azért remélem, hogy egy nagyon picit tetszik!

kicsit el vagyok havazva és most ez az egész szigorításos dolog, no de mindegy is!

nagyon-nagyon remélem, hogy mind jól vagytok és kérlek-kérlek

🦋vigyázzatok magatokra🦋

ha van energiátok és kedvetek hagyjatok magatok után néhányszót mert kíváncsi vagyok rájuk!

puszil mindenkit: kyra