ZACHARY

Farkasszemet néztem az ablakom előtt ücsörgő vásznammal, amelyen kirívóan tündökölt két méregzöld szempár. Az ajkaimba harapva temettem az arcomat a tenyereimbe és legszívesebben apró darabkákra szaggattam volna a vásznat, csakhogy elfelejthessem egy pillanatra mennyiré fényesek is voltak azok az íriszek. Viszont még ehhez is gyenge voltam.

Reszkető tagokkal dőltem bele a takarómba.

Valamikor még úgy tűnt, hogy minden egy jobb irányt vett az utóbbi időben. Valamikor még úgy tűnt, hogy tartogathat ennél szebb dolgokat is a jövőm. Valamikor még bíztam és hittem ezekben a szavakban. Mostanság mégis mintha az utolsó cseppnyi reményt is kiszipolyozták volna belőlem. Ott őrködött felettem egy sötét árnyék, ami egyetlen egy pillanatra sem eresztette el az ujjaimat. Végtelen susogásával részegítette meg az éjszakáimat és csak akkor kaptam észbe, mikor egy egész éjszakai virrasztást követően felharsant az éjjelszikerényemen pihenő ébresztőm.

Egy újabb nap kezdődött.

Ammi ujjai közt egy szakadt sudokus lapot szorongatott. Vagy már ezerszer kitölthette ugyanazt a rejtvényt, viszont mindig tartogatott magánál egy aprócska radírt, amit még néhány évvel ezelőtt csent el tőlem. Kitörölte az eredményeket és újra kezdte. Talán pont a mai napon kezdett bele újból, hiszen ki sem lehetett szúrni az arcát, annyira mélyen a lapok fölé görnyedt.

Csupa szikkadt, ősz tincs borult az arcába, de nem izgatta. Teljes figyelmét a rejtvénynek szentelte, talán ez volt az egyetlen tevékenység, ami képes volt kirángatni őt az évek óta mögötte loholó beteges gyászból. Egy félig elfogyasztott pirítós pihent a tányérján, és már ennek a néhány megrágott falatnak a látványa forró lávaként olvasztotta meg a bensőmben fagyoskodó szerveimet. Egyre több szalvétába csomagolt szendvicset kutattam elő a fekete szemeteszacskók mélyéről. Sejtelme sem volt róla, hogy minden egyes éjszakámat azzal töltöttem, hogy farkasszemet néztem a szikkadt zsemlékkel, amelyekből egyetlen egy falat sem hiányzott.

Meglátszott rajta. A bőre petyhüdtnek tűnt, és a csontjai éles tűkként szúrták azt keresztül. Azok a telt orcák, amelyek egykoron a legmelegebb nappalokra emlékeztettek, kettő üres táskaként nyúltak el. Rá sem lehetett ismerni.

– Jó reggelt! – helyeztem egy apró csókot az homlokára. Annyira hideg volt a bőre.

Ammi szemei elszakadtak a lyukasra radírozott lapokról és fakó ajkát egy kocsonyás mosolyra húzta. Ujjaim a bőrét karistolták, viszont olyan érzésem volt mintha egy szatyrot szorongattam volna a markomban.

Mégis mit kellett volna tennem? Hogyan varázsolhattam volna e fakó mosoly helyére egy valódi életteltelit? Hiszen egykoron ez volt ő! A mosolya. Minden egyes fránya könnyet képes volt felitatni azzal a nyári reggelekre emlékeztető mosolyával. Egy lágy szellőként szakadt fel belőle egy meleg urdu dajkamese, amelyet meglehet csak törve értettünk meg, mégis a szíve mélyéről törtek elő a hangok. Akkor csak ez számított.

Shaima szilaj paripaként vágtatott keresztül a házunkon, magával hurcolva egy lehetetlen jókedvet. Képtelen voltam haragudni rá. Esélyt se kaptam arra, hogy valóban elköszönhessek tőle.

Elszakítottam a szemeimet ammi arcáról, fájdalmas volt. Hiszen egy fakó, gyötrelemmel átitatott mása volt annak az arcnak.

– Egyél egy kis tojást, készítettem reggelit. – Az asztallapra helyezte a rejtvényt. – Hosszú napod lesz, ugye?

– Igen, ammi. Hosszú lesz, de a nap végén itt leszel te, nem igaz? – nevettem el magamat, mire a nő egy újabb mosollyal ajándékozott meg. Talán ez valódibbnak tűnt az előzőnél.

– Itt leszek.

– Bevetted a gyógyszereidet? – kérdeztem rá egy újabb falat rántottát tuszkolva a számba. Gondosan megrágtam, mégsem akart lekúszni a torkomon. Aprót bólintva érintette meg az ujján díszelgő arany gyűrűt. Le szerettem volna onnan szakítani, hogy végre ne csak a múltat lássa maga előtt, hanem figyeljen fel az ablakból befelé szűrődő napsugarakra is. Annyi lehetőség bukdácsolt a lábai előtt, ő mégsem látott át a ködön, ami már annyi éve szorgoskodott a tekintete előtt, hogy már abban sem volt biztos, hogy valójában minden ennyire szürke és ködös, vagy csak a bánat árnyékolta be a napjait.

– Suliba megyek, aztán dolgozni este pedig benézek Tessához. Egy ideje nem válaszol az üzeneteimre.

– Akkor talán találkozunk Viviannél.

– Volt mára időpontotok?

A nő aprót bólintott majd már nyúlt is az előtte heverő lapokért.

– Este dolgozol?

– Igen, az időpontom után megyek.

Rajtam volt a sor, hogy bólintsak. Néhány kínkeserves percet követően sikerült legyömöszölnöm a torkomon a falatokat és egy újabb csókot lehelve a homlokára összeszedtem magamat. Ammi szemei végigkövették a mozdulataimat, gondosan ügyelve helyeztem a táskámat a földre és magamra kapkodva vastag kabátomat már el is hagytam a házamat.

A napsárga bicikli pedig hűen várt rám a lépcsőház egyik árnyékos sarkában. A fejemre húzva a sapimat bele is vetettem magamat a borús londoni reggelbe. Szürke, vastag felhőréteg kobozta el felőlünk a kéklő égboltot és mindent körbejárt egy nedves, ragacsos köd. Gyűlöltem az itteni időjárást, hogy annyira ritkán lehetett csak látni a napsugarakat, hogy valami mindig ott motoszkált az égen. Mintha csak egy dajkamese lett volna a ragyogóan kék égbolt.

Gyűlöltem a szitáló esőcseppeket, a széles utcákat keresztül szelő fagyos szelet, azt hogy minden annyira szürke volt. Ebben a színtelen kavalkádban még a barna kabátom is magára vonta az emberek figyelmét. Meglehet, hogy nem figyeltem fel az emberek kíváncsi tekintetére, amely annyira vádlón suhant végig a ruhámon, mintha egy pasztell lila nadrág valóban elmesélte volna számukra, hogy ki is voltam valójában. Ezért szerettem megbújni a vastag sapim alatt, ahonnan csupán néhány hollófekete fürt fúrta elő magát.

Nem láthatták az arcomat. Nem tehették hozzá, hogy paki.

Egy buzi paki.

Végül is nem ez lettem volna?

Tehetetlenül ráztam meg a fejemet és inkább az egyetem előtt sorjázó sárga színben pompázó fákra esett a tekintetem. Legalább itt nem tűntem ki a tömegből. Megannyi művészetis diák tobzódott ilyenkor az egyetem környékén, mindannyiuk kezében egy halkan parázsló cigaretta.

Egy apró mosollyal pattantam le a biciklimről és az üres tárolókhoz tolva egyszerű mozdulattal csatoltam a hűs fémrúdhoz. A fák sercegve súgtak össze, mikor egy arrogáns szellő keresztül vágott a téren, összeborzolva a szabadon hagyott tincseket. Összerezzentem. Egészen a csontjaim mélyében éreztem a fagyot, egy pillanat elég volt ahhoz, hogy a szívem kihagyjon egy ütemet és összeránduljanak az izmaim.

Egyre rosszabb volt.

Ki és be. Nem nehéz ugye? De hát miért? Ki és be! Miért ilyen nehéz észnél maradnom? Miért volt ennyire fullasztóan éles Shaima sikítása, az a fránya vörös vércsík? Miért volt ennyire hideg? Ki és be!

– Zachary!

Hirtelen simult a tenyeremre egy meleg érintés és mintha egy csettintésre űzték volna ki belőlem a gondolatokat. Felvezettem a szemeimet a lány mélysötét bőrén és megtorpantam a vörös fürtöktől tarka arcnál. Amy.

– Mizu? – Telt ajkait harapdálva eresztette el az ujjaimat és a zsebeibe rejtve egy szégyenlős mosolyt villantott rám.

– Minden rendben.

– Ti már elkészültetek Irisszal?

Egy pillanatig csak figyeltem hogyan babrált vörös tincseivel, amelyek annyira kontrasztosnak tűntek barna bőrével, mégis képes volt arra, hogy jól mutasson rajta. Csinos lány volt.

Zavartan eresztettem el a biciklimet, míg az ujjaimat azonnal a zsebeim legmélyére száműztem. Tisztában voltam vele, hogy Amy elkeseredetten próbálta fenntartani kettőnk közt kialakult gyenge lábakon álló párbeszédet, de egyszerűen nem ment.

– Pont tegnap adtuk le a feladatot. Harrisnek még nem volt ideje leellenőrizni, de első benyomásra lenyűgözte, legalábbis Iris ezt állította. – Úgy éreztem, hogy a mondandóm végére egészen kiszáradt a szám. Soha az életben nem beszéltem ennyit Amy-vel és ez meglehet, hogy számára is feltűnt, hiszen azokat a telt ajkakat most egy izgatott mosoly szelte keresztül.

– Csúcs! Mi még dolgozunk rajta, de szerintem le tudjuk adni időben. És környezetvédelem, nem?

– De – mosolyodtam el végül, mert lehetetlen volt nem derülni a lány izgatott ábrázatán. Lehetséges az, hogy tényleg ennyire bejöttem volna neki? Csinos lány volt, bárkit megkaphatott volna egy csettintésre, mégis rám szánta az idejét. Mégis miért? Látott volna bennem valamit? Mégis mit láthatott volna bennem? Nem volt bennem semmi érdekes. Semmi egyedi, ami megragadhatta volna a figyelmét. Semmi néhány szikkadt fekete fürtön és egy darabokban heverő szíven kívül.

– Pénteken lesz egy bulim, örülnék, ha eljönnél. A címet tudod, nem? De ha akarod szívesen elküldöm újból.

– Nem is tudom...

– Ne csináld! Múltkor is jó volt... Hamilton is ott lesz. De ő egy kretén, szóval inkább ne pazarold rá az idődet – nevette el magát megrázva a fejét.

Taylor Hamilton.

Őszintén egy pillanatra se mozgatta meg a fantáziámat. Azok a zöld szemek is csupán arra voltak képesek, hogy emlékeztessenek egy olyasvalakire, akit legszívesebben páros kézzel szaggattam volna ki az elmémből. Mégis olyan mélyre gyökereztek már azok a fránya magok, hogy képtelen lettem volna eltávolítani onnét. Belém ivódott.

– Meggondolom, de köszönöm a meghívást.

– Nincs mit! Tényleg boldoggá tennél, ha eljönnél!

Egyszerre léptük át a terem küszöbét, de amint kiszúrta a saját sleppjét egy tétova ölelést követően el is indult a feléjük.

Sóhajtva telepedtem le az állvány elé és már alig vártam, hogy elmerülhessek a szertárban porosodó portrém részleteiben. Mr Shelby szokásához híven egy negyedórás késést követően esett be a terembe és egy színpadias meghajlást megejtve be is furakodott az állványgyűrű közepébe. Megigazította pápaszemes szemüvegét és végigjártatta rajtunk a szemeit, elégedetten konstatálva, hogy valóban az összes állvány mögött ott szorgoskodott egy végzős diák.

Rövid monológját elhadarva beállította a fényeket, majd a modellt és folytatódhatott a munka. Mindent beterített az olajfesték kesernyés illata, és talán orr facsarva kellett volna elfordulnom a tubustól, mégsem bírtam megálljt parancsolni magamnak. Ez éltetett. Ez a kesernyés illat, ami elvegyült a diákok koncentrációjával, megtelítve a termet a kreativitás zamatával.

Egy apró mosollyal szorítottam össze az ajkaimat, mikor belemártottam az ecsetemet a festékbe. Megnyugtatott. Képes voltam megfeledkezni arról, hogy a vastag falon túl továbbra is egy fagyos szellő karistolta végig az utcákat, hogy a szemerkélő esőnek eszében sem volt elállni és hogy valahol a messzeségben ammi elkeseredetten oldogatta a rejtvényét. Mindez szépen lassan egy lakatra zárt ajtó mögé került és az elmémet csupán a lágy ecsetvonások halk surrogása töltötte be. Ha tehettem volna egy életre bezártam volna magamat ebbe a terembe.

Hogy örökre megfeledkezzek azokról az élénk emlékekről, amelyek annyi idő elteltével még mindig makacsul szorongatták a torkomat. Menekülni szerettem volna, viszont már nem voltam biztos benne, hogy létezett-e olyan hely, ahol biztonságban lettem volna.

Az óra végeztével Shelby halkan hümmögve járta végig a termet és egy-egy apró hibára felhívva a figyelmünket. A vásznakat a radiátor mellett hagyva, gondosan elmosogattuk az ecseteket és az addig csendbe burkolózott termett megtöltötte egy jókedvű duruzslás. Mindannyian egy kicsivel kevesebb teherrel folytattuk a napunkat, talán már azok a súlyok sem voltak annyira lehetetlenül fullasztóak. Csak nem számomra.

Átlépve a küszöböt, mintha újból belecsöppentem volna a keserves valóságba, ami annyival, de annyival szürkébb volt annál, amit annyira édesen dédelgettem magamban. Nem akartam itt élni. De nem volt más választásom.

. . .

Elliott szándékosan nem emelte rám a szemeit. Elmélyülten lapozgatott egy vaskos könyvet, viszont tökéletesen látszódott rajta, hogy csak bámulta a szavakat. Sóhajtva hajtottam le a fejemet és átkoztam az estét mikor beleegyeztem abba, hogy elmegyek a fiúval vacsorázni.

Őszintén meglepett mikor kiszúrtam a telt asztalok között, megszerettem volna feledkezni arról, hogy kiszúrva azonnal mellé lestem, hátha ott ült ő. Ő, akit valójában vártam azon a napon. De csupán egy idegen lány tekintetébe ütköztem. Jól éreztem magamat vele, minden annyira tökéletesnek tűnt, mindaddig míg be nem léptünk a hamburgerezőbe és ki nem szúrtam az egyik boxban Jase és Sarah csókolózó párosát.

El akartam temetni a mellkasom mélyén megjelenő fájdalmat, nem akartam ráfigyelni, hiszen annyira szép volt az az este. Annyi év óta először éreztem azt, hogy valaki őszintén érdeklődött felőlem, hogy nem csupán egy lyukat látott, amibe beletömhette a farkát, hanem egy érző lényt. Jól esett, badarság lett volna tagadnom. Viszont minden jó érzésem csörömpölve szóródott szét a csempén, mikor kiszúrtam őket.

Jase-t boldoggá tette a lány. Tökéletesen látszott az ajkai szegletében ücsörgő gödröcskéből. Ha akarta se bírta volna letagadni. Egyértelmű volt.

Szépek voltak együtt, kiegészítették egymást, mégis egyszerűen nem bírtam elereszteni a gondolatot, hogy talán mi is kiegészítenénk egymást. Az ajkaimba harapva ráztam meg a fejemet és újból Elliottra esett a pillantásom.

Miután kiszúrtam őket már nem bírt lázba hozni a fiú gyengéd érintése a derekamon, hogy mennyire ügyelt arra, hogy mindennel a kedvemben járjon. Nem érdemeltem meg őt. Egyszerűen nem. Nem tehettem ezt vele, mikor még egy csodálatos kapcsolatot is irigyeltem a nővérétől. Mikor képes voltam a sírba cipelni a családomat.

Sóhajtva húztam az ujjaimra vastag pulóveremet és egy hirtelen gondolattól vezérelve meglendítve a lábamat egy apró rúgást mértem a fiú bokájára. Elliott nem mozdult, viszont a lélegzete elakadt. Egy újabb lökést mértem a bokájára, mire azok a márványkék szemek végre elszakadtak az unalmas betűkről és felkúsztak az arcomra.

Talán nekem is elakadhatott a lélegzetem és meglehet, hogy egy keserves pánik söpört végig a testemen, mert szörnyen éreztem magamat. Eszem ágában sem volt megbántani. Elliott meglehetősen jóképű volt, kedves és minden, amire valaha is vágyhattam. De túlságosan jó volt ő. Én nem érdemeltem ennyi odaadást.

Egy aprót nyomást mértem a cipőjére, mire azt az egyenes vonalat végül megtörte egy mosolyféleség.

– Tudod ez mit jelent?

Most talán egy kicsit erősebben tapostam rá a cipőjére, mire az apró mosoly egy széles orkánba fulladt.

– Harc!

A fiú megragadva a csuklómat egyenesen a pultnak szegezett és szándékosan rátaposott a cipőmre. Előtört belőlem a kacagás. Nem bírtam megálljt parancsolni a lábamnak, akaratlanul ugrottak a fiú cipője felé, de ő nevetve ugrott el előlem. Tőlünk zengett az üres kávézó és őszintén egyikünk sem kapta fel a fejét a csengőre. Elliott a derekam köré fonta a karjait és egy egyszerű mozdulattal húzott egy ölelésbe.

– Sajnálom.

A fiú a szemeimbe nézett és egy mosollyal rázta meg a fejét. Ujjaival kisöpört néhány fürtöt a homlokomból és egy apró csókot felejtett ott. Akárcsak én reggelente ammin.

– Nem haragszom.

Egy lusta könnyfátyol mögül figyeltem a fiút, akitől valójában még annyit sem érdemeltem, hogy rám emelje azokat a gyémántként ragyogó kék szemeit.

– Megzavartam valamit?

Ez mély, grandiózus hang volt a felelős azért, hogy egy csettintésre ugrottam ki a fiú szorításából. Hogy pipacsvörös pír itta véresre az arcomat.

Jase egy megfoghatatlan arroganciával vonta magára a figyelmet, egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Azokat az olvasztott tejcsokira hajazó fürtöket, amelyek az utóbbi időben kotnyelesen megnőttek és apró hullámokban buktak a fiú homlokára. Lazán kisöpörte onnét őket és csak akkor vezette rám mohazöld szemeit. Valójában úgy festettek, mint egy friss mohapázsit, amik egy esőáztatta délután után jóllakottan megszívták magukat. Onnan surrant le a tekintetem az ajkaira, két gömbölyű halom. Szív alakú, keskeny ajkak.

Fájdalmasan gyönyörű volt, még így is, hogy a homlokát mély barázdák szelték körül, hogy a szemöldökeit zaklatottan összevonta. Az arcába ivódott gödröcske pedig a létezéséről sem hallatott. Hogy volt képes két ennyire különböző arcot felvenni? Hogy volt képes arra, hogy az egyik pillanatban még a legzordabb embert is megfélemlítse, de egy másikba egy ártatlan tócsává olvassza?

Összefonta maga előtt a karjait és a pultra dőlve kíváncsian jártatta köztünk a szemeit, nem szólalt meg és én képtelen voltam olvasni belőle.

– Őszintén, igen – válaszolta meg a korábban feltett kérdését Elliott.

Újból a fülem tövéig elpirultam és az ujjaimmal babrálva fújtam ki a tüdőmben ragadt levegőt.

– Igazán?

– Kurvára – villantotta meg a mosolyát, mire játékosan oldalba böktem. Jase szemei menten az ujjaimra ugrottak és vádlón szorította össze az ajkait.

Mégis mi baja?

– Akkor nem is zavarok...

– Nem zavarsz – bukott ki belőlem.

Mindketten egyszerre szegezték rám a szemüket és én átkoztam a nyelvemet, amely minden egyes alkalommal gyászosan elárult. Mert mégis miért kellett megszólalnom? Miért nem engedtem, hogy elmenjen? Miért okozott ennyi örömöt csupán az, hogy itt láthattam?

– Egyáltalán mit keresel itt? Nincs jobb dolgod?

– Kösz, Elliott – nevette el végül magát és a zsebébe süllyesztve az ujjait lehajtotta a fejét. Hullámos fürtjei pedig egy csokivízesésre hajazva borultak a mélybe. Egyenesen viszkettek az ujjaim. Miért kellett ennyire átkozottul vonzónak lennie?

És miért éreztem hirtelen az Oldie's-t ennyire fullasztóan melegnek?

– Hallottátok, hogy Amy Holt bulit csap?

Áldottam Elliottot.

– Ismered? – fordultam felé és lenyeltem a torkomban otthont ütő gombócot.

– Aha, egyszer egy buliban kavartunk – vonta meg lazán a vállát. Mégsem bírtam nem észrevenni, hogy a szavait követően milyen gondossággal vizslatta vonásaimat. Mintha egy aprócska, árulkodó jelet kutatott volna arról, hogy féltékennyé tett. De nem éreztem semmit, és ez még engem is megrémisztett. Hiszen annyira tökéletes volt! Mégis a szemeim akaratlanul kúsztak vissza Jase-re.

– Meghívott? – szólalt meg végül Jase.

– Ja, jöttök?

– Nem is tudom...

– Ne csináld már, Zachary! – bökött meg a fiú egy apró mosollyal az ajkai szegletében. – Halálra dolgozzuk itt magunkat, aztán nézz csak Jase-re. Konkrétan semmit nem csinál, amiben kifáradna aztán minden hétvégén egy buliban roncsolja az agysejtjeit. Megérdemled, hogy kikapcsolódj. És nem is kéne egyedül menned – tette hozzá halkan.

– Nem járok minden hétvégén buliba.

– Persze, én is ezt mondanám – forgatta meg a szemeit Elliott.

Kettejük közt kapkodtam a tekintetemet és mikor már túlságosan sok ideig figyeltem őt, ő is rám nézett.

– Benne vagy? – Rettentően mély volt a hangja.

Lehajtottam a fejemet és bólintottam.

Képtelen voltam ellenállni neki.

A csengő hallatára mindannyian az ajtó felé fordultunk, amin keresztül egy idős pár lépett be. A hűs, londoni délután elől bújtak meg a fűtött helységben és mikor kiszolgáltam őket a lustán gőzölgő gyömbéres teájukkal nem bírtam nem észrevenni, hogy mekkora odaadással figyelték egymást.

Akkor hát létezett a sírig tartó szerelem, nem?

Talán ammiék is így pislogtak volna egymásra a párás, szemüveglencsén keresztül, ha azon az estén abbu nem vette volna fel a telefont. Ha azon az estén nem engedtem volna, hogy Michael Fletcher elborítsa az elmémet és fűvel kínáljon. Akkor egyedül is hazatudtam volna taxizni Shaimával. Ha csak figyeltem volna a húgomra!

Lehunytam a szemeimet.

Meg akartam feledkezni a mellkasomban dübörgő fájdalmáról, ami olyan mértékbe itta bele magát a sejtjeimbe, hogy már abban sem voltam biztos, hogy tudnék-e nélküle élni. Képes lennék úgy létezni, hogy nem szorongatja minden porcikámat vasmarokkal a bűnös fájdalom?

Megbotlottam és térdre borultam. Vagyis borultam volna, hogyha nem szorított volna annyira erősen egy forró érintés. A szívem elkeseredetten nyöszörgött, mégis heves iramot diktált és csak akkor néztem fel a fiúra. Zöld szemei aggodalmasan fürkésztek. Gyengéden állított talpra, és ugyan mindketten tisztában voltunk vele, hogy képes voltam a saját lábamon megállni, ő mégsem eresztett el.

És annyira más volt mindannál, amit valaha magamon éreztem! Egyik érintéshez sem volt fogható. Forró volt és szilaj módra vágta vigyázba az összes szőrszálamat. A karjaiba szerettem volna olvadni.

– Minden rendben?

És a pillanat odaveszett.

– Sa-sajnálom – ráztam meg hevesen a fejemet és elszakadva a fiútól a pult mögé botladoztam.

Ki és be!

– Zachary, hé...

– Bocsánat, kicsit fáradt vagyok – súgtam halkan a tenyereimbe temetve az arcomat.

Átkoztam magamat, az érzéseimet! Jase-t! Mert kellett neki, ennyire tökéletesnek lennie! És mégis mit tartogatott ez az egész számomra? Miért vágytam rá, mikor pontosan tudtam, hogy a fiú egy boldog párkapcsolatban volt? Miért engedtem, hogy ez az egész idáig fajuljon? Mi volt benne ennyire átkozottul különleges?

– Minden rendben. Mindjárt amúgy is vége a műszakodnak. Menj haza, én megvárom Nanát, úgy tudom ő jön utánunk – pislantott az órájára. Még tíz perc maradt a műszakból. – Pihend ki magadat, annyira sápadt vagy.

Az ujjai az állam alá kúsztak.

– Biztos?

– Ne butáskodj, sima ügy – nevette el magát, ami az én ajkaimra is egy apró mosolyt kent fel.

Az öltözőben egy fáradt sóhajjal temettem az arcomat a tenyereimbe. Kimerültem.

Belefáradtam ebbe az egészbe és legszívesebben elmenekültem volna erről az átkozott szigetről, magam mögött felejtve minden fránya emléket. Mindent, ami idekötött. Életemben először önző szerettem volna lenni. Mégsem ment. Mert mégis, hogy mehetett volna, hogyha minden egyes fránya sejtemben ott szunnyadt a maró lelkiismeretem? Hogy hagyhattam volna egyedül ammit?

Nem bírtam megállítani a könnyeimet, így meg sem lepődtem, hogy a tükörből egy püffedt arcú Zachary pislantott vissza rám. Gyűlöltem magamat. Azokat a szénfekete fürtöket, hogy az alsó ajkaim kissé vastagabb volt a felsőnél, hogy a pilláim folyton elkeveredtek a hajszálaimmal. Az alakomat.

És csodálkoztam, hogy senkinek sem kellettem?

Elkeseredetten töröltem le a könnyeimet és a hátsó ajtón keresztül köszönös nélkül szaladtam egyenesen bele egy mellkasba. Menten megcsapott egy nyers, fenyvesekre emlékeztető kölni illata és én nem bírtam becsukni alig láthatóan elnyíló ajkaimat. Jase ujjai a derekamba martak és azok a zöld szemek úgy meredtek rám, mintha valami csodát tartott volna a markában. De hát ez badarság!

– Miért sírtál?

– Mit keresel itt? – szakadt elő belőlem és ijedten hátráltam egy lépést, hiszen fullasztónak hatott a közelsége. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék magamat távoltartani tőle.

– Zaklatottnak tűntél és... – zavartan babrált az alsó ajkával és szándékosan kerülte el a szemeimet. –, és... minden rendben?

Egy hitetlen mosoly törte meg a könnyeim fakó fátylát. Aggódott tán?

– Igen.

– Ezt úgy mondod, hogy közben sírsz – nevette el magát keservesen. – Nem adsz túl sok választást, szóval azt hiszem, nem hiszek neked.

– Jase...

A fiú rám emelte mohazöld szemeit és egy őszinte, széles mosolyba invitált.

– Nem is hallottam még a nevemet tőled.

– Sokszor hívtalak már a neveden – forgattam meg a szemeimet és letörölve az arcomra fagyott cseppeket, belefúrtam az arcomat a sálamba. – Honnan tudtad, hogy innen jövök ki?

– Elliott mondta – vonta meg a vállát és egy lépéssel közelebb somfordált. – Zachary, biztos minden rendben van?

Ha tudná mennyire, de mennyire nem volt minden rendben.

El szerettem volna valakinek mondani az érzelmeimet, viszont rettegtem tőle, hogy talán belefulladnék. Hogy talán képtelen lennék elmondani mindezt anélkül, hogy bele ne halnék. Hogy még tovább ne törne a már így is apró darabokban heverő szívem. Mert őszintén nem voltam benne biztos, hogy valaha képes leszek-e beszélni róluk, úgy, hogy ne fájna ennyire veszettül.

Léteztek tán jobb idők? De hát nem biztosított arról a terapeutám, hogy innentől kezdve minden csak jobb lesz? Akkor hát miért fulladtam bele minden egyes éjszaka a könnyeimbe? Miért nem lesz már végre jobb?

Soha senkivel nem beszéltem az érzéseimről. Nem tudta senki mi történt a családunkkal. Nem tudta senki, hogy az én hibámból történt mindaz, ami azon az estén megtörtént. Ammi ragaszkodott hozzá, hogy a balesetet követően próbálkozzunk meg a terapeutával és akkor ott abban a pillanatban, mikor a nő szemeibe pislantottam elhittem neki, hogy valóban lesznek jobb idők. De még ő vele se voltam igazán őszinte. Hiszen még ammi sem tudta mit éreztem!

– Tessa otthon van?

– Zachary! Ne tereld a témát! Jól vagy? – tett felém még egy lépést és ez az egész odáig tartott míg az én hátam bele nem kapott a mögöttem szobrozó falba, a fiú pedig annyira közel dőlt hozzám, hogy az arcomon éreztem a leheletét.

A könnyek pedig újból homályosra mosták a szemeimet.

Miért kérdezgeti folyton? Miért játssza meg azt, hogy érdeklődik?

– Minden... rendben.

– Zee – tört elő belőle.

A pilláim felpattantak.

Jase arca meglepett grimaszba fulladt, mintha önmagát is meglepte volna azzal, hogy becézett. Ijedten hátrált el, viszont bennem egy ismeretlen melegség kezdett bugyogni.

– Zee? – halk kuncogás tört elő belőlem. Jase megforgatta a szemeit és a zsebeibe tűrve az ujjait megvonta a vállát.

– Olyan hosszú kimondani a nevedet. Nem szoktak becézni?

– Nem igazán.

Nincs kinek. Tettem volna hozzá, mégis inkább lehajtottam a fejemet.

– Anyukád se?

Megráztam a fejemet.

– Én vagyok az első? – nevette el magát, és talán ez kellett ahhoz, hogy a könnyek végleg felitatódjanak.

Nem bírtam elrejteni az arcomra kiülő boldogságot.

– Voltak, akik a Zach-kel próbálkoztak.

Michael Fletcher.

– Nem illik rád – vonta meg a vállát. – Vagy Zachary vagy Zee, ennyi, vita lezárva.

– Zee?

– Nem tetszik? – vonta fel a szemöldökét.

– Mégis honnan szülted meg?

Az arca egy pillanatra kiolvashatatlan grimaszba fulladt, aztán tett egy lépést felém.

– Csak rád kell nézni. Két véglet, az egyik Zee, a másik pedig Zachary.

– Most skizofrénnek tituláltál? – vontam fel a szemöldökömet, csakhogy palástolhassam a zavaromat, de a fiú talán már hozzászokott az ilyen reakciókhoz, hiszen játszi könnyedséggel látott át rajtam.

– Zee belül, Zachary kívül.

Az ajkaim alig láthatóan elnyíltak. – Haragudtam rád – tört elő belőlem hirtelen. Jase tétován hajtotta le a fejét és a távolba meredt, talán az egyik vörös, téglába burkolt sorházra a több száz közül.

– Sajnálom.

– Vártam rád, azt hittem ott leszel! Megígérted – tettem hozzá és már meg se bírtam akadályozni azt, hogy mindez előszakadjon belőlem. Csakhogy egy kis részembe belátást kaphasson. Csakhogy megértse mennyire nem érdemeltem meg a figyelmét. Rothadtam belülről. – Nem is tudom mire számítottam. – Vontam meg végül a vállamat. – Azt hittem nem is vettél komolyan, ami érthető is lenne, hiszen totálisan be voltam állva. Vagy talán azt hitted nem fogok rá emlékezni és így nem is volt szándékodba megjelenni. De csak elfelejtetted.

– Nem igaz – hazudtolta meg magát.

– Jase...

– Sajnálom, oké? A kurva életbe! – dühösen túrt bele a fürtjeibe. – Én... én el akartam menni, de annyi faszság történik, hogy csak ki akartam kapcsolódni, jött Sarah és akkor már nem gondoltam semmire! Annyira sajnálom, Zee. Én... én megígérem...

– Már nem haragszom. Csak haragudtam.

– Zachary...

Hiányzott a Zee.

– Miért foglalkozol egyáltalán velem? – tört elő belőlem egy újabb fránya kérdés. Meglephettem a fiút, hiszen megütközve dermedt meg a mozdulataiban.

– A barátom vagy és a barátok foglalkoznak egymással, nem?

Elmerültem zöld szemeibe és bólintottam. Ízlelgettem a barát szót. Hamisnak hangzott.

– Hazakísérlek.

– Nincs rá szükség – ráztam meg a fejemet és csak ekkor vettem észre, hogy még mindig az Oldie's hátsó ajtajánál ácsorogtunk. – Tessát akartam meglátogatni. Nem válaszol az üzeneteimre.

Jase szemöldöke erre hirtelen pördült a magasba.

– Mi van?

– Már vagy egy hete próbálom elérni és egyszer sem válaszolt. Történt valami? – Kis lépésekkel közelítettem meg az árván ácsorgó napsárga biciklimet.

– Nem nálatok tartjátok az órákat? – ragadta meg a csuklómat és erőteljesen perdített meg a tengelyem körül.

Ujjai újból forróságot lüktettek a bőrömbe, így csak késleltetve jutottak el a szavai az elmémbe. És amint tudatosultak bennem a szavak, szikkadtra száradt a torkom.

– Úristen.

– Baszki! – Jase ingerülten eresztett el, míg én még mindig a szavait emésztgettem. – Mégis mi a faszomat csinál?

– Miért tartanánk nálunk az órát? – kiáltottam rá dühösen, mire a fiú szemei menten az arcomra ugrottak. – Nem kellett volna rákérdezned nálam?

– Rám vagy dühös?

– Igen! – fakadtam ki, hiszen nem volt senki más a közelemben.

Jase pedig annyira naiv volt!

Hiszen éreztem! Már akkor éreztem, mikor a lány annyira szétszórtnak és megtörtnek tűnt az utolsó együtt töltött óránkon! Én pedig nem kérdeztem rá. Hiszen miért is kérdeztem volna? Miért is érdekelt volna?

Dühösen hunytam le a szemeimet. És ha baja esett? Ha rossz társaságba keveredett? Mindez amiatt mert képtelen voltam megkérdezni tőle, hogy mi a baj? Mert féltem attól, hogy újból végig kell néznem hogyan hullott darabokra egy újabb ember?

Önző voltam. Rettenetesen önző és undorodtam magamtól. Talán ez lehetett az oka annak, hogy Jase ujjai újból megtalálták a csuklómat és gyengéden maga felé fordított. Meglehet üvöltenem kellett volna, hiszen annyira nyugodtnak tűntek a vonásai, mintha nem jutottak volna el a szavak a tudatáig.

Tessa titkolózott. Azt hazudta, hogy velem lógott, hogy tanult, hogy a saját céljait üldözte. Engem meg egyszerűen kizárt az életéből. És mindez mit jelenthetett volna, ha nem valami szörnyen rosszat? Az ember nem titkolózott, nem hazudott a szerettei előtt hiába.

– Zee – súgta halkan, mintha csak rettegett volna attól, hogy rajtakapnak bennünket. Hogy Zee-nek nevezett.

Lehunytam a szemeimet és lemondóan ráztam meg a fejemet. Hiszen mi másban reménykedtem? Hogy talán Jase-t valójában érdekelte mindaz, ami velem történt? Hogy nem érdekelte, hogy egy kicsit más voltam nála?

Szégyell talán?

Tessa! A lány neve villámként hasított az elmémbe.

– Tudja?

– Tessék?

– Tudja, hogy az apukád csalja az anyukádat?

A szavaim pedig szilánkosra törték az addig körülöttünk lebegő, törékenynek tetsző buborékot. Jase ujjai leomlottak a bőrömről és sóhajtva tett meg egy lépést hátrafelé. Ujjait az ajkaira vezette és zaklatottan rázta meg a fejét.

– Nem kéne tudnia, nem mondtam el neki. De ki tudja? Lehet apa megint az utcákat rótta azzal a kurvával és Tessa éppen kiszúrta?

– Mikor láttad utoljára? – faggattam tovább. Jase a zsebeibe fúrta az ujjait és egy újabb ingerült vállvonogatást követően. – Jase!

– Reggel? Nem tudom! De biztos minden rendben van...

– Ha rendben lenne szerinted hazudott volna arról, hogy eljár hozzám külön órára?

– Túltoljuk...

– Tessa bajban is lehet! – kiáltottam rá és a fiú szemei, amelyek eddig a szürke betont fixírozták rám pattantak. Mint egy ijedt őzgida. – Hívd fel.

Szándékosan kerülte el tekintetemet. Hátat fordított nekem és lassan emelte a füléhez a készüléket. Nem hallhattam a párbeszédüket. Mégis visszafojtott lélegzettel figyeltem a fiú megfeszült izmait, amit még a vastag kabát mögül is ki lehetett szúrni. Néhány kínkeservnek tűnő pillanatot követően viszont meghallottam Jase mély, dörmögős hangját. És akkor tudtam, hogy nem lehetett baj.

– Merre vagy? – csattant fel dühösen. A fiú ingerülten vezette ujjait a fürtjeibe, amelyek egy fésűként szántották fel azokat a csokibarna fürtöket, melyek aztán puha hullámokként omlottak vissza az arca köré. – Ha hazaérsz beszélnünk kell... mi az, hogy későn érsz haza?

Jase hirtelen pördült meg a tengelye körül, azok a mélyzöld szemek pedig keresztül döftek rajtam. Egy pillanatra vesztem csak el bennük. Csak ennyit engedhettem meg magamnak, hiszen a fiú egy gúnyos mosolyra görbítette az ajkait.

– Igazán? Zachary mást állított – búgta vészjóslóan mélyen. Csupán ekkor szúrtam ki mennyire összeborzolta a homlokát mikor mélyen a gondolataiba merült, viszont az ujjai megtalálták az ajkait és hevesen kezdte el csipegetni az alsó ajkát, míg mindezt meg nem szakította egy hitetlen kacaj. – Haza jössz és beszélni fogunk. Nem érdekel semmi kifogás, értetted? Ha nem akarod, hogy elmondjam anyának, te suli után haza vonszolod magadat és megkeresel a szobámban. Értesz engem? – elfojtotta a haragját, tisztán éreztem a szavaiból. – És kinyomott! Kurvára kinyomott!

– Mit mondott?

– Hogy suli után kurvára átmegy hozzátok azt a faszom portfóliót csinálni!

Minden összeszorult bennem, mintha egy láthatatlan marok sietett volna elém, hogy őszinte kegyelemmel szorongassa meg a torkomat. A szavak tehetetlenül gurguláztak bennem és úgy éreztem, hogy egy szemvillanás is elég ahhoz, hogy kirobbanjak belőlem a könnyek. Mert hirtelen minden kirobbant a mögül a lakatra zárt ajtó mögül. Hirtelen újból magam előtt láttam Shaima mosolyát, ahogy annyira elmélyülten hajolt az asztalára, ahogy azok a szénfekete fürtök az arca elé konyultak, viszont ő annyira belefeledkezett a munkájába, hogy még arra se vette a fáradtságot, hogy kisöpörje onnét őket. Amit egy vérvörös vércsík váltott fel. A mosolya semmivé porladt és ott találtam magamat újból a hűs betonon, ott találtam magamat a villódzó fények között, ahogy abbu az utolsó szavaival is azért fohászkodott, hogy mi túléljük. És én éltem túl. Én, aki miatt mindez megtörtént.

Én éltem túl. Én. Én. Én.

És mi van, ha azóta én is halottnak éreztem magamat? Ha azóta még egyszer sem éreztem volna azt, hogy élek? Mi van, ha valójában nem is kellene élnem? Mi van akkor, ha véget vetek ennek? Kinek hiányoznék?

Viszont minden egyes gondolatom mögött ott bujkált ammi. Beleroskadna. Talán ez volt az egyetlen oka annak, hogy a baleset után képtelen voltam végezni magammal. Pedig mennyiszer szemezgettem a fürdőben hagyott borotvákkal! Hogy mennyiszer szerettem volna egyszerűen egy vonat elé vetni magamat. Hogy végre véget vessek ennek! Mert nem érdemeltem meg, mert annyira nem érdemeltem meg azt, hogy én legyek az, aki túlélje!

– Zee?

Felpislantottam a fiúra, aki időközben annyira közel merészkedett hozzám, hogy az íriszei körül táncot lejtő sötét gyűrűt is tökéletesen szemügyre vehettem. Ezt eddig még sosem figyeltem meg.

Hüvelykujja az arcomra olvadt és csak ekkor vettem észre, hogy sírtam. Az ujjain a saját könnyeim csillámlottak, és talán a fiú nem érthette mi volt a bajom, nem érthette miért fájt valami ennyire veszettül, de nem kérdezett rá. Elveszett a tekintetemben és magához szorított. Úgy, hogy az arcomat a nyakhajlatába fúrhassam, hogy az egyetlen, amit érezhessek az a belőle áradó nyers illat legyen.

Megadta az esélyt, hogy elmerülhessek benne. És én ott maradtam. Mélyen a karjaiba gubozódva, reszkető vállakkal, egy szilánkosra törött szívvel. Viszont vele. 

kedveseim!

gondoltam egy ilyen kis karácsonyi ajándékként megleplek titeket egy új fejezettel! nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket!

rettentően köszönöm a folyamatos bíztatást, támogatást, kedves szavakat, hihetetlenül sokat jelent minden egyes szó és csillag! :)

kellemes karácsonyt mindenkinek! legyenek csodálatos ünnepeitek!

vigyázzatok magatokra!

🦋all the love as always🦋

ui.: a fenn csatolt zene egyszerűen annyira Jase és Zee számomra❤