JASE

Egy ceruzát rágcsálva emelte rám a szemeit Tessa. Egy fáradt mosollyal hajította a földre a már ezerszer átrajzolt alakot és elterülve a babzsákon felnézett a frissen fehérre mázolt plafonra.

– Szerinted felvesznek?

– Ők basznak rá, ha nem.

A lány egy halvány mosollyal megrázta a fejét, de nem bírta megállni, hogy ne kezdje el harapdálni a körmeit. Igazából már kurvára belefáradtam abba, hogy folyamatosan rászóljak így egyszerűen megvontam a vállamat és inkább tovább pörgettem az instámon.

– Szerinted megkapom ma az eredményt?

– Mára írták ki nem? – sóhajtottam fel fáradtan. Egész reggel ezen pattogott és egy pillanatra sem próbált meg ellazulni.

– De mi van ha késnek?

– Ilyen dologgal nem szoktak késni.

– És ha mégis?

– Mit akarsz mit mondjak?

Tökéletesen látszott rajta, hogy megbántottam. Megpróbálta lesütni a szemeit, és kontrollálni az izmait, de az ajkai szegletében rángatózó izom sajnos elárulta, hogy a könnyeivel küszködött.

– Tess, biztos, hogy megkapod ma az eredményeket. Kurva jó lett a portfóliód, biztos, hogy felvesznek, nyugi már.

Úgy tűnt, hogy nem győztem meg, de nem mondott semmit, továbbra is a körmeire festett lakott kapargatta és mikor azt hitte nem figyeltem egyszerűen letörölte a szemei szegletében felhalmozódott nedvességet.

– És a vizsgáiddal mi lett? – szólalt meg végül néhány egészen hosszúra nyúlt másodpercet követően.

– Már mondtam, átmentem az összesen.

– Ügyes vagy!

Egy halvány mosollyal mondtam érte köszönetet. Tessa végül felállt a babzsákról és megrázva az addigra elgémberedett lábait felszedte a földre hajított rajzot, majd egyetlen szó nélkül elhagyta a szobámat. Csak ilyen egyszerű tesós dolgok.

Az utóbbi két hónapban mintha mindketten ráálltunk volna arra a témára, hogy javítsunk valamelyest a kapcsolatunkon. Többszer vettem észre magamon, hogy lementem esténként, hogy együtt fogyasszuk el a vacsoránkat, hogy néha napján még egy kibaszott filmet is megnéztünk együtt. És be kellett vallanom, hogy jól esett. Talán még anyának is jót tett, hogy néha azért ő is csatlakozott a filmes estéinkhez. Olyankor maga köré tekert egy puha takarót és egy ábrándos mosollyal fészkelte be magát mellénk a kanapéra.

Úgy tűnt, hogy minden kezd valahogy rendbe jönni, mégha nem is tűnt annyira fényesnek a helyzet ebben a pillanatban. De valami mégis hiányzott belőle. Vagy sokkal inkább valaki.

Hiányzott, kurvára hiányzott, pedig beszélgettünk, néha összeültünk és egyáltalán nem lehetett azt mondani, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat. De egyértelmű volt, hogy valami megváltozott kettőnk között. Talán az a faszom illedelmes udvariasság, ami a hangjában rejlett bármikor, amikor beszélgettünk. Őszintén belefáradtam abba, hogy epekedjek utána és próbáljam megragadni legalább egyetlen ujjammal valamelyik darabkáját. Elegem volt abból, hogy ezt a kibaszott függést éreztem iránta. 

Mérges voltam.

Egyrészt magamra, hiszen én voltam kibaszottul az első, aki szakítani akart vele, de talán jobban haragudtam rá. Mert úgy tűnt, hogy neki semmit sem számított az együtt eltöltött idő. Ő nem vágyakozott utánam, neki nem hiányoztam. Úgy viselkedett velem, mintha mindaz, ami kettőnk között volt, meg se történt volna. És ezért mélységesen haragudtam rá. Neki nem én voltam az első, neki egy voltam a kibaszott sok közül és úgy látszott, hogy meg sem ragadtam. Az a faszom szeretlek is csak egy kurva játék része volt. Így hát nem beszéltem többet vele. Nem válaszoltam az üzeneteire, kerültem azokat a találkozókat, ahova ő is hívatott volt és ilyen formán megszakadt közöttünk minden kapcsolat.

Néha napján Elliott elszórt egy-két információt, mintha csak tesztelt volna, és egyértelműen gyászos vereséget szenvedtem ellene, mert azonnal ráharaptam a csalira. Gyűlöltem, hogy ennyi idő elteltével még mindig ugyanannyira hiányzott. Olyan érzésem volt, mintha ő lenne az egyetlen darab puzzle, ami valahogy nem került a helyére. Mindent ő tartott volna össze, de valahogy elkallódott.

És miközben róla agyaltam észre se vettem, hogy a bejárati ajtó kitárult és, hogy egy túlontúl ismerős alak bukkant fel a nappaliban. Úgy éreztem, hogy bennem rekedt minden kibaszott csepp levegő, hogy a torkomat összeszorította egy láthatatlan marok, hogy valaki egyenesen a gyomromba rúgott volna. Összegörnyedtem és a fájdalom mellett valami ismeretlen mértékű harag jelent meg a testemben. Észre se vettem, hogy egyetlen mozdulattal pattantam két lábra.

Apa összerezzent és az a két szánalmas zöld szempár végre kiszúrt magának. Egy esdeklő mosollyal nézett végig rajtam, majd elsüllyesztve remegő tenyerét a zsebébe megkísérelt egy lépést felém.

– Jase, hát te?

– Nem nekem kéne ezt kérdeznem?

Apa összeszorította a szemét és reszketeg lélegzetért kapott.

– Csak néhány dologért jöttem, nem akartam zavarni. Meg anyáddal is beszélnem kellene. – Összetalálkozott a tekintetünk. – Talán veled meg Tessával is, de csak akkor, ha benne vagytok.

– Apa?

– Kicsim – tört elő belőle egy fáradt sóhaj, amint a lépcsőn feltűnő lányra buktak a szemei.

– Mit keresel itt?

– Csak beszélni akartam, ennyi az egész. Anyátok merre van?

– A pszichológusánál – feleltem halkan. Bólintott, de nem mert rám nézni.

– Felmegyek pár cuccomért, addig megvártok itt lenn?

Tessa hallatott egy halk igent, majd lekászálódva a lépcsőről egyenesen a kanapéra borult. A szemei újból nedvesnek tűntek.

– Ne legyél vele bunkó – kérte halkan.

– Megérdemli.

– Igen, tudom, de nem akarok­... nem akarok több veszekedést, oké? Csak hadd mondja el, amit akar.

Nem válaszoltam és nem is bólintottam rá, nem akartam valami olyasmit ígérni, amit nem fogok tudni betartani. Így csak csendben figyeltem a lábaim alatt tekergő szőnyeget és mikor újból feltűnt a férfi már egy pillanat erejéig sem tudott megragadni az a két ádáz és keserű szempár.

Apa az ujjait tördelve torpant meg előttünk, majd egy széket elhúzva az étkező asztaltól egy mosollyal próbált jobb kedvre deríteni minket, de biztos voltam benne, hogy válaszként két mélabús fiatal arcba ütközött.

– Tudom, hogy az elmúlt hónapok kissé összekavarodtak és nem volt valami sok időm veletek lenni...

– Ezzel azt akarod megmagyarázni, hogy két hónapig még a színedet sem láttuk? – csattantam fel, mire az oldalamon kuporgó lány felszisszent. De nem érdekelt.

– Jase!

– Igen? Akkor kíváncsian hallgatom, hogy mégis milyen fantasztikus indokkal rukkoltál most elő!

A férfi megrázta a fejét és ki szeretett volna nyúlni a markomért, de még időben húztam el azt és egyszerűen megráztam a fejemet. Nem akartam, hogy hozzám érjen, sőt azt se akartam, hogy részese legyen az életemnek. Ahhoz túlságosan megbántott.

– Jase... én sajnálom! – súgta erőtlenül. Kurvára megérdemelte az összes felé vetett szavamat, de ahogy meghallottam magam mellett Tessa halk szipogását, feltámadt bennem egy idióta bűntudat. – Hadd magyarázzam meg.

– Ezen nem tudsz mit magyarázni.

– Akkor hadd tegyem jóvá! Nem akarom, hogy ez legyen az egésznek a vége!

– Miért nem próbáltál hamarabb csinálni valamit? Miért akkor akarod rendbe hozni ezt az egészet, mikor már kibaszottul tönkre ment minden?

– Jase...

– Megért ennyit Piper?

– Nem – szólalt meg végül egy örökkévalósággal később. Nedvesek voltak a szemei és ugyan Tessa is sírt egyedül a saját kibaszott fájdalmamra gondoltam. Majd pedig anyára.

– Legalább beismerted.

Felpattantam a kanapéról és mielőtt még egyetlen kurva könny kitudott volna szabadulni a helyéről felszaladtam a lépcsőn és jó erősen bevágtam magam mögött az ajtót. Magamra kaptam egy farmert és egy kapucnis pulóvert és már szaladtam is lefelé a lépcsőn.

– Jase, kérlek maradj! Helyre szeretném hozni!

– Ezt már nem lehet, apa.

– Csak hadd próbáljam meg! Kérlek – ragadta meg a csuklómat, de akkor már túlságosan fájt. Akkor már nem bírtam józanul gondolkodni és csak megráztam a fejemet, mint egy kibaszott retardált.

– Tessa szeret. Ő még megtud bocsátani.

A férfi eleresztett. Hagyta, hogy a testem mellé hulljon a kezem és mikor elfordultam tőle még hallottam a halk szipogását, de nem érdekelt a fájdalma. Valahogy nem hatottak meg a szavai. Hibázott.

De hát te is hibáztál!

Végül is igaza volt annak a genyó hangnak. Én is hibáztam, de bennem még annyi férfiasság sem volt, hogy Sarah elé állva bevalljam neki, hogy megcsaltam. Viszont miért is tettem volna? Mi java származhatna abból, hogyha még apróbb darabokra tördelném a szívét? Már így is túlságosan sokat rágódott rajtam. Nem kellett tudomást szereznie arról, hogy túl gyenge voltam ahhoz, hogy ne engedjek a csábításnak.

Aztán mégis én voltam az, aki nem tudott megbocsátani apának.

Sóhajtva huppantam bele az ülésembe és egyetlen további gondolatra se pazarolva az időmet, egyszerűen feltekertem a hangszórómat és miután megszólalt Bruce Springsteen recsegő hangja már kedvem se volt apán gondolkodni. Őszintén fogalmam sem volt, hogy merre mentem, de ahogy lassan bekanyarodtam az ismerős téglaházaktól tarka utcára már nem hazudhattam tovább.

Ha nem a családomon akkor körülötte forogtak a gondolataim. Folyton azokon a telt ajkakon és az a kibaszottul angyalian csengő nevetésén, mint egy beakadt magnó. Aztán két halvány kopogás zökkentett ki a gondolataimból és mire felnéztem már késő lett volna elhajtanom. Zachary egy halvány mosollyal figyelt.

Először el sem hittem, hogy valójában ő volt az. Pedig egészen érthető volt a dolog, hiszen konkrétan a házuk előtt parkoltam le, mégis valahogy annyira nem illett bele az elmúlt hónapjaim történéseibe, hogy valószerűtlennek tűnt. Ugyanúgy el volt rejtve amögött a rakatnyi réteg ruha alatt, de talán a mosolya egy kicsivel üdébbnek tűnt. Egészen mintha meg se érintette volna az, hogy szakítottunk. Már ha egyáltalán lehetett szakításnak nevezni, azt a kurva szánalmas párbeszédet kettőnk között.

Talán ez jobban fájt, mint az az egész kibaszott színdarab, amit apa letolt nekem. Akkor tényleg nem jelentettem volna neki semmit? Egy egyszerű kis kaland, hogy színesebbé tegye a mindennapjait? Ennyire félre ismertem volna?

Így hát csak bámultam őt. Azokat a faszom nagy szemeket, amik most azok alatt a nevetségesen hosszú szempillák alatt csücsültek. Arany színük volt, meleg akár egy nyári napsugár, tele méz édes ízekkel. Zachary nem kérdezősködött, egyszerűen megkerülte az autót és beülve az anyós ülésre, letekerte magáról a sálját. Annyira önfeledtnek nézett ki! Mintha nem is szakítottunk volna! És megint ez a szakítás.

Elharaptam az előtörni készülő gúnyos megjegyzést és egyszerűen gyönyörködtem benne. A napfénynél is virítóbb megjelenésében. A borostája, mint a kibaszott friss fűszálak, körbe vonták az arcát és annyira jól állt neki, hogy az már nekem okozott fájdalmat.

– Szia.

A hangja pedig pont tökéletesen volt mély. Kissé karcos, lehet, hogy a hűs levegőtől, ami az orrát is kissé kicsípte.

– Szia – súgtam küszködve a bennem buzgó idióta érzelmekkel.

– Hát te itt? Azt hittem véglegesen kiírtál az életedből – az a mohó jókedv egy pillanatra kiveszett belőle, csípős él maradt a helyén.

– Az nem úgy volt...

– Nem-e? – gúnyos mosolyt villantott. – Akkor kérlek magyarázd meg mi történt!

– Zee–

– Nem! – csattant fel és minden csepp melegség kiveszett a hangjából. – Ne merj így szólítani!

– Kurvára nem haragudhatsz rám!

– Nem?

– Nem! – dörrentem fel dühösen és észre se vettem, hogy már elfehéredtek a kibaszott ujjaim. Megráztam a fejemet. – Nem! A te hibád volt az egész!

– És mégis mit tettem? Szakítottam veled? Nem is jártunk az isten szerelmére! – dühösen villantak fel a szemei. – Mégis mit tettem, Jase! Magyarázd meg, mert már nem értek semmit!

– Boldog voltál! – tört elő belőlem és Zachary mintha megtorpant volna. Azokba az arany szemekbe újból valami meleg hullámzás költözött be, és az ujjai, amelyek eddig a combjait szorongatták most megindultak felém én pedig már a kibaszott torkomban éreztem a szívemet. Marták a szemeimet azok a genyó könnyek. – Mintha nem is számítottam volna.

Zachary közelebb húzódott hozzám, és az ajkain egy kellemes mosollyal újból visszaköltözött az utastérbe egy könnyed jókedv.

– Nagyon hiányoztál nekem. – A hangja sebezhető volt. Kissé rekedt és tétova és már nem voltam annyira biztos abban, hogy a hideg hatására. Az ujjait óvatosan az állam alá fűzte. – Azért voltam és vagyok boldog, mert úgy érzem jó sínen van az életem, de ez nem jelenti azt, hogy ne hiányoztál volna. És nagyon megbántottál mikor nem válaszoltál az üzeneteimre.

– De–de én azt hittem–

Zachary egy apró mosollyal rázta meg a fejét, mintha csak egy kis pisis lettem volna, ő pedig egy bölcs felnőtt, aki éppen vigasztalta az elveszett gyermeket.

– Mindegy most már, nem?

– Hiányoztál, Zee – búgtam halkan és lassan megrészegített a belőle áradó kellemes mentolos illat, amint mint mindig most is megtört egy édeskés dohányszag. Csak a csókja járt a fejembe, azok a puha ujjbegyek, amelyek a bőrömet karistolták. Őt akartam, olyan mélyen és olyan tisztán, mint még eddig soha semmit az életben. Kibaszottul meg akartam csókolni.

– Te is nekem, Jase.

– Mikor mész el? – mint egy faszom krákogás. Zachary megejtett egy mosolyt.

– Le kell adnom még a szakdogámat és egy záróvizsgát májusban.

– Igazán? – kaptam utána egy új információ morzsán.

– Igen, egész jól megy eddig minden, befejeztem igazából a szakdogát is, egy montázst kellett készítenem, szóval nem volt valami nehéz. Ha minden igaz nyáron már úton leszek Párizsba.

Párizs.

– Örülök neked, Zee.

Összerezzent a név hallatán és rám emelve a szemeit, ezúttal, a mögött a sok réteg maszk mögött megpillantottam egy megtört darabkát a lelkéből. De csak egy faszom pillanat volt, odaveszett akár egy nyári estébe egy délibáb.

– Azért látogass majd meg, oké?

– Mindenképp.

Összefűzte az ujjainkat.

– Jobb, ha most megyek nem igaz?

Képtelen lettem volna válaszolni, így hagytam, hogy kicsordogáljon az ujjaim közül. Olyan érzésem volt, mint mikor a tengerpart mellett a hullámok valahogy kimossák a kezedből az ott tartogatott homokszemeket. Belevesztek abba a kietlen óceánba.

Figyeltem, ahogy felsietett a lépcsőn, de nem nézett hátra, pedig őszintén reménykedtem abban, hogy legalább egy utolsó pillantással még megjutalmaz. Így vezettem haza, a gondolataim közt őrizve Zachary önfeledt mosolyát és mikor átléptem azt a kibaszott küszöböt és megpillantottam anyát, aki Tessát szorongatta a karjai között, talán megértettem azt, amit Zachary mondani szeretett volna.

Korántsem volt minden rendben és még annyi mindent kellett helyre hozni, de talán annyi idő elteltével először, mégis jó sínen volt az életem. Mégha ebből az életből kiveszett egy arany fénycsóva. Ám hittem a szavainak. Hogy mindennek így kellett történnie. Mert talán igaza volt, és talán, amikor majd minden helyreállt, talán az élet felém veti őt vagy engem őfelé és akkor már semmi sem állhat kettőnk közé.

Egy ilyen gondolattal rúgtam le magamról a cipőmet és siettem a családom felé.

Hittem benne és ez akkor elég volt számomra. 

kedveseim!

hűűha, nem is tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy azt hiszem belefulladtam az érzéseimbe. el sem merem hinni, hogy végül is megérkeztünk ide, hogy befejeztem ezt a történetet, ami egyszerűen úgy hozzám nőtt, hogy képtelen lennék őket elengedni, még ha akarnám is. 

rengeteg mindenen mentünk együtt keresztül, nem hazudok ha beismerem, hogy ez az év, meg az előző nagyon nehéz volt számomra, voltam nagyon lent és ez a sztori ha egy kicsikét is de segített talpon maradnom. 

meg persze ti is, az édes szavaitokkal! hihetetlenül hálás vagyok minden egyes olvasómnak, annak aki mindig hagyott számomra néhány szót a fejezetek között, és annak is, aki csak némán követte végig ezt a hosszú történetet. 

azt hiszem elértem oda, hogy kijelenthetem, hogy rendbe jöttem. és ezt az érzést szeretném megragadni a következőkben. 

ami pedig a folytatást illeti, ahogy korábban is mondtam hihetetlenül szeretem  Zee-t és Jase-t, ez volt az első olyan történetem, ahol a karakterek egynemű párt alkottak, de istenem beismerem, hogy nem lesz az utolsó! sőőőt...

tervezgetek egy fantasy sztorit és hah imádom már most! amint lehet és amint biztos leszek magamban talán el kezdem majd írni azt is és valamikor megleplek titeket itt egy új történettel, dee addig sem maradtok falat nélkül!

és dobperrgés!! 

nem, nem tervezek második könyvet, de időnként fogok publikálni ide egy-egy ilyen kis one shot-ot róluk, nos, hogy ez pontosan mit takar, azt majd a következő fejezetben, ami talán még ma felkerül meglátjátok! szóóval igen, befejeztem ezt a történetet, de majd ha időnként találkoztok egy-egy új fejezettel ne lepődjetek meg! vannak még a tarsolyomban ötletek a mi kis párosunkkal, sőőőt ha akartok valamit róluk olvasni, írjátok meg nekem, bármilyen ötlet és talán-talán ha tetszik kaptok róla egy fejezetet! nyugodtan bármit! nem riadok vissza semmitől, csak bátran! (lehet egyy picit pikáns ;) vagy bármi amire kíváncsiak vagytok)

ha valaki eljutott idáig, akkor nagyon hálás lennék egy kis visszajelzésért, hogy úgy általában mit gondolt erről a sztoriról stb.

na akkor a következő visszontlátásig (olvasásig?) 

ezer-meg millió puszi tőlem!

kyra!!