ZACHARY

Kíváncsian meredtem a lányra. Fürtjei bozontosan keretezték a kerek arcát, míg ő az ujjai mögül lesett rám és most először tűnt fel valami egészen más villanás azokban a zöldellő szemekben. Lemondás talán?

Tessa letelepedett a bolyhos szőnyegre és úgy tett mintha elmerült volna a gondolataiban, csakhogy egy pillantást se kelljen rám vetni. Meglehet, hogy bűntudatot keltettem benne. Hiszen én voltam az, aki reprezentálta számára a munkát. Amit most valamiért mégis megtagadott magától.

– Minden rendben? – Alig észrevehetően csusszantam hozzá közelebb. Összerezzent ugyan, de nem mozdult. Ujjaival a szőnyeg szálait kapargatta és lemondóan megrázta a fejét, viszont nem hagyhattam figyelmen kívül a folytonosan rezgő telefonját. Pilláin ezúttal könnyek csillogtak, megpihentek rajtuk az ablakon keresztül besurranó fénycsóvák, ezernyi meg ezernyi színnel színezve a sötét szálakat.

– Szerinted van esélyem?

– Ne butáskodj – simítottam az ujjaimat az övéire, de ő továbbra is a szőnyegen tartotta a szemeit. Viaskodott önmagával, a makacssága mégis győzelmet aratott. – Miért ne vennének fel?

– Miért? – szisszent fel. – Talán azért, mert nincs tehetségem?

– A tehetség nem minden...

– Szóval akkor már szerinted sincs tehetségem? – csattant fel hirtelen teljesen elhúzódva tőlem. – Miért is próbálkozom? Istenem annyira idióta vagyok!

– Mi történt?

– Nem történt semmi! – kiáltott rám zihálva.

Az ujjaim megtorpantak a levegőben, hiszen már olyannyira közel voltak az arcához! Mégis tehetetlenül hullottak vissza a testem mellé.

Szavak nélkül is érezni lehetett, hogy a lány zaklatott volt. Általában mindig rendben tartott szobájában, most összevissza hevertek a ruhái. Csupa használt és le nem takarított ecset borította a padlót, és máskor kifogástalannak tűnő sminkjében ezúttal megannyi apró hiba bújt meg. Csak most fedeztem fel, hogy valóban ott pihent a szeme alatt egy rózsás folt.

Ingerült volt, és úgy tűnt, mintha minden, amit korábban biztosnak hitt, most darabokban hevert volna a padlón. Ezért sem voltak annyira kifinomultak a mozdulatai, tétova volt és óvatos. Zavart, mintha egy egészen más nézőpontból kellene szemlélnie ugyanazokat a dolgokat.

Hogy honnan ismertem fel? Mert egykor ugyanígy éreztem én is. Mindet, amit az enyémnek vallottam, minden, amiben hittem, összeroppant. Minden, ami korábban természetes volt semmivé foszlott. És mindez egy szemvillanás alatt folyt le. Fel sem fogtam és elvesztettem mindet.

Akkor már egy olyan ösztönös mozdulatsor, hogy reggel felkelés után fogat mossak, nem tűnt egyértelműnek. Nem láttam célt az életemben. Egy átkozott sötét és homályos fátyol ereszkedett elém, eltakarva előlem az oly értékesnek tűnő külvilágot. Elvesztek előlem a színek, pedig egykoron ezek jelentették számomra a létezést. És így várták el tőlem, hogy éljek?

Most pedig mindez, mintha Tessa mozdulataiban is megült volna.

– Így nem tudsz dolgozni!

Megragadtam az elszóródott ceruzáimat és gondos figyelemmel a tolltartómba pakolgatva alig egy szemvillanás alatt képes voltam összerámolni a cuccaimat. Tessa csendben matatott közben a szőnyegén és még akkor sem emelte rám azokat a mélységesen zöld szemeket, mikor már a kilincsre fonódott a tenyerem.

– Tessa...

– Most jobb, ha elmész – vágott közbe. Bólintottam és egyetlen további szó nélkül elhagytam a szobáját. Talán mert el kellett hagynom. Mert nem bírtam szembenézni önmagammal. Képtelen lettem volna végignézni, hogyan roppant valaki össze a szívében megülepedett fájdalomtól. Lehet gyáva voltam. Mégis, hogyha önmagamon nem bírtam segíteni, hogyan képzelhettem azt, hogy másokat képes leszek helyrehozni? Badarság volt egyáltalán eljátszanom a gondolattal. Valami mégsem eresztett, meg lehet ez volt az oka annak, hogy nem mozdultam el a csukott ajtó mellől.

Lehunyt szemekkel próbáltam rábeszélni magamat valami olyasmire, amiben még én magam sem voltam egészen biztos. Tessa egyértelműen rosszul volt. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Összefügghetett mindez Jase-szel? Hiszen a fiú pontosan ugyanolyan mogorva maradt a hetek elteltével, mint azelőtt.

Kavarogtak a gondolataim.

Pedig megvoltak a saját gondjaim!

Végigfuttattam a szemeimet a csendbe burkolózott folyosón, a hófehér ajtón, amely mögött valószínűleg Vivian Stagger pihent, csendben árválkodott a folyosó végén, szemezve azzal a sötét ajtóval, amely Jase Stagger rezidenciáját reprezentálta.

Elég volt csupán ránéznem és már meg is éreztem, hogyan szánkázott végig a gerincem mentén egy kellemesnek korántsem nevezhető borzongás. A pislákoló fények alatt mintha üvöltött volna azért, hogy megtegyek felé egy lépést. Kísértően hullámzott a csendben. Tudtam, hogy senki még csak észre se vette volna, ha beléptem volna a szobájába, de őszintén nem értettem, mégis mit vártam? Mit találhatnék ott? Egy szerelmeslevelet?

Elnevettem magamat. Idióta.

Viszont ez a mosoly fokozatosan kopott le az ajkaimról, amint egyre közelebb araszoltam a házunkhoz. A hűs szellő kacagva suhant végig a hosszú utcán, játékosan borzolva össze a fürtjeimet, de ekkora már az utolsó csepp derű is szertefoszlott belőlem.

A lépcsőházban lezárva a biciklimet kettesével szedtem a fokokat, csakhogy minél hamarabb megbizonyosodhassak arról, hogy ammi jól volt.

A nő egy gőzölgő teásbögrét szorongatott a markában, mikor beléptem a homályos fényben úszó nappaliba. Arca fáradtságról árulkodott, de kiszúrva engem menten felváltotta egy gyengére sikeredett biztató mosoly. Kissé kihúzta a hátát és az asztalra helyezte az addig ölében pihenő magazint.

– Milyen volt a napod?

Teljes testével felém fordult és már sietett volna a konyhába, de mielőtt még felállhatott volna már a vállára simítottam az ujjaimat.

– Rendben volt. – Már erőfeszítés nélkül hullottak elő belőlem a hamis szavak. Régen talán még égették volna a torkomat, forró lávaként emésztgetve a gyomromat, viszont mára ez már megszokásommá vált. Mert mégis hogyan fáraszthattam volna a saját problémáimmal? Nap mint nap volt dolga halállal, a kezei közt vesztette életét megannyi beteg, ami hogyan is ne emlékeztette volna arra, hogy alig négy évvel ezelőtt félrefutott az élete?

Hallottam esténként sírni, amelyek maszatosan elkeveredtek a reszketeg imáival. Az én imáim viszont elporladtak azon az éjszakán. Én segítséget kértem. Felajánlottam a saját életemet. Mégis a szemem láttára hunyt ki a lány lelke. Mintha sose lett volna benne. A szemhéja elfedte anno elhivatottságban ázó íriszeit, és az ajkai közt ott csordogált egy skarlát vörös vércsík.

– Zachary? – Ammi szemei aggódva térképezték fel az arcomat, egy halvány mosollyal próbáltam meg elkergetni a félelmeit. – Kérsz enni, ugye? Karahit csináltam a...

– Kedvencemet – fejeztem be helyette a mondatot, mire csak egy mosollyal nevette el magát.

– A kedvencedet, van egy kis naan a sütőben.

– Ammi, nem kellett volna!

– Annyit foglalkozol velem, meri Jaan, ez igazán semmiség.

A tányért a megterített asztalra helyezte és mellettem helyet foglalva izgatottan figyelte, hogyan mártottam a villámat az ételbe.

– Mesélj, hogy halad a munkád azzal a lánnyal? Teresa?

– Tessa – a név hallatán apró méretűre zsugorodott a gyomrom és csak hatalmas erőfeszítések által bírtam lenyelni a húsdarabokat.

– Csinos?

– Ammi – sóhajtottam megrázva a fejemet.

– Tudom, drágám, csak néha megfeledkezem róla. Annyira furcsa – lehelte az ujjaira lesve. A gyomrom még tovább zsugorodott és már az a néhány falat is a torkomba tódult, amit nagy nehezen lenyeltem. Gyűlöltem ezt a témát. – Persze semmi baj nincs azzal, hogy a fiúkat szereted – sietett mentséggel, de az érzelmei ott tükröződtek azokban a fakó íriszekben. –, csak... csak nem megszokott, ennyi az egész. Viszont mindketten tudjuk, hogy a nem megszokott nem egyenlő azzal, hogy rossz.

– Ammi.

– Van valaki, aki tetszik neked? – terelte tovább a szót. Egykedvűen kotorásztam az ételben és már az az élénk sárga szín sem tűnt hívogatónak. – Olyan ritkán beszélsz hozzám, én csak azt szeretném, ha boldog lennél!

– De hiszen boldog vagyok!

– Ne hazudj nekem! – fakadt ki eltakarva előlem az arcát. Összeroskadtak a vállai és hangos zokogásba kezdett ott az asztalnál. A Karahi tovább gőzölgött a tányéromban, az a néhány falat pedig már a torkomban rótta a bukfenceket.

Annyira elvetemülten szerettem volna megfelelni mindannak, amit elém vetett az élet, hogy egyszerűen már nem ment a boldogság. Egyszerűen nem.

Nem akartam ezt, nem szerettem volna tovább Londonban élni, gyűlöltem ezt az egész borongós, hűs időjárást, a szürke felhőket, a zajos utcákat, a riasztó udvariasságot, az egész érzelemmentességet. Mégis itt rohadtam. Mert itt volt ammi. A nő, akiért bármit megadtam volna, csakhogy ne kelljen többet azokat a könnyeket látnom. Önzőség ez? Belefáradtam a fájdalomba, de a boldogság elvetemült hajkurászásába is. Nem akartam már boldog lenni, csak élni. Egyszerűen élni, festeni, eltűnni. Hogy ne kelljen több embernek megfeleljek. Hogy az lehessek, aki mindig is akartam lenni.

Mégis olyan régen volt, hogy eljátszadoztam ezzel a gondolattal. Már elfeledtem ki voltam, hogy mivé szerettem volna válni, hogy mik voltak a terveim. Benne ragadtam ebbe a megfásult kerékbe, ami már vészesen közel járt ahhoz, hogy kilapítson.

– Ha te boldog leszel én is az leszek, ammi.

A nő hevesen bólogatott.

– Nem akarom, hogy itt szenvedj miattam! – szipogta. – Azt akarom, hogy elmenj innen, hogy éld a saját életedet, hogy tapasztalj szerelmet, hogy legyen egy saját családod, hogy elfeledd a fájdalmadat, hogy boldog legyél!

– Nélküled nem lehetek boldog – súgtam.

– Dehogynem tudnál, csak félsz.

– Sosem foglak itt hagyni – ráztam meg a fejemet lemondóan. – Felesleges ezen rágódni.

– Akkor veled megyek...

– Ez az otthonod.

– És hol a tied? – tapintott bele pontosan a legmélyebb pontba.

A fájdalom maga alá tiport, eltemetett és fuldokolva merültem a néma habok között, egy pillanatra se küzdve az erő ellen, ami a bokámra akaszkodva rántott le a mélybe. Nem kellett volna sok.

– Melletted.

A nő újból sírásba tört ki, belőlem viszont mintha kifelejtették volna az érzelmeket. Gépiesen nyúltam a tenyeréért, a vállára hajtottam a fejemet és néhány pillanat múlva elfogta a fáradtság. Elterült hát a kanapén, betakartam egy kockás takaróba és elhagytam a házat.

Mert nem bírtam tovább.

Így kötöttem ki a Victoria Park sötét fákkal fedett sétányán a markomban egy füstölgő füves cigarettával. Mélyen letüdőztem a füstöt és fásultan bámultam a fák takarása mögül előbukkanó gördeszkázók összemosódott alakját.

A nehéz füst megtelítette a tüdőmet, csupa kusza és érthetetlen gondolatot serkentve az elmémben. És akármennyire próbáltam meg kizárni belőle, de egy fránya zöld tekintet minden egyes slukkot követően felvillant előttem. Talán ez lehetett az oka, hogy egy újabb szálat elszívva a napsárga biciklimen egyenesen az Oldie's-hoz tekertem. Mert tévedhetetlen voltam.

Jase Stagger egy elhagyott kis boxban ült, előtte egy méregdrága MacBook-kal. Valamiért rászokott arra, hogy itt tanuljon, ebben az elhagyatott kávézóban, London egyik névtelen utcájában.

A fű kellemesen összemosta a gondolataimat, így meg sem fordult a fejemben, hogy őrültség volt az, amire készültem, de nem volt mi megakadályozzon. Miután nagy nehezen sikerült leszerelnem a biciklimet imbolygó léptekkel indultam meg a kávézó felé. A kis csengő hűen követte a mozdulataimat. Elliott, aki a pultnál ügyeskedett azonnal rám kapta a szemeit.

Szemüvege mögül is tökéletesen láttam, hogy tágra nyíltak a szemei a megdöbbenéstől, viszont csak egy intéssel üdvözöltem. Mert nem őt akartam látni. Nem ő volt az, aki minden fránya pillanatban ott motoszkált elmémben. Nem ő volt az, aki már az első pillanattól kezdve úgy vonzott magához, mint egy átkozott mágnes darab a fémet.

Bakancsom talpa kopottasan slattyogott a csempén ezzel magára vonva a kávézóban pihenők tekintetét. Kíváncsian mértek fel maguknak. Meglehet, hogy nem találták megfelelőnek a pasztell lila pulóveremet, amely csupán kikukucskált vastag kabátom alól, vagy egyszerűen a nadrágom volt túlságosan mentazöld. Mégis ítéletet láttam a szemekben. Nem ismertek, fogalmuk sem volt arról, hogy ki voltam, hogy mit miért tettem, mégis volt egy előítéletük rólam. És lehetett volna egyetlen egy rosszalló szavam eziránt? Nem éltünk talán mindannyian ezzel?

Viszont ezek a pillantások összemosódtak. Ingatag léptekkel kapaszkodtam meg a vörös bőrrel fedett kanapé támláján. Csak egy lélegzetvételnyi időre volt szükségem.

Hallottam, hogy összesúgtak mögöttem. Egy anya egészen óvón fonta ujjait az előtte ugráló szőke kislány csuklója köré.

– Amanda, gyere ide! – parancsolt rá a lányra, aki kíváncsi tekintettel somfordált közelebb, mintha csak biztosra szeretett volna menni, hogy jól voltam. Ártatlan, naiv lélek. – Amanda! Mit mondtam én neked róluk! Nem szaladhatsz oda ilyenekhez! – súgta teljesen elfedve előlem a kislány alakját. – Ez egy bevándorló, Amanda. Ő benne nem bízhatsz! – susogta egészen halkan, csakhogy meg ne hallhassam vádló szavait.

– Rosszul volt, anya!

– Ígérd meg nekem!

A nő szemei felvándoroltak rám, mintha csak most jutott volna el hozzá a tény, hogy alig pár méterre álltam tőle és hogy tisztán hallottam a szavait. Migráns. Paki. Bevándorló. Betolakodó.

A szavak, amelyek már egészen lepattogtak rólam, viszont a mostani fűben ázó elmém egyszerűen képtelen volt elmenni a tény mellett, hogy más voltam számára. Egykoron sírva menekültem ammi karjaiba, csakhogy ne kelljen szembe néznem a sulimban cikiző felsőbb évesekkel. Mert csak egy paki srác voltam nekik, egy betolakodó, aki a saját angoljaik elől kapkodta el a levegőt, aki előlük lopta el a munkájukat. Vádoltak, pedig ők nem tettek semmit.

Gyűlölni akartam a nőt, aki ilyen badarságokkal tömte tele egy ártatlan gyermek elméjét, mégsem vitt rá a lélek. Hiszen csak óvni akarta tőlem!

A levegő lassan összekuszálódott körülöttem, megtelt valami egészen nehézkessel, ami egyszerűen nem szeretett volna lekúszni a légcsövemen. Megtorpant és köhécselésre késztett, az ereim ekkora már a dobhártyámban dübörögtek és az egyetlen gondolat, ami előttem száguldozott már nem a vörös bokszokkal fedett kávézó volt és nem is az a fránya zöld tekintet, hanem az esőben ázó aszfalt képe, a hűs cseppek, amelyek annyira mohón csordultak le a bőrömön. Shaima arca, abbu könyörgő hörgése. Megtántorodtam. Hirtelen mintha kihúzták volna alólam a földet. Mert ott találtam magamat az aszfalton. A húsomban éreztem az egyik leszakadó vasdarabot, a tüdőm lehetetlenül sípolt és most először meghallottam abbu hangját.

Ez az apró mozzanat késként hasított bele az elmémben. Egy újabb részlett egy rémes napból.

– Zachary? – egy óvatos érintés simult az arcomra.

Már nem a kávézóban álltam, a talpam alatt a járda szürkés színe húzódott, míg ujjaim reszketve markoltak bele az előttem ácsorgó alak fehér pólójába. Csak ekkor éreztem meg az orromba kúszó nyers, fenyvesekre emlékeztető kölni illatát. Félreismerhetetlen volt.

Szuszogva bújtam hozzá közelebb és annak ellenére, hogy egy szál pólóban állt a hűs széltől terhes utcán a teste mégis melegnek tűnt, akár egy kályha. Tétova volt az érintése, először fel sem tűnt, viszont a percek csak peregtek és végül a derekam körül egyre csak mélyebbé vált a lágy cirógatás. Talán, ha józan lettem volna elszakadtam volna tőle, hiszen túlságosan intimnek hatott az ölelésünk, viszont be voltam állva. És ez volt az egyetlen dolog, amire vágytam. Mellette akartam lenni, a karjaiban. Hogy az egyetlen dolog, amit a bőröm alatt érezhessek az az ő szívének a dobogása legyen.

– Minden rendben lesz – súgta halkan.

– Sajnálom – búgtam bele a mellkasába, és csak még szorosabbra fonva köré a karjaimat. – Nem kéne itt lennem.

– Bűzlesz a fűtől.

– Ennyire érződik? – nevettem el magamat. A fiú ujjai ezúttal a fürtjeimbe olvadtak.

– Tisztára. Szerintem tőled egy kilométerre is megérzik.

– Sajnálom – ismételtem meg.

– Nem csináltál semmi rosszat, de menjünk be, kurvára hideg van és Elliott egyenesen meggyilkol a szemeivel, ha nem viszlek be magammal.

– Sajnálom – súgtam elveszítve minden érzékemet. Jase-t akartam. Nem értettem miért, de már nem is akartam megérteni.

– Gyere, az az idióta némber már rég elment. Csak néhányan vannak bent.

Bólintva követtem.

Csupán percek elteltével realizáltam, hogy már bent voltunk a kávézóban, és hogy Jase forró ujjai helyett egy kissé nedves érintés fonta körbe az ujjaimat. Elliott. A fiú szemüvege az orrára csusszant és általában rendbe szedett fürtjei kusza fészekként botladoztak a fején. Egy apró mosollyal nevettem el magamat és ujjaimat kiszabadítva markának fogságából, egyszerűen beletúrtam a fürtjeibe. Puha volt. De nem annyira, mint Jase-é.

– Halálra rémisztettél, Zachary. Jól érzed magadat?

– Prímán – nevettem bele a markomba és eldőltem a fehér asztalon. – Sose jobban.

– Totálisan be van állva – szólalt meg ekkor az a jól ismert, mélyen búgó hang. Őt akartam!

– Nem mondod! – csattant fel a szemüveges srác. – Bűzlik a fűtől.

– Itass vele vizet.

Ekkor megjelent a látókörömben egy pohár, hűs víz.

– Nem kérem.

– Jobban leszel tőle – erősködött Elliott, viszont ekkor megszólalt az a jól ismert csilingelés. – A faszomba ezzel! Jase, vidd innen. Ha meglátja ezt a főnök, kinyírja.

– És mégis hova vigyem?

– Kocsikázzatok, vagy faszom tudja! Csak kérlek, figyelj rá!

A szavak összemosódtak és egy újabb képszakadást követően újból az utcán éreztem magamat, és vészesen közel álltam egy autóhoz.

Egy csettintés alatt zúdult ki belőlem az addig andalító homály és egyedül egy epés rosszullétet felejtve a torkomban. Autó.

Jase valószínűleg kiszúrhatta a tétovázásomat, hiszen a kulcsokat a zsebeibe rejtve pislantott bele egyenesen a szemeimbe. Olyan zöld volt! Lehet, hogy egy másodpercre belevesztem, lehet, hogy andalítóan hatott rám ez a mély árnyalat, viszont túlságosan közel volt az autó ahhoz, hogy teljesen megbírjak róla feledkezni.

Ott rostokolt a betonon, magára vonta a figyelmet vörös színeivel. Pontosan olyan árnyalatú volt, mint a friss vércsík Shaima ajkai között. Elég volt!

Haloványan megráztam a fejemet és elkeseredetten lestem az aszfalton kókadozó narancsos árnyékra. A napsugarak már egészen megbújtak a magasra nyúló terrakotta színben ázó sorházak mögött és csak most vettem észre, hogy milyen lehetetlen árnyalatba borult az ég.

– Hazadoblak – csendült végül fel Jase zaklatott hangja. Az autó ajtaja ezúttal már tárva-nyitva várta, hogy helyet foglaljak az ülésen.

De nem tehettem. Hát nem értett abból a fránya könyörgésből, ami bennem tükröződött?

– Biciklivel vagyok, semmi szükség erre az egészre...

Egy apró csuklás tört elő belőlem, amit egy akaratlan kuncogás követett. Volt valami lehetetlenül nevetséges a helyzetben. Jase-t akartam, eltekertem ebbe a fránya kávézóba Hackney-ből csakhogy láthassam őt. Mert tudtam, hogy itt lesz. Mindezt csak azért, hogy a közelébe lehessek. És mégis miért? Ki volt ő az életemben, mit reprezentált? Miért volt folyton az elmémben az a fránya zöld szempár, miért volt ennyire érthetetlenül vonzó az arcába fúródó gödröcske? Miért éreztem, hogy szükségem van rá?

Csupa megválaszolatlan kérdés lengett körbe.

– Zachary...

– Simán haza tudok tekerni.

– Be vagy állva, kurvára veszélyes lenne így tekerned. Csak engedd meg, hogy hazadobjalak. Megígértem Elliott-nak – lépett felém.

– Mondd azt, hogy eldobtál, sose tudja meg! – makacsul zártam össze az ajkaimat és egy hirtelen mozdulattal fordultam meg. Talán túlságosan is hirtelen volt, hiszen egy pillanat alatt veszett oda az egyensúly érzékem. És ha nem lett volna két erős kar újból az aszfalton végeztem volna. Ám az a két erős kar a derekam köré fonódott. Az elmémből kipotyogtak a gondolatok és soha máshol nem szerettem volna érezni magamat, csupán a karjai közt.

Mindez annyira bűnös volt.

Jase Stagger egy hetero srác volt, akinek egy gyönyörű barátnője volt, egy olyan fiú volt, aki egyenesen az elérhetetlenséget reprezentálta. Talán pontosan emiatt keltette fel az érdeklődésemet. Mert tudtam, hogy sose lehet az enyém.

– Zachary, nem vagy jól. Hadd vigyelek haza!

Elszakadtam tőle és most először éreztem meg valami fullasztóan nehezet a mellkasomon, ami egyenesen összeroppantotta a tüdőmet.

– Nem szállhatok be, hát nem érted? – fakadtam ki. – Nem szállhatok be – súgtam megrázva a fejemet. – Nem lehet.

– Mit kerestél egyáltalán ma itt?

Téged. – szerettem volna mondani, de a sejtjeim nem eresztették el a szavakat. Bennem maradtak és tovább rothasztották a mellkasom mélyén kopácsoló szívemet.

– Zachary mégis mi a faszt vársz tőlem? Mégis mi a fasz bajod van? Miért nem tudsz beszállni ebbe a retkes autóba? Egyszerűen nem értelek! Folyton azzal az idióta napsárga bicikliddel mész mindenfelé, még akkor is, amikor ömlik az eső! Nem értelek... és egyszerűen felbukkansz itt, ránk hozod a frászt és azzal jössz, hogy haza biciklizel? Mégis... mégis mit élsz át?

Dühösen tárta szét a karjait és egy vádló pillantást vetve rám felszántotta az ujjaival, azokat a hullámos fürtöket. Amelyek talán túlságosan hasonlítottak az olvasztott tejcsokira. Telt volt és édes. Fogalmam sem volt mit éltem át. Fogalmam sem volt arról, hogy mik voltak ezek a fránya gondolatok bennem, hogy miért menekültem újból a fűbe. Pedig ígéretet tettem! Ígéretet tettem, amit az első adandó alkalommal meg is szegtem.

– Sajnálom.

– Zachary...

– Sajnálom – ráztam meg hevesen a fejemet és egyszerűen berobbant a szervezetembe a pánik. A fiú vonásai egy szempillantás alatt vesztek a semmibe, és ott találtam magamat újból azon az átkozott aszfalton, rimánkodva azért, hogy engem vigyen magával a kaszás és ne a lányt!

A fülemben pulzáltak az ereim, már fogalmam sem volt arról, hogy merre lehettem, a tüdőm sípolt, és talán egy ezred másodpercig szemtanúja lehettem valami olyasminek, aminek más nem. De minden szilánkosra porladt.

Az aszfalton feküdtem.

Újra.

Sziréna hangja visszhangzott az elmémben. Láttam azokat a vakító fényeket, az autó felett elsuhanó árnyékokat. Egy nő halk szipogása, egy erős érintés, ami az arcomra simult. Minden annyira homályos volt. Nem is voltam benne biztos, hogy mindez valójában megtörtént-e. Mert üres voltam. Nem voltak érzelmeim, nem éreztem fájdalmat, pedig összeroppantották a csontjaimat, pedig apró késekkel szabdalták fel a bőrömet, viszont minden kiveszett belőlem. Ott maradt a nedves betonon és beleolvadt abba a véres pocsolyába, amely a következő napon csupán egy száradt vöröses maszatot felejtett a betonon. Mintha mindez meg sem történt volna.

Az emberek önfeledten keltek át az úton, meg sem kérdőjelezték, hogy miért árválkodott egy roncsolt tönk az út mentén, hogy vajon mi szabdalta apró darabokra az addig egyenletes, zöld pázsitot. Fel sem merült bennük, hogy talán egy család veszett el azon a helyen.

Ujjak karistolták a bőrömet, és mire felpattantak a szemeim már egy padon találtam magamat. Sötét homály itatta füstössé a közelgő estét. Talán még a cipőmet is nehezen bírtam volna észrevenni, annyira homályosnak tűnt előttem minden, viszont Jase égető íriszei még most is annyira élesnek tűntek. Mintha apró kis lángcsóvák lobogtak volna a szemeiben. Fárasztóan szép volt.

Kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, amely apró füstfelhőkben tört elő belőlem.

– Hol vagyunk?

– Egy saroknyira az Oldie's-tól – súgta egészen halkan és az addig bőrömön pihenő ujjak kámforrá porladtak. – Nem ültünk autóba.

Lehunytam a szemeimet és halványan bólintottam. Őszintén megpróbáltam elrejteni az arcomra kiülő érzelmeket, de képtelen lettem volna levakarni onnét a megkönnyebbülést. És valami egészen mást. Valamit, amit eddig még egyszer sem éreztem. Meglehet, hogy ez volt az oka annak, hogy képtelen voltam megragadni és nevén nevezni.

– Köszönöm.

– Sajnálom, hogy rád kiabáltam – tette hozzá egy apró szünetet felejtve a szavai közt. – Faszság volt, és... hát ja, sajnálom. Nem akartalak kiakasztani... csak... csak belefáradtam – dörmögte, szemeit szigorúan a betonon tartva. Előttem guggolt, csupa tejcsoki színű fürt borult az arcába, és talán még mindig bennem hullámzott valami abból az andalító homályból, hiszen az ujjaim maguktól merültek el a puha tincsek között. – Én...

– Nem baj, ha néha fáj – leheltem közelebb csusszanva a hozzá és máris megéreztem félreismerhetetlen kölnijének az illatát.

– Nem?

– Nem.

– Annyira belefáradtam, hogy senkivel sem beszélhetek róla, mert szégyellem érted? Kibaszottul szégyellem, pedig kurvára nem én hibáztam! Erről csakis ő tehet! És én iszom meg a levét? Mert képtelen a gatyájában tartani a faszát? – fakadt ki és egy hirtelen mozdulattal szakadt el tőlem.

A körülöttünk pihegő nyugalom semmivé porladt. A buborék, ami eddig bent tartogatott valami forrongó, nyugodt teret, hirtelen felrobbant és nem maradt körülöttem más, mint a tátongó, sötét üresség. Jase pedig elveszett ebben a szurkos rengetegben.

Megpróbáltam lábra állni. Megpróbáltam! Hiszen szüksége volt rám, láttam, hogyan csúszott szét az addig olyan tökéletesen arcán tartott maszk! Ott kellett volna, hogy legyek mellette, valami mégsem eresztett. Meglehet, hogy az elmém előtt felvillanó kék és piros fénycsóvák tehettek róla.

– Egyik család sem tökéletes – súgtam erőtlenül.

Csak ekkor pillantottam meg a fiút, aki valójában mellettem ült a padon. Arcát a tenyereibe ejtette és megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát, csakhogy elveszhessen az arra járók tekintete elől.

Védtelen volt.

Gyengéden simítottam az ujjaimat a vállára, és az is megeshetett, hogy a fűtől homályos elmém képzelte oda, mégis úgy tűnt, mintha egy szemvillanás alatt olvadt volna az érintésembe. Izmai elernyedtek és egy halk sóhajjal emelte rám párás íriszeit. Ha addig képes voltam lélegezni, abban a pillanatban mintha az összes csepp oxigént kiszorították volna belőlem. Mert gyönyörű volt.

Könnyek mosták csillámossá az arcát, ott csüngött egy elveszett darab az ajkain. Késztetést éreztem arra, hogy közelebb dőlve hozzá lecsókoljam onnan, mégsem mozdultam.

– Nem tudom mit csinálhatnék – súgta halkan, szemeit szigorúan a betonon tartva. – Fogalmam sincs mi lenne a helyes, érted? Gecire el vagyok veszve! Nem bírok otthon ülni mert akkor annak a féregnek az arcába kell néznem!

– Tessa tud róla?

– Még mit nem – nevette el magát keserűen. – Ha megtudná szétesne.

– Nem titkolhatod el előle.

– És mit vársz? Vágjam hozzá, hogy az az ember, akit annyira istenít igazából egy nyomorult féreg, aki csalja anyát? Ezt akarod? – indulatosan vágta hozzám a szavait. – Soha, soha a kibaszott életbe nem fogom neki ezt elmondani.

Csendesen hajtottam le a fejemet és kissé összébb húzva magamon a kabátomat muszáj volt leszakítanom róla a szemeimet. Mozdulatlannak tetszett az utca, a fények csupán haloványan világították meg az árnyaktól vemhes utakat, annyira békésnek tűnt minden. Mintha nem is egy zajos nagyváros kellősközepén lettem volna. Egy illúzió volt.

– Te mit tennél a helyemben?

– Fogalmam sincs.

Jase egy apró nevetést ejtett meg és közelebb csúszva hozzám megtöltötte az orrüregeimet azzal a nyers, hűs kölnijének az illatával.

– Anyukád tudja?

Bólintott csupán. – És nem tesz semmit.

– Talán fél.

– Mitől? – csattant fel.

– Hogy egyedül marad – válaszoltam meg ingerült kérdését. – Hozzá ment a férfihoz, örök hűséget ígértek egymásnak, szerelmes volt belé. Képzeld te hogyan éreznéd magadat ezután? Mindent, amit öröknek hittél... minden, ami állandó volt körülötted egyetlen egy másodperc alatt darabokra robbant. Ki ne rettegne a helyében?

– Sosem maradna egyedül.

– És ezt ő is tudja? Tudja, hogy te ott lennél mellette, ha elválna a férfitól? Nem félnél te is attól, hogy egyedül maradsz ebben a hatalmas világban?

Lehajtotta a fejét és megannyi olvasztott csokira hajazó fürt bukott az arcába. Gyönyörűnek tűntek, selymesnek és lehetetlenül puhának. Akaratlanul söpörtem őket ki a homlokából és talán még mindig bennem motoszkálhatott a fű andalító füstje, hiszen a tenyerem ott maradt azon a robosztus arcon. Jase egy fáradt mosollyal simult bele a tenyerembe. Mindketten túlságosan kimerültek voltunk ahhoz, hogy magyarázatot követeljünk. Csak léteztünk ebben a hamisnak tűnő estében.

– Miért félünk az egyedülléttől?

Megvontam a vállamat és elnyeltem a szemeimből özönlő könnyeket.

– Nehéz egyedül szembenézni a világgal. Olyan hatalmas és mi olyan aprók vagyunk ebben az egész rendszerben, talán egészen egy semminek is érezzük magunkat. Ha tudjuk azt, hogy ott van velünk valaki, valaki, aki tudja, hogy létezünk már nem félelmetes annyira. Nem vagyunk névtelenek. Olyankor már vagyunk is valakik.

– Sosem gondoltam rá még így – ismerte be halkan. – Sosem voltam egyedül. Te voltál már?

Belenéztem azokba a zöldellő szemekbe és képtelen lettem volna hazudni, így hát szavak helyett inkább csak bólintottam. Minden nap egyedül éreztem magamat.

– Sajnálom.

Megvontam a vállamat és csak ekkor csusszant le róla a markom. Halkan puffant a padon.

– Elkísérsz pénteken a Port Royalba? Megint lesz vers felolvasó est – törtem meg végül a csendet.

Jase szemei óvatosan vándoroltak az arcomra és most először megajándékozott egy lélegzetelállító mosollyal, amelyben talán az volt a legüdítőbb, hogy ott motoszkált az arca szegletében egy mély gödröcske.

És én tehetetlenül zuhantam bele. Újból.

kedveseim! 

hihetetlenül hálás vagyok azokért az édes szavakért, amiket az előző fejezet végénél hagytatok nekem! hihetetlenül boldoggá tudnak tenni, szóval nagyon-nagyon ksözönöm!

remélem nektek is tetszeni fog ez a  fejezet, mert én nagyon szerettem írni! ha igen (vagy akár ha nem) nyugodtan írjátok meg, mert csak boldoggá tesztek vele! ha tetszik csillagozz, hagyj magad után nyomot mert sokat jelent ám!

köszönöm. köszönöm. köszönöm. 

🦋vigyázzatok magatokra🦋

all the love as always :)