JASE

Beletúrtam a fiókomba, de faszomba, hogy nem voltak ott a vázlatok. Dühösen hunytam le a szememet és legszívesebben a falhoz vágtam volna az asztalomon álló lámpát. Mert nekem persze, hogy újból az utolsó pillanatra kellett halasztanom a beadandó elkészítését.

– Anya, nem láttad a füzetemet, amibe a vázlatokat írtam? – kiáltottam ki továbbra is a szobámban fetrengő káoszra terelve a figyelmemet, így esélyem se volt észrevenni, hogy egyenesen beleszaladtam valakibe.

– Lassan a testtel! – nevette el magát apa. – Mi olyan sürgős?

Azóta a nap óta kerültem. Nem bírtam a szemeibe nézni anélkül, hogy ne érezzem azt az eszeveszett kényszert arra, hogy behúzzak neki. Most mégis itt állt előttem, teljes valójában és fogalmam sem volt, hogy mégis mi a faszt kezdjek magammal. Szerettem volna a képébe ordítani, vagy egy kicsit talán összeroppantani a csontjait, csakhogy érezhesse a fájdalmat, amit anyának okozott, viszont valahol mélyen egy kis részem egyszerűen vissza szeretett volna bújni a szobám mély rejtekébe.

Hápogtam. Régen valószínűleg visszaszóltam volna neki, beleöklöztem volna a vállába, villantottam volna egy mosolyt és aztán tovább pesztráltam volna anyát. De már rohadtul nem volt régen. Most konkrétan szavak nélkül meredtem azokba a túlontúl ismerős színű szemekbe, és nem tudtam mi is legyen a következő lépésem.

Egy hete kerülgettem. Amikor hazaért én vagy leléptem, vagy eltűntem a szobámban. Egyre több éjszakát töltöttem Sarah új lakásán meg is feledkezve arról, hogy volt egy otthonom. Menekültem mert jól esett figyelmen kívül hagyni azt, hogyan tört le minden egyes kibaszott napon egy újabb darab anyából.

Mert itt volt ez a szánalmas ember, aki képtelen volt a gatyájában tartani a faszát. Mindezek után megkérdeztem volna, hogy mégis miért nem vált el anyától? Vagy egyszerűen, hogy mi vezérelte arra, hogy ezt tegye? Mi vezérelhet mégis egy embert arra, hogy megcsaljon valakit? Valakit, akinek egykoron örökké tartó ígéreteket súgott.

– Tátogsz itt még egy darabig, vagy ki is nyögöd mit kerestél? – nevette el magát megvillantva egy felhőtlen mosolyt. Legszívesebben körömmel téptem le volna a helyéről.

– A füzeted a szobámban volt! – jelent meg mellettünk Tessa.

A lány villantott egy mosolyt apára, majd kinyújtotta felém az emlegetett vonalas füzetet, de ekkora már a gondolataim kiapadtak. Egy üres mederré szikkadtak. Apa szavaival élve őt néztem és tátogtam.

Alig egy héttel ezelőtt én is ugyanazzal az odaadással néztem rá, mint a húgom. Talán még meg is érintett volna az, hogy naphosszakat dolgozott értünk. És hogy mi történt azóta? Kiderült, hogy a férfi, akit egykoron apának neveztem, valójában nem az az ember volt, akinek gondoltam őt. Akinek ismertem.

– Jase?

Apa szemei felmérték az arcomat. Kinyújtotta a kezét és azok a vaskos markok rászorítottak a vállaimra. Temérdeknyi súlyt sózva rám.

– Minden rendben?

Kurvára nem! – üvölteni akartam, de csak álltam ott, mint egy faszom szobor. Egyetlen egy szót sem bírtak volna kipréselni belőlem, ami feltűnhetett Tessának is, hiszen értetlenül összevonta a szemöldökét.

– Dolgozni mész?

Úgy eresztett el, mintha a karom helyett egy izzó vasrudat érintett volna meg. Az a cseppnyi törődés, ami alig néhány perce még benne pislákolt úgy tűnt tova, mintha egy égő parázsra vizet öntöttünk volna. Huss.

– Igen – sietett válasszal. – Miért, talán csatlakozni szeretnél?

– Kíváncsi lennék mivel töltesz el ott ennyi időt.

Apán volt a sor, hogy eltátsa a száját, viszont egy pillanat alatt összekotorta a darabkáit és kihúzva a hátát megvillantotta azt a mosolyt, amit pontosan ezen okból tanultam el tőle. Lehengerlő volt, mesteri és pimasz. Mindenkit letudott venni a lábáról. Tessa naivan bedőlt a mosolynak, de engem már nem bírt átverni.

– Sok a papírmunka, ha bejönnél egyszer vagy száz őszhajszállal térnél ki, nézd csak ősatyádra – nevette el magát. – De mennem is kell, kösz, hogy emlékeztettél.

– Jó munkát! – csicseregte a lány. – Neked meg már megint mi bajod van?

Kitértem az útjából és be szerettem volna lépni a szobámba, de Tessa követett.

– Mondanál végre valamit, vagy tovább játszod a sértődöttet? – kiáltott végül rám.

– Nem látod, hogy tanulnék?

– Mondjuk nem kéne minden estét Sarahnál tölteni és lenne időd rám is és a hülye házidra!

Kifordult a szobámból és egy elegáns mozdulattal csapta be maga mögött az ajtót. Sóhajtva terültem el a matracon. Be kellett ismernem, hogy szemétül viselkedtem a lánnyal, mikor talán ő volt az egyetlen, aki nem érdemelte meg ezt a bánásmódot. De megült bennem a keserűség, és muszáj volt valakin levezetnem a bennem dolgozó feszültséget. Tehettem róla, hogy rosszkor volt rossz helyen? Egyszerűn undort éreztem akárhányszor zengett ódákat a férfiról. És akkor anya mit érezhetett? Mégis, hogy bírt egy ágyban aludni egy olyan emberrel, akiről pontosan tudta, hogy szabadidejében mást dugott? Hogy tud a szemébe nézni? Főzni rá, mosollyal fogadni egy-egy megszólalását?

Erő lenne ez vagy gyengeség?

Most mégsem mozdultam meg. Figyelmemet a félig kész beadandómra szenteltem.

Összesen négy óra tömény gépelést követően viszont útnak engedtem a feladatot és megkönnyebbülten dőltem hátra. Mégsem éreztem magamat felszabadultnak.

Kurvára nem voltam az. Mert minden egyes pillanatban ott motoszkált bennem a hülye gondolat és akárhányszor próbáltam meg kitúrni onnan, az belém vájta a lakkal kifestett körmeit és bennem maradt. Mardosott valami keserű íz. Lelkiismeretfurdalás?

Viszont kikapcsolni már csak akkor bírtam, mikor beléptem Sarah apró lakásába. A lány már teljes felszerelésben feszített és, amint kiszúrt magának egy lehengerlő mosollyal vetette magát a karjaimba és egy mély csókkal köszöntött. Bolondultam érte. Az őt körbe lengő epres illatért, mindig annyira széles mosolyáért, két kissé összeforduló mellső fogáért.

– Na, hogy nézek ki? – perdült meg széttárva a karjait. – Pont tegnap turiztam ezt a gatyát, imádom! Nem menő? Ez a sok kis flitter az alján!

– Extra.

– Ugye? – nevette el magát és belebújva a mellkasomba rám emelte azokat az tengerre emlékeztető kék szemeket. Csillogtak a lámpafényben. – Te is jól nézel ki ám.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet és vörös ajkaira bukva kiszívtam belőle az utolsó cseppnyi szuszt is.

– Gyönyörű vagy.

Pirulva fűzte össze az ujjainkat, majd megragadva a válltáskáját izgatottan vonszolt ki a lakásból.

Már el is felejtettem mikor buliztam utoljára, ám amint megéreztem azt a félreismerhetetlen izzadságtól retkes levegőt, mintha valami, ami már régen kipurcant belőlem most életre kelt volna.

Azonnal felismertem Romant, aki a bárpultnak dőlve fűzte az előtte ülő szőke lányt. Nyert ügye volt. A lány kuncogva kortyolgatta a markában szorongatott italt, és egyenesen csüngött a fiú szavain. Csupán egy bólintással üdvözölt és egyetlen további pillantásra se méltatott. Elliott szokáshoz híven megbújt az egyik boksz mögött, ami meglepően a szórakozóhely legeslegtávolabbi csücskében volt elhelyezve. Molly izgatottan forgolódott és amint kiszúrt minket egy sikkantással vetette magát barátnője karjaiba.

Talán a legmeglepőbb nem is Molly neonzöld ruhája volt, hanem hogy a sarokban ott húzódott egy alak, akit legszívesebben páros lábbal rúgtam volna ki az agyamból. Viszont meglepő módon ebbe is belebuktam.

Zachary Yaseen egy egészen érdekes szerelésben volt. Halványzöld pulóvere alól egy rojtos, áttetsző ing gallérját fedeztem fel, amit egy széles, bársonyos nadrágba tűrt bele. Nem illett ide. Egyszerűen nem. Lerítt róla, hogy más volt. És ez a másság nem abban rejlett, hogy sötétebb volt a bőre, hogy talán túlontúl szép volt, hanem egy furcsa villanásban, ami ott motoszkált a szemeiben.

Zachary felvezette rám őket és egy apró mosollyal üdvözölt. Lehet, hogy ő nem látta, de többen is felé fordultak. A villódzó fények alatt bűnösnek tetszett a bőre.

A kurva életbe, Jase!

Dühösen szakítottam le róla a szemeimet és egy gyengére sikeredett mosollyal foglaltam helyet mellette, talán egy kicsit túlságosan is közel hiszen megcsapott egy hűs, mentolos illat, ami annyira mohón elvegyült abban az enyhe cigis szagban, ami körül lengte őt.

– Rendeltünk egy kör tequilát! – Elliott elém tolta az emlegetett pohárkát.

Só, tequila, és citrom. Berögzült mozdulat volt. Már gondolkodnom sem kellett. Időközben Sarah is bebújt a bokszba, viszont annyira szűkösnek bizonyult a hely, hogy akaratlanul kellett közelebb húzódnom hozzá. Egymásnak nyomódott a combunk, és míg én sűrű bocsánatkérésekkel próbáltam palástolni a zavaromat, ő egyszerűen legyintett és odafordult a szemüveges sráchoz. Az alkohol lassan kúszott csak fel az elmémig, talán a harmadik körnél járhattunk, mikor már nem tűnt annyira vészesnek a kettőnk közt húzódó parányi távolság, sőt mintha a zsigereim még sokallták is volna ezt. Sarah nevetve döntötte a vállamra a fejét, míg ujjaival a combomon ügyeskedett és talán más helyzetben egy másodperc alatt felizgultam volna rá, most mégsem bírtam rá koncentrálni.

Zachary egy halvány mosollyal hallgatta Elliott szavait, mindig a megfelelő pillanatban meg-megeresztve egy halk kuncogást, míg a tekintete őszinte érdeklődésben ázott. Pedig itt ültem én is! Átkozódva kaptam egy újabb pohárért és legszívesebben egy folyékony péppé olvasztottam volna a gondolataimat és erre persze a legjobb megoldásként az alkohol tűnt. Viszont minden pohárt követően egyre kevésbé tudtam kontrolálni magamat és végül én is Elliott szavain csüngtem, egyetlen egy pillantásra se méltatva Sarah-t. Pedig a lány nevetve hívott táncolni, mégis egy könnyed fejrázással engedtem útjára.

Sűrű fény vett minket körbe. Egyszer kékesnek tűnt máskor viszont vészesen vörösnek, átszakította a körülöttünk füstölgő levegőt, tökéletesen megvilágítva a fiú karamellás bőrét. Állát a tenyerére fektetve továbbra is ugyanazt az italt forgatta hosszú, vékony ujjai között. Mégis mi a fasz ütött belém? – üvöltött bennem egy vékonyka hang, vészjóslóan vörös fényeket villantva fel előttem, mégsem bírtam leszakítani a szemeimet róla, pedig kurvára megpróbáltam.

– Mi van, fáradt vagy?

Csettintésre szakított ki a révületemből Elliott hangja. A fiú egy apró mosollyal vezette körbe a szemeit az arcomon, és végül megtorpant a szemeimnél.

– Sarah már vagy századjára hívott téged táncolni – magyarázta meg a kérdését. Kortyolt egyet az italából és fejével a lány felé bökött. Szemeim lomhán követték az irányt és menten kiszúrtam a fények alatt ringatózó karcsú testet.

Mintha kimosták volna a gondolataimat. Zachary barna bőre helyett egy tejfehér tetszelgett előttem, és már azok a sűrű szempillák sem tűntek annyira vészesen hosszúnak. Hallottam még magam mögött a fiú sutyorgó szavait, viszont akkora már megindultam a lány felé. Ujjaim felfedezték maguknak a blúza alól kikandikáló szabad bőrfelületet. Lüktetett a teste és forró volt.

A mosolya édes, csillámló szemeit nevetve emelte rám és menten a karjaim közé bújt. Összeolvadt a testünk. Ajkam a bőrén, az ő mosolya az enyémen. Boldoggá tett. Őszintén boldoggá. Viszont alkoholtól borús elmém pillanatonként villantott fel valami bűnöset és akármennyire is elszerettem volna merülni az őt körüllengő epres illatban, egy hűs mentolos folyton helyet küzdött ki magának.

Sarah-t csókoltam. Ő tette ki a gondolataim nagy részét, mégis kíváncsivá tett a fiú. Nem értettem magamat, kuszák voltak a gondolataim, folyton félbeszakadtak és egyetlen egy értelmes gondolatmenetet sem bírtam végigvezetni magamban, így csak az érzés vezényelt. Mégpedig vonzott. Vészesen. Nem úgy, mint Sarah, akiről lecsókoltam volna a bőrére ragadt halvány szeplőket, hanem egészen másképp, mélyről jövően. Viszont annyira új volt. Sosem éreztem ezt. Ez nem puszta vonzalom volt, sőt nem is értettem miért akartam mellette lenni, miért akartam őt nézni, mikor a karjaim közt tartottam a barátnőmet.

Mert hát egyértelmű volt, hogy nem vonzódhattam volna hozzá úgy. Hiszen az lehetetlenség volt, nem? A személyisége tetszett. Vagy talán az a lény, aki ő volt. Mert érdekes volt és nem megszokott. Melyik fiú hordott halvány színeket? Ki a faszom vett fel egy zöld nadrághoz egy babarózsaszín pulóvert? Itt volt a válasz. Zachary Yaseen, aki nem rettent meg attól, hogy lányos színeket hordjon, hogy nem megszokott nadrágokba bújjon. Olyan volt, mint Sarah. Különleges. Túlharsogott mindenkit, aki csak a közelébe merészkedett. Ám míg a lány a Napnak tűnt, Zachary inkább hajazott a hűs éjszakákban derengő Holdra.

Szemeim felkúsztak az alakjára. Ott állt előttem. Bársonyosnak és sötétnek tűnt a nadrágja, rásimult az alakjára, és nem én voltam az egyetlen, akinek megragadta a tekintetét. Többen is utána fordultak, pedig ott tekergett a karjaik között egy lány, mégsem bírtak nem rá lesni. Bűnös volt. Igen ez mindenképpen az ő hibája volt! Hiszen, hogy engedhette meg magának, hogy így nézzen ki? Egyértelmű volt, hogy megzavar!

– Jase? – Sarah szemei kíváncsian vándoroltak arrafelé, amerre eddig a tekintetem tévelygett. – Mit nézel ennyire? – sértődött volt a hangja, ám amint kiszúrta kit néztem egy apró mosolyra görbültek az ajkai. – Én megmondtam! Olyan gyönyörű nem? – súgta elképedve. – Elliott odáig van érte!

– Elliott nem meleg!

Sarah elnevette magát és összefűzte az ujjainkat.

– Ugyan már nézz rá! Ki nem vonzódna hozzá? És tudod, hogy létezik biszexualitás, nem kell beskatulyázni magadat!

Elnézve őket igazat kellett adnom Sarah-nak, hiszen a vaknak is feltűnt, hogy Elliott teljesen megváltozott a fiú közelében. Sokszor még azon is rajtakaptam, hogy a haját igazgatta, pedig ő volt az utolsó, akit érdekelt az, hogyan is festett. Viszont Zachary oldaláról egyetlen egy kósza jelet sem észleltem. Talán semleges volt iránta?

– Kimegyek pisilni, majd találkozunk az asztalnál!

Csupán bólintottam és minden csepp önerőmet összekotorva végül odabotorkáltam hozzájuk. Zachary szemei menten rám pattantak. Tisztán látszott, hogy már ő sem volt józan.

– Kimegyek cigizni, valaki csatlakozik? – meglóbálta a markában szorongatott dobozt. Előre sejtettem, hogy rohadtul szar ötlet lesz igent mondanom, mégsem bírtam magamnak megálljt parancsolni. Kurva tequila.

– Megkeresem Mollyt, aztán csatlakozunk! – sietett válasszal Elliott és egy hirtelen mozdulattal fordult meg a tengelye körül. Menten elveszett a tömegben, egyedül hagyva engem vele.

Követtem, egyetlen egy további szót sem szólva. Kiérve a dohos bárból, mintha egy kalapáccsal vágtak volna kupán. Az utolsó csepp alkohol is semmivé porladt.

– Kérsz?

Csak bólintottam és elfogadtam a felém nyújtott szálat, az ajkaim közé csippentettem és végig a szemeibe meredve vártam, hogy felgyulladjon a láng és megperzselje a cigaretta végét. A nikotin megtöltötte a tüdőmet. Gyűlöltem a cigit, utáltam a keserű füstöt, ami annyira mohón marta szét a torkomat. De kellett. Kurvára kellett valami, ami lekötötte az elmémet, mert Zachary jelenléte túlságosan soknak tűnt.

– Mióta dohányzol? – törtem meg végül a csendnek kevéssé nevezhető valamit kettőnk között.

– Négy éve kaptam rá úgy igazán, addig egy-két buliban elszívtam egy-egy szálat és kész. Aztán ráffügtem.

– Nem próbáltad meg lerakni?

– Eszembe se jutott – vonta meg a vállát egy keserű mosollyal. Lepöccintette a szál végéről a parazsat és a felhős égre nézve, összébb húzta magán a pulóverjét.

– Sosem voltam valami cigis.

– Akkor miért szívod?

– Néha jólesik, de tényleg csak ritkán. Nem szeretem ezeket a káros dolgokat – pöccintettem le ezúttal én a parazsat.

– Jase Stagger nem szereti a káros dolgokat? – nevette el magát és most először igazán valóságosnak tűnt. Egyszerűen összeráncolta az orrát és kissé megemelte az állát. – Nem ezt hallottam rólad.

– Lehet rólam hallani valamit?

– Ezt-azt – vonta meg a vállát és az arcán alig látható rózsás pír ütött otthont. – Nem túl szép dolgokat.

– Képzelem – fújtam ki a füstöt és megvillantottam azt a jólismert vigyort. A fiú csak legyintett egyet és eltaposva a csikket a zsebeibe mélyesztette a tenyerét.

Viszonylag enyhe volt az éjszaka, a korábbi heteket jellemző fagyos szél tovaszállt, maga mögött felejtve egy kissé párás, fullasztó ködöt. Ezért sem értettem, hogyan borzonghatott meg abban a vastag, szőrös pulcsiban. Hogyan fázhatott a nap minden egyes kibaszott másodpercében? Még akkor is mikor egy agyonfűtött bár közepén kuksolt.

Rám nézett, hosszú pillák árnyékában pihenő szemei kíváncsian mérték fel az arcomat. Tett egy óvatos lépést felém, és mire észbekaphattam volna azok a meglehetősen hosszú ujjak elmerültek a hajamban. Megtántorodva figyeltem az arcát, viszont alig egy pillanatot követően olyan távol állt tőlem, mintha az előző másodpercek meg sem történtek volna.

– Folyton az arcodba hullottak – rázta meg a fejét egy apró mosollyal. – Jobb nem?

Őszintén észre se vettem, hogy egy halom haj takarta el előlem az éjszakai utca látképét, viszont a fiú közelsége egy apró kis lángcsóvát keltett bennem életre, mélyen a bordáim között. Szándékosan nem vettem róla tudomást. Kizártam a gondolataim közül és egy tétova bólintást követően a zsebeimbe tűrtem az ujjaimat. Kibaszottul az hiányzott volna, hogy Zachary észrevegye mennyire reszkettek az ujjaim.

Feszélyezett csend telepedett le körénk. Mégis mit kellene tennem? Nem ismertem magamra. Jase Stagger minden faszom pillanatban tudta, hogy mit kellett mondani, most viszont nem maradt más az agyam helyén, mint egy ködös maszlag.

– Na itt vagytok! – Sarah hangja szilánkosra törte a kettőnk közt feszülő csendet. Egy mosollyal bújt a karjaim közé. – Titeket kerestünk, azt hittük már visszamentetek az asztalhoz. Molly kicsit túl lőtt a célon – húzta el a száját és felemelve rám a szemeit egy apró csókot hintett az ajkaimra.

Vetett egy apró bukfencet a gyomrom. Ujjaimmal kitűrtem a szemei előtt bujkáló fürtöket, és megpillantottam az alatta húzódó kerek arcot. Képtelen voltam megállítani az arcomon szétterülő mosolyomat.

– Haza kell kísérnem, szóval a mai estét sajnos halasztanunk kell – súgta épp olyan hangerőt megütve, hogy csakis én hallhassam meg a szavait. – De majd felhívlak holnap!

– Ne kísérjelek el titeket?

– Nem kell, Elliott gáláns módon már felajánlotta a szolgálatait!

– Biztosan? – tűrtem el kusza tincset az arcából. Megforgatta a szemeit, de azért közelebb araszolt hozzám és az arcát a kabátomba fúrva nevette el magát.

– Biztosan – súgta egy cinkos mosollyal majd egy újabb csókot csenve tőlem, hirtelen Zachary-ra emelte a szemeit. Mintha eddig észre se vette volna a tőlünk kissé távolabb kuporgó fiút. – Kísérd őt haza!

– Mi van?

– Jól hallottad. Kísérd haza Zachary-t.

Szerettem volna nemet mondani, mert kurvára nem tűnt jó ötletnek a terve, de magyarázat híján mégis csak bólintottam. Viszont a nem tetsző grimaszt még a megrovó tekintete se tudta volna levakarni rólam. Kettesben Zachary Yaseennel? Egy másodperc erejéig sem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy ez akár jól is elsülhet kettőnk között. Nem sokkal ezek után Elliott és Sarah kettőse kibotorkált a még mindig basszustól zengő bárból és két kézzel támogatták az imbolygó Mollyt.

– Te nem mész? – emelte végül rám azokat a fényes szemeit Zachary.

– Haza kísérlek.

A fiú megtorpant a lépteiben. Összébb húzta magán a kabátját, míg szemöldöke egészen a homlokáig felpattant.

– Egyáltalán nincs erre szükség – rázta meg hevesen a fejét és már meg is indult a bicikli tárolók felé.

Talán abban bízhatott, hogy sietős mozdulataival majd lerázhat magáról, de egy egyszerű lesajnáló grimasszal figyeltem a próbálkozásait.

– Haza kísérlek – jelentettem ki újból.

– Mégis miért kísérnél haza? Én biciklivel jöttem, te pedig... – hevesen gesztikulálva mutatott a mellettem szobrozó semmire, amivel akaratlanul csalt egy mosolyt az arcomra. Idióta. – Menj haza, már későre jár.

– Szeretnélek haza kísérni.

Tettem felé egy lépést, mire a fiú markából egészen egyszerűen kihullott az addig szorongatott kulcscsomó. Egy hangos csattanással terült el a betonon. Többen is felénk kapták a tekintetüket, de ekkora már egy heves eltökéltség vett uralma alá. Felkaptam a kulcsokat és belenézve azokba az igéző szemekbe, már nem csak azért szerettem volna hazakísérni mert Sarah erre kért, hanem azért, mert vele akartam lenni.

Kurvára szar volt ez így, tudtam, hogy nem szabadott volna ezt éreznem, de az este folyamán végre egyedül maradtam vele. Már senki előtt nem kellett fenntartanom egyetlen egy képet magamról, az lehettem, akivé csak válni akartam. Bármit is jelentett ez.

Mintha ugyanez a gondolatmenet benne is lejátszódott volna, hiszen a tartása már nem tűnt annyira távolságtartónak, és itt ezen a retkes utcán, amit talán túlságosan is megtöltött a cigaretta füstje, a fiú megejtett egy olyan igazi mosolyt.

– Nem hagysz békén addig, amíg bele nem egyezek, ugye?

– Kiismertél – nevettem el magamat és a táskájába pottyantottam a kulcsokat. – Na és merre?

– Hogyan fogsz hazajutni? – vette figyelmen kívül a kérdésemet.

Megvontam a vállamat, mert őszintén fogalmam sem volt róla, hogy miképp fogok hazavánszorogni, de ebben a pillanatban valahogy nem tűnt relevánsnak ez a kérdés. A hideg éjszakai levegő valamelyest tisztára mosta a gondolataimat ez mégsem bírt foglalkoztatni.

– Camden messze van Hackney-től, tényleg nincs szükség erre az egészre.

– Hívok egy Ubert, nyugi – nevettem el magamat.

Zachary az ajkaiba harapva sütötte le a szemeit és kissé megszaporázta a lépteit. Végszóra pedig egy hűs, éjszakai szél vágtatott keresztül az utcán. Az elvétve elhelyezkedő fák sisteregve húzódtak meg a hiányos lombkoronájuk mögött. Megannyi barna levél zúdult ránk, egyenesen megcélozva Zachary szénfekete fürtjeit. A fiú prüszkölve rázta meg a fejét, mire a falevél leszánkázott a nyakán, és belegabalyodott vastag sáljának hosszú rojtjaiba. Fél kézzel a kormányt tartotta, míg a másikkal megpróbálta kisöpörni a hajában és a ruháján megtelepedő leveleket.

Annyira más volt.

És ezt a másságot képtelen lettem volna szavakba önteni. Egyszerűen ott folyt az ereiben, a sejtjeiben élősködött és ha akartam volna se bírtam volna leszakítani ezt róla, mert benne lélegzett. Egyik se létezett a másik nélkül. Egy kibaszott szimbiózis.

Alig egy percnyi szenvedést követően viszont az az egyetlen száradt falevél továbbra is a sáljába ragadt és én képtelen voltam megálljt parancsolni a tagjaimnak. Egy egészen egyszerű mozdulattal vetettem rá magamat és elmorzsoltam a markomban. Megsemmisítettem.

Zachary szemei egy villanás alatt az arcomra ugrottak, a szája alig láthatóan elnyílt és úgy tűnt mintha kissé össze is húzta volna a vállait. Félelem tükröződött az arcáról. Mégis mitől félhetett ennyire? A zsigereiben volt a rettegés.

– Zavart – vontam meg a vállamat és egy lépéssel máris egy méteresre növeltem a kettőnk közt feszülő távolságot, amely azonnal megtöltődött egy feszélyezett csenddel. Idegesen kapargattam a körmeimmel a bőrömet és a lehető legnagyobb figyelemmel követtem a cipőm alatt húzódó járdát. Meglepő módon szürke volt.

– Mesélj valamit magadról – törte meg végül a csendet. Apró darabokban hullott a betonra és én egy pillanat erejéig fel sem fogtam a szavait, annyira meglepett a hangja. Mély volt. Rettentően mély, mégis selymes. Egyáltalán normális, hogy a hangját elemeztem?

– Mire vagy kíváncsi?

– Nem tudom, csak úgy... - elharapta az utolsó szót és meglehetősen sokáig figyelte a kormányt szorongató ujjait, amiket megszokottan elrejtett pulóverjének hosszú ujjában. Egy egészen rövid időre a bársonyos csillogású nadrágra esett a tekintetem, de menten visszaszorítottam a fiú arcára. –, rád?

– Gazdaság és menedzsment szakra járok, fogalmam sincs mihez fogok vele kezdeni. Szeretek sportolni – zenélni tettem hozzá elnyelve a számba szökő szavakat. ­­–, haverokkal lógni és kábé ennyi.

Bólintott majd elnézett az úton.

– És a gitár?

Hát persze, hogy rákérdezett. Elhúztam a számat és szándékosan meredtem az előttünk hullámzó sötétségre, amit csak egészen gyengéden törtek meg az éjszakai fények. Mindenre szerettem volna gondolni csak a kérdésére nem. Tisztán emlékeztem rá, hogyan sétált bele az életemben a fiú, és azzal is tisztában voltam, hogy erre ő mindenképpen emlékezni fog. Mert vérbeli megfigyelő volt, ezt már csak arról is lehetett sejteni, ahogy a szemeivel körbekémlelte a körülöttünk húzódó viszonylag csendes utcát.

– Csak egy béna hobbi – vontam meg a vállamat, míg az ujjaimmal összecsippentettem az alsó ajkamat. Zavartan köhintettem, mire Zachary egy elnéző mosollyal rázta meg a fejét. Mintha nem is egy 22 éves férfira nézett volna, hanem egy óvodás kisfiúra.

– Szépen játszottál, semmi értelme tagadnod. Nincs ebben semmi szégyellni való.

– Nem szégyellem, csak nem annyira meghatározó az életemben, hogy szóvá tegyem – vágtam rá, de a fiú tekintetétől menten elszállt minden magabiztosságom. – Ne nézz így rám!

– Én szeretek rajzolni és táncolni, olykor verseket is írok, imádok romantikus regényeket olvasni és emellett odáig vagyok a klasszikus prózáért is. Látod? Egyáltalán nem férfias tevékenységek, sőt. – Nevetve rázta meg a fejét, mintha őt is meglepte volna, hogy mindezt annyira, de annyira kevesen lettek volna képesek bevallani. – Szeretem a divatot is, de leginkább túrkálókban vásárlok.

– Sarah is imádja a túrkálókat.

– Tudom – nevette el magát. – Már sokszor összefutottunk, imádom a stílusát, annyira egyedi.

– Ez kölcsönös.

– Igen? – meredt rám hitetlenül és egy egészen széles mosoly játszadozott az ajkain. Annyira őszintének tűnt, hogy meg is feledkeztem az összes mögöttem csörtető démonról és árnyékról. Csak őt figyeltem. Azt, hogy hogyan csillantak meg a lomha fények alatt a szemei, amelyek talán még aranyosabbnak tűntek, mint bármikor máskor. Az arcát ugyan fedte egy néhánynapos borosta, de még ez is annyira irigylésre méltóan jól állt neki, hogy azt már büntetni kellett volna.

Kibaszottul nem tűnt valóságosnak. Mintha nem is erről a földről származott volna. Minden egyes sejtjében elütött mindattól, amit eddig az életben tapasztaltam és ez rohadtul kizökkentett abból az állapotból, ami eddig én voltam. Ez pedig megzavarta az érzékszerveimet.

A susogó szél egy újabb kört rótt le körülöttünk és a sistergő levelek egy újabb zuhanyt szórtak ránk, elterelve a figyelmemet a mellkasomban bugyogó katyvaszról. Őszintén jól esett beleszippantani a hűs levegőbe, és ez a léghullám képes volt kisöpörni belőlem a kételyeket. Megüresedtem ugyan, de nem feszített ez a megfoghatatlan érzés. Kurvára kikészültem tőle.

– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de szereted? Mármint be kell vallanom, hogy jó érzés rátok nézni, mert annyira szépek vagytok együtt, és néha csak késztetést érzek arra, hogy lefesselek benneteket, mert annyira őszinte és hiteles minden érzelem ami kiül az arcotokra! – hadarta el egy szuszra és a mondandója végére már meg is feledkeztem arról az egészen egyszerű kérdésről, amit csak úgy az arcomba nyomott.

– Azt hiszem szeretem.

– Igen?

Felnéztem rá. Zachary szemei ezúttal nem menekültek el előlem, sőt beleolvadtak az enyémekbe, és úgy éreztem, hogy ez a két arany színű gömb egyenesen a lelkemig lelátott. Attól féltem, hogy kiolvassa belőlem a gondolataimat. Köztük azt is, hogy mennyire szépnek gondoltam őt, hogy mennyire, de meg akartam érinteni a bőrét, hogy csak egy pillanatra is, de bizonyosságot nyerjek arról, hogy olyan selymes volt, mint amilyennek tűnt. Tudtam, hogy kurvára rossz irányba terelődtek a gondolataim, és tudtam, hogy ez így kurvára nem mehet tovább, de nem bírtam megálljt parancsolni magamnak. Nem akkor mikor kibaszottul részeg voltam. Vagyis nem, nem voltam részeg, tipikusan abban a fázisban voltam, mikor a fáradtság már emésztgette a tagjaimat és minden annyira lassúnak és homályosnak tűnt körülöttem. Egyedül egy csillag ragyogott az égen és az Zachary Kibaszott Yaseen volt.

Faszomba már Jase!

– Nem igazán voltam még szerelmes, szóval kicsit korai lenne ezt így kijelentenem, de szerintem szeretni fogom – ismertem be halkan elterelve a gondolataimat a fiú porcelánnak tetsző bőréről.

– Én sem voltam, ami elég gázos arra nézve, hogy már huszonhárom éves vagyok, és éppen az utolsó évemet végzem az egyetemen – nevette el magát átlendítve a lábát a biciklijén így elhelyezve magát az ülésen ezúttal a lábaival lökte el magát a betontól. – Nem pattansz fel? Gyorsabban odaérünk. Talán még haza is tudlak dobni.

– Én akartalak hazakísérni.

– Ne kéresd magadat, látom, hogy kimerültél – meredt rám hitetlenül és akaratlanul kellett igazat adnom neki.

Hackney kibaszott messze volt innen és az éjszakai levegő egyre hűvösödött. Viszont korántsem tűnt jó ötletnek az, hogy mögé üljek.

– Tekerek én, te pedig ülj a csomagtartóra, mert alattam összeroppan.

Zachary mintha csak kételkedett volna a szavaimban végigfutatta rajtam a szemeit, talán egy csöppet elidőzött a számon, hiszen kissé zavartan megrázva a fejét mormogott magában valamit, de el kellett ismernie, hogy igazam volt. Messze magasabb voltam nála, és súlyban is különböztünk, hiszen míg rajtam volt némi izomtömeg, a fiú olyan vékony volt, mint egy nádszál.

A napsárga bicikli megnyekkent a súlyunk alatt, mégis hűen indult meg mikor egy könnyed mozdulattal lenyomtam a pedált. Talán nem is az volt a megerőltető, hogy hazáig kellett tekernem, hanem az, hogyan fonódott a derekam köré a fiú vékony karja. éreztem, hogy az arcát a hátamra fektette és akaratlanul szippantottam a levegőbe, csakhogy megérezhessem azt a hűs, mentolos illatot.

Kibaszott mélyen voltam. De annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam magamnak gátat szabni. Nem foglalkoztam többet a bennem viaskodó ellenérvekkel, egyszerűen élveztem a fiú gyengéd érintését és azt hogyan is hatott a teste az enyém mellett és egyszer sem próbáltam meg értelmet adni az érzéseimnek. Mert részeg voltam, kurva fáradt és éjszaka volt. És köztudott, hogy éjszaka sokszor gondol az ember faszságokra.

Mert ez egy orbitális faszság volt. Erre nem volt más magyarázat, mégis mikor megtorpantunk a házunk előtt a csendben ázó éjszakában, nem akartam, hogy vége szakadjon ennek az egésznek. Talán Zachary is így érezhetett. Hiszen arcát belefúrta a hátamba és egészen kicsivel szorosabban fonta körém a karjait. Mélyen magába szívta az éjszakai levegőt és végül eleresztett, utat engedve arra, hogy lekászálódhassak a bicikliről.

Ártatlannak tetszett a homályban. Szemhéja kissé megereszkedett a fáradtságtól, és hosszú pillái méretes árnyékot vetetettek a szemeire. Halványan eltátotta a száját és egy apró ásítást megejtve a helyemre csusszant. A homloka kusza fürtöktől volt terhes és annyira gyengéd képet mutatott, hogy legszívesebben behurcoltam volna a házunkba, mert veszélyes lett volna az éjszakai utcán felejteni. De akkor az eszembe jutott, hogy Zachary idősebb volt nálam. Hogy semmi közöm nem volt a fiúhoz.

Viszont egyikünk sem mozdult, engedtük, hogy a sötét éjszaka egy fekete köpönyeget borítson ránk, elvesztünk a környezet szeme elől. Zachary végül megköszörülte a torkát.

– Jó éjszakát, Stagger.

Elnevettem magamat és kihátráltam az útjából.

– Jó éjszakát, Zachary. 

sziaasztook!

nos, nos, nos! beindultak talán a dolgok? 

nagyon-nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket ez a kis röpke rész! és ha igen nagyon hálás lennék néhány véleményre (lehet negatív vagy pozitív) ami jól esik nektek! mert ezekben az egyhangú napokban rettentően sokat jelentenek ezek a szavak!

szeretlek titeket és köszönöm a támogatást! 

🦋vigyázzatok magatokra!🦋

puszilok mindenkit (és egy virtuális ölelésben részesítek mindenkit) 

all the love as always,

kyra