JASE

Felnéztem rá. Tudtam, hogy nem láthatott, el voltam rejtve előle, mégis vonzott a gondolat, hogy bármelyik pillanatban rám eshetett volna a tekintete. Eközben nekem tökéletes rálátásom nyílt a férfivá érett fiúra. Ha nem gondoltam volna lehetetlenségnek, még abban is biztos lettem volna, hogy a torkomban már az első pillanattól kezdve felköltözött egy makacs gombóc. Amit talán már kilenc éve nem éreztem.

Vajon tényleg ő lett volna ez? Nem csak egy újabb elcseszett álom az éjszaka közepén? Vagy egy forró napon magam elé képzelt délibáb? Tényleg ez lett volna ő?

Néha eljátszottam a gondolattal, hogy mégis mivé válhatott. Hogyan nézhetett ki, hogy vajon még mindig annyira fényesen ragyogtak-e a szemei, vagy már kihunyt belőle az a fiatal kori forróság? Szerettem rá gondolni, az érzésre, ami egykoron annyira maga köré tekert, hogy csak évekkel később tudtam kiszabadulni a fogságából. Aztán mégis itt álltam, csupán néhány méterre tőle, mélyen a zsebeimbe rejtve a reszkető tenyereimet és minden ellenvetésem ellenére, imádkoztam azért, hogy pillantson meg. Csakhogy megbizonyosodhassak róla, hogy valóban ő volt az és nem csak egy delírium.

De ő egyszer sem nézett felém, mintha csak érezte volna, hogy ott voltam. Egy fáradt sóhajjal nevettem el magamat, mert valóban nevetséges volt a szituáció.

Már mindketten felnőttek voltunk. A múlt már elmúlt, nem sírhattam vissza a csókjait az érintéseit, amelyek még ennyi év elteltével is a gondolataim mélyén hánykolódtak. Nem tudtam róla semmit, nem tudtam volt-e családja, megházasodott-e, születtek-e gyermekei, vagy talán örökbefogadott? Semmim sem volt róla, csak néhány elhasználódott, kopottas emlék a kabátom zsebében.

Egy sóhajjal futtattam végig az ujjaimat a fürtjeimen és mikor befejezte a szövegét egy halvány tapsot követően szétszéledtek a teremben a vendégek. Néhányan megindultak a pódium felé, csakhogy elcsíphessék egy szóra, gratuláljanak a festményekért, a hírnévért. Szerettem volna én is közéjük csapódni, a tudtára adni, hogy mennyire büszke voltam rá, mégsem mozdultam meg. Egyszerűen csak mélyebbre húztam a fejemen a sapkámat és elindultam a szűk teremben. A falakat körbeölelték a festmények. Az egyik sarokban vibráltak a színek, míg a másikban viszont csupán néhány sötét ecsetvonás maradt a vásznon.

Mindig is szerettem a művészetét, a szemét, azokat a kusza, botor vonásokat, amikkel felkent néhány alakot a vászonra, ahogy egyetlen gondolattal életet tudott lehelni az élettelenbe. És ez csak tovább forrott az évek során. Egy apró mosollyal torpantam meg egy egészen kicsiny festmény mellett. El volt rejtve a széles vásznak között, engem mégis megragadott.

Persze, hogy felismertem. Két zöld szempár volt rajta, minden mást egyszerű, tintafekete festékkel vont be. Nem volt csicsás, nem kellett belelátni semmit, hiszen egyenesen üvöltötte, hogy mit is ábrázolt. Egyszerű volt, nem túl komplikált, pontosan olyan, mint én. Két síró, zöld szempár. Tehát így emlékezett volna rám? Egy érzelmi romhalmazként?

Egy mosollyal ráztam meg a fejemet és már léptem volna tovább mikor valamilyen elvetemült ok folytán mégis felnéztem. Azt hiszem minden egyes csepp levegő a torkomon akadt. Az az elcseszett gombóc magába itta az összes feltörekvő szót és még pislantani se mertem. Mert Zachary ott állt csupán két lépésnyire tőlem, elnyíló arany szemekkel. Talán már nem voltak annyira fényesek, és megült egy két szarkaláb a szemei környékén, mégsem bírtam volna letagadni, hogy ez a valaki igenis ő volt. Zachary Yaseen, a saját nevetségesen hosszú szempilláival, dús ajkaival és a homokszínű bőrével.

Egyikünk sem szólalt meg. A pillanatok összemosódtak és addigra már nem csak a tenyerem, hanem az egész testem szó szerint reszketett. Üvöltött a bensőm, egymás után hányta a gyomrom a bukfenceket és végig a fülembe ordította, hogy mégis miért kellett megjelennem ezen az idióta kiállításon, de közben nem bírtam elsiklani a tény felett, hogy talán kilenc éve sóvárogtam azért, hogy csak egy újabb pillanatra elveszhessek a tekintetében.

Kilenc évvel ezelőtt ugyanolyan hirtelen surrant ki az életemből, mint amilyen hirtelen benne találtam őt. Egyetlen egy szót sem szólt, nem hagyott üzenetet, hiszen még az ajkaimon éreztem az ízét! Aztán huss minden kicsordult az ujjaim közül és csak azon kaptam magamat, hogy nem markoltak rá másra az ujjaim, mint a hűs levegőre. Zachary-nak nyoma veszett. Hagytam neki egy kis időt, ám hetek elteltével már nem bírtam ellenállni a kísértésnek felkerestem a lakásukat.

Mintha a fiú sosem létezett volna. Az apró lakás egy idegen arcot tartogatott magában és mikor rákérdeztem mégis hova tűntek az előző lakosok a fiatal fiú egyszerűen csak annyit kent az arcomba, hogy elköltöztek. Egyetlen egy szó elegendő volt ahhoz, hogy az addig gondosan kirakosgatott falak végleg összeomoljanak. Olyan érzésem volt, mintha a szívem belefulladt volna abba a végtelen mennyiségű fájdalomba. Egyedül éreztem magamat, mintha az egész kicseszett világban kipusztult volna minden egyes élőlény. Kicsúszott a talpam alól a föld és mire hazaértem már magamra se ismertem. Nem az a Jase nézett vissza rám, aki aznap reggel elhagyta a lakást és mikor belevetettem magamat az ágyamba a huzatomon még mindig éreztem az átkozott illatát és ha addig nem, akkora már ömlöttek belőlem a könnyek.

Aznap Zachary elárult engem, gyáván elmenekült a felelősség elől, hogy a szemeimbe üvöltse azt, hogy végleg ott fog hagyni, hogy a költözése már nem csak egy távoli rémálom lesz, hanem a kibaszott valóság. De ő megfutamodott és még annyira se becsült meg, hogy tudassa velem az időpontot, amikor elköltözött. Egyszerűen kiszökött az ujjaim közül és megszakított minden kapcsolatot.

De nem is akartam érte nyúlni.

Csalódott voltam, sírt a szemem, fájt a szívem. Addig azt se tudtam, hogy az embernek egyáltalán valóban fájhatott valami ennyire kegyetlenül. Hiszen mintha egy láthatatlan marok ropogtatta volna a csontjaimat, két ujja között ripityára szaggatva a szívemet. Szerettem volna akkor a csuklójába kapni, a bőrébe itatni a könnyeimet és az ajkaira súgni azt, hogy maradjon ott velem. De még csak esélyt se adott rá, hogy meggyőzhessem.

Ahogy most belevesztem Zachary szemeibe úgy tűnt, mintha ugyanazt az utat kaptattuk végig, csak két külön szemszögből. Kilenc kibaszott évvel később pedig már abban reménykedtem, hogy az összes érzésem, amit iránta tápláltam kisszikkadt. Rimánkodtam azért, hogy ne érezzem azt a zsibbasztó részegséget, ami anno minden egyes alkalommal megkörnyékezett mikor megcsókolt, vagy egyszerűen csak a közvetlen közelembe merészkedett. Talán ezért nem jött össze egyetlen kibaszott kapcsolatom se? Mert még ennyi idő elteltével is szánalmasan a róla eltemetett emlékeimhez hasonlítgattam minden egyes érzelmemet, amit más közelébe tapasztaltam.

Már rá se ismertem.

– Jase?

Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam összeszedni magamat, hogy legalább ne legyen az összes kibaszott érzelmem az arcomra festve, de talán késő volt, hiszen a férfi egy elkeseredett sóhajjal túrt bele a fürtjeibe. Ő lett volna valóban? Az az édes fiú, akit akkor annyira megszerettem?

Megkeserítettek az emlékek, én már nem az a Jase voltam és ahogy elnéztem őt ő se volt az a Zachary, aki ott hagyott engem. Kopottas, érett és kissé cserzett másolata.

– Mit keresel itt? – tette hozzá, mikor a körülöttünk pattogó csend túlságosan is elhúzódott.

– Nem egyértelmű?

Zachary szitkozódva fordult el tőlem és nem voltam benne biztos, hogy az arcát szerette volna eltakarni előlem, vagy csak végre felfigyelt az ő érte harsogó hangra.

– Zee! Szent ég! Ez csodálatos lett, miért nem mondtad, hogy már ennyi mindent összeszedtél? – nevette el magát egy fiatal nő, aki azonnal Zachary dereka köré tekerte a karjait és a férfi feszült nyakába fúrta az arcát.

Fel se figyeltem a mellkasom mélyén felszisszenő hangra.

– Charlotte most...

– Gyere, ünnepeljük meg! – búgta a fülébe.

– Charlotte ez itt Jase! – hevesen bökött felém mire az addig körülötte tekergő nő kék szemei végre felmértek maguknak. Menten eleresztette a férfit és kissé pirulva szegezte a földre a szemeit. – Jase, ő itt Charlotte – a barátnőm, de Zachary nem tette hozzá, sőt egyenesen egy lépést hátrált a nőtől, viszont továbbra se mert rám nézni. – Jase egy régi... egy régi barát.

A nő szemei felmértek maguknak és egy szerény mosollyal fogadta el a felé nyújtott markomat.

– Nem csodálatos ez a kiállítás? – kapott menten a szó után, a füle mögé tűrte az egyik arca előtt ólálkodó szőke tincset.

– De – szólaltam meg kifulladva.

– Nem is zavarlak titeket, majd később akkor?

Zachary csak bólintott, mire a nő a homlokán felejtett egy csókot és egy utolsó meleg pillantást követően ott is hagyott minket a mellett az ominózus festmény mellett.

– Nem akartam zavarni, csak körbe nézek és már itt se leszek – szólaltam meg végül, mikor már nekem is feltűnt a kettőnk között feszülő szurkos csend. – Ha... ha már így összefutottunk, csak – elnyeltem a szavakat, mert túlságosan éles volt a tekintete. Mintha észbe kapott volna, hiszen azonnal lesütötte őket és a tarkójához kapva kezdte tépkedni azokat a tinta fekete fürtöket. –, csak gratulálni szerettem volna. Tényleg frankó lett ez az egész kiállítás.

– Frankó?

Egy fáradt nevetés tört csak elő belőlem, ami még az ajkaira is felvarázsolt egy félénk mosolyt.

– Frankó.

– Köszönöm – súgta halkan. – Figyelj...

– Ne! – vágtam rá azonnal mire a másik szemei egyenesen elnyíltak. – Nem kell, már megyek is, tényleg nem akartam itt semmi szart keverni...

– Jase –

– Nem! Örültem ennek a rövidke kis találkozónak, de most már igazán mennem kell!

Elfordultam tőle, de a fiú hideg ujjai egyenesen a csuklómba martak. Görcsösen rántottam el tőle a tenyeremet és a mellkasomhoz szorítva hunytam le a szemeimet. Mert kurva sok volt. Az érintése, a szemei a bőrömön, a közelsége, az illata, hirtelen minden túlságosan éles lett előttem. És vele együtt az az elviselhetetlen fájdalom is, amiben akkor ott, kilenc évvel ezelőtt ott hagyott.

– Kérlek ne!

– Jase ne csináld ezt! – könyörögte halkan.

– Csak engedj elmenni, oké? Faszság volt egyáltalán idejönnöm...

– Nem, nem! Jase kérlek maradj! – kapott a markom után, de ugyanúgy, mint az előbb egyenesen elmartam magamat tőle. – Jase, te jó ég, te sírsz?

Kibaszott kurva életbe!

Mert azoknak a genyó érzelmeknek most is elő kellett furakodniuk és mire észbe kaphattam volna már az arcomon éreztem azokat az átkozott könnyeket. Lehetett volna ennél szánalmasabb a helyzetem? Előtte sírtam, pedig megfogadtam, hogyha valaha is összefutok vele az életbe nem kap mást csak hideg gyűlöletet, de akkora már túlságosan sokáig kellett a közelében lennem. Túlfutottak az érzelmeim az eléjük kiszabott gáton.

– Jase!

– Ne, ne! Minden rendben! – dühösen töröltem ki őket a helyükről és megfogadtam a kurva istenségek előtt, hogy soha a büdös életbe nem fogok többet sírni! Hiszen huszonkilenc éves voltam az isten szerelmére! Egy mély lélegzetvételt követően még egy mosolyt is kierőszakoltam magamból, de az összes kibaszott izmom sírt. – Minden rendben.

– Ne haragudj rám, Jase. Kérlek ne...

– Hadd menjek el, rendben? Mindkettőnknek jobb lesz így.

– Kérlek...

Te sem hallgattál az én kérlelő szavaimra. Ezzel a gondolattal fordultam meg a tengelyem körül és minden cseppnyi önerőmet összeszedve elindultam a kijárat felé. Már nem is volt kedvem megállítani a könnyeimet, mert annyira eszeveszetten fájt, hogy még kilenc elcseszett évet követően is ugyanúgy összeszorult a gyomrom a közelében. Nem tudtam, hogy lehetett így is szeretni. Amíg nem találkoztam vele, még a kibaszott szerelembe sem hittem és mégis azon a napon, mikor a fránya csengőt követően belevesztem a tekintetébe minden, amit addig hittem és tudtam a világról már nem tűnt relevánsnak. Mert ő lazán, erőfeszítés nélkül felkavarta az egész kurva életemet és még bocsánatot sem kért tőlem. Hogy aznap tönkre tett engem egy életre.

A fejemre húzva a sapkámat egyszerűen a zsebembe tűrtem az ökölbe szorított markomat. Reszkettek a végtagjaim és mikor végre kiértem a hűs késő nyári levegőre egyenesen megtöltöttem a tüdőmet ezzel a kipufogógáztól szennyes levegővel. Szükségem volt valami másra, ami elterelhette a figyelmemet róla.

– Jase várj meg!

Hitetlenül torpantam meg a léptemben, lassan szívtam magamba a hűs éjszakai levegőt és minden csepp erőmet összegyűjtve Zachary elkeseredett szemeibe meredtem.

Úgy tűnt, hogy egy újabb örökkévalóságig figyelte az arcomat, egyenesen láttam a tekintete előtt pörgő emlékképeket és mikor heves léptekkel megszüntette a kettőnk közt feszülő távolságot legszívesebben behúztam volna neki, hogy legalább egy egészen elenyésző részét megérezhesse annak a fájdalomnak, amit ő okozott bennem kilenc éve. Mégsem mozdultam, egyszerűen hagytam, hogy a férfi a karjaiba húzzon és egy reszketeg lélegzetvételt követően a nyakamba fúrja az arcát.

A bőrömön éreztem a forró leheletét, azt az eszeveszett szorítást a hátam közepén, a körmeit, amelyek egyenesen a bőrömbe vájták magukat. Ahogy teltek azok a végtelennek tűnő pillanatok végül bennem is eltört valami, talán megtelt a pohár, talán elszakadt az két cérna, ami még elkeseredetten próbálta a helyén tartani az érzelemim elé szabott gátat. Mert minden próbálkozásom kudarcba fulladt mikor engedtem a kísértésnek és hagytam, hogy a karjaim Zachary vékony dereka köré fonódjanak, hogy csak egy egészen kicsivel közelebb szoríthassam magamhoz.

Forró volt a teste, reszketeg a lélegzete és a hűs éjszakai fények alatt egészen belevesztünk az árnyékokba, senki se láthatott bennünket. Egy újabb elvesztegetett álom.

– Maradj még – súgta vékonyka hangon. A szorítása gyengült körülöttem, de esze ágában sem volt elereszteni, egy ernyedt test takart be. Talán tényleg csak álmodtam ezt az egészet.

– Zachary...

– Zee – búgta bele a bőrömbe, mintha csak egy imát itatott volna belém. – Zee.

A betűk égették a nyelvemet és mikor megszerettem volna ismételni azokat az átkozott hangokat a torkomban otthont ütő gombóc gondolkodás nélkül nyelte el azokat.

– El kell mennem.

– Csak egy kicsit maradj még!

– Nem jó ötlet ez.

– Csak hallgass meg akkor – az ujjai felkúsztak a bőrömön és ha észre is vette a karomat csipkéző lúdbőrt egyetlen egy szót sem szólt. – Kérlek, Jase.

Egy elkeseredett sóhajjal szakadtam el tőle. Amint kibukott a szorításomból úgy éreztem, hogy magával rántotta az addig minket körbeölelő forróságot is, mintha bennem egyetlen egy csepp se maradt volna.

– Vissza kell menned, ez a te kiállításod! – Megpróbáltam érvelni, csakhogy egy kis szusszanásnyi időt nyerhessek magamnak, viszont mindent beterített az illata, telt volt és édes, és mint régen most is ott motoszkált a távolban a dohány félreismerhetetlen szaga. Nem engedett gondolkodni, magával rántott és mire feleszmélhettem volna Zachary ujjai már az állam alatt bóklásztak. – Zachary...

– Megváltoztál – susogta halkan kisöpörve a szemeim előtt kókadozó hullámos fürtöt. Egy apró mosoly ügyeskedte fel magát az ajkaira.

– Kilenc év sok idő – sütöttem le a tekintetemet, de a fiú magára kényszerítette őket. Mintha csak tudta volna, hogy képtelen voltam betelni vele.

Megkeményedett ugyan, elvesztve azt az egykoron benne égő lágy lángot, viszont még mindig tartogatott magában valami egészen különlegeset, ami minden lélegző lény figyelmét magára irányította. Igazságtalan volt! Hiszen, hogy lehetett még ennyi idő elteltével is ugyanolyan lélegzetelállítóan szép? Egy gúnyos nevetést megejtve rántottam el magamat tőle és mélyen a zsebeimbe tuszkolva a markomat próbáltam összeszedni magamat.

– Nem kéne visszamenned? – billentettem a fejemet a kiállító terem irányába, de Zachary mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. Pislantás nélkül figyelt, minden vonásomat magába szippantotta, és az ujjai valahogy újból az arcomon találták magukat, körülírva a korábban könnyekkel körbejárt területet.

– Az most nem fontos.

A torkomon akadtak a szavak, a szívem egyenesen bordáimat verte, eszeveszett dübörgését pedig még mérföldekre is hallani lehetett volna. Talán ez varázsolta az arcára azt a kellemes, meleg mosolyt.

– Meghívlak egy kávéra, rendben? Kérlek maradj itt, szólnom kell, hogy elmentem.

– Zachary erre semmi szükség!

– De – szólalt meg halkan és egyetlen egy további szó nélkül hagyott a lassan fellobbanó lámpafények alatt.

Megtehettem volna, hogy ott hagyom. Zachary talán soha az életben nem lelt volna rám és viszonylag nyugodtan leélhettem volna az egész kibaszott életemet. Viszont minden logikos érvem a kukában landolt mikor megláttam a felém tartó férfit. Gyorsak voltak a léptei és amint kiszúrt magának egy megkönnyebbült sóhajjal torpant meg alig egyetlen egy lépésnyire előttem, csakhogy még az orromban érezhessem az illatát, mégse őrjítsen meg vele.

– Köszönöm – súgta halkan. Először még abban se voltam biztos, hogy valóban felém címezte a szavait, viszont amit engedtem, hogy felbaktassanak rajta a szemeim, megbizonyosodtam róla. – Gyere.

– Zachary, nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – találtam meg végül a hangomat és a férfi azon nyomban megtorpant a lépteiben.

– Elmehettél volna, itt hagyhattál volna, de nem tetted meg. Ez már nem elég bizonyíték, hogy te is hallani akarod?

– Mégis mit? – horkantottam fel dühösen. – Hogy mi a faszért hagytál ott?

– Jase! – sziszegte, de nem hagytam neki időt, mert akkora a fájdalom helyét már átvette a töménytelen düh.

– Mi van? Mert talán nincs kibaszottul igazam? Istenem azt se értem mi a faszért jöttem el ma egyáltalán! – dühösen túrtam bele a hajamba és elkeseredetten fordultam el tőle, mert kurvára sok volt. – Nem akarom hallani a hülye kifogásaidat, nem érdekel, hogy miért csináltad azt amit csináltál, mert kurvára megbántottál akkor! És soha, de sohasem fogok érte megbocsátani!

– Nem voltunk együtt!

– Mi van? – egyenesen megpördültem a tengelyem körül és mikor belenéztem azokba az arany szemekbe, mintha már nem is Zachary Yaseen állt volna előttem.

– Nem voltunk együtt Jase, nem lehetsz rám dühös, hogy magamat választottam! Tudtad, pontosan tudtad mennyire rosszul voltam akkor! El kellett mennem, hát nem érted? Meg kellett tennem ezt a lépést...

– Nem érted, ugye? Még ennyi kibaszott évet követően sem érted! – Hitetlenül nevettem el magamat. – Elengedtelek volna, Zachary. Sosem tartottalak volna ott, ha igazán el akartál volna menni, de az, de kibaszottul az, hogy egyetlen kurva szó nélkül ott hagytál, hogy lecserélted a telefonszámodat, hogy csak úgy kivágtál az életedből, na ez az, ami tönkretett! Mert hiszed vagy sem kurvára szerettelek, Zachary. És nem csak te voltál akkor szétmenve, de ez nem volt fontos, mi? Nem volt senkim, Zachary! Azt hittem legalább te ott leszel mellettem, hogy segíteni fogsz, hogy barátként is de végig mellettem leszel! Benned bíztam legjobban és te voltál az egyetlen, aki elárult. Nem látod? Kurvára tönkretettél.

– Jase – tehetetlenül hunyta le a szemeit és ezúttal nem én sírtam el magamat. A férfi könnyezve rázta meg a fejét. – Annyira sajnálom.

– Sajnáld is, mert kurvára tönkre tettél mindent.

– Ne haragudj rám – nyúlt volna értem, de dühösen rántottam el magamat tőle. – Jase, ne csináld ezt!

– Mit ne csináljak? – kiáltottam rá.

– Mert szerinted én nem szerettelek téged? – dühösen tárta fel a szemeit. – Nem akartam mást, csakhogy veled lehessek, ott akartam hagyni mindent, csakis miattad, mert szükségem volt rád, szerelmes voltam beléd az istenibe is! De én csak meg akartam menteni ammit, érted? Annyira erre koncentráltam, hogy megfeledkeztem arról, hogy mások is éreztek. Sosem bántottalak volna meg, Jase, sose szándékosan, de nem ment tovább. Nem tarthattam egy olyan helyen, ahol nem volt boldog és én képtelen lettem volna a szemeidbe nézni és ott hagyni! Annyira szerettelek, Jase! Annyira lehetetlenül szerettelek, hogy nem ment volna. – Könnyezve nevette el magát és meg se próbálta letörölni őket onnét, hagyta, hogy a sárgás lámpafények megcsillanjanak a tükör sima felszínen. – Ammi meghalt, hét éve lett öngyilkos. Azt hiszem rájött, hogy neki már nem tartogatott több örömöt ez a hely, nem is értem miért mondtam el ezt most! – rázta meg fáradtan a fejét.

– Sajnálom.

Zachary szemei felpattantak rám és egy szánalmas mosolyra húzta az ajkait.

– Miért jöttél el ma ide?

Egy ideig csak figyeltük egymást, én a pilláit számoltam, megpróbáltam elhúzni az időt, de egy idő után belevesztem a sűrű rengetegbe.

– Nem egyértelmű?

– Azt hittem gyűlölsz engem.

– Gyűlölhetlek úgy is, hogy közben látni akarlak.

– Ó Jase – egy lépéssel bukott a mellkasomra és akkora már nem maradt bennem elég erő ahhoz, hogy elszakadjak tőle. – Ne gyűlölj, kérlek, csak ne gyűlölj!

Ha valakinek ránk esett a pillantása talán nem is látott volna mást egy összebújt páron kívül, pedig a valóság nem rejtegetett mást, mint két megtört lelket, akik még annyi évet követően is egymásban szerettek volna nyugalomra lelni. Talán lehetett ez a sors? Vagy csak én kergettem volna annyira lehetetlenül végzetet, hogy végül mégis mellette kötöttem ki?

Óvatosan fúrtam az ujjaimat a tarkójánál hullámosodó fürtökbe. Puhák voltak, mint régen, selymesen cirógatták a bőrömet. Mélyen, valahol a gyomorom környékén pedig megjelent az az ismerős szorítás. Szerettem volna elmerülni az illatába, a nyakhajlatába fúrni az orromat, hogy végleg eláraszthasson az a telt, gazdag illat. Mert nem akartam elhinni, hogy a férfi, akit a karjaim között tartogattam valóban az a fiú lett volna, aki kilenc évvel ezelőtt összetörte a szívemet. De ha maradt is bennem harag, egyenletes lélegzetvételét hallgatva az is belemosódott a körénk fonódó éjszakába. Egyszerűen csalódott és szomorú voltam, talán egy részem képtelen lesz valaha is megbocsátani neki, mégis örömmel töltött el a tudat, hogy a karjaim között tudhattam őt.

– Nem gyűlöllek – súgtam bele egyenesen a bőrébe. Zachary azon az éjszakán talán először lazult el úgy igazán, és továbbra sem eresztve felemelte rám a szemeit.

– Ha megkérlek visszajönnél velem? – billentett a fejével a kiállító terem felé, és ki voltam én, hogy ellentmondhassak neki? – Kérlek?

– Biztos vagy benne?

Zachary szemei felragyogtak és még mélyebbre fúrva magát az ölelésembe egy halk, elégedett sóhajjal bólintott.

Követtem a lépteit, pedig a józan eszem éppen az ellenkezőjét üvöltötte, mégis mikor megcsapott a hűs, légkondival hűtött levegő és megéreztem Zachary érintését a tenyerem körül, már ő is elhallgatott. Mintha nem is a valóság lett volna, hanem egy egyszerű szánalmas álom a férfiról, aki még ennyi idő elteltével is vad vágtára késztette a szívemet.

Összekulcsolta az ujjainkat és egyszer sem eresztett el, talán ő benne is megült a félelem, hogy mind ez egy csettintéssel semmivé oszolhat, és mire felnyitjuk a szemeinket újból az a kopár, fehér plafon fogad minket. Egy hűs, üres ággyal.

Összeszorítottam az ajkaimat, de Zachary mintha csak megérezte volna a pillanatnyi bizonytalanságot, ami végigszánkázott rajtam, hiszen menten rám kapta a tekintetét. Egy bíztató mosollyal simított végig az arcomon és mind ez az egész este, képes volt elhitetni velem azt, hogy az a kilenc év meg sem történt valójában. Hogy igazából ott folytattuk az egész elcseszett kapcsolatunkat, ahol ott hagytuk. És valamilyen ok folytán nem bántott a tudat, egyszerűen elmerültem azokba a semmit mondó érintésekbe és az elmormogott szavakban. Eljátszottam a gondolattal és talán kötöttünk egy néma szerződést arról, hogy a mai éjszaka nem a valóságról, hanem az álmokról szólt.

Ezért sem rántottam el magamat tőle, ezért sem emlékeztem vissza a tele sírt éjszakákra, hanem csak figyeltem azt a ragyogó férfit magam mellett, aki kedélyesen merült el a semmit mondó párbeszédekben és nevetett fel a megfelelő helyeken. Végig a tenyeremet szorongatta, a teste mellett tartva, akár az árnyéka úgy követtem egész éjszaka.

És mikor az utolsó vendég is elhagyta a hűs termet Zachary rászorított a tenyeremre és magához láncolva engedte, hogy a szabad keze felkússzon a karomon, hogy végül megtelepedjen az állam csúcsánál. Egy rejtélyes mosoly bujkált az ajkain.

– Köszönöm – szólalt meg végül egy túlságosan hosszúra nyúlt csendet követően, meglepően mégsem volt feszélyezett. Sőt szívesen hagytam volna, hogy egészen egyszerűen körbetekerjen minket.

– Zachary? – hirtelen eresztett el a mögöttünk felharsanó hangra. Kíváncsian pislantottam a férfira. – Zárnánk, van még valami, amit el akarsz intézni, vagy mára végeztünk?

– Nem, ez így tökéletes. Köszönöm, Josh – mosolyodott el és megindulva a férfi felé egyszerűen a dereka köré fonta a karjait és magához vonta. – Nélküled nem ment volna!

A férfi megveregette a vállát majd egy utolsó pillantást vetve rám súgott valamit Zachary fülébe, de a hangok belevesztek a visszhangzó üres terembe.

Nem értettem, hogy mit kerestem még mellette. Ott kellett volna hagynom, visszatérnem az üres lakásomba, talán lehúzni egy felest, elfelejteni ezt az egész éjszakát és folytatni ott, ahol ma délután abbahagytam. Vissza kellett térnem abba az életbe, amiben Zachary-nak nem volt helye. Mégsem mozdultam el tőle, engedtem, hogy újból összekulcsolja a kezeinket és kivezessen az éjszakától terhes levegőre. Akkor talán nem harmincnak éreztem magamat, hanem újból egy kicseszett huszonévesnek, nem gondoltam arra, hogy vajon mennyire volt bevétele ma báromnak, hogy holnap egy újabb kínkeserves napot kellett ledolgoznom, elmerülve az asztalomra halmozott iratokkal. Mindez összemosódott, jelentéktelenné vált. Mert csak Zachary számított, a maga kitekert, őrjítő módján.

Némán bolyongtunk az utakon, mindketten elmerülve az elmúlt években. Hogy mégis miképp telhetett el kilenc év. Nem éreztem változást, mégis minden megváltozott.

– Van családod? – szólalt meg halkan. Prüszkölve elnevettem magamat, mire Zachary csak vetett rám egy rosszalló pillantást.

– Ha lenne családom, szerinted itt lennék? – felemeltem az összekulcsolt kezeinket, mire a fiú tekintete, mintha ellágyult volna. Egy ismerős, rózsaszín pír költözött fel az arcára.

– Mesélj magadról.

– Mit akarsz hallani? – sóhajtottam fel.

– Mindent? – reményteljes volt a hangja, csupa eltemetett vágy. Csillámlottak a szemei.

– Menjünk hozzám.

Zachary nem beszélt, egyszerűen csak bólintott.

Egy 15 perces taxizást követően előkapartam a zsebeim mélyén pihenő kulcsaimat és kitártam az ajtót. Talán furcsa volt nem bevágnom magam mögött az ajtót, sőt félreállva beengedtem a küszöbön toporgó férfit és egyszerűen nem bírtam elnyelni az az érzést, amit Zachary okozott a lakásomban. Mintha ott lett volna a helye, mintha ennek így kellett volna lennie.

Sóhajtva húztam be mögötte az ajtót és lerúgva a cipőmet egyszerűen a kanapéra dobtam a kabátomat és elindultam a konyhába, mert nem láttam rá esélyt, hogy kibírjam ezt az estét egy ital nélkül. Zachary a nappaliban toporgott és amint kiszúrta magának a könyvespolcokon heverő képeket megindult feléjük és amint lehúztam azt a pohárka whisky-t a férfi aranyló szemei is megtaláltak maguknak.

– Kérsz? – bólintottam az üveg felé.

– Nem iszom – rázta meg a fejét, el szerettem volna nyomni azt a keserű érzést, amit a kijelentése keltett bennem. Mert mi az, hogy nem tudtam, hogy nem ivott már? Mi az, hogy nem tudtam egy ennyire szerves információt róla? Kiéhezett voltam rá, szerettem volna felfalni, megérteni mit miért tett, megérteni mivé is vált ez alatt a kilenc év alatt. – Ez Tessa? Gyereke van?

Egy újabb poharat követően megindultam felé és a kellő távolságot fenntartva kettőnk között a képre pillantottam. Tessa volt az a barátjával és azzal a kis Alice-szel a karjaiban. Nem bírtam elnyelni a mosolyomat, imádtam a lányt.

– Kislánya, Alice Thomson, egy angyali lány – nevettem el magamat. Alig egy napja, hogy felforgatta az egész lakásomat, miután Tessa és Logan kivettek maguknak egy szabad napot, ledobva nálam a kislányt. Talán ő volt az, aki rávett arra, hogy végül elmenjek Zachary kiállítására.

– És ez ott Elliott? – bökött egy újabb keretezett képre.

– Az esküvőjükön készült a kép. – Képtelen voltam elnyelni a mosolyomat.

– Megházasodott? Istenem – kapott az ajkaihoz. – Az ott a férje?

– Igen, Brandon. Ez a kettő pedig a Lily és Naomi, a két kislányuk. Tündéri gyerekek, látnod kellene őket, kiköpött szüleik – ráztam meg a fejemet hitetlenül. – Lily-t öt Naomit pedig három éve fogadták örökbe.

– És Sarah? – az utolsó olyan képre esett a tekintete, akin még felismert valakit. – Ő vele mi történt?

– Született egy kisfia – böktem egy másik képre, amin csak én és egy csorba fogú kisfiú vigyorgott. – Collin. Most lesz öt éves, ő is megházasodott amúgy. Lassan már mindenki letelepedett. – Csak én nem.

Talán Zachary is érezhette a kimondatlan szavakat, mert a szemei egyenesen lyukat ütöttek az enyémekbe.

– Sosem folytattad, mi van veled Jase? – súgta halkan.

Közel álltunk egymáshoz, éreztem az illatát, láttam a tarkóján lecsorduló izzadság cseppet és őszintén nem szerettem volna mást, csak megízlelni a bőrét. Az ajkaim alatt érezni a pulzusát, egy kibaszott lilafoltot felejtve a bőrén, de nem mozdultam. A kevéske elfogyasztott whisky pedig megtette a hatását.

– Egyszer majdnem megházasodtam – böktem ki végül. – Aztán az utolsó pillanatban rájöttünk, hogy ez nem nekünk való, vagyis legalábbis mi nem vagyunk egymásnak valók. Azóta nem volt egy kapcsolatom se – mosolyodtam el keserűen az emlékre. Luna hibátlan volt, és meg lehet, hogy emiatt nem illettünk össze, az én tökéletlen világom nem passzolt az ő tökéleteséhez. Jók voltunk együtt, de nem maradhattunk együtt. A kapcsolat nem menekült volna másba, mint megszokásba. – Egy bár tulajdonos vagyok – vontam meg a vállamat. – Kábé ennyiről maradtál le.

– Bár?

Az utolsó kép felé böktem.

– Pub, bár vagy étterem, nevezd ahogy akarod.

– A tied? – vonta fel a szemöldökét mikor óvatosan végigkövette az ajtó előtt összezsúfolódott alakokat.

– Az enyém – húztam le az utolsó kortyot. Szó nélkül bökött az egyik alakra és nem kellett megkérdezni, tudtam mire volt kíváncsi. – Luna, igen ő volt a mennyasszonyom.

– Szeretted? – kérdezett rá egészen halkan egy pillanatra se eresztve el fotót.

– Persze, hogy szerettem – horkantottam fel és elfordulva tőle szerettem volna egy újabb pohár whisky-ért sietni, de akkora a szavai megakasztottak.

– Én utánad nem szerettem senkit – bukott elő belőle.

Talán nem tervezte kimondani, de miután kiszöktek belőle a szavak, már nem lehetett visszaszívni. A fiú fáradtan rám emelte a szemeit és egyszerűen megvonta a vállát, mintha nem is zúzott volna össze mindent, egyetlen egy kibaszott mondatával. Lemerevedtem.

– Nem tudtál vagy nem akartál? – csúszott ki a számon, de mintha meg se lepődött volna. Egyetlen egy lépéssel szüntette meg a kettőnk között feszülő távolságot.

– Nem mindegy?

Elharaptam a kitörni készülő szavakat és egyszerűen kikerülve őt magam mögött felejtettem a nappaliba, az összes kibaszott érzelemmel együtt, amit felkorbácsolt bennem. Nem akartam rá emlékezni. Igazán olyan kurva sokat kértem volna? Csak meg szerettem volna feledkezni végre az összes hülye emlékemről, amit róla szőttem.

Zachary a pultnak dőlve kapta a kezei közé a kristály poharat és felnézett rám, azok alól a sűrű pillák alól, pontosan úgy, mint kilenc évvel ezelőtt a mellkasomról.

– Mit akarsz tőlem, Zachary?

– Zee – vágta rá csípőből és miután eltelt három hosszúra nyújtott lélegzetvételnyi idő, elmosolyodott. – Téged.

– Zachary...

– Zee – villantak fel a szemei és talán abban a pillanatban veszett oda minden önuralmam, hiszen az ezt elkövető pillanatban egyenesen a rávetettem magamat. A pulthoz szorítottam, forrón feszült egymásnak a testünk és én a számban éreztem a dohánytól kesernyés lélegzetvételeit. Már nem maradt mást az elmémben csak a róla szőtt álomképek, a kettőnk emléke, ami még ennyi évet követően is élesebben élet az elmémben, mint a jelen homályos maszlaga. Észre se vettem, hogy körömmel kapaszkodtam bele az emlékeinkbe, abba az érzésbe, amit abban az évben éreztem meg először és lehet, hogy szerettem Lunát, de talán sose közelítette meg azt, amit Zachary mellett éltem meg.

Szerelem volt az is, nem is érdemes két szerelmet összehasonlítani, és fájt, mikor vége szakadt az a valami kettőnk között Lunával, de korántsem fájt annyira, mint mikor elvesztettem őt. Most pedig kilenc keserves évet követően visszapofátlankodott az életembe és volt képe az arcomba bökni azt, hogy engem akart. Engem.

Amikor pedig az én hangom veszett bele a nagyvilágba ő nem válaszolt a hívásaimra. Tudtam, már akkor tudtam, hogy rosszkor találkoztunk, mikor először megéreztem azt, hogy szerettem őt. Nem álltunk készen arra, hogy úgy tisztaszívből szeressünk, hogy elengedjünk mindent és csak egymásnak létezzünk és talán most itt volt az idő. Kilenc elcseszett évet követően már kinőttünk a gyerekes félelmeinkből, megküzdöttünk a saját démonjainkkal és lehet, hogy pont emiatt döntöttem úgy, hogy elmegyek Zachary kiállítására, mert mélyen valami bennem megbocsátott neki, elfeledte a múltat és készen állt arra, hogy ennyi időt elvesztegetve megpróbáljunk felépíteni valamit a földre szóródott darabkákból.

Talán ezért is szorítottam a tenyereim közé az arcát, talán emiatt vettem észre a szemzugában összegyűlő könnyeket és talán emiatt döntöttem úgy, hogy az ujjaim helyett az ajkaimmal itatom fel őket. Mert elegem volt abból, hogy tovább várjak, hogy tovább húzzam az időt, mikor már így is tovább húztuk a kelleténél.

Kellettünk egymásnak, szükségünk volt a másikra.

Miután pedig megcsókoltam úgy éreztem, hogy az utolsó puzzle darab is a helyére csúszott. Sós volt a csókunk, Zachary sírt, a bőrömbe mélyesztette az ujjait és az egész csók kusza volt, tele összekoccanó fogakkal, mohó ajkakkal és egymás szájába kapó nyelvekkel. Viszont percek elteltével lecsillapodott a légzésünk, már nem kapaszkodtunk annyira elkeseredetten a másikba és már nem próbáltuk darabokra tépni egymást. Csak elmerültünk egy édes, ismerős csókban, hagytuk, hogy a tenyerünk körbe barangolja a másik testét, végigcirógatva az izmokat, a megülepedett bőrt és a forró végtagokat.

Zachary nekem feszítette az ölét, a számban éreztem az ízét és megrészegített. Be szerettem volna teríteni a csókjaimmal, hogy elmerülhessek benne, a bőréből áradó édes illattal, a nyelvem érezve azt a kissé sós ízt.

Nem beszéltünk sokat, én elindultam a hálószobám felé ő pedig követett. Nem volt helye szavaknak, talán csak összerombolták volna a világunkat és mikor Zachary végre az ölembe csusszant elborított a vágy. Az az égető mámor, ami arra ösztökélte a tagjaimat, hogy tegyem tönkre az egész testét, kebelezzem be, egyetlen egy szövetet se hagyva szabadon.

Letéptem róla az ingjét és engedtem, hogy a tenyerem végigkúszhasson a férfi forrongó, homokszín bőrén. A nyakhajlatomba bukott az arca és édes, csókokkal temette be a bőrömet. Mindketten vágytunk a másikra és mást se szerettem volna tenni, minthogy szeretettel áztassam el az összes tagját, de először éreznem kellett őt. Tudnom kellett, hogy valóban ő volt-e az és nem csak egy újabb hasonmást vezettem az ágyamba.

– Jase – búgta a bőrömbe mikor óvatosan elterítettem a puha matracon.

Talán sose láttam szebbet nála. Az egész testét egy enyhe pír borította be, a homlokához tapadt néhány nedves, püffedt tincs, a szemhéja súlyosan telepedett azok elé a vágytól feketéllő szemekre.

Gyönyörű volt. Azokkal a faragatlan domborulatokkal, a vékony csontos csípőjével, azokkal a halvány, szálkás izmaival. Megízleltem, az ajkaim közé szorítottam a bőrét, megismételve az álmaimba már ezerszer eljátszott mozdulatokkal. A bimbóival játszottam, elmerültem a nyakhajlatában, édes csókkal árasztottam el a hasát, a combját az ölét. Az ajkaimon égett az íze és mikor lehúztam az utolsó ruhadarabot Zachary háta ívben feszült, a szája elnyílt és vöröslő arccal nézett le rám, súlyos pillák mögül.

– Jase, kérlek!

A hangját egy erőtlen nyögésbe fulladt, az ujjai megtalálták maguknak a fürtjeimet és ha addig nem, akkora a szívem is megtelt valami fullasztó, meleg érzéssel. Kimerítő volt és mégsem akartam mást, csakhogy tovább üldözhessem azt az eszeveszett érzést, hogy az ajkaimon, sőt a nyelvemen érezhessem a sóhajait. Szükségem volt rá, hogy kiüssön az eufória és mikor az nyáltól csorgó ujjaim keresztül csúsztak azokon a szoros izmokon, Zachary a nevemmel élvezett a nyelvemre. Minden egyes cseppet elnyeltem és tovább hajszoltam az élvezetét. Tönkre akartam tenni, hogy tudja, hogy az izmaiban érezze azt, hogy csak én voltam képes ilyen élvezetet csempészni a testébe. Hogy ne hallhassak mást csak a nevemet, ami összemosódott a nyögéseivel.

– Mondd ki, kérlek! – sóhajtotta mikor egy újabb ujjam csusszant a szoros izomgyűrűbe. Felcsókoltam magamat a bőrén és mikor az ajkaihoz értem óvatosan felvontam a szemöldökömet. – Mondd ki a nevemet!

Egy pillanatra se hagytam abba, a fiú pedig egyenesen felnyársalta magát az ujjaimon, miközben a körmeivel elkeseredetten markolt a hátamba.

– Kérlek, Jase! – vetette hátra a fejét és talán tényleg nem láttam nála szebbet. Elkeserítően fájdalmasan szorította a farkam a gatyámat, de azt akartam, hogy a lehető legtöbbször essen szét az ujjaim alatt és mikor megtaláltam azt a kis csomót, Zachary egyenesen felpattant a fekvében. Csípője az enyémnek feszült, míg a tenyerét erősen maga köré fonva hajszolta az orgazmusát.

– Zee – búgtam a fülébe, de mielőtt még elélvezhetett volna megragadtam a kezét és két lassú csókot követően kitágult pupilláiba tekintettem. – Zee.

– Ne hagyd abba! – súgta a bőrömre mikor egy újabb ujjam csúszott a forróságába. – Kérlek, Jase, elég... kész vagyok! Téged akarlak... érzeni akarlak – sóhajtotta egyenesen a szájamba. Elnyeltem a szavait.

Gondolkodás nélkül ragadtam meg az éjjeliszekrényemben pihenő síkosítót és egy jó adaggal az óvszerbe bujtatott farkamra kenve a bejáratához illesztettem magamat, Zachary csak még feljebb húzta a lábait és a mozdulat következtében egy egészen kicsit beljebb csusszantam. Mindkettőnk nyelvén akadtak a szavak és végszóra egyetlen egy erős lökettel már benne is voltam.

Forrón és szorosan ölelt körbe. Zachary hátravetette a fejét, a fürtjei nedvesen tapadtak az arcára és néhány reszkető mozdulattal hatra tűrve őket lassan kezdtem el mozgatni a csípőmet.

A sóhajaink összeolvadtak, Zee farka a hasamnak préselődött és mikor csak még közelebb szerettem volna magamhoz vonni a férfi egy fáradt kiáltással mélyesztette belém a fogait. Egymás szája elől kapkodtuk el a levegőt, a szobám megtelt a szex félreismerhetetlen, telt illatával, csak tovább részegítve minket és mikor már nem bírtuk tovább hajszolni egymást, egy Zee egy édes kiáltással szorított rá a farkamra és éppen abban a pillanatban élvezett a saját hasára. Alig néhány lélegzetvételnyi időt hagyva követtem én is. Összemosódott a hangunk, a hűs késő nyári levegő besejlett az ablakon, de képtelen volt megküzdeni a szex, súlyos illatával.

Elterültem a férfin és képtelen voltam nem szájon csókolni.

Kilenc évet követően érezhettem csak meg milyen is volt vele szeretkezni. Több száz álomkép lebegett előttem, mikor elkeseredetten kergettem a saját élvezetemet és csak el szerettem volna képzelni, milyen volt vele a szex. De a valóságot nem lehetett holmi szex-fantáziához hasonlítani.

Nem, mert ott nem éreztem ezt az elcseszett, vágytól terhes illatot, ott nem mosdott össze az izzadságom Zee ondójával. Nem éreztem az ajkaim alatt kissé cserepes, de mégis lehetetlenül puha és meleg ajkait, nem tapadt össze a bőrünk. Nem, az még csak egy másolata se lehetett a valóságnak, hiszen a valóság annyival teltebb és színesebb volt.

Egy fáradt sóhajjal hajítottam a kukába az elhasznált óvszert és mikor újból belenéztem Zachary ragyogó szemeibe kurvára nem bántam meg azt, hogy elmentem a kiállítására. Nem a szexért, nem a csókjaiért, hanem azért, mert magam mellett tudhattam. A mellkasomon érezhettem a saját szívverését, a füleimben visszhangzott a lélegzetvétele és zilált, kipirult bőre az én meztelen bőrömnek feszült.

Zachary felvigyorgott rám és két kézre támaszkodva egészen betemetett a testével.

– Nagyon hiányoztál – súgta halkan. Összefűztem az ujjainkat és reménykedtem benne, hogy most ennyi elég lesz neki. Hogy nem kell kimondanom, azt az egyetlen egy szót, ami már a nyelvemen hányta a bukfenceket. Mert persze, hogy szerettem őt. Persze, hogy kilenc évet követően ugyanolyan szerelmes voltam belé, mint anno, de erről még nem szabadott tudnia. Vagy már tudott. Olvasott abból, hogyan terítettem be csókokkal, abból, hogyan cirógattam a csípőjét. Talán.

– Aludjunk – javasoltam elkeserítően magamhoz láncolva a testét és mikor egyetlen ellenkező szó se hagyta el az ajkait talán felengedtem.

. . .

Elkeserítően sok ideje nem aludtam ennyire mélyen. Mikor reggel felnyitottam a szemeimet egyenesen átütötte a retinámat az ablakon beáramló fénytömeg. Szitkozódva fordultam a hasamra és mintha csak akkor emlékeztem volna vissza a tegnap történtekre. Ijedten pattantam fel az ágyamról, mert túlságosan üresnek tűnt a matrac és csupán egy gyengéd illat emlékeztett arra, hogy valószínűleg nem csak egyedül érkeztem az ágyba. A kellemetlen érzés menten megtelepedett a mellkasomba és nem is kellett igazán belemélyednem, mégis egyetlen egy pillanat elég volt ahhoz, hogy azok az átkozott könnyek újból összegyűljenek a szemeimben. Gyűlöltem ezt az érzést, gyűlöltem a csalódottságat, amit Zachary hiánya keltett. Gyűlöltem, hogy ilyen naivan képes voltam hinni neki.

Aztán pedig feltárult a fürdő ajtaja és egy nedves hajú Zachary kúszott elő onnét, maga után vonva egy sűrű, párás ködfelhőt.

Gyűlöltem azt az érzést, ami a mellkasomban keletkezett. Azt az örömöt, amit csupán a nyirkos bőre keltett bennem, a megkönnyebbülést. Gyűlöltem, hogy ennyire függtem tőle, mégsem akartam megszabadulni ettől a függőségtől.

Zachary felnézett rám, először csak a mosolya ütött szemet nekem, de amint kiszúrta a könnyes ábrázatomat a mosolya odaveszett és sietve mászott vissza az ágyra, csakhogy két tenyere közé szoríthassa az arcomat.

Nem hittem el, hogy itt volt és mikor a saját ujjaival tüntette el rólam a könnyeimet még mindig nem hittem neki, sőt még akkor sem, amikor a csókjával üdvözölt. Friss és tiszta illata volt, a tusfürdőm elkeveredett a férfi jellegzetes illatával. A nyakhajlatába fúrtam az arcomat és néhány mély lélegzetvételt követően megbizonyosodtam róla, hogy már nem vert annyira elkeseredetten a szívem.

– Ne haragudj rám, de szörnyen piszkosnak éreztem magamat – a hasa felé bökött és nem kellett kimondania, pontosan tudtam mire gondolt. – Minden rendben?

És tudtam, hogy nem csak a könnyeimre utalt, hanem kettőnkre is, hogy ez az egész, ami kialakult közöttünk rendben volt-e. Persze, hogy még most is tapintatos volt, elég lett volna egyetlen egy fejrázás és Zachary-nak nyoma veszett volna, még úgy is, ha közben belehalt volna a fájdalomba.

– Minden rendben.

Zachary megajándékozott egy újabb reggeli csókkal és lekászálódva rólam belekukkantott a gardróbomba.

– Kölcsönkaphatok valami ruhát?

– Boxer az alsó polcokon, póló jobbra a második a melegítő pedig középen.

Egy vigyorral kezdett kutakodni a cuccaim között és nem bírtam megállni azt a mosolyt, ami kiverekedte magát az arcomra. Otthon éreztem magamat, otthon éreztem magamat vele. Nem bántam, hogy a ruháimban láttam, sőt onnantól kezdve legszívesebben örökké csak annyit szerettem volna nézni, ahogy Zachary az én ruháimban mászkált az én lakásomban.

A férfi felém dobott egy tiszta alsót és miután sikeresen felkaptam magamra egyetlen szó nélkül siettem a fürdőbe. Össze kellett szednem magamat, mert biztos voltam benne, hogy úgy festhettem, mint egy szerelmes tinédzser. Éreztem az arcomra szökő pírt és mikor hideg vízzel szerettem volna visszaszerezni a normális színemet már nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Boldog voltam a kurva életbe is és nem szerettem volna elbaszni ezt az utolsó lehetőségemet.

Gyorsan megmostam a fogaimat és mikor visszatértem a Zachary már a konyhában sündörgött. Egyszerűen a dereka köré fontam a karjaimat és egyetlen egy rögtönzött mozdulattal vontam magamhoz.

Forró volt a teste, egzakt ellentéte az én hűs ujjaimnak, és mikor a pólója alá kúsztak – ami valójában az enyém volt, de ez lényegtelen volt abban a pillanatban –, nem bírt megálljt parancsolni annak az elmosódott sóhajnak, ami előtört belőle. Hátra vetette a fejét és egy pillanatig mindketten csak élveztük, hogy érinthettük a másikat, hogy ilyen közel voltunk végre kilenc kibaszott évet követően.

– Üres a hűtőd.

– Egy hároméves lány felfalta a hétvégén az egész tartalmát – sóhajtottam bele a vállába és képtelen voltam nem néhány csókot felejteni a bőrén. Vonzott. – Volt valahol egy kis műzli.

– Hat napja lejárt a tejed.

Csalódottan ciccegett, de nem vált el tőlem, sőt oldalra döntve a fejét csak még nagyobb helyet biztosított számomra. Kaptam az alkalmon és a csókok mellett kissé a fogaim közé szorítottomat a gyengéd, homokszín bőrét. Felszisszent, aminek hatására csak még tüzetesebben dörzsölte hozzám a fenekét. Felmorrantam és megperdítve a karjaim között egyenesen az ajkaira buktam.

Zee jólesősen felnyögött.

– Mivel iszod a kávédat? – súgta az ajkaimra két csók között. – Nincs nálad tej, se tojás, mit eszel egyáltalán?

– Feketén iszom – döntöttem a fejemet a vállára. – És általában bent eszek a bárban.

– Ma is dolgozol? – búgta halkan, az ujjai belevesztek a tincseimbe, csupán bólintottam válaszként.

– Szeretek bent lenni, meg elszámolásnál is jobban érzem magam, ha ott vagyok. Még el kéne végeznem néhány dolgot.

– Mi lenne, ha hoznék valamit egy pékségből, te pedig elintéznéd a dolgaidat?

Megszokás. Mintha mindig is ezt csináltuk volna, egymásra voltunk hangolódva és mikor Zee egy csókkal üdvözölt a kezei között két gőzölgő kávéval és néhány papírzacskóval, egészen egyszerűen képes lettem volna elhinni, hogy az a kilenc év meg se történt valójában. Olyan könnyű volt elhinni, hogy neki mellettem volt a helye, hogy ez az egész élet talán nem is volt annyira elképzelhetetlen mint, amilyennek alig néhány órája tűnt. Mert míg én elvégeztem néhány hívást, felhörpintettem az utolsó korty kávémat, és az utolsó papírig is leástam magamat az asztalomra halmozott rengetegben, addig Zachary a saját kis életén dolgozott. Sürgősen pörögtek az ujjai a telefonján, és néhány hívást követően elterült a kanapén engem figyelve. Talán ugyanazon járhatott az agyunk, mert egyszerre szerettünk volna megszólalni.

Zachary elnevette magát.

– Mondd te – sóhajtottam halkan, már előre rettegve a szavaitól.

– Te kezdted, én csak közbe vágtam – hátrált el, és azonnal lerántotta rólam a szemeit.

Egy ideig hagytam, hogy a csend kelletlenül elhúzódjon kettőnk között, de végül feladtam a néma küzdelmet.

– Meddig leszel Londonban? – minden csepp önerőmet össze kellett gyűjtenem ahhoz, hogy ne törjek ki ott helyben könnyekbe.

Zachary vállai megfeszültek, majd felállva az ültéből letelepedett elém, az állát a térdemre fektette és képtelen voltam nem puha, selymes fürtjeibe temetni az ujjaimat.

– Itt élek, Jase.

– Tessék? – Az ujjaim megtorpantak a mozdulataiban. Zachary kissé fészkelődve megvonta a vállát.

– Itt élek vagy már két éve. Felköltöztem egy ideje, az egyetemen dolgozok tanárként, néha pedig, ha van egy kis szerencsém néhány alter kiállítóterem meghív egy-egy kiállításra – nevette el magát és összekulcsolva a kezeinket befejezte a mondatot, csak éppen a tekintetével mondta el az utolsó szavakat. Volt esélyünk.

– Miért költöztél vissza?

A férfi lehunyta a szemét az érintésemre és újból csak megvonta a vállát.

– Rájöttem, hogy nem én nem szerettem ezt a várost, egyszerűen ammi nem illett ide, vagy egyszerűen az életbe. – Keserű volt a hangja és ha lehetett az érintésemmel szerettem volna eloszlatni a homlokán megjelenő ráncokat. – Visszajöttem, mert hiányzott, a maga elcseszett módján.

– Meg van még a biciklid?

– A napsárga?

A torkomon akadtak a szavak. Én is mindig napsárgának láttam. Egy mosollyal bólintottam, mire Zachary tisztaszívből felnevetett.

– Meg van. A lakásomon van, képtelen voltam megszabadulni tőle. Talán... talán majd megnézhetnénk együtt, persze, csak akkor, ha van kedved.

– Este.

Zachary kivirult. A nyakam köré fonva a karjait lehúzott magához és egy émelyítő csókba részesített.

– Mennem kell, még el kell intéznem néhány dolgot a kiállítóteremben, és lesz egy órám négykor – súgta az ajkaimra és őszintén szerettem volna figyelmen kívül hagyni a gyomrom mélyéről előkúszó kellemetlen érzelmet, ami a férfi szavaira kapta fel a fejét. – Mikor végzel?

– Későn – ráztam meg a fejemet. Már ideje lett volna bekukkantanom, bár egyetlen egy hívás se érkezett a számomra, így feltételezhettem azt, hogy semmi katasztrofális nem történt a távollétemben, mégis szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy valóban minden rendben volt. – Benézhetnél, ha akarsz, elküldöm a címet, pont lenne ma egy élő előadás. Egy zenekar, néhány rocker fiatal már vagy egy hónapja rágja a fülemet.

– Zenekar? – vonta fel kíváncsian a szemöldökét. Egy újabb hosszúra nyújtott csókot követően válaszoltam csak.

– Ja, van egy pódium. Tudod, pont ilyennek akartam – ismertem be halkan. Zee csak bólintott, bíztatott arra, hogy folytassam. – Hogy bárki előadhasson, nem egy szánalmas sznob pubot, hanem egy olyan helyet, ahol mindenki maga lehet, érted? Még én is előadok néha, de csak akkor, hogyha Jeff lenyom a torkomon néhány felest. – Ráztam meg a fejemet a pultosunk emlékére. – Mindig van élő zene, ha pedig van vállalkozó, akkor mini koncerteket adhatnak ilyen feltörekvő bandák. Tisztára vonzzák a tiniket.

– Nagyon örülnék, ha elmehetnék. Küld majd el a címet és egy időt és ott leszek, ígérem! – az ajkaimra sózott egy újabb csókot.

. . .

Mire beértem a bárba már ötöt ütött az óra. Egy biccentéssel üdvözöltem Terry-t. A fiú a pult felé bólintott és miután beköszöntem a többieknek elárasztott a tegnap történtekkel.

– Jól nézel ki, főnök. Jó volt az este? – Jeff hangjára egyszerűen csak megráztam a fejemet és őszintén szerettem volna figyelmen kívül hagyni a férfit, de vaskos kezei máris a nyakam köré fonódtak. – Friss és üde, kipihent! Utoljára tudod mikor láttalak ilyennek?

– Mikor? – förmedtem rá, de a pultos egyszerűen az arcomba vigyorgott.

– Soha?

Elnevettem magamat és egészen egyszerűen odébb löktem, de a karjait képtelen voltam lehámozni magamról.

– Olyan feszült voltál, főnök. Jó téged ilyennek látni – paskolta meg a hátamat és tüzetesen felmérte az arcomat, mintha csak egy kurva repedést szeretett volna kiszúrni egy jól kifaragott maszkon. – Tényleg ilyen jó volt az éjszakád? Megfektetted a művész urat?

Hitetlenül kaptam fel a fejemet. Terry a tenyerébe nevetett, de amint kiszúrt magának egyszerűen megfordult és beletemetkezett a munkájába.

– Honnan –

– Terry kérem a részemet! – üvöltötte ki egy hang a konyháról.

– Már te is? – dühödten fordultam a konyha irányába, ahol egy vigyorgó Lilybe botlottam. – Mégis honnan kaptok ilyen információkat?

– Elliott szokásos vizitje – vonta meg a vállát Lily megpaskolva a poharakat mosó fiú hátát. – Tíz font! Ahogy ígérted!

– Baszd meg magad, Collins! – sziszegte a fiú, de megtörölgetve a kezeit elindult az öltözők felé.

Hatalmasokat pislogva figyeltem az alkalmazottak közt lezajló interakciót és legszívesebben kikaptam volna a bankjegyet, amit Lily kezébe nyomott a pultosunk.

– Elmagyaráznátok, hogy mégis mi a faszban fogadtatok? – harsantam fel, de Jeff egyszerűen csak megpaskolta a vállamat.

– Egy kismadár a fülünkbe súgta, hogy mégis miért nem voltál jelen tegnap.

– Kibelezem! És ti fogadtatok? Terrence te pedig ellenem fogadtál?

– Bocs főnök, de őszintén abban se voltam biztos, hogy képes vagy még flörtölni.

– Ugye tudod kivel beszélsz? – nevettem el magamat hitetlenül, mire a fiú egyszerűen csak megvonta a vállát és visszasietett a pult mögé. Kellő, biztonságos távolságot tartva kettőnk között. – Szemtelen kölyök!

– Az öreg már kijött a formájából – nevette el magát Lily. Egy csintalan mosollyal tette zsebre a nyereményét. – De be kell ismerni, hogy van benne valami, nem? Jeff ismerd be, nem csúnya az öreg.

– Köszönöm, elég lesz! – a tenyerembe temettem az arcomat. – Folytathatnánk a munkát? Merre van Jenny?

– Az irodában, azt hallottam elkelt az összes jegy.

– Igen?

– Sorban álltak a csirkefogók – biccentett az iroda irányába. Egyszerűen csak bólintottam és miután átléptem a személyzeti ajtót keresztül vágtam a hosszú folyosón és két koppanást követően szembe találtam magamat az asszisztensemmel.

– Jó, hogy jössz – pislantott fel a papírtömeg mögül. – Kalinsky hívott, holnapra beszerveztem egy találkozót, ugye szabad vagy? És elkelt mára az összes jegy, telt ház lesz.

– Jó ezt hallani – belefúrtam az ujjaimat a fürtjeimbe és gyorsan végigörgettem az elém helyezett leveleket. – Fel vagyunk pakolva?

– Persze, már tegnap beérkezett minden, és elfelejtettem mondani, de egy újabb banda toporgott reggel az ajtóban, mondtam, hogy írjanak emailt.

Bólintottam és lehúzva az orrom elé nyomott kávét bele is temetkeztem az aznapi munkába.

. . .

– Főnök? Itt vannak a rocker kölykök.

Felkaptam a fejemet és egy ásítást elnyomva tápászkodtam fel. George, az egyik biztonsági őr összefont karokkal figyelte az ajtóban toporgó alakokat. Egy apró mosollyal nyújtottam ki feléjük a markomat.

– Mr. Stagger, köszönjük még egyszer a lehetőséget!

Bólintva figyeltem, ahogy lassan előkészítették a felszerelésüket, felhangolták a hangszereiket és kilencre már egy hosszú sor kígyózott a kapuk előtt. Jeff az utolsó poharat is a helyére illesztve dőlt a pultnak és kíváncsian figyelte a beáramló vendégeket. A karszalag a kezükön egyértelműen megkülönböztetve a tinédzsereket a felnőttektől.

– Hé, Főnök! – felkaptam a fejemet. George összefont kezekkel billentett a kapu irányába. – Téged keresnek. Valami Zachary?

Jeff egy mindentudó mosollyal nevette el magát az ábrázatomra. Kár lett volna tagadni, pontosan tudtam, hogy úgy festhettem, mint egy szerencsétlen, szerelmes tinédzser. Vetettem magamra egy pillantást az egyik visszatükröződő poháron.

– Gyönyörű vagy hercegnő – csípett a derekamba Jeff. – Ne várakoztasd meg a vendégedet, már így is fenntartja a sort!

– Kuss! Még egy szó és repülsz!

Jeff csak hangosan felnevetett, de valójában beleveszett mindez a halkan duruzsló zenébe és a teret megtöltő vendégek morajába.

Igaza volt George-nak. A kapuban, kissé félrevezetve ott ácsorgott Zachary Yaseen. Egy egyszerű áttetsző anyagú inget passzírozott bele egy túlságosan ismerős bársonyos tapintású nadrágba. Lazán neki dőlt annak a kurva napsárga biciklinek és képtelen voltam féken tartani magamat, egyszerűen csak kitört belőlem egy hangos nevetés mire a férfi aranyló szemei menten felugrottak rám. Az íriszei talán még inkább kitűnhettek homokszín bőréből, hiszen a szemhéjára egy vékony réteg csillámló port helyezett, egyenesen fénylett a sötét utcában. Az ajkain csillámlott a mosolya és mikor már alig választott el bennünket egy méter Zachary a karjaimba vetette magát.

Édes volt az íze, epres és képtelen voltam nem elmélyíteni a csókunkat.

– Hiányoztál – súgta a számra két csók között.

– Gyönyörű vagy.

És nem hazudtam, őszintén nem hazudtam. Az ajkai halvány, rózsás színben tündököltek és ha nem lettem volna biztos, hogy egy csapat kanos tinédzser figyelt bennünket, szerettem volna lecsókolni a szájára kent émelyítő szájfényt. Zachary csak megrázta a fejét és egy újabb csókot követően összefonta az ujjainkat.

– Nem tudom milyen koncert lesz ma itt, de a fél diákseregem engem figyel – nevette el magát a férfi.

– Ismered őket? – pislantottam magam mögé és valóban néhány vigyorgó arcba ütköztem.

– Sajnos igen – sóhajtotta beletúrva a vállát verdeső, hosszú, tintafekete fürtökbe. – Nem tudom, hogy fogom túlélni a holnapot.

Elnevettem magamat és egy utolsó csókot csenve tőle végre az ominózus biciklire tereltem a figyelmemet.

– Nem tudom régen, hogy csináltam, de teljesen leizzadtam mire ideértem, de megérte nem? – simított végig a kissé kopottas fényezésen. – Emlékszel?

Megérintettem a kormányát és őszintén mintha újból kilenc évvel korábban találtam volna magamat, azon tanakodva, hogy vajon miért járt még a legfagyosabb reggel is ezen a kurva biciklin a fiú. Aztán megismertem a titkát és csak csodálni szerettem volna az erejéért. Magamhoz vonva egyszerűen lekötöttük az egyik szabad tárolóban és kikerülve a még mindig sorban ácsorgó alakokat bevezettem a bárba. A pult tele volt, viszont akár még a tengernyi fej mögül és magamon éreztem Jeff vigyorát.

– Ez lenne a bár? Miért pont Agapé?

A füle mögé tűrtem egy tincset mikor odavezettem egy távoli sarokban elhelyezkedő üres bokszba.

– Önzetlen, altruista szerelem. Azt olvastam valahol, hogy ezt jelentette – vontam meg a vállamat. Azt nem tettem hozzá, hogy amikor először a hallottam erről a szóról azonnal ő jutott eszembe. Szerettem volna az életembe tartani valamit belőle így végül ezt a nevet kapta, csakhogy mindig emlékezhessek rá. – Megtetszett.

Zachary csak bólintott.

– Két frissen csapolt sör a vendégeknek? – Terry mézes-mázos hangjára figyeltem csak fel. A csapos fiú vigyorogva helyezte elénk az italt. – Zachary? Öröm megismerni végre, rengeteget hallottunk rólad. Én Terry vagyok, és ez a sör a ház ajándéka, nem igaz Főnök?

– Nincs neked jobb dolgod? – sóhajtottam bele a tenyerembe, mire Terry csak egy hangos nevetéssel hagyta el az asztalunkat. – Ne is figyelj rá, faszságokat beszél. Nem kell meginnod – biccentettem a korsó felé. Zachary csak egy apró mosollyal vonta meg a vállát. – Tegnap...

– Tudom mit mondtam, Jase. Nyugi. Töményet nem iszok, egy pohárka sörbe nem halok bele.

Elfojtottam az előtörekvő szavakat és csak azért is belekortyoltam a habzó folyadékba.

– Nem is volt lehetőségem megköszöni a fiúnak! Terry volt ugye?

– Nem is kell, még elszáll az agya – kortyoltam bele egy újat és hátra pillantva végigvágtatott a szemem a személyzeten. Minden rendben volt.

– Rendes srácnak tűnt.

– Rendes is – nevettem el magamat. –, de ezt sose mondd el neki. Már így is túlságosan öntelt, kis fráter.

– Főnök? – húzta fel a szemöldökét és kissé közelebb dőlve megajándékozott egy túlságosan szédítő mosollyal. – Érdekes.

– Hagyd abba! – sziszegtem elrejtve az arcomat a tenyereimbe, mire Zachary csak egy édes nevetéssel ajándékozott meg. Őszintén, ha tovább hallgathattam volna a nevetését, még engedtem is volna, hogy tovább szekáljon. – Mindjárt kezdenek. – Biccentettem a színpad irányába. – De ha most megbocsátasz, tartok egy kört.

A férfi egy mosollyal bólintott és amint felcsendült a fiúk hangja a figyelmét menten a színpad felé fordította. Kihasználva az időt kicsusszantam a bokszból és megindultam a pult felé. Jeff és Terry továbbra is versengő vendégekkel próbálta felvenni a harcot, míg a többiek a konyhában sündörögtek. Jenny a pult mellett figyelte a felharsanó lányok hangját, mikor mellé értem csak megforgatta a szemét.

– Minden rendben?

– Frankó, attól eltekintve, hogy a kis dögök próbálják átverni a pultosainkat a hülye karperecekkel.

– Szokásos, Lilyék?

– Nincs ma sok dolguk, de besegítenek, amibe csak tudnak. Eddig minden rendben, Jase. Nyugodtan visszamehetsz a randevúdra – mosolyodott el egy halvány kacsintást megejtve. Megforgattam a szemeimet, de azért valóban tettem egy kört és felmérve a terepet végül újból megtorpantam Jenny mellett. – A barátod? – biccentett Zachary felé, aki a sörét kortyolgatva figyelte az előadást. Még így távolról is kurva szép volt, a felharsanó fények visszapattantak selymes fürtjeiről, míg vékony, hosszú ujjai között ott szorongatta azt az átkozott, nedves poharat.

– Olyasmi.

– Ex?

Sóhajtva túrtam bele a fürtjeimbe.

– Olyasmi.

Jenny nem kíváncsiskodott tovább, de azért megbökte a könyökével a derekamat.

– Megvagyunk, Jase. Tudod, ha bármi lenne már régen érted mentünk volna. Visszamehetsz hozzá.

– Tudom, de –

– Nincs de, egész délután dolgoztál, itt az ideje, hogy mi is lassan elvégezzük a dolgunkat. Menj vissza hozzá... szerencséd van – váltott hirtelen hangnemet. Felkaptam a fejemet és értetlenül meredtem a nőre, akinek a szemei továbbra is Zachary körül barangoltak. – Gyönyörű férfi és úgy tűnik, hogy nagyon csíp téged. Na ne várakoztasd tovább, a végén még féltékeny lesz!

Elnevettem magamat, mégis megfogadtam a tanácsát és keresztül vágva a tömegen becsusszantam Zachary mellé a bokszba és mikor néhány talán túlságosan hosszúra nyúlt pillanatot követően rám emelte a szemeit, meglehet, hogy nem álltam készen arra, hogy kimondjam, de mindketten tudtuk, hogy szerettük egymást!

Kilenc évet követően pedig volt is esélyünk, volt esélyünk kiépíteni egy olyan életet, amelyet mindketten szerethettünk, megküzdöttünk a saját démonjainkkal és itt volt az ideje annak, hogy elfogadjuk azt, hogy mindketten megérdemeltük a boldogságot. Talán lehet emiatt engedtem meg, hogy Zachary lassan összekulcsolja az ujjainkat és az ajkaihoz illesztve egy néma ígéretet olvasszon beléjük. Csak bólintottam.

Mert megértettem őt. 

kedveseim!

sikeresen rátok borítottam tízezer szót, de remélem ez által sikerült úgy mond előreláthatólag bemutatnom, hogy mire lehet számítani a one-shotok alatt.

nem mondom, hogy nagyon gyakran fognak majd fejezetek érkezni, de vannak még ötleteim a párosunkkal, szóval biztos lesz "folytatás" :D

és nyugodtan írjatok ha olvasnátok valamit erről a kettősről :D

hát akkor a következőkig mindenkinek csodás nyarat kívánok és pihenjetek sokat!

találkozunk még ;)

puszi kyra!!