ZACHARY

Álmatlanul pattant fel a markomban szorongatott cigarettám lángja. Fáradhatatlan volt. Füstje mohón barangolta körbe a körém húzott négy, talán túlságosan szűk falat. Alig pár pillanattal később lépett csak át az ablakon.

Sóhajtva temettem bele az arcomat a tenyereimbe míg a csikket a párkányon elnyomva kihajítottam az ablakon. Tisztában voltam vele, hogy ammi gyűlölte, hogyha dohányoztam, de képtelen voltam kizárni az életemből a nikotint. És míg a füst lassan hömpölygött kifelé, az őszi éjszaka hűs levegője egyenesen elárasztotta az eddig fülledt szobámat. Menten becsaptam az üveget és megpróbáltam nem összeránduló izmaimra koncentrálni. Hiszen ezt kellett tennem nem? Kizárni a gondolataimból.

De nem ment. Ijedten pattantak össze az izmaim, a levegő hirtelen szorult ki a tüdőmből, és a hömpölygő pánik egy szemvillanás alatt árasztotta el a szerveimet. Dübörgött az ereimben és a fülemben hallottam hogyan sikoltott fel a szívem. Akárcsak Shaima hangja.

Kérlek! Lehunyt szemekkel szorítottam össze a markomat. Csak ne most! A szavaim süket fülekre találtak. Egyedül voltam a szobám homályában, az ablakból talán még becsöppent a hold fáradhatatlan ezüstös fénye, azonban a szemeim előtt mardosó sötétség lassan emésztette fel az utolsó fényforrást is és ott maradtam. Nem is tudtam megállapítani mikor kezdtem el sírni, és csak akkor bírtam feleszmélni, mikor már az egészen vastag takaróm közt kapkodtam levegőért.

Izzadságtól és könnyektől voltam nedves, és minden egyes cseppben éreztem, hogyan könyörögték magukat vissza az emlékek. De nem engedhettem meg nekik. Nem tehettem.

. . .

Ammi a konyhában sündörgött, már ezekben a korai órákban is. Sötétlő szemei a kezei közt szorongatott tányért figyelték és az azt keresztül szelő repedést, ráncoktól tarka homlokát most egészen más érzés barázdálta tele, ám amint meghallotta lomha lépteimet fáradt tekintete kiszúrt magának. Addig éles vonallá konyuló ajkaira egy parányi mosoly szökkent fel.

Egy apró lépést tettem felé, de ennyi elég is volt, hogy kikaphassam reszkető markában szorongatott porcelán tányért.

– Menj aludni – súgtam halkan, majd a többi, víztől csöpögő tányérra lestem.

– Csak hagyj mosogassak el!

– Ammi – ragadtam meg az ujjait, mire a szemei lemondóan lecsukódtak és bólintott. – Ma főzök valamit, mire felébredsz már egy kész ebéd fog várni. Jó lesz ez így?

– Zachary...

– Minden rendben van, ammi, menj aludni, eltakarítok!

A nő íriszei utoljára karistolták végig a bőrömet, majd egy lomha bólintást követően megindult a hálószoba felé. Egy ideig figyeltem kissé meggörnyedő tartását, de muszáj volt összeszednem magamat. Legalábbis ma!

Besöpörve a táskámba egy szendvicset, már kulcsra is zártam az ajtót. Jobban összehúztam magamon bélelt kabátomat és egészen a fülemig húztam a sapimat.

Londont fagyos szelek szelték körbe, míg bakancsom alatt továbbra is apró pocsolyák szimatoltak bele a kipufogógáztól szennyes levegőbe. Így telt az összes reggelem. A város áztatta szürkeségben. Félve lestem fel a fodrozódó fellegekre és halk imát mormoltam el azért, hogy a rövidke félórás sétám alatt ne kezdjen el zuhogni az eső. Összeszorítottam magamon az anyagot és egyedül a repedezett betonra lestem. Nem volt kedvem újból elmerülni a téglafalakon virágzó mintákban, és nem szerettem volna a lépcsőházak tövében gubbasztó hajléktalanokra gondolni. Mindent ki szerettem volna zárni az életemből. Mégsem bírtam megakadályozni, hogy ne lessek a lyukas takaróba bugyolált kislányra, aki hasonlóan hozzám korán kezdte a napját. Koszos arca felvirágzott mikor megpillantott. A szívem hevesen dübörgött a mellkasomban és egyenesen gyűlöltem a szüleit, akik képesek voltak ilyen időben az utcára küldeni a kislányukat, csakhogy kikunyeráljon valamit az arra haladóktól. Vagy talán már nem is éltek a szülei. Hát akkor mégis miért nem volt árvaházban?

Roskadozó érzelmekkel torpantam meg mellette. Előkapartam a szendvicsemet és néhány fontot a markába nyomva figyeltem, hogyan virágzott ki apró arcocskája. Összefogva magán a takarót sietve indult meg az utca túloldalán toporgó rongyos nőhöz. Találkoztak a szemeink, talán hálát fedeztem fel bennük? Fogalmam sem volt.

Így végül csak jobban belebújtam a kabátom rejtette forróságba és folytattam az utamat.

Az egyetembe beérve menten kiszúrtam Iris felém csörtető alakját. Arcomat a sálamba rejtve készültem fel a lány kellemetlen hangjára, ami alig pár pillanattal később már a füleimben is csengett.

– Zachary! Megmondanád kérlek szépen, hogy mégis mi a jó büdös francért nem jelentél meg tegnap portfólión? Tudod mennyire elegem van már abból, hogy miattad vesztegetem az időmet? – toporzékolva söpörte ki szőke fürtjeit a szemei elől. Alig néhány perccel előttem érhetett be, hiszen orra éppen olyan pirospozsgásnak mutatkozott, mint a nyakában hordott kötött sálja. – Szólni fogok Mr Harrisnek, hogy képtelen vagy tartani a kötelességeidet, hogy egyszer sem konzultáltunk még a hülye beadandónkról, mert neked persze érdekesebb dolgod akad, nem igaz? Ezen múlik a félévi jegyem!

– Iris...

– Nem fejeztem be! – tekintete szikrákat szórt felém. Dühösen rázogatta a fejét, amit az addig csendesen pihegő fürtök most hevesen kereteztek. – Nem érted, hogy ez fontos nekem?

– Figyelj sajnálom, de... – fontosabb dolgom akadt.

– Nem érdekelsz, ennyi volt! Keress magadnak mást, akit ugráltathatsz! – sipította az arcomba. A lány zaklatottan távozott, és bár senki sem figyelt ránk, az arcom mégis égni kezdett. Sürgetően temettem bele a sálamba és körül se nézve siettem egyenesen a termünkbe.

Iris egy pillantást se vetett felém egész órán, míg Mr Harris hangja a szokásos, melankolikus tónusába darálta az anyagot. Ám az óra végén mégsem kerülhettem el a forrókását. A férfi szemei kutakodón csörtettek végig az arcomon és akaratlanul éreztem meg hogyan rándultak össze az izmaim.

– Zachary, az ön érdekébe tettem össze Irisszal, mindketten rettentően tehetséges ifjak. Csak egy kicsit erőltesse meg magát – sóhajtotta a férfi, amint rám emelte maszatos kék szemeit. – Teljesen megértem magát is, Iris és ha ragaszkodik hozzá folytathatják külön a munkájukat.

Tőlem várták a választ. Zavartan hunytam le a szemeimet. Nem szándékosan hagytam magára a lányt, sőt pontosan megértettem miért is jelentett ennyire sokat neki ez a portfolió, de nem hagyhattam ammit egyedül. Nem pont tegnap, amikor mindenünk, ami valaha volt, hirtelen kicsusszant a markunkból.

– Megpróbálom összeszedni magamat.

Mindketten bólintottak, ám nem bírtam állni a pillantásaikat, így csak a táskámért nyúlva hagytam el a túlontúl zajos csendben ázó szobát. Mégis mit tehettem volna? Gyűlölködve ráztam meg a fejemet. Most nem eshettem ki. A gondolatok mégsem eresztettek. Egy pillanat alatt éreztem magamat újból a nyirkos betonon, ahol a gondolatok lomhán elapadtak az elmémből, ahol az egyetlen, amit magam előtt láttam az Shaima vérbefagyott tekintete volt. Vajon merre lehetett? Rátalált a békéjére? Vagy ugyanolyan hektikusan járta a mennyországot, mint ahogy itt kereste a helyét?

Mert ő volt Shaima Yaseen, egy energikus mégis annyira kaotikus lány, akinek egyetlen mozdulatát sem lehetett előre beszámítani. Miattad halt meg! És abbu? Vigyáz a lányra? Mindig leste minden lépését, már attól a naptól kezdve, mikor ammi világra hozta a húgomat. Ő volt a szeme fénye. Ezt még a halál sem kobozhatta el tőle.

– Hé, hé Zachary! – hirtelen kapott utánam egy érintés. A forró ujjak pedig felolvasztották a tekintetem elé fagyott emlékképet. Elliott volt az. – Ma ugye te is dolgozol?

Először meg sem értettem a szavait. Olyan zavarosnak éreztem magam körül mindent, mintha a tárgyak élei elvesztek volna valami hullámzó rengetegben. Viszont szépen lassan, a fiú forró érintésére mintha a tárgyak is magukra találtak volna. Butának mutatkozhattam? Minden bizonnyal. Elliott tekintete pontosan erről árulkodott, mégsem eresztett el. Sűrű szemöldökét összeborzolta, majd óvatosan lehajtotta a fejét, hogy elkaphassa menekülő íriszeimet. Csapdába kerültem, és továbbra se bírtam megemészteni a szavait. Az izmaim összerándultak és a bennem dübörgő üresség mintha magába itta volna a lassan felszökkenő szorongásomat.

– Zachary, hallasz engem ugye? – ujjai ekkora már az állam alatt kapálóztak, és a mosolyában megülő megértés mintha szilánkosra repesztette volna a szemeim előtt megülepedő füstös pánikot. – Azt kérdeztem ugye ma te leszel műszakban?

– Bocsánat – szabadkoztam azonnal és egy aprót hátrálva máris megéreztem, hogy mögöttem csupán a kókadozó színekben ázó fal lapult meg. – De igen, ott leszek.

Bár csak ne lennének ennyire élesek! Késő volt. Elliott már kiszúrta, de csupán bólintott.

Minden annyira fakó volt és színtelen. Már régen nem voltam ennyire mélyen és talán ennek a legfőbb oka abban rejlett, hogy ammi minden egyes percben könnyes szemekkel merült el a falak közt bóklászó repedések útvesztőjében. Még az sem segítette talpra, hogy a kedvencét főztem. Hiszen imádta, hiszen minden egyes alkalommal egy mosollyal helyezett egy csókot a homlokomra, összeborzolva a már egészen hosszabbodó tincseimet! Viszont ma még csak egy pillantásra sem méltatott. Szemei folyton-folyvást reszkető tenyereire vándoroltak, amin még mindig ott pihent egy aranyos gyűrű. Ajkait összeszorítva szerette volna megakadályozni, hogy a könnyek kicsapjanak belőle.

De hát lehet a gyász ennyire keserves? Hogy négy évet követően még mindig ugyanannyira, vagy talán még jobban is fájjon?

– Ammi, csak egy kicsit egyél – nyújtottam felé a pirítóst, de a nő szemei újból üvegesre szikkadtak.

– Nagyon nincsen étvágyam, ne haragudj. Jobb lesz, ha lepihenek.

– Ammi kérlek – könyörögtem felé nyúlva, ám ő csak megrázta a fejét.

Mintha nem is ő lett volna. Korábban mindig dús és feketének mutatkoztak a fürtjei, amelyek most rettentően élettelenül hevertek kissé görnyedt vállain. Egykoron virágzó arca most beesett, arccsontjai pedig egyenesen átütötték holtsápadt bőrét.

– Pihenj le te is.

– Dolgoznom kell – sóhajtottam felpattanva a helyemről, de nem akartam elereszteni a nőt. – Ha az ágyad mellé helyezem, megeszed miattam?

– Jaan. – Azaz drágám. Egy apró nyíl veszett el szilánkos szívemben.

– Muszáj, nem ettél semmit és...

Ekkor talán eltört benne valami. Arcát a tenyereibe temetve roskadt össze a konyhánk kellős közepén, magával ragadva a halkan kopácsoló szívemet, amelyet már így is csupán néhány hajszál tartott a helyén.

– Ammi!

Magam se ismertem a hangomra, csupán annyit észleltem, hogy a nő a vállamra bukva elárasztott a könnyeivel. És észrevettem, hogy én is sírtam. Sírtam mert egész életemben azon ügyködtem, hogy a karjaimban reszkető nő ajkaira egy apró mosolyt varázsolhassak, hogy leszakíthassam a vállaira ragadt súlyokat. Hogy elfeledje mindazt milyen volt korábban és egyedül a jövőjére koncentráljon. Arra, hogy még mit tartogathat számára az élet. Ne pedig arra mit koboztak el tőle.

Szipogva simítottam végig a nő csontvékony testén, éreztem az ujjaim alatt a csontjait. És tehettem volna bármit is? Gyömöszöljem talán a szájába az ételt? Győződjek meg arról, hogy az ágya mellé helyezett szendvicseket ő fogyasztotta el és nem találtam rájuk a kukászacskó mélyén elrejtve egy kopottas szalvétában?

Mert nem értettem, mégis mi mást tehettem volna. Mégis hogyan engedhettem volna boldogságot az életébe, mikor olyan szinten elzárkózott még a legparányibb fénycsóvától is, hogy a sötétségből már úgy tűnt nincs kiút?

Tehetetlen voltam.

– Minden rendben lesz, ammi. Ők is boldogok – elcsuklott az a hangom. Halkan próbáltam visszatalálni a hangszálaimhoz. – Ők is boldogok.

– De te boldog vagy? – reszkető ujjak simultak a bőrömre.

Könyöröghettem volna azért, hogy ne kérdezzenek rá, viszont a nő szíve túlságosan hatalmas volt. Ajkaimra révedt a tekintete. Megrázta a fejét, míg a könnyek apró patakokban elárasztották ezt a szomorúságtól sápatag arcot. Mindenemet feladtam volna azért, hogy lássam a mosolyát.

– Boldog leszek, ha te is az leszel.

– Boldog vagy hát, drágám? – urduul szólt hozzám. Szemeim könnybe lábadtak. Azóta nem nevezett így, mióta abbu elment tőlünk. Ő volt az ő drágája.

Nem bírtam a szemeibe hazudni, így csak magamhoz öleltem törékeny testét és hagytam, hogy alig pár pillanattal később elragadja az álom. Az ágyába helyezve egy apró csókkal köszöntem el tőle, ám sietnem kellett. Várt rám a kávézó.

. . .

A félreismerhetetlen csilingelésre kötelességem volt felkapnom a fejemet, elmosolyodnom és köszöntenem a vendégeket. Mert ez volt a feladatom. Nem volt benne érzelem, csupa monoton, betanult mozdulat, amely már értelmét vesztette a végtelen ismételgetésben. Ujjaimat elrejtettem pulóverem hosszú, barna ujjában és a pultra támaszkodva megengedtem magamnak, hogy félszegen felmérjem a beérkezőket.

Egy fiú volt és egy lány, ám arcuk olyan mértékben egymásra ütött, hogy badarság lett volna tagadni a kapcsolatot.

És csak akkor éreztem meg, hogy az arcomra vetődött mosoly most az egyszer valódinak tűnt.

– Haver! – Elliott nevetve pacsizott le a sráccal. – Á, Tess csodálatos vagy mint mindig – kacsintott a lányra, aki csak ingerülten megforgatta a szemeit. – Végre, mióta is ígérgeted?

Zavartan húzódtam hátrébb, ám Elliott fürge volt és a csuklóm után kapva egészen egyszerűen maga mellé rángatott. Ez volt az első alkalom, hogy a fürtös szemei rám vetődtek. Talán elfelejthettem levegőt venni.

Ragyogóbb zöld szemeket talán keresve se találhattam volna, legszívesebben előkapartam volna a táskám mélyén lapuló füzetemet és menten lapra vetettem volna a fiú irigylésre méltó vonásait. Mert lélegzetelállító volt. Sűrű pillák alól figyelt, míg az ajkai, amelyek két kis halomra emlékeztettek, hirtelen megrándultak, és csupán az orcájába vájódó mély, domináns gödröcske árulta el, hogy valójában jót derült rajtam. Göndör, mogyoróbarna fürtök keretezték az arcát. Magas volt, testtartása domináns, sütött róla az arrogancia, széles vállait szándékosan szegezte hátra, de nem bírtam hibáztatni. Volt mire büszkélkednie.

– Jase, ő itt Zachary, az egyik barátom.

Barát. Túlzásnak éreztem a szó jelentősségét, hiszen nehézkesen neveztem volna kettőnk kapcsolatát barátságnak, ám mélyen talán egy csókot lehelt a szó a szívemre. Meg se bírtam akadályozni az arcomon szétterülő pírt, amit Jase egy furcsa mosollyal reagált le.

– Zachary, ő Jase Stagger, a lány pedig a húga, Tessa.

Büszkén csapta össze a tenyerét.

– Nagyon tetszik a tetkód – mutatott Tessa a csuklómon tekergő mintára. – Ez egy iránytű? – hajolt egészen közel, mire egy apró bólintást kapott tőlem válaszul. – Kúl. Mindig is érdekeltek a tetkók.

– Sosem lesz tetkód, anya kinyírna.

Talán újból elfelejthettem levegőt venni.

Jase hangja mély volt és füstös. Hatalmasat nyelve vontam meg a vállamat.

– Az ő döntése, nem?

Fürtös szemei menten rám vetődtek és kihívóan vonta fel a szemöldökét, mintha nem hitte volna el, hogy meg bírok szólalni.

– Még kiskorú, szóval nem. Majd, ha betölti a 21-et talán – vonta meg a vállát, majd a pultra könyökölt és akaratlanul kúszott az orromba a fiú telt és kissé nyers illata. Talán a fenyvesekre emlékeztetett a kölnije, amely fullasztóan jó illatú volt.

– Kértek valamit? – törte meg a csendet Elliott. Végül egy epershake-kel és egy jeges limonádét helyeztem a pultra.

Háttérbe vonulva szolgáltam ki az érkező vendégeket, ám félfüllel továbbra is őket hallgattam. Elliott teljesen felszabadult barátai társaságában és egy rettentően széles mosollyal hallgatta Tessa beszámolóját.

– Otthon minden rendben?

Felnéztem az előttem szobrozó alakra és a kezébe nyomva a csészét, már leplezetlenül kihallgattam a társaság elfojtott párbeszédét.

– Anya kicsit aggódik, mert egyre kevesebb páciens érkezik hozzá – ismerte be Tessa, ujjaival megérintette hűs poharának peremét, míg zöld szemei felugrottak rám. Mosolya gyenge volt, mégis kötelességemnek éreztem, hogy viszonozzam.

– Orvos?

Mindannyian egyszerre kapták rám a tekintetüket. A pultra könyökölve túrtam hátra a fürtjeimet és zavartan rejtettem el markomat pulóverem hosszú ujjaiban.

– Pszichológus.

Pszichológus. Áttörte az elmémben emelt gátakat. Gyűlöltem, de egyben hálás is voltam is ezért a szóért. Segített emlékeznem, és azt ígérte az emlékek csak segítenek abban, hogy felgyógyuljak, mégis úgy éreztem, hogy minden egyes nappal csak még lejjebb taszított a gödörbe. Mert minden egyre élesebbé vált, a hangok, a színek, az érzelmek. Mintha most is ugyanúgy az arcomon érezhetném az eső hűs cseppjeit.

– Ismersz valakit, akinek szüksége lenne egy pszichológusra? Tudom kicsit bunkó, most ezt kérdeznem, de hátha? – Tessa az ajkai közé illesztette a szívószálat és reményteljesen megvonta a vállait. Tökéletesen láttam, hogy törődött a nőért.

Akárcsak én ammiért.

A szemeim felpattantak a gondolatra. El szerettem volna süllyeszteni magamban, de nem volt hozzá energiám. Ammi. Hát persze!

– Talán megadhatnád a telefonszámát.

Izgatottan húzta ki magát, ami egy újabb mosolyt eresztett az ajkaimra.

– Ha ideadod a telefonodat szívesen beírom.

A mosoly leszikkadt a helyéről.

Ott lapult a zsebembe. Egy aprócska billentyűs készülék, amely tényleg csak telefonálásra volt alkalmas. Kipirult bőrömet megpróbáltam elrejteni az arcomat keretező fürtökbe, és elvetemülten kerestem a kiutat, ám mindhárman várakozva meredtek rám. Miért szégyelled?

Más voltam. Más voltam mert nem volt pénzem, mégis egy pszichológus számát szerettem volna a zsebeimbe mélyeszteni. Miért is pontosan? Mert nem bírtam tovább. Az ajkaimba harapva halásztam elő a füzetemet és az oldalához pattintott kék tollat. Tessa nem kérdezett semmit, lefirkantotta a számot, ám szemei ekkora már kiszúrták a lapokat átszelő kusza vonalakat.

Mindenem forrongott. Izzadtak az ujjaim és rettegtem attól, hogy talán ott marad három vizes paca a lapokon. Mi lesz már? Egy halk sóhaj szakadt fel belőlem, mikor a lány eleresztette a lapot és visszacsúsztatta a tollammal együtt.

– Rajzolsz?

– Tervezőgrafikus szakon van – előzött be Elliott. Időm se volt rákérdezni, hogy mégis honnan volt ennek az információnak a tudatában. Forgott körülöttem a világ. Szuszogva gyömöszöltem bele a táskámba a lapokat, és pontosan öt lassú lélegzetvételt követően egyenesedtem csak ki. Ha észrevették is, nem vetettem rám több figyelmet. Elliott szavai elvesztek ebben a forgó kavalkádban.

Ki és be. Ki és be. Nem nehéz ez ugye?

– Klassz, én is arra szeretnék jelentkezni. Talán mesélhetnél valamit, nem?

Ki és be.

– Persze.

Tessa szemei végigvándoroltak a bőrömön.

– Haver minden okés? Tisztára ki vagy pirulva.

– Jase!

Zavartan kaptam az arcomhoz és lesütve a szemeimet, egyenesen zokogni akartam, de ekkor egy forró érintés kapott a csuklómért. Elliott fekete keretes szemüvege mögül nézett rám. Csupán bólintott, és én belekapaszkodtam ebbe a mozdulatba. És tovaszálltak a kételyek, magukkal rángatva a szürke homályt.

– Kicsit meleg van – ismertem be. Nem hazudtam. Az Oldie's szokásához híven szanaszéjjel fűtötte a piros, bőrülésektől tarka kávézót, viszont én mégsem éreztem forrónak a minket körbeölelő levegőt. Sőt mintha a bőrömet továbbra is apró esőcseppek hűtötték volna.

– Abban a hatalmas pulcsiban én is széjjel olvadnék – nevetett fel Tessa. – Tudod, valamikor találkozhatnánk, nem? Nagyon tetszettek a rajzaid, és tehetségesnek tűnsz, talán segíthetnél a portfóliómban.

Portfólió.

Iris zaklatott kék tekintete helyett egy békés zöld fogadott, amely talán megegyezett a bátyjáéval.

– Persze, segíthetek, de könnyen találhatok valaki jobbat is nálam.

– Ne szerénykedj – nevette el magát a lány egy barátságos mosolyra húzva az ajkait.

– Tess! Ne nyomulj már ennyire – zsörtölődött Jase, de a lánytól csupán egy grimaszt kapott válaszul.

– Nem nyomulok, te nyomorék.

Elliott elmorzsolt egy halk nevetést, viszont nem bírtam nem Jase-t bámulni, mert egyszerűen vonzott. Mély gödröcskéje, amely annyira arrogánsan bájossá varázsolta ezt a robosztus vonalakból felépülő arcot, rózsaszirmokra emlékeztettek az ajkai. És úgy éreztem, hogy meg akartam csókolni. A bennem burjánzó szenvedély pillanatok alatt tepert maga alá, és hirtelen vált rettentően szűkössé a gatyám. Ignoráltam minden szükségletemet, anyára fókuszáltam, mindenemet rátettem és csak most éreztem mennyire ki voltam éhezve.

A testvérpár egészen zárásig a pultnál ücsörgött, és amint kiléptünk a hűs utcára azonnal összeszorítottam a testemet takaró vastag kabátot. Tessa valamiről magyarázott, de a gondolataim egy újabb homályos pacává olvadtak, elkeseredetten dörzsöltem meg az arcomat.

– Ha gondolod fizethetek.

Összeakadtak a szemöldökeim. Tessa elmosolyodott.

– Így is szerettem volna valakit, aki tud segíteni a porfólióm elkészítésében, és te odajársz szóval pont jó is lenne. Ezért gondoltam, hogy fizethetnék.

– Nem szükséges...

– Ó, ugyan már! Esténként itt gürizel, ahelyett, hogy tanulnál, biztos nem ártana meg és nem fogadnám el a szolgálataidat ingyen – rázta meg hevesen a fejét. – Talán, talán az ismerősöd járhatna ingyen anyához, és a fizetség az lenne, hogy segítesz nekem.

– Tessa, faszom, hagyd már rá! – Jase dühösen dörrent a lányra.

Tökéletes.

– És az anyukád benne lenne?

Tessa bólintott.

– Majd felhívlak akkor, rendben?

– Okés.

Az éjszaka szurkos volt, olyan érzésem támadt, hogy maguk a fényt köpülő lámpások is képtelenek voltak átszúrni ezt. A fagyos szél piszkos lehelete végigcsörtetett szabadon hagyott bőrömön. Gyűlöltem a hideget. Gyűlöltem, hogy olyankor összerándultak az izmaim, hogy olyankor csípni kezdett a bőröm, könyörögve azért, hogy fedjem el valamilyen anyaggal. Robosztus sálamba temettem az arcomat.

– Haza dobjalak? – Jase szemei lyukat égettek az arcomba. Szerettem volna beleegyezni, hiszen másra se vágytam, csakhogy elmerülhessek végre a matracomon, mégsem tehettem. Nem bírtam megtenni.

– Nem lakok messze, simán hazagyalogolok, de azért köszi.

A fiú nem firtatta tovább, egyszerűen megrázta a fejét és egy intést követően megindult a vörös Fiat felé. És miután felbőgött a motor egyedül maradtam a pislákoló fényekben úszó, fagyos utcán.

. . .

Ammi a kanapén ücsörgött mikor hazaértem, tekintete az ölében pihenő rejtvényre volt ragasztva. Imádta őket.  Kabátomat a fogason felejtve egy széles mosollyal térdeltem ammi elé, akinek a szemeit fájdalom itta ki véresre. De hát minden rendben lesz, nem igaz? Ha eljár pszichológushoz, minden rendben lesz, ugye?

Ujjaimat cserzett bőrére simítottam.

– Van egy meglepetésem – susogtam egészen halkan, valamiért nem akartam megzavarni a csendet, amit körénk szédített az éjszaka. Szemhéja lomhán felnyílt, homályos íriszek lapultak meg alatta. – Találtam egy ismerőst, akihez eljárhatsz. Egy pszichológus, ammi. Ő tud segíteni.

– Miről beszélsz?

– Egy ismerősömnek az anyja, szívesen elvállalna téged, és szerintem nagyon sokat tudna segíteni! – Reszkető ujjak után kaptam, de ő tagadóan rázta a fejét.

– És mégis miből fizetjük?

– Megoldom...

– Megoldod? Már így is félműszakban abban az átkozott kávézóban görnyedsz ahelyett, hogy tanulnál! Nem engedhetem! Az anyád vagyok, nekem kellene gondoskodnom rólad, nem pedig fordítva!

Kiszakadt a markomból. Görnyedten rázogatta a fürtjeit, melyek csapzottan zihálva követték a mozdulatait.

– Ammi, munkát ajánlottak.

– Még egyet? – hüledezve kapott az arcomért. Csészét formált a tenyereiből, így hüvelykujja alig érezhető köröket róhatott széltől pirosló bőrömre. – Még egyet? Zachary, istenem, hogy gondolhatsz ilyenre?

– Nem kellene túlóráznod, és felajánlották, hogy az óráért cserébe eljárhatnál a nőhöz. Ammi, ő talán tud segíteni! – könyörögtem, ám a szemei ekkora már újból könnyektől voltak terhesek. – Azt mondtad azt akarod, hogy boldog legyek, és én akkor leszek boldog, ha elfogadod ezt az ajánlatot! Kérlek, ammi. Ha nem magad miatt, miattam – súgtam.

– Meri Jaan!

És egy csókot nyomott a bőrömre.

– Megígérem – súgta, majd eleresztve összeszedte szétszóródott sudoku rejtvényeit és megindult a szobája felé.

Hálásan borultam térdre, és csak akkor értettem meg mennyire, de mennyire belefáradtam mindebbe. A kiutat kerestem, és a felvillanó fény túlságosan csábító volt, hogy ne kapjak utána. Talán mostantól más lesz minden. 

minden rendben lesz? 

itt is az első rész, nagyon remélem tetszik nektek!

🦋vigyázzatok magatokra!🦋

puszi kyra!