"A jó méh nem szív hervadt virágból".*

Sarokban húzódott meg. Még semmit sem tud a másikról, hiába volt minden erejével azon, hogy minél többet kiderítsen róla. Zhanról semmit sem találni, hisz évek óta halott személynek van nyílvánítva. Feltéve ha ő az, és nem titkolja a valós személyazonosságát.

Zhan csak egy fehér trikót - miből kilátszott szépen kidolgozott, izmos karja - és egy vékony melegítőnadrágot viselt. Kezét gondosan, és gyakorlott mozdulatokkal átkötötte fekete bandázszsal. A boxzsáknak pedig nem hagyott nyugalmat. Szüntelen ütötte, mibe látszólag minden erejét belevitte, hisz a zsák tömege ellenére is, szépen kilengett a helyéről. Zhan egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Bár homlokán izzadságcseppek gyönygöződtek, néhol már a trikó is tapadt izmos tetsére, szemei furcsa, eleven tűzben égtek. Félelmetesen vad volt, de még is, édesen aranyos és gyermeteg. Mellkasa egyenletesen és ütemesen emelkedett és sűlyedt, nem volt vészesen szapora. Yibo őszinte csodálattal és ámulattal adózott a másik iránt, hisz ennyitől már ő is el szokott fáradni. Még elnézte volna egy darabig az izmok, összehangolt játékát, az ütések ütemes puffanását, és mellkasa nyugodt emelkedését, de nem lehetett.

Kutyacsholás hallatszott valahonnan a folyosóról, mire Zhan összerezzent. Szemében a tűz, mi eddig szakadatlan égett, most egy pillanat alatt kihunyt, és valami más vette át a helyét. Valami egészen más, rettegés, elemi félelem, mit a fiatal is oly jól ismert. Zhan megrettent őzként nézett körbe, a lehetséges veszély forrását szemével szüntelen kutatva. Az ugatás, pedig egyre csak közelebbről hallatszott... Yibo az árnyékban maradt. Minden információt a másikkal szemben, felhasználhat valamire. Csendben várta a fejleményeket.

Látta, hogy a másik akadozva, felszínesen kezdi el a levegőt venni, szinte zihált. A rettegés már nem csak szemein látszódott, egész lényén elhatalmasodott. Menekülni... Lehetett kiolvasni belőle. És a kutya csak közeledett.

Zhan ajka enyhén megmozdult, segélykérést suttogott, de nem mert kiabálni. Remegő lábakkal hátrált el a falig, majd néma sikítás kíséretében tapasztotta tenyerét szorosan fülére, és csúszott le a földre. Reszketett egész testében. Szorosan összeszorított szeméből kicsordult az első könnycsepp, míg ajkai folyamatosan ugyan azt a szót formálták némán. Segítség!

Yibo eddig bírta nézni a jelenetet. Szíve vérzett, és bár minél többet meg akart tudni a másikról, így akkor sem szedhet ki belőle semmit. Hisz a félelem az ember legrosszabb énjének a mozgatórugója. Ismerte a félelmet, és nem volt jó barátja. És a kutya egyre csak közeledett, hangos ugatással.

A fiatal oroszlán a németjuhász elé került, elállta az útját, és csupán egy pillantásába került, az állat megfordult, fülét farkát behúzva, nyüszítve eloldalgott.

- Hogy kerülhetett be? - bosszankodott halkan, de ezen gondolkodni nem maradt sok ideje. Mögötte Zhan, mint aki semmit sem vett észre az egészből, a földön zokogott hangtalan. Yibo óvatosan guggolt le mellé.

- Kérlek, kérlek segíts! Kergesd el! - könyörgött a másik erőtlen hangon, szinte csak a levegő mozgása volt érezhető. Félt. Félt és rettegett.

- Elment... - suttogta gyengéden a másik fülébe, karjait vigyázva a másik köré fonta. Zhan az érintésre összerezzent, de nem húzódott el. - Nem fog visszajönni... - simított végig nyugtatóan a hátán, mire Zhan immáron hangos zokogásba tört ki. Levegőt nehezen vett, tüdeje szinte sípolt. Kezeivel szorosan, már-már görcsösen markolat Yibo zakóját. - Minden rendben, mostmár nem bánthat. - suttogta a megnyugtató szavakat, inkább kevesebb, mintsem több sikerrel. Kezei alatt érzte a másik még mindig félelemtől remegő testét.

Félreértés ne essék, segíteni akart a másikon, de nem önös érdekekből, vagy mélyebb érzésekből. Segítenk akart a másiknak, hisz már ő is hozzájuk tartozott, a család része volt. A család, pedig mindig védi a másikat. A család az, amire az ember egyedül, és biztosan számíthatott. A család, még akkor is, ha nem vérszerinti, csupán kimondott - vagy még az sem - érzelem alapú kötődés. Hisz a család nem feltétlen azok a személyek tömkelege, kikkel egy a véretek.

- Nhem! Nhem kapokh le... - zihálta erőtlen Zhan kétségbeesetten.

- Próbálj lélegezni, már senki sem bánthat. A kutya elment. - vonta még szorosabb ölelésébe a fiatal a másikat. Támasza volt, mind testileg - mind ha a másik igényt tart rá - lelkileg. Zhan könnyes szemeit még beljebb fúrta Yibo zakójába, elrejtette magát. A rettegett triád vezetője, pedig készséggel hagyta neki. Tudta, hogy Zhan most mindennél jobban el akar bújni, talán egyedül lenni a szégyenével, és kétségbeesésével, de még is valakivel, kihez hozzábújhat. Zhan még mindig zihálva vette a levegőt, mi csupán csekély mennyiségben jutott el tüdejéig. A pánik teljesen elhatalmasodott rajta. Eszét elhomályosította a rettegés, teste ösztönből működött.

- Nézz rám. - tolta el magától kissé Zhant, mire az öregebb csak még jobban, még szorosabban bújt Yibo biztonságot adó karjai közé. - Csak nézz rám, már nem bánthat semmi. - simított még egyszer végig Zhan hátán, majd határozottan, még is gyengéden eltolta magától. A betörő riadt, kétségbeesett, kisírt, pirolsló tekintettel meredt a fiatalabbra, míg minden erejével azon volt, hogy tüdejét újra teljesen megtöltse az éltető oxigénnel. - Lélegezz. Vegyél egy nagy levegőt. - kérte bársonyosan Yibo, mire Zhan minden erejével azon volt, hogy teljesítse a másik kérését. - Még egyet, majd lassan fújd ki. Nyugi, már minden rendben van. - mosolyodott el bíztatóan, mi talán a másikba is egy kis lelket öntött. - Úgy. Ügyes vagy... - Zhan légzése kezdett normálisabb lenni, lassan teste remegése is lejjebb hagyott. Erőtlen, és fáradtan, de immár egy fokkal nyugodtabban hanyatlott a fiatalabb karjai közé. Lassan szuszogott nagyokat, míg végül az álom felejteni nem felejtette vele a közelmúlt rémítő eseményeit, ha még csupán egy tíz perc erejéig is.

Yibo egész testében megfeszült. Nem volt számára idegen az érintés, de egészen idáig, nem sok járt ki neki. Ebből is, ugyan úgy, mint bármi másból, mi a szeretethez kapcsolódik. De ez nem szeretet volt, ez szükség. Hagyta, hogy Zhan rajta feküdjön, hagyta, hogy szorongassa a zakóját, és hagyta, hogy könnyeivel átáztassa ingjét. De csak azért, mert a másiknak erre volt szüksége. És Zhan hozzábújt, pont úgy, ahogy hozzábújt volna bárki máshoz. Szorongatta, szinte tépte a zakóját, csak azért, hogy elrejtse magát, pont úgy, ahogy bárki máséval is tette volna. És sós könnyeivel átáztatta fehér, mindig makulátlan ingjét, pont úgy, ahogy bárki másét is. Azért, mert erre volt szüksége. Nem szeretet, csak szükség. De mi is a szeretet? Volt ő már bármikor is szeretve, bárki által is?

Zhan, ki ugyan rövid ideig, de édesen szuszogott ölében, most mocorogni kezdett. Lassan ébredezett, a pánikroham okozta hirtelen álmosság elmúlófélben volt. Nagyokat pislogva, álmos szemekkel nézett fel a másikra, ki ekkorra már rendezte arcvonásait, nyoma sem volt annak a kedves énjének, mit előszed, ha kell, mi figyelmes, mi gondoskodó, és megértő.

Zhan rémülten rebbent el mellőle, mikor felfogta, hogy kinek is a mellkasához bújik hozzá.

*Kínai idióma

Sziasztok!🤗🐰🦁 Bár már egész régen írtam ezt a fejezetet (értsd, kb. két hete) emlékeszem, hogy nagyon élveztem a megírását, és most az átolvasását is! Remélem, hogy ti is pont ugyanannyira szerettétek mint én (ne felejtsd el jelezni), hamarosan hozom a következő részt, addig is jó szórakozást! ❤️💚