"Ha az embernek az a sorsa, hogy nyolctized mérő rizse legyen, keresztülutazhatja az országot, akkor se lesz egy mérője."*

- Megígértem, hogy megvédem mindentől! - ordította Yibo magából teljesen kikelve. Eszét vesztve rótta a köröket a szobába, néhol meg megállva, és beleverve a falba egyet. Lu hallgatott. Az ő arcán is folytak végig a könnyek, megállíthatatlanul. Megszakadt a szíve mind Zhanért, mind Yiboért. Bár fájdalmukat át nem érezhette, mélységét nem érthette, még is, őt is pont ugyanannyira megérintették az írtak, hallottak, látottak. - Megígértem, azt mondtam, ha kell, a saját életemmel! Meg... Megígértem... - elakadt a lélegzete, és csúszott le a fal manetén a földre Yibo. Kifáradt, elege lett mindenből. Csak vissza akarta kapni Zhant, boldog lenni vele. Csak magához akarta ölelni, mindenért bocsánatot kérni, és hajába suttogni sűrű csókok közepette, hogy "szeretlek". Mert nem tudta neki elmondani, hiába szerette volna.

- Megtalálod... - guggolt le mellé a földre Lu, és karolta át vállát. - Tudom, hogy megtalálod, és tudom, hogy ő is tudja, hogy számíthat rád. Meg tudod csinálni. Hisz te voltál az egyetlen, aki elkapta betörés közbe. - húzta keserű mosolyra a száját a nő.

- De nem tudom, hogy hol kezdjem a keresést. - temetett arcát tenyerébe. Lu is hallgatott. Ő sem tudta, hogy mit kéne tenni. Csak annyit tudott, hogy támogatja Yibot, mint egy jó nővér - még ha nem is vérszerinti - ott lesz mellette jóban rosszban, napsütésben, viharban. Csak támogatni tudta, és támasza tudott lenni. De taktikai tanácsot már nem tudott adni.

- Mi van azokkal az információkkal, amiket Zhan leírt? - tette föl félve a kérdést.

- Nem sok minden. Leírta, hogy hányan vannak hozzávetőlegesen, és leírt pár telephelyet. De okos a vezető. Eddig is mindig kicsúszott a kezeim közül, mindig egy fél lépéssel előttem jár. Biztos, hogy nem a telepek egyikére vitte Zhant, főleg, ha már rájött, hogy fontos nekem. - rázta meg lemondóan Yibo a fejét. És Lu igaza adott neki.

____________

Ismét visszakerült oda, ahová soha életébe nem akarta volna még egyszer betenni a lábát. Sötét volt körülötte, szinte az orráig sem látott. Kábultan nézett körbe, majd fel akart állni, de valami akadályozta a mozgásba. Mind a kezei mind a lábai meg voltak kötözve. Szórakozottan, már - már hisztérikusan felkacagott, ám érzelmei gyorsan dühbe, bajd elkeseredettségbe fordultak.

- Végre felébredtél! - hallotta meg kínzója hangját szorosan maga mellöl, mitől összerezzent, majd kővé dermedt. A félelem megbénította. Csontjait ismét átjárta a régi rettegés, mi gúsbakötötte, és nem eresztette. - Régebben jobban bírtad. Látszik, hogy el voltál kényeztetve! - horkantott fel az idősödő férfi. Hirtelen lámpa kaocsolódott, mi kiégette a szemét. Reflexszerűen maga elé akarta kapni kezeit, de rövidesen rá kellett jönni, hogy tehetetlen. Ez pedig szorosan magával hozta a kiszolgáltatottság érzését.

- Tudod, meg kell mondjam, hogy jól elbújtál. - folytatta kínzója, miközben egyre közelebb jött hozzá. Mint a keselyű, kőrözött áldozata felett. Zhan mélyen lesütötte fejét, nem mert felnézni a másikra. Hisz ki tudja, hogy mivel idegesítheti fel, ha pedig az megtörténik, ismét a pokol polka várja. - Két és fél hónapja semmi hír nem volt felőled, azt hittem, hogy megszöktél. Pedig az eddig még senkinek sem sikerült. Aztán kiderült, hogy a drágalátos Wang Yibo bújtatott! - nevetett fel őrülten. - Az a kis kölyök azt hitte, hogy túl tud járni az eszemen!? Vagy esetleg te hitted azt? - sziszegte fogai között, és szorosan megfogta Zhan álkapcsát, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. - Kis kurvát játszottál neki? Mondd csak, hányszor tetted szét neki kecses kis lábaidat, mire bedőlt neked? Bár a fiatalságot ismerve, nem sokszor. - vigyorgott arcába, míg Zhan a könnyeivel küszködött.

Kínzójának nem a tettei bántották, nem is a félelemtől reszketett. Sokkal inkább a szavak hatoltak szíve legmélyére. Új és régi, boldog, és elkeseredett érzések törtek fel benne, mik szinte ordítottak a szabadulásért, hogy szerelme újra célt találjon. Ezek pedig könnyek formájában folytak végig az arcán.

- Vagy esetleg olyan jó volt, hogy azt hitted, szereted? - gúnyolódott tovább. Zhan szíve szerint üvöltött volna, elmondta volna, hogy rosszul gondolja. Sajnos semmire sem volt alkalmuk, még megismerni sem egymást. Hisz a múlt mindig a jelen elé állt. - Vagy esetleg szerelem?! - kacagott fel ismét ördögien. - Nem, olyan nincs. Számodra nincs, nem létezik! Te nem érdemled meg! - ordította, majd lendült a keze, és felpofozta Zhant. Az ütés erejétől feje hátrabicsaklott, de mit sem számított. A fájdalom eltörpült amellett, amit bensőjében érzett. Tátongó üresség, mi valami, vagy valaki után kiált. De csak egy vágyálom.

Valóban. Ő nem érdemelte meg, hogy szeressék, hogy szeretve legyen, hogy valaki ott legyen mellette jóban, rosszban. Ő nem érdemelte meg a szerelmet, még is, vágyódott utána.

- Ó, te tényleg azt hitted, hogy szeret! - gúnyolódott tovább, szavai pedig jobban fájtak, mint ezer meg ezer tűszúrás. - Tudod, ha ez így is volt, nem sokáig. Eddig tisztességesen játszottam, és meghagytam neki a kisebb sikereket. - húzta ördögi mosolyra a száját, és Zhan már tudta, hogy most olyat fog hallani, amit talán sohasem akart volna. - Nem lesz kegyelme számára, a leglassabb és legkeservesebb halált fogja halni, amit csak el lehet képzelni! Te pedig végignézed! - hagyta el őrült, ördögi kacaj kínzója száját.

- Ne! - kiáltott fel akaratlanul is Zhan, de nem ért el vele semmit. Megszületett egy új gyengepontja, amit felhasználhatnak ellene.

- Ó, de... Hamarosan viszont láthatod. Addig is viszont, be szeretném pótolni a kiesett hónapokat, amit nélküled, azaz a tested nélkül kellett töltenem. - vigyorodott el ismét, majd időt sem hagyva Zhannak a feleszmélésre, ajkait a másik vékony ajkaira tapasztotta. Kegyetlenül ostromolta azokat, míg Zhan arcán egyre csak folytak a keserű könnyek. Fejét nem tudta elrántani, testét nem tudta kiszabadítani, ám kínzójának nem engedte meg a viszontcsók örömét.

- Milyen kis makacsok lettünk! - vált el tőle haragosan, levegőhiányban a férfi. - Te tényleg kurvának áltál! Viszont akkor egy szavad sem lehet az ellen, amit ezután teszek veled! - csillant ördögi fény a szemébe, és Zhan már tudta, hogy mi fog következni. Rángatta a karjait, szabadulni akart. Olyan ellenállást tanusított, mit hosszú évek óta egyszersem. Mindig tűrte, mit éppen vele tesznek, tudatát agya egy távoli szegletébe száműzte, és hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok. Mondhatni sodródott az árral.

De ma nem akart. Hosszú idő óta először megtagadta a kéretlen erőszakot, minden erejével ellenállt neki. De ki ő, hogy akár saját teste felett is rendelkezzen? Egy senki. Ellenállt, mert életében először, még ha csak rövid időre is, de megadatott neki a boldogság, mit ugyan nem érdemelt meg, de még is, vissza akarta kapni azokat a lopott perceket. Ám próbálkozásai elkeseredett segélykiáltások voltak csupán, légbekiáltott szavak, tengerbe hullatott könnyek. Senkinek sem számít még egy...

*Kínai idióma

És itt is egy újabb rész, amire bár ismét nem vagyok annyira büszke, de remélem, hogy azért nem lett annyira rossz. Hamarosan hozom a következő, addig is jó pihenést?😅