"A távoli víz nem jó, ha közel a tűz".*

A rácsos ablak alatt a szellő lágyan cirógatta jádefehér bőrét. Vígasztalóan simogatta, mint az anyák a gyermekeiket, kikért az életüket adnák, ha kell. Szép szavakat, hamis ígéreteket suttogott a fülébe. Minden rendben lesz... És a szél lágyan fújt, felkapta a leveleket, kertetőzött velük, vigyázott rájuk. Majd mikor megunta, óvatosan, a száradt, színes leveleket, mintha csak porcelánból lennének, letette. És a szellő csak fújdogált, beszökött az ablakon, és megborzolta a haját, egyszerű, zabolátlan, gyermeki keringőre invitálva barna tincseket, mik boldogan mondtak igent a hívatlan vendégnek. És a szél csak fújt, beköszönt mindenhová, mindenhol váltott pár szót, kacagott, mit ugyan nem is értettek az emberek, de mint a legédesebb hang visszahngzott szívükbe. És a szél csak fújdogált...

___________

Régen volt már itt. Idejét sem tudná megmondani. Évek. Évek teltek el, évszakok váltották egymást, levelek hulltak, rügyek bomlottak, madarak költöttek, és a fiókák elhagyták fészküket... Az idő múlt, az élet kereke forgott, egy másodpercre sem állt meg senki kedvéért sem. Neki nem parancsol semmi. Az idő múlt, az emlékek pedig megfakultak. Elmosódott anyja arca, mit alig láthatott, majd elhalkult hangja is, mit alig hallhatott. Ennyi járt volna neki? Elfelejtette. Elfelejtette azt az embert, akinek a legtöbbet köszönheti, hisz világra hozta. És az idő csak múlik, örökös körforgás, egy másodpercre sem lassít. Mi pedig sodródunk az árral, az emlékek pedig elmúlnak. Elmúlt szemei elől barátja fehér arca, hallani már nem hallotta a golyó hangos, és éles gördülését. De szívében érezte pont ugyan azt a fájdalmat, mit akkor. Kezein pedig látta a vérét. Az idő minden sebet Begyógyít... Nem... Az idő segít elfogadni szeretteink elmúlását, és megértetni, ha kell erővel belénkverni: ő nem fog megállni gyászolni. Ő megy tovább. Kövessük a példáját. Az idő az emlékeket talán megfakíthatja, de az érzéseket sosem tudja kiűzni sebzett szívünkből.

Régen járt itt, és most újra eljött ide. A kis oatakot, mi az évek múltával is mindig itt folyik, a vize ki nem apad. Megélt szárazságot, esőt, és árvizet, vihart, és szelet, de minden évben, minden hónapban, minden nap a vize visszatér medrébe, és folytatja útját, ki tudja hova? Egy nagyobb folyóba? A folyó pedig a tengerbe? Mindegy is. Régen volt itt, csupán két emberrel. De ma még is eljött ide. Hisz találkozott valakivel. Valakivel, akit be szeretne mutatni anyja emlékeinek, és barátjának, régmúlt szerelmének. Találkozott valakivel, aki ugyan annyit szenvedett mint ő, ha nem többet. Találkozott valakivel, aki megértehtné, aki talán nem ítélkezne felette. Találkozott valakivel, aki... A lélektársa lehetne. Lehetne...

A patak csak folyt, mint minden év minden napján, útját meg nem szakítva senki kedvéért, magával sodorva az erőtlen leveleket, mik elmúlva hulltak bele medrébe. És a patak csak folyt, lágyan, vizével óvatosan végugsimítva a köveken, mik vágyakozva, mint gyermek anyja tenyerébe simúltak utána. Vigyázott rájuk, sosem hagyta el őket. Minden nap visszatért, tovább növelve, és koptatva gyermekeit, mik vigyázó kezei alatt egyre szebb, fényesebb, csillogóbb kaviccsá csiszolódtak. Mások számára talán csak egy értéktelen, sok éves kavics. De a pataknak a gyermekei. És a patak csak folyt tovább, csobogó hangja megtörte az erdő nyugodt csöndjét. És a patak csak folyt tovább, az ember fülébe lágy, nyugtató ígéretet dúdolva. Minden rendben lesz...

________

Látta. Látta és hallotta. A pisztoly elgördült, nincs visszaút. A földön fekvő éppenhogycsak lélegzett. De amíg lélegzik, addig él. Amíg ver a szíve, addig él. De már nincs visszaút. Hallotta saját, kétségbeesett, könyörgő sikítását, látta, apja elégedett vigyorát, és láta barátja halovány mosolyát, hófehér arcán. Látta, ahogy a golyó a másik testébe fúródik, látta, ahogy teste megrándul, látta, ahogy szép arcán végigsuhan a halál árnyéka, és látta, látta... Látta, hogy barátja végleg elmúlik. Látta... Mindent látott. Érezte, hogy a karok, mik eddig szorosan tartották elengedik. Érezte, hogy térde nagyot csattan a földön, érezte a lényébe nyilalló fájdammat, de mind ez semmi volt lelke fájdalmáhiz képest. Érezte, hogy teste viszi előre, hallotta, a saját hangját, ahogy könyörög barátjának: ébredjen fel, ez nem jó vicc. Bármit megadott volna érte. Vissza akarta volna pörgetni az idő kerekét. Valahogy megoldotta volna, hogy a rövig történetük ne így végződjön. Bármit. De nem tudta megmenteni, az idő pedig nem áll meg senki kedvéért. Hallotta saját zokogását, és látta saját kezét. A kezét, mi vértől piroslott. A barátja vérétől. Akit a saját apja ölt meg. A barátja vére az ő kezein. Hisz ő tehet az egészről... A vér pedig vöröslött, tulajdon kezén, beszennyezve ruháját, és életét. A barátja vére...

_________

- Yibo! - dörömböltek az ajtón. Szemei kipattantak, nem tudta hol van. Feje zúgott, a világ forgott körülötte. Lenézett a kezére, és homályosan, elmosódottan látta a vért. Szíve majd kiugrott a helyéről, szeme bepárásodott. Megölte! - Yibo! - hallotta megint, de nem tudta, ki zargathatja ijenkor. És nem is érdekelte. Kikerekedett szemekkel nézte kezét. Remegő térdekkel állt fel, és indult el a fürdő felé. - Yibo, bemegyek! - hallotta, de nem értette. Fülében zubogott a vér, minden hangot elnyomva, mi a külvilág felől érkezett. Csak egy hang ordított az elméjében, és szívében. Megölted!

Zavarodottan csúszott le a hideg csempe mellett, kezeit távolra tartva magától. Hisz nem voltak tiszták, saját barátja vére szennyezte be őket. Látta, ismét látta az élettelen testet, ismét hallotta a pisztoly hangját. Ismét ott volt, évekkel ezelőtt, mikor élete romba dőlt, szíve pedig meghalt. Fájdalmas, és elkeseredett ordítás szakadt fel torkából. Összegörnyedt, és néman zokogott. Idejét sem tudta már, mikor szántották könnyek arcát. De most újra megtörtént. Apja még így is, szinte fél lábbal a túlvilágin is, könnyűszerrel megtörte fiát . Yibo az évek múltával sem lett erősebb, mindig ugyan az a törékeny kisfiú marad. Még mindig fél az apjától, még mindig gyűlöli, és az öreg, még most is könnyűszerrel porrá tudja zúzni egész lényét.

Vöröslő szemekkel nézett ismét kezére, de a látomás nem tűnt el, csak még valódibb lett. Megrémült, megrémült önmagától. Csúszott hátrébb, önmaga árnyéka elől menekült. Nem látott, nem hallott mást, csak a rémálom, mi egykoron valóság volt, játszódott le szemei előtt minduntalan.

- Ne! - hallotta saját hangját, de mintha a sós tenger mélyéről szólt volna. Megérintették a vállát. Valaki hozzá ért, valaki szorosan átkarolta, valaki ölelésébe vonta, valaki lágyan rajzolt nyugtatóan köröket a hátára.

- Ssss. Nyugodj meg, nincs itt senki. - hallotta jótevője hangját. Ismerős volt neki, de nem tudta felidézni az arcát. Csak is Hua sápadt arca, és élettelen szeme meredt rá.

- A kezem... A, a kezem! Megöltem! Megöltem... - motyogta extázisban. - Hua... - érezte, hogy a köréje fonódó karok erősebben szorítják.

- Mi van a kezeddel? - hallotta megint az édes hangot, de nem látta az arcát.

- Vvvéres. Az ő vére! - folytak le újabb, és újabb kövér könnycseppek az arcán. Érezte, hogy a másik elengedi. Hirtelen meztelennek érezte magát, az ölelő karok nélkül. Hideg szél érte szennyezett bőrét, megborzongott. - Megöltem... - suttogta maga elé, kétségbeesett szemekkel.

- Nyugodj meg. Gyere, lemossuk... - ismét a nyugtató hang. Látni akarta az arcát, látni, hogy ki az. De csak Hua mutatkozott szemei előtt. Érezte, hogy nedves kendő ér bőréhez, simítja végig lágyan tenyerét, majd kézfejét, egyesével ujjait. - Mondd, hol véres még? - kérdezte a hang. Yibo könnyei kezdtek felszáradni arcáról, élettelen szemeivel megint kezére nézett. De már nem látott rajta semmit. A megmentője, kinek arcát még mindig nem látta, megtisztította. Hálas volt érte. Hálás, de háláját nem tudta mivel kifejezni. Erőtlenül megrázta a fejét.

- Sehol... - suttogta maga elé, majd ismét a másik ölelő karjait érezte maga körül. És az ölelés ismerős volt, még is idegen, vágyakozva bújt bele.

*Kínai idióma

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy gyorsan kaptok még egy részt, hisz most amúgy is itthon fekszem térdműtéttel, van időm írni!😊 A következő találkozásunkig mindenkinek jó pihenést, és vigyázzatok magatokra!❤️💚