Alana

A Qerennia nyitóünnepsége után Alana nem találkozott az idegen férfival, Wearóval a négynapos ünneplés alatt, ez pedig érthetetlen módon elszomorította. Igaz, nem volt titok, Alana könnyen és hamar képes volt vonzalmat érezni valaki iránt, de ezzel a férfival valami megmagyarázhatatlan könnyedség járta át a lelkét, mint amikor egy régi ismerőssel találkozik az ember, akinek biztonságot ad a jelenléte. Te jóságos Meteor, hogy válthat ki belőle ilyen érzéseket valaki, akit egyszer látott egész életében?

- Készen állsz a születésnapi ünnepségedre? – kérdezte Aquara, miközben egy újabb, ezúttal babakék ruhakölteményt igazgatott Alanára, aminek egyszerű szabását egy akvamarinnal kirakott ezüsttiara ellensúlyozta.

- Mondhatni – felelte, nem túl sok lelkesedéssel, a nagynénje pedig kérdő tekintettel nézett vissza rá a tükörben.

- Ennél azért több lelkesedést mutathatnál iránta – feddte meg mosolyogva.

- Idén a születésnapom érdekel a legkevésbé. Három nap ünneplés után kezd unalmassá válni egy ugyanolyan bájolgás, csak most valami névreszóló ajándékkal.

- És akkor mi érdekel téged, te lány? – tette fel a költői kérdést Aquara, Alana pedig vállat vont.

- Most a Transformatio, az Átalakulási Ünnepség érdekel a legjobban, ami a születésnapom után lesz. – Aquara elgondolkodva bólintott.

- Meg egy bizonyos férfi érdekel még a nyitóünnepségről, mi? – kacsintott Alanára a tükörben, miközben a tiarát erősítette a hajához. Alana a meglepettségtől nem tudott rendesen reagálni. Honnan tudhat Wearóról a nagynénje?

- Kire gondolsz? – nyögte ki végül, hosszúra nyúlt gondolkodás után.

- Szerintem tudod, hogy kire. Mindenki látott titeket táncolni, na meg mindenki érezte azt a feszültséget – vigyorgott Aquara, Alana pedig szidta magában a nő lassan anyai ösztöneit, amiket nagynénje az évek során kialakított a lánnyal kapcsolatban.

- Csak udvarias volt, mert senki nem akart felkérni. Megsajnált. Nem kell többet beleképzelni – igyekezett rövidre zárni a témát, Aquara pedig feltett kezekkel hátrálni kezdett a lánytól.

- Értem, értem. Biztosan te sem képzelsz bele többet. Nem őt szoktad keresni az összes többi ünnepségen az elmúlt napokban.

- Nem is szoktam keresni senkit! – tiltakozott Alana, de hasztalanul. Tényleg keresni szokta Wearót.

- Bárhogy is legyen – hagyta rá Aquara a dolgot -, szerintem ma ott lesz a születésnapodon. Nem olyannak nézett ki, mint aki kihagyná. – Alana szíve kicsit hevesebben kezdett verni a gondolatra, de gyorsan el is hessegette azt.

- Még ha így is lenne, nem koncentrálhatok rá most. Nem a szerelemnek kell lennie az elsőnek, hanem hogy végre Csillagharcos legyek, és valami értelmeset csináljak az életemben. – Aquara sokatmondó tekintettel, kicsit sajnálkozva nézett a lányra.

- Nem csak egyet lehet csinálni egyszerre. Lehetsz Csillagharcos, és szerelmes egyidőben.

- De ha Csillagharcos vagyok, akkor bármikor meghalhatok – összegezte Alana. – És én senkit nem akarok kitenni egy ilyenfajta állandó aggodalomnak. – Aquara szemében látta az együttérzést, mint aki megérti, mivel jár ez a sors.

- Nem tudhatom pontosan, milyen érzés lehet folyton a halál árnyékában élni, így nem adhatok tanácsot sem, mitévő legyél ilyen helyzetben. – Alana hálásan megszorította nagynénje kezét, aki azt eddig a karján pihentette. - De azt hiszem, átérzem, milyen magányos egy életforma, amit magunknak választunk, de amiben soha nem oszthatjuk meg az érzéseinket senkivel. – Alana tudta, miről beszélt. Papnőként Aquara soha nem alapíthatott családot, soha nem köthette össze az életét senkivel az Egyesülési Ceremónia, a Convergentia keretében. A mederáknál ez jelentette a halandók világában a házasságot, amikor is két medera, akik szeretik egymást, összekapcsolják a meteordarabjaikat, és egyként élnek tovább.

Igaz, a mederák akár tadarukkal is köthettek házasságot, de az csak a halandókéhoz hasonló szertartás volt, azzal a kivétellel, hogy ilyenkor is megosztották valahogy mágiájukat. Viszont az biztos volt, a legtisztább és leghatalmasabb erőt két medera életének összekapcsolása adhatta csak meg a feleknek.

- De te még nagyon fiatal medera vagy, Alana – zökkentette ki az elmélkedéséből Aquara a lányt. – Bármikor kiléphetsz a Csillagharcosok sorából, és dönthetsz úgy, hogy családot szeretnél alapítani.

- Köszönöm – felelte elcsukló hangon Alana, megérintette a nagynénje hangjából sugárzó fájdalom és keserűség az elvesztegetett lehetőségek miatt.

- Na de, térjünk át vidámabb témákra! – csapta össze a tenyerét Aquara, ahogy mindig szokta, ha valami kellemetlenről akarja elterelni a beszélgetést. – Gyönyörű leszel a születésnapodon, és halálosan szép az Átalakulási Szertartáson. – Alana akaratlanul is elmosolyodott.

- Aquara néni, nagyon kényelmetlen ez a sok bók egyszerre! – feddte meg kicsit. – Remélem, másoknak nem így beszélsz rólam.

- Te vagy a kedvenc unokahúgom, még szép, hogy így beszélek rólad másoknak! – nevetett Aquara, Alana pedig jobbnak látta hagyni az egészet. Amit nem hall közvetlenül, az nem fáj.

- Csak nehogy Netalla fülébe jusson.

- Szerintem amúgy is tudja – legyintett Aquara, Alana pedig feszengeni kezdett. Nem akarta, hogy a húgával való kapcsolatán rontson, hogy még a nagynénjüknek is ő a kedvence.

- Tényleg gyönyörű lett a ruhám, sokkal szebb, mint ami a nyitóünnepen volt rajtam – terelte a témát Alana.

- Talán, mert ezt most én varrtam neked – vigyorgott rá Aquara. Alana szeme felcsillant; sokkal jobban tetszettek neki a nagynénje által készített ruhák.

- Akkor ezért! Köszönöm, Aquara néni – hálálkodott a lány, de a nagynénje félbeszakította.

- Igazából ez az ajándékom neked. Emiatt nem varrhattam meg én a nyitóünnepségi ruhád, mert kettővel nem tudtam volna végezni időben. – Alana fejében összeállt a kép, és Aquara nyakába vetette magát.

- Te vagy a kedvenc nagynéném!

- Az egyetlen nagynénéd, de azért jólesik. – Alana csak nevetve a fejét csóválta, majd eltolta magától Aquarát.

- Anya oldaláról biztosan te vagy az egyetlen, de ki tudja, apámnak voltak-e testvérei – gondolkodott el Alana, remélve, valami információt meg tud szerezni az apjáról. Aquara biztosan ismeri az egész történetet, elvégre Enelea a nővére volt, csak megosztott vele valamit.

Aquara tekintete elsötétült, de nem adott direkt választ.

- Talán, de senki sem tud sokat az apád kilétéről. – Hazudott, de Alana nem rótta fel neki. Senki sem akarhatná az unokahúgának kiteregetni az anyja titkait.

- Lefogadom, hogy Manara néni mindent tud róla – morfondírozott félhangosan tovább, de érezte, nem kellene tovább feszegetnie ezt a témát.

- Lehet, de nem hinném, hogy mesélne róla neked. Néhány dologról jobb nem tudni, Alana. – Az utolsó mondatot figyelmeztetésnek szánta, Alana biztos volt benne. – Na, menjünk a bálterembe, ünnepeljük meg a születésnapodat! – zárta rövidre a beszélgetést, Alanába fojtva bármilyen esetleges mondanivalót.

*

Alana általában jobban szerette a születésnapi ceremóniát a Qerennián, de idén a nyitóünnepség jobban felvillanyozta. Kezdett attól tartani, hogy ez egy bizonyos Wearo nevű tadaru felbukkanása miatt van így. Megrázta magát, és elhatározta, a ma esti ünnepre fog koncentrálni. Bármit is mondott neki Aquara a választási lehetőségekről, inkább szeretne most csak egy dologra koncentrálni, az pedig az Átalakulási Ünnepség volt. Visszarángatta elméjét az adott pillanatra, amiben Manara néni a Qerennia záróbeszédét, és Alana születésnapi köszöntőjét zárta éppen le, fülébe ismét visszaengedte a kissé fáradt, de még mindig nyüzsgő tömeg morajlását.

- Jó szórakozást az idei Qerennia záróestéjén! Legyen ez a közösen eltöltött ünnep kezdőpontja egy békés együttélésnek – zárta le a beszédét Manara. – Kezdődjék az utolsó tánc!

Alanát kirázta a hideg ettől a mondattól, mert tisztában volt vele, senki nem fogja felkérni. Egészen eddig a tömeget vizslatta, de Wearónak nyomát sem látta. Nagyot fújt. Még Wearo sincs itt, hogy kimentse a helyzetéből. A termet pásztázva Alana kiszúrta Netát, aki ezen az estén az új vörös harciruhájában őrizte a teremben lévők békéjét, kivonva magát a mulatságból. Feannar nem messze álldogált tőle, láthatólag nem volt olyan, akit szívesen felkért volna táncolni. Alana utolsó mentsvárként az öccse felé vette az irányt, hátha ráfanyalodik vele egy zárótáncra.

- Nem, biztos, hogy nem – tiltakozott Feannar fejcsóválva, pedig csak messziről vette észre mostohanővérét, de már kitalálta a szándékát. – Tudom, mit akarsz kérni, és nem akarok benne részt venni.

- Kérlek, Feannar – próbált rá hatni Alana, aki időközben odalépett elé. – Nem sajnálod a nővéred, akit még senki nem kért fel? Ráadásul a születésnapján? – folytatta a kérlelést Alana, de Feannar hajthatatlan volt.

- Valóban elég sajnálatos, inkább szánnivaló, hogy képtelen vagy egy táncpartnert ilyen sok résztvevőből összeszedni. – Alana sértődötten összehúzta a szemöldökét. Ez fájt. – De én a világ minden kincséért sem áldozom fel magam érted, ha nem haragszol. – Alana igazából nem tudott haragudni, Feannar mindenkivel ilyen hideg volt. Ezt csak hasonló mértékű racionalitással lehetett ellensúlyozni.

- És ha cserébe elmondom, mit olvastam a Genealógiában? – Feannar összeráncolt homlokkal méregette nővérét.

- Még átgondolom – felelte a férfi.

- De mindjárt vége az utolsó táncnak! – fakadt ki Alana, siettetve Feannart.

- Akkor pontosan a vége előtti egy másodpercben fogok tudni válaszolni – húzta tovább az agyát az öccse.

- Kiállhatatlan vagy! – dobbantott Alana. - Rád sem vet jó fényt, hogy nincs kivel táncolnod – próbálkozott be utoljára a lány. Feannar csak gúnyosan elmosolyodott.

- Csak hogy engem nem érdekel, mit gondolnak rólam a többiek. – Alana erre már nem tudott felelni, inkább egy teátrális sóhaj kíséretében otthagyta. Megfogadta magának, hogy már csak azért sem fogja soha elmondani a testvéreinek, mit olvasott. Meg azt is megfogadta, hogy még a születésnapi tánca előtt találni fog valakit magának. De mégis kit keríthetne ilyen rövid idő alatt?

A zárótánc utolsó akkordjai is elhaltak, ami azt jelezte, hogy hamarosan következik a születésnapi tánc. Alana elkeseredettségében már azon volt, hogy hagyja az egészet, és elmegy a saját születésnapjáról. Még az is kevésbé lenne szégyen.

- Alana hercegnő! – szólította meg egy fájdalmasan ismerős hang. Az egyik régi udvarlója volt, akiről legszívesebben örökre meg akart volna feledkezni. A férfi a lehető legrosszabbul bánt vele, csupán eszközként használva Alana iránti érdeklődését. Mosolyt erőltetett az arcára, így fordult meg a medera nemeshez.

- Aurelio! Micsoda váratlan találkozás – nyújtotta felé a kezét Alana. A medera smaragdzöld szemei felragyogtak, idiótán fésülgette fekete haját hátra a szeméből, méregzöld zakóját igazgatta a hercegnőnek. Alana rosszul volt a gondolattól, hogy valaha önként akart ismerkedni ezzel a férfival. Most már érezte az igazi természetének kisugárzását, hogy semmi más miatt nem érdeklődik Alana iránt, csak a hatalma miatt. Ragadozóéhoz hasonlósan villantak ki a férfi hófehér fogai, ahogy elvigyorodott a lányra.

- De nem kevésbé kellemes – üdvözölte egy kézcsókkal a férfi. Ezzel a kijelentéssel azért Alana tudott volna vitatkozni. A lánynak vissza kellett fognia a hányingerét, ami hirtelen elfogta.

- Valóban – felelte bágyadtan, nem hitte el, hogy ez tényleg megtörténik. Alana nyugodtan el tudott volna távozni ebből a világból, ha soha többé nem kellett volna látnia Aureliót, akkor is.

- Megtisztelne a születésnapi táncával? – nyújtotta ki a kezét Aurelio, félig meghajolva, dús, fekete szemöldöke kérdően felfelé ívelt. Alana habozott. Vetett egy utolsó, kétségbeesett pillantást maga köré, hátha felfedez egy megmentőt a tömegben. Talán egy fekete hajú, krémszínű zakós tadarut keresett csak. Mindenesetre, senki nem válaszolt segítségkérő pillantására, így sóhajtva puekdlizett, egy kedvesnek szánt mosoly kíséretében.

- Számomra a megtiszteltetés. – Ha más nem is, Manara néni nagyon büszke lenne rá, hogy így képes volt magát türtőztetni. Tökéletes hercegnő, tökéletes modorral. Rosszul volt magától.

Aurelio kisajátító mozdulattal magához rántotta Alana felajánlott kezét, szorosan a testéhez vonva a lányt. Szerencsére vagy sem, pont ekkor felcsendült a következő tánc, a születésnapi nyitány. Innen már nem volt többé menekvés. Mindenki oldalra húzódott a terem széléhez, teret adva a születésnaposnak és táncpartnerének, ahogy ilyenkor szokás. Alana érezte, minden szempár rá és Aurelio párosára szegeződik, és elfogta a rosszullét. A helyzeten a férfi tömény kölnije sem segített, ami szinte a lány bőre alá is beitta magát. Két kimenetele lehetett a helyzetnek: vagy menten elájul, vagy elbőgi magát. Túl sok volt, ahogy a tömeg méregette, mintha az Aurelióval való közös tánc valamiféle ígéret lenne a férfinak, hogy az övé lesz.

Alana tudta, Manara néni idén férjet akart találni neki, de ez nem jelentette azt, hogy bármelyik vele táncoló férfit fogja választani végül férjééül.

Forgott vele a világ, ahogy Aurelio pörgette a parketten, mintha össze akarná zavarni a fejét, hogy másra ne tudjon gondolni, csak rá. Alana az ájulás határán volt, és csak egyetlen dolog állította meg az összeomlásban. Aurelio válla felett a szeme sarkából észrevett egy krémszínű pontot suhanni a látómezejében, majd megállni a tömeg szélén.

Wearo volt az.

A lány szakadatlanul bámult rá, abban reménykedve, megérti a jelzését, és lekéri ettől az alaktól egy táncra. Remélte, hogy megmenti. Könnyek keretezték a szemeit, kétségbeesetten könyörgött velük Wearónak, kezével görcsösen markolta Aurelio zakóját, nehogy elessen. A medera ezt elértette, és még szorosabban magához vonta a lányt. Alana szemei kikerekedtek, néma sikításként, amit csak Wearo fekete, narancsosan izzó szemei érthettek.

De a férfi nem tett semmit. Szomorú szemeivel áthatóan állta Alana tekintetét, szánakozó pillantással, enyhén megrázta a fejét. Alana nem akart hinni a szemének. Tovább örvénylett a terem, a csillárok pontfényei csíkokká kenődtek, a babakék ruhája fojtogatóan tapadt a testére, érezte, ahogy a düh, a csalódottság, és a pánik keveredik benne.

Most már tényleg mindenki cserben hagyta. A legjobban az idegesítette, hogy Wearo egy lépést sem mozdult, és láthatólag tökéletesen tűrte, ahogy Alana szenved a férfi karjaiban. Milyen hosszúra nyúlhat vajon egy dal? Már egy ideje mennie kellett, de mintha soha nem ért volna véget Alana számára.

Éppen azon gondolkodott, mennyire lenne szégyen itthagyni Aureliót a táncparketten, és soha többet nem mutatkozni emberek előtt, mikor végre elhalkultak a hangszerek, és véget ért a tánc. Alana abban a pillanatban kitépte magát Aurelio karjából, és nehezen visszatartott könnyekkel kimenekült az egyik oldalajtón a teraszra. A szeme sarkából még azért látta, mennyien mennek oda gratulálni Aurelióhoz, mintha egy születésnapi tánc felérne egy lánykéréssel.

A terasz végében egyetlen alak hajolt át a korláton, hallgatva a vízesés csobogását. Alana mélyet lélegzett az éjjeli levegőből, hálát adva a hatalmas üvegablakoknak, amik bent tartották a tömeg zaját. A kiszűrődő fény gyér megvilágításában az alakból csak azt tudta kivenni, hogy férfi, és krémszínű ruhát viselt. Egyetlen ilyen embert ismert az egész teremben, így dühösen, könnyáztatta arccal sarkon fordult, újabb rejtekhelyet keresve az est további részére. Balszerencséjére a férfi észrevette.

- Alana! – kiáltott utána, és a lány igyekezett kizárni a hangját, elengedni a füle mellett. Nem tartozott Wearónak azzal, hogy beszéljen vele. Alig egy hete ismeri egyáltalán, ráadásul ma elárulta őt. Látnia kellett Alanán a kétségbeesést a segítsége után, amit ő teljesen figyelmen kívül hagyott. Bármilyen kibontakozó kapcsolat szikráját is látta Alana a találkozásukban, az mostanra teljesen kihunyt.

Wearo valószínűleg nem így gondolhatta, mert követte a lányt, akinek a keze már a teraszajtó kilincsét markolta. Sietős léptekkel zárkózott fel Alanához, aki érthetetlen okokból nem tudott mozdulni. Mélyen legbelül hallani akarta, mit tud neki mondani Wearo.

- Hercegnő, kérlek, várj – szólította meg gyengéden, és Alana utálta, mennyivel másabban hangzott a titulusa az ő szájából, mint Aurelióból. Utálta, hogy többször akarta hallani.

- Mégis mi mondanivalód lehet nekem? – Wearo értetlenül pislogott rá, kezében valami apró dobozkával babrált.

- Oda akartam adni a születésnapi ajándékodat – folytatta, mintha Alana érzéseit észre sem vette volna. Mintha nem néhány perccel ezelőtt olvasta volna le az arcáról a pánik legvégső jeleit. Wearo felemelte az ékszeres doboz tetejét, és egy feketén fénylő, ezüstös keretbe foglalt kődarabot nyújtott felé. Alana csak sejtette, hogy egy drágakővel kirakott nyaklánc az, de nem nézte meg tüzetesebben. Kísértetiesen hasonlított egy medera meteorjára, egy ilyen ajándéknak azonban nem lenne értelme.

– Boldog születésnapot, Alana hercegnő – köszöntötte fel Wearo, hangja olyan lágyan szólt, mint a hűs szellő simogatása egy nyári napon. Alana viszont nem feledkezett meg könnyen a sérelmeiről, és minden további pillantás nélkül visszazárta a dobozka fedelét.

- Nem kell az ajándékod. – Wearo láthatóan összezavarodott, ami még jobban feldühítette a fortyogó Alanát. - Többet ért volna, ha segítettél volna odabent. Pánikoltam, és elég hülye voltam ahhoz, hogy tőled kérjek segítséget. – Wearo szemében felismerés csillant, szája mentegetőző szavakra nyílt.

- Alana, én nem tehettem meg, hogy lekérlek. Egy tadarunak továbbra sincsenek itt jogai. Nem akartalak megszégyeníteni, sajnálom – hadarta, de már mindegy volt, mert Alana, becsapva a teraszajtót, faképnél hagyta. Ideje volt összeszedni magát az Átalakulási Szertartásra.