Wearo

Wearo hitetlenül nézegette magát egy üvegkancsószilánkban, miután Luen alakított kicsit a külsejükön. Teljes mértékben nem változtatta őket mederává, sőt, megmaradtak tadarunak, azzal a különbséggel, hogy ünnepi öltözéket kaptak, a vonásaikat pedig kiélesítette kicsit. Etawa így is olyan szép volt, akár egy medera, így nem számított, Luen milyen öltözetet adott rá.

- Nem tetszik ez a krémszínű ruha – mondta undorodó arccal Wearo, miközben a nadrágja szárát húzogatta feljebb, a hőség ellen. A sivatagban nem egy báli kompozíció volt a legideálisabb.

- Ne nyavalyogj. Jól áll a színe, és biztosan ki fogsz tűnni a sok fekete együttes közül. – Wearo a száját húzva bólintott, mert Luennek igaza volt, biztosan ki fog tűnni, de nem azért, mert olyan jól nézne ki.

- Ha azt akarod, hogy azért tűnjön ki, mert úgy néz ki, mint egy bohóc, akkor jó úton jársz – szólt közbe Eta, mire Wearo csak egy szúrós pillantással jutalmazta, a lány pedig elvigyorodott.

- Sajnálom, de ez az ára a bekerüléseteknek – mondta unottan Luen, mint akinek sok volt a hülyeségeikből. Wearo tovább feszegette magán a ruháit, de ügyelt arra, hogy ne tépje szét őket; kezdték már nagyon idegesíteni a melegben.

- Baromi melegem van – közölte, remélve, hogy Luen megszabadítja legalább a zakójától.

- Ez van. Danar mindjárt jön, az út során pedig nem lesz meleged, azt garantálom. – Wearónak rengeteg kérdése volt a phaenixekkel való utazásról, így figyelemelterelésképpen megragadta az alkalmat, hogy feltegye őket.

- Igazából nem régóta ismerem Danart, de nem az lep meg a legjobban, hogy egy állítólag kihalt faj hátán fog szállítani minket – közölte Wearo; Luen csak mosolyogva csóválta a fejét, Eta pedig egyetértően bólogatott. – Hanem az érdekelne, ezt hogyan lehet úgy kivitelezni, hogy senki se lásson meg minket, és három napon belül odaérjünk, miközben még meghívónk sincs.

- Nem kell meghívó, idén legalábbis már nem – szakította félbe Eta Wearót, aki értetlenül állt a dolog előtt. Azt hitte, bekerülni az ünnepségre lesz a legnehezebb, de igazából ezek szerint az odautazás volt az igazi kihívás. Megkönnyebbült, hogy legalább az utuk biztosítva van Danar által, de az agya hátsó szegletében érezte, gyanúsan könnyen lehet bejutni Medereába felismerhetetlenül. Mintha valami vagy valaki azt akarná, Wearo direkt oda keveredjen, és akaratán kívül megbolygassa Alana hercegnő életét. Igyekezett megint elhessegetni a megérzését, mert azok többnyire nem szoktak beválni.

- Így van, hugi – helyeselt Luenar a húgának, akivel azóta nem nagyon váltottak egy szót sem, mióta Danar elment. Etawa és Luenar érezhetően kényelmetlenül voltak együtt, főleg, hogy Luen meg sem akarta akadályozni, hogy Danar Etát is belerángassa ebbe az ügybe.

- Mivel a mederák fejükbe vették, hogy már nem akarnak minket kiirtani, és békét akarnak kötni a tadarukkal, így ez a békejobb első fázisa. A tadarukkal kötött fegyverszünet után beengednek most már az országukba is, szóval csodás lehetőség ez nekünk, hogy észrevétlenül bekerüljünk – kacsintott Luen Wearóra.

- Ezt most úgy vázoltad fel, mintha meg akarnék ölni valakit. Vagy mintha el akarnék lopni valamit. Pedig pont odaadni akarom a követ, emlékszel? – szidta meg Wearo Luent, aki szemforgatva válaszolt. Időközben Danar távollétében Wearo alkalmasnak látta beavatni Luent a terve részleteibe, így elárulta neki a küldetésének célját is.

- Igen, emlékszem. De az kevésbé izgalmas. – Wearo csak a fejét csóválta erre a válaszra, és igyekezett visszaterelni a beszélgetést az eredeti irányba.

- Viszont azt a részt még mindig nem értem, hogy hogy fogunk egész Taidethen úgy átreppenni kihaltnak hitt óriásmadarakon, hogy senkinek ne tűnjön fel. – Luen erre a kérdésre alig bírt válaszolni, mert amint elhagyta Wearo száját, éktelen nevetésbe kezdett.

- Jajj, édes tengerek – nyögte ki egy levegővétel közben két nevetőroham között. Wearo unottan nézte, várva a válaszát; nem értette miért olyan vicces, amit mondott.

- Kiböknéd végre? – csattant fel ingerülten Etawa, aki kevésbé viselte el Luent.

- Jó, jó – mondta Luenar, és nagy nehezen abbahagyta a nevetést. – Csak olyan vicces, hogy az imént alakítottam át a külsőtöket, de az nem jutott eszetekbe, hogy el is tudom tüntetni magunkat, ha kell. Ez fog történni. – Wearo elképedve nézett a barátjára.

- Figyelj, Luen, nem tudom, mibe keveredtél, de ez bőven kimeríti a sötét mágia fogalmát...

- Dehogy meríti ki – legyintette le a férfi. – Még maguk a mederák sem tudják, pontosan mi az, ami már sötét mágia. Én a mágiát csak akkor tartom sötétnek, ha olyan cél eléréséhez használjuk, ami árt valakinek. Azzal, hogy eltűnünk, nem ártunk senkinek, nemde? – Wearo nehezen tudott volna érvelni ellene, így csendben maradt, megtartva magának a gondolatait. Igaz, hogy a tadaruk is örököltek egy keveset a mederák erejéből, mivel ők teremtették őket, de nem látta okos dolognak feszegetni ezt a szerzett képességet. Főleg így, hogy a mederák sincsenek pontosan tisztában a mágiájukkal.

- Te tudod, Luen. – Wearo ennyivel lezártnak is tekintette a kérdezősködést, mivel nem jutott több minden eszébe. De Etawa nem így gondolta.

- Engem teljesen hidegen hagynak a kis bűvészmutatványaid, bátyám – vetette oda Luenarnak, pillantása olyan jeges volt, még Wearo is beleborzongott. Luen nem vette a lapot, rezzenéstelen arccal nézett farkasszemet a húgával. Wearo szíve megszakadt a jelenet láttán: mintha az a két testvér, akik három évvel ezelőtt bármit megtettek volna egymásért, nem léteztek volna többé.

- Engem az érdekelne – folytatta Etawa, megszakítva a szemkontaktust Luennel -, hogy honnan tud Danar olyan információkat rólam, amit tényleg senkivel sem osztottam még meg, még csak nem is említettem. – Luen kényelmetlenül elkezdett matatni a pólója ujjával, ami felkeltette Wearo figyelmét. Luen akkor is igyekezett elkerülni a válaszadást, mikor ezt Eta először vetette fel, és ez furcsa volt.

- Nem vagyok mindentudó. Danar velem sem oszt meg mindent, ami éppen aktuálisan zajlik az életében. Nekem csak az a lényeg, hogy amikor szükségem volt a segítségére, ott volt. – Wearo érezte, ezt az utolsó megjegyzést Luen nekik szánta, mintha ők hagyták volna cserben a férfit, nem pedig ő engedte volna el Etaékat önszántából.

- Nem tudom, meddig akarsz még sértődöttet játszani olyan miatt, amin változtathattál volna – kapta fel a vizet Wearo, aki nem bírta szó nélkül hagyni a férfi megjegyzését, most nem.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza Luen.

- Úgy, hogy ne minket hibáztass azért, amiért te nem akartál velünk jönni, mert féltél, mi történne veled, ha nem ebben a koszfészekben élnél – vágta rá Wearo, Luen arcán pedig a teljes megdöbbenést látta.

- Most már őszintén nem értem, mire akarsz célozni. És baszd meg, We, de komolyan. Már miért az én hibám lenne, hogy itt hagytatok? – fakadt ki Luen, a visszafojtott indulattól vörösleni kezdett a nyaka.

- Mert soha egy szóval nem mondtad, hogy nem akarod, hogy mi elmenjünk. Önként ajánlottad fel Etának a lehetőséget, nemde? – Luen lesütötte a szemét, mint aki belátta, nincs teljesen igaza. - Ne várd el, hogy az emberek olvassanak a fejedben, és ne sértődj meg rájuk, ha nem a kimondatlan akaratod szerint cselekszenek – folytatta Wearo, mire Luen felemelt kézzel védekezett.

- Jó, igazad van, tényleg nem állítottalak meg titeket. Ennek ellenére fáj, hogy bele sem gondoltatok, nekem hogy esik majd, ha elmentek.

- Én ezt megértem, Luen, és értem, miért fáj.

- Én viszont nem értem, miért feltételezel ilyet rólunk – vágott Wearo szavába Etawa. – Szerinted nekem könnyű döntés volt itt hagynom a bátyámat, aki egész életemben csak védeni akart, még ha neki fájt is? – Luen Etawára pillantott, mérlegelve a szavait.

- Gondolom, nem.

- Jól gondolod. Én nem akartam elmenni innen, csak veled akartam lenni, és végre gondoskodni rólad, hogy visszaadjam, amit kaptam. – Eta hangja elcsuklott a kezdődő sírástól, Luen arcáról Wearo viszont ezernyi érzelmet olvasott le. Egyszerre haragot, fájdalmat, megbocsátást, megkönnyebbülést, örömet – mindez abból, ahogy összeszorított ajkaival Etát figyelte. - Aztán jött ez a lehetőség, és gondoltam, kihasználom, hogy ha végre a végére érek, és sok pénzem lesz, neked is jobb életed lehessen. – Luen nem hagyta, hogy a húga abbahagyja a mondandóját, hanem egy szoros ölelésbe vonta, olyanba, amilyet csak két testvér ismerhet, akiknek más vére és védőbástyája nem maradt már.

- Sajnálom, Eta. Mindent sajnálok – motyogta Luen a húgának, miközben a lány a sírástól rázkódott az ölelésében. Luen elengedte, hagyta kisírni magát, miközben a vállát simogatta.

- Tudom, és én is sajnálom – felelte Eta, miután megnyugodott, letörölgetve a könnyeit. Ezután Luennel egymásra mosolyogtak, majd összenevettek, Wearo pedig a fejét csóválta a látványra. Tipikus testvérek – bármilyen nagy szakadék is tátong közöttük, néhány perc alatt eltűnik a sok évnyi sérelem, ha a testvérünkről van szó.

- Milyen elragadó jelenet – szólt közbe az időközben visszatért Danar, gúnyos mosollyal a hangjában.

- Danar! Azt hittem, megettek a phaenixek – üdvözölte barátját Luen, mire a két férfi összenevetett. Wearo a szemét forgatta Etawa felé, ezt tátogva a lánynak: „ijesztő alak", mire Eta felnevetett.

- Majdnem. De szerencsére sikerült őket ide terelnem inkább, itt várnak néhány háztömbnyire egy tónál. – Wearo izgatottan fészkelődni kezdett. Látni fog egy fajt, amiről mindenki azt hiszi, nem létezik többé! Csillogó szemekkel, minden ellenkezés nélkül követte Danart a bányató partjára, az óriásmadarakhoz.

- Szent Meteor – motyogta Wearo maga elé, amint megpillantotta a varázslatos lényeket. Három termetes phaenix állt a bányató kéken fodrozódó partján, a delelő nap megcsillant vörösesnarancs-arany tollas testükön. A madarak legalább akkorák voltak, mint egy háromemeletes épület, gombszemükkel az újonnan érkezőket figyelték, csőrükkel tátogva fújtak Wearóékra. Az egyik phaenix tekintete megállapodott Wearóén, és finoman meghajtotta a fejét felé, ami teljesen ledöbbentette a férfit.

- Hát, ilyet se láttam még – morogta a bajsza alatt Danar.

- Milyet? – kérdezte Wearo, továbbra is szájtátva bámulva a phaenixeket.

- Hogy egy phaenix fejet hajtson valakinek. Ez a legnagyobb tisztelet és bizalom jele egy phaenixtől. – Wearo próbált visszafogottan mosolyogni, de nagyon büszke volt magára.

- Hát, én sem vagyok mindennapi – nyugtázta egy lazának szánt vállrándítással, mire érezhetően egyszerre forgatta meg mindenki a szemét.

- Lehet, hogy annak gondolod magad, de lefogadom, fogalmad sincs, hogyan kéne megülni ezeket az állatokat – kontrázott unott arccal Danar, mire Wearo megnémult, és a mellette álldogáló phaenix tanulmányozásába kezdett. Danar megkegyelmezett neki, és nem húzta sokáig a szenvedését.

- Saliir! – utasította a madarakat egy Wearo számára ismeretlen nyelven, mire a phaenixek leültek a homokba, nyakukat és hátukat pedig úgy tartották, hogy könnyedén fel lehessen rájuk mászni.

Wearo felült a hozzá közel várakozó óriásmadárra, Etawa pedig felkapaszkodott mögé. Szegény lány nem számolt a hirtelen magasságváltozásból fakadó erősebb széllel, de Wearo még időben elkapta a karját, felsegítve maga mögé a phaenixre.

- Kapaszkodj erősen a vállamba – mosolygott kedvesen Etawára, és Wearo is megkapaszkodott a hatalmas lény tollaiba. A phaenix fújni kezdett, mire Wearo ijedtében elengedte a tollazatát.

- Nem szükséges kapaszkodnotok – magyarázta unott hangon Danar, és Wearo komolyan elgondolkodott, hogy lehetséges-e ennyire unalmasnak lenni, mint amennyire ők azok Danarnak.

- Hogy érted? – kérdezett vissza Wearo, nem értette, hogyan lehetséges utazni akkor a madarakon.

-. Okosabbak, mint te, a phaenixek. – Wearo éppen tiltakozott volna, de Danar megszakítás nélkül folytatta. - Igyekeznek önmaguktól úgy repülni, hogy ne essetek le, szóval nincs szükség fogdosni őket.

- Sőt, akkor akár le is dobhatnak a hátukról – szólt közbe Luenar, kiegészítve Danar amúgy is lekezelő előadását. Wearo csak bólintott, de azért megszorította Etawa kezeit, melyek a vállán pihentek – egyfajta biztonságérzetet adott neki.

- Frenetikus. Akkor mindenki készen áll? – csapta össze a tenyerét Danar, de nem több életkedvvel, mint eddig.

- Igen! – felelték kórusban Wearóék és Luenar a saját phaenixéről.

- Voellaa! – kiáltotta el magát Danar az előbbi ismeretlen nyelven, mire az óriásmadarak megrázkódtak, és nagy szárnycsapások közt emelkedni kezdtek. Wearo tágra nyílt szemmel kémlelte maga alatt a tájat, miközben egyre kicsinyültek a házak alattuk.

- Repülünk!

*

Az utuk mindössze fél napon át tartott, így pontosan két nappal a Qerennia nyitóünnepsége előtt érkeztek meg Manara Függőkertjének határába, a Humlada-vízeséshez. Wearo miközben szállt le a phaenixről igyekezett felfogni a rengeteg ingert, ami az utazás során érte őket, és ezt hangosan osztotta meg közben Etawával, aki kimerülten ácsorgott mellette.

- Repültünk, Eta! Lebegtünk a föld felett! – Eta igyekezett egy mosolyt magára erőltetni, kevés sikerrel; nem volt képes Wearo lelkesedésével tartani az iramot.

- Na jó, idióták – szólította meg őket, mire Wearo morcosan nézett rá, de inkább nem szólt vissza neki, nem akarta kockáztatni a haragját. – Hamarosan indulunk, csak leszedem a csomagjainkat a phaenixekről. – Wearo bólintott, de még elkapta Eta morgását:

- Tudod te, ki az idióta...

- Tudod, melyik volt a kedvenc részem az utazásból? – kérdezte tőle Wearo, próbálva felvidítani a lányt. Etawa csak lemondóan sóhajtott.

- Nem tudom, de hamarosan úgyis elmondod – morogta nem túl barátságosan, Wearo pedig ügyet sem vetett rá.

- A legjobb az egészben, hogy fél nap alatt a fél világot bejártuk! – kezdett lelkesen a mondanivalójába Wearo, Eta pedig üveges tekintettel maga elé bámulva igyekezett kizárni a hangját a tudatából.

- Átrepültünk a Damar-folyó felett, meg a mocsár felett, és láttuk a Halott-tót is egészen messziről! – ujjongott Wearo, a szeme sarkából pedig azt látta, ahogy Danar enyhén felkapja a fejét, a teste pedig megfeszült, mint aki elkezdi figyelni a beszélgetést. Nem törődött vele, folytatta inkább, mert Eta is feloldódni látszott.

- Igazad van. Baromi kényelmetlen volt, de legalább láttam valamit a világból – felelte a lány ábrándos tekintettel.

- Így van! És most itt van ez a gyönyörű vízesés – mondta Wearo, a mögöttük csobogó iszonyatosan hangos víztömegre utalva, ami szinte elnyomta a hangjukat. – Mindig is látni akartam Medereát.

- Én is – helyeselt Etawa. – Főleg, mert anyám is medera. – Wearo együttérző pillantást vetett a lányra. Luenar és a húga nem beszéltek sokat az anyjukról, aki még kiskorukban hagyta magukra őket, egyszerűen felszívódott, nem sokkal utána pedig egy betegségben meghalt az apjuk, aki tadaru volt. Így a testvérpár teljesen magára maradt.

- Emlékszel még, milyen volt az anyád? – kérdezte óvatosan Wearo, nem akarta sokáig feszegetni a témát. Borzasztó lehetett úgy élniük, hogy az anyjuk egyszer csak elhagyta őket, nem törődött velük.

- Nem igazán – rázta a fejét Etawa. – Csak azt tudom, hogy gyönyörű vörös haja volt, de olyan vörös, mint a tűz, nem átlagos – magyarázta egy keserű mosollyal, majd megrántotta a vállát.

- Régen volt, és már nem is érint meg annyira. Csak néha elgondolkodom, milyen életem lehetett volna, ha egy medera anya nevel fel, aki ilyen csodálatos helyekre tudott volna juttatni – mutatott körbe a tájon maguk körül.

- Mederea tényleg olyan kicsit, mintha egy másik világ lenne. – Wearo elgondolkodva folytatta. - Nem értem, miért csak a mi otthonunk vált csatatérré és pusztasággá a háborúk miatt.

- Mert a mederákat nem érdekli, mi van a tadarukkal – szólt közbe a beszélgetésükbe Luenar. – Minden fajt kihasználnak, amíg szükségük van rá, alsóbbrendűként kezelve őket. Titkolóznak, mintha az erejük miatt értelmesebbek is lennének. – Gúnyosan felhorkantott. – Túl sokat képzelnek magukról.

- Ahogyan a tadaruk is – vetette közbe Danar, aki úgy tűnt, végzett a csomagjaik lepakolásával. - Minden faj jobbnak tartja magát másoknál.

- Te milyen fajhoz tartozol? – szegezte Danarnak a kérdést Etawa, láthatóan nem tetszett neki, hogy a férfi belerondított a beszélgetésükbe.

- Kétlem, hogy ismernéd a fajomat, ugyanis összesen két élőlény tartozik hozzá – vetette oda a választ a lánynak, Wearo kíváncsisága pedig feléledt. Lehet, csak szórakozni akar velük, valami kitalált fajjal ámítani őket, miközben egyszerű tadaru.

- De mégis, akkor elárulhatod, úgysem tudok semmit sem kezdeni az információval – kérlelte Etawa, mert ő is kíváncsi volt.

- Hát jó – sóhajtotta Danar, és Wearónak feltűnt, hogy ez lesz az első személyes információ, amit Danar megoszt velük. Már ha igaz lesz. – Én vagyok az egyik acquisar, ami azt jelenti, hogy a Halott-tó vizéből teremtettek.