Alana

Alanát napok múlva is a családfán talált információk aggasztották. Természetesen nem számolt be róluk Netáéknak, akik azóta is minden nap nyaggatták vele – de egyszerűen nem tudta hogyan elmondani nekik, mert minden bizonnyal megutálnák, ha tudnák az igazat. Alana sem tudta feldolgozni a tényeket: a Névtelen nem csak hogy Manara néni unokája, de egyúttal Alana apja is – nem mellesleg pedig az a személy, aki megölte az anyját, Eneleát. Ha viszont mindez igaz, akkor kételkedni kezdett, olyan régóta igaznak hitt dolgokban, amelyek alapjaiban határozták meg a világát. Miért ölte volna meg az apja az anyját? Egyáltalán a Névtelen akkor az apja volt, aki ellen az anyja hadjáratokat vezetett, vagy egy másik személy, aki megölte a Névtelent a szóbeszédek szerint? A Névtelen ölte meg az anyját? Az apja valóban a Névtelen és nem csak véletlenül jegyezték így be, mielőtt ezt a nevet használni kezdték volna anyja gyilkosára?

A kérdés, ami viszont minél jobban égette az ez volt: ha a szóbeszédek nem igazak, akkor a Névtelen még életben van? Mi több: tud róla, hogy van egy lánya, és vajon az évszázadok alatt megpróbált kapcsolatba lépni vele valaha is valamikor?

Alana megrázta a fejét. Ezekre a kérdésekre nem kaphat választ anélkül, hogy utánajárna bizonyos dolgoknak; de nem volt benne biztos, hogy tovább nyomozni az ügyben volna a legjobb döntés. Manara néni majdnem minden megmozdulásáról tudomást szerezhetett, így ezt a témát mindenképpen titokban kellett kutatnia, mert a királynő bármilyen tevékenységtől eltilthatja, és akár királyi vér, akár nem, száműzheti, vagy halálra ítélheti. Ami pedig még jobban eltántorította a kutakodástól, hogy nem volt biztos benne, fényt akar deríteni a múltjára, és a jelenére.

Alana mindennél kétségbeesettebben járkált fel-alá a szobájában; a Qerennia nyitóünnepsége négy óra múlva kezdődött, és még mindig nem kezdett el készülődni. Lefoglalták a gondolatai, a hezitálás, hogy többet is akar tudni és nem is. A félelem ott rejtőzött minden gondolatában, minden kipillantásban az ablakon, mikor a léptei a szobája túloldalának végéig vitték, minden nyugtalansággal átitatott mozdulatában, ahogy az alsóruhája szegélyét szorongatta a kezei között. Az volt a megérzése, hogy a Névtelen még él, vagy ha ő nem is, akkor aki állítólag megölte, igazából csak a helyét vette át, és ő vált az új Névtelenné. Forgott a gyomra a gondolattól, hogy anyjának gyilkosa, aki az apja is egyben, esetleg még életben van. A rokonsági kapcsolat miatt még közelebb érezte magához Alana, mintha még itt, a Függőkert legszigorúbban őrzött falai mögött sem lehetne biztonságban, mert az apja egyszer úgyis rátalál.

Gondolataiból kopogtatás szakította ki, az ajtóban pedig felbukkant Aquara tengerkék hajkoronája. Alana összerezzent a parkettán megcsikorduló vaskos fehér ajtó hangjától, miközben a nagynénje belépett a szobájába, karján az ezüstszínű báliruhával, amit néhány napja választott ki Alana a ruhájának. Amennyire lelkes volt akkor, most képtelen volt az ünnepségre koncentrálni; az ünnepségre, ahová szinte bárki bejuthatott, mivel a megkezdett béketárgyalások miatt a mederák a tadaruknak is megengedték a belépést. Ha a Névtelen még életben volt, vagy az utódja, mi akadályozta volna meg abban, hogy eljöjjön a bálba?

Baromság. Ha ennyire tartanak tőle az emberek, minden bizonnyal felismernék őt, az idősebb mederák legalábbis biztosan. Senki sem merne ilyen közel merészkedni a tűzhöz. Különben is, mi haszna származna abból, ha találkozik a lányával? Tisztában kell lennie vele, hogy sok ember keresné Alanát, ha eltűnne, így biztosan nem kockáztatja meg az elrablását.

Alana észrevette a szeme sarkából, hogy Aquara nem közeledett hozzá tovább, hanem megállt az ágya szélénél, várva a lány reakcióját. Alana látta a lelkesedést az arcán, de amint megpillantotta nagynénje az övét, lehervadt a mosolya.

- Mi a baj, Alana? Nem tetszik a ruhád? – Alana megrázta a fejét, keresve valami indokot rossz kedvére.

- Nem, dehogyis. Nem az a baj. Csak Manara néni nem akarja, hogy megkezdjem a Csillagharcos kiképzést a születésnapom után, és ez nagyon elvette a kedvem. – Amit mondott, nem volt teljesen hazugság, habár Manara nem tiltotta meg neki nyíltan a kiképzést.

- Ó, drágám – mondta Aquara, és letéve a ruhát az ágyra, megszorította Alana kezét. – Akarod, hogy beszéljek vele? Tudom, milyen fontos neked, hogy folytasd édesanyád örökségét. – Alana hevesen megrázta a fejét, ami éles kontrasztot mutatott az előbbi szomorú kinézetével. Az sem az igazi arca volt, mert nem volt szomorú – csak rettegett, a félelem fémes íze gombócként gyűlt a torkában. De ezt nem mutathatta meg Aquarának, mert bár benne megbízna annyira, hogy elmondja neki a felfedezését, de egyrészt biztos volt benne, hogy Alana generációján kívül mindenki tisztában volt vele, másrészt pedig Aquara biztosan elmondaná Manara néninek, miben mesterkedett Alana, miután így próbálja jóvá tenni azt, amit Manara néni húgával, Lydantysszal tett.

- Nem kell, Aquara néni, de köszönöm. – Igyekezett minden gyanút elterelni magáról egy kedvesnek szánt mosollyal. Aquara csak bólintott, a homlokán kezdődő gyanakvó ráncok kisimultak, ahogy szája egy mosolyra húzódott.

- Rendben. – A rózsaszín baldachinos ágyon heverő ruhára pillantott, majd vissza Alanára, aki a készülődés mínusz harmadik fázisában volt. – Segítsek neked felöltözködni? – Alana majdnem egyből nemmel felelt, mert egy kis magányra vágyott a gondolataival; de inkább meggondolta magát – nem engedhette, hogy ez az este tönkre menjen, csak mert túlgondolja a dolgokat, és egyáltalán nem helytálló vagy észszerű feltételezéseken aggódik.

- Az nagyon jó lenne. – Aquara mosolya még szélesebbre húzódott, és izgatottan csapta össze a tenyerét, egyből a kezébe kapva a holdfényszínű ruhát.

- Csodás! – szinte felkiáltott, majd egyik lábáról a másikra ugrálva körbetáncolta Alanát, míg ráadta a ruháját. Amint a lány megpillantotta magát a tükörben, egyből jobb kedvre derült: a ruha ugyanolyan gyönyörűen csillogott, körbeölelve a testét, mint amikor felpróbálta.

- Szent Meteor – motyogta maga elé Aquara, Alana háta mögül pásztázva a lány tükörképét. – Lélegzetelállítóan áll neked ez a ruha, mintha rád szabták volna.

- Talán azért, Aquara néni, mert így is történt. A méreteimhez igazították. – Aquara szórakozottan felnevetett, mikor rájött, mit hibázott, és elkezdett Alana hajával játszani, néhány tincset a füle mögé tűrve, másokat a feje tetejére igazítva.

- Nézd el nekem, drágám. Mostanában sok a dolgom a Papnőkkel, és nehéz másra koncentrálnom.

Amennyire Alana tudta, a Papnők naphosszat csak régi iratokat tanulmányoztak, hogy jobban megértsék a mai világ történéseit, és az Alkotók meteorjainak erejét. Mert bár az ősi Alkotók, mint a Víz Alkotója, Manara királynő, és a Tűz Alkotója, Lydantys, az idők kezdete óta élnek, mivel az első meteorból születtek, és még nem adták tovább a meteordarabjukat, így rengeteg idejük volt kísérletezni az erejükkel, de ennyi idő sem volt elég a megértésükhöz. Emellett biztosak voltak benne, hogy új Alkotó meteordarabok is elkezdtek megjelenni, mikor Enelea a Csillagok Alkotójává vált, nem ősi Alkotóként. Csak idő kérdése volt, és más égitestek ereje is megjelenik Taidethen. A legnehezebb, és leginkább titokban tartott tevékenysége a Papnőknek az a mágia vizsgálata, ezen belül pedig a Tiszta és a Sötét Mágia közti határ kutatása. Sok feladatnak tűnhet ez így, de valójában nem minden percüket szánták a Papnők a meteorok titkainak feltárására, így Alana nem értette, mi okozhat ekkora fejtörést most nagynénjének. De nem volt ideje megkérdezni, mert Aquara szólalt meg előbb.

- Hogy szeretnéd hordani a hajad? – Alana eltűnődött, mert bár a ruhákból tudta, mi illett hozzá a legjobban, a legelőnyösebb hajstílusát még nem tudta megfejteni. Általában lófarokba szokta kötni lapockáig érő, sötétszőke haját, de ma máshoz volt kedve.

- Be tudod fonni nekem? Úgy, ahogy régen anyukám fonta nekem. – Aquara szeme megtelt könnyekkel a húga említésén, de könnyes mosollyal bólintott.

- Hát persze, drágám. Talán még emlékszem a lépésekre. Olyan nagyon régen volt, hogy már eltávozott Enelea a csillagok közé. De megpróbálom. – Alana hálásan rámosolygott, nem tudta figyelmen kívül hagyni nagynénje hangjának remegését.

- Nem számít, ha nem lesz ugyanolyan, Aquara néni. Az a lényeg, hogy megpróbálod a kedvemért. – Aquara összeszorította a száját, a kezdődő sírásnak megálljt parancsolva, majd elvette Alana bambusz hajkeféjét, amit a lány éppen felé nyújtott. Aquara szomorúsága újonnan érkezett elszántságot adott Alanának: lehet, hogy az első reakciója a félelem lesz, de minden áron igyekezni fog bekerülni a Csillagharcosok közé, és megállítani a Névtelent, hogy több fájdalmat ne okozhasson a szeretteinek. Még akkor is, ha ez a saját apjának megölésével jár majd.

Egy jó óra múlva Aquara elkészült Alana hajának befonásával, a lány lélegzete pedig elállt a mű láttán.

- Ez pontosan ugyanolyan, mint anyáé. – És komolyan gondolta. A fonatok apró tincsekből indultak a homlokától és a halántékáról, majd mint egy háló terültek szét a feje tetején, a végén pedig hullámos haja szabadon lógott. Aquara csak annyi kiegészítést tett hozzá, hogy a fonatok kapcsolódási pontjainál beletűzött Alana sötétszőke hajába egy-egy gyémánttal kirakott hajtűt, így úgy nézett ki, mintha a csillagok ragyognának a hajában. Lélegzetelállító munka volt.

- Köszönöm – mondta meghatódva Aquarának, aki csak szerényen elmosolyodott.

- Igazán semmiség, drágám. Most pedig irány a bál! Úgy egy órája késésben vagyunk. – Alana szeme elkerekedett. Ilyen sokáig készülődött volna?

- De ne aggódj, a nyitótánc még nem volt meg.

- Hála az égnek! – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Alana. – Manara néni a fejemet veszi, ha azt lekésem. – Aquara csak megértően bólogatott.

- Tudom, tudom, ezért is szólok még most, hogy időben le tudj menni – mondta Aquara, mintegy magyarázatképpen, de Alana már ki is száguldott az ajtón, be sem csukva maga mögött. Aquara rosszallóan csóválta a fejét.

- Köszönöm, Aquara néni! – kiáltotta vissza Alana majdnem a folyosó végéről, majd elsietett a bálterem felé, ahol néhány napja még a dédnagyanyja kínozta a leckéivel.

A bálterem kilincsét olyan erővel nyomta le és húzta maga felé, hogy majdnem ajtóstól magára rántotta az egészet. Alana azt remélte, ha még nem is táncolnak, legalább valami zene már szólt a vendégeknek a háttérben, a beszélgetés melletti alapzajnak. Balszerencséjére szinte néma csend honolt a teremben, mindössze néhány kisebb csoport beszélgetése hallatszott a hatalmas térben. Így természetesen az összes vendég tekintete Alanára szegeződött, akinek a belépője biztosan sokaknak emlékezetes, némelyeknek pedig egészen kellemetlen élmény marad.

Próbált nem a rá irányuló szempárokra figyelni, sem a kínosságra, ami a sok évezrede harcban álló mederák és tadaruk hirtelen összeeresztése miatt állt be, és tekintetével elkezdte a termet pásztázni, hogy megtalálja a királynőt, aki Netallával és Feannarral alkotott egy kisebb társaságot. Alana tekintete összefonódott Manara jégezüst szempárjával, és egészen odáig érezte a hidegséget, a kérdőre vonást belőle. Alana lehajtott fejjel sietett a királynőhöz, mire odaért hozzá pedig a tömeg el is feledkezett a belépőjéről, visszafordulva a félbehagyott beszélgetésekhez. Egyedül Manara néni álldogált keresztbe font karokkal, tekintete semmi jót nem ígért az egyre közeledő Alanának.

- Jó estét, Manara néni – nyöszörögte Alana alig hallhatóan, maga elé motyogva.

- Addig jó is volt, amíg meg nem jelentél. – Alana felkészülten érkezett a királynő reakciójára, de azért mélyen legbelül a szavai élesen beléhasítottak. - Ilyen udvariatlanságot! Ha legközelebb ilyen sokat késel, akkor ne is gyere. De ne merészeld megmutatni magad ilyen későn! Főleg, hogy mindenki rád várt, és miattad kellett többezer embert megvárakoztatnom ebben az amúgy is feszült és kellemetlen helyzetben. – Ekkor Neta is odafordult hozzájuk és köszöntötte Alanát, mire Manara arcán teljesen új kifejezés jelent meg; egy vidám mosolyt erőltetett magára, ami meglepően természetesen hatott. Alanát nem is ez lepte meg igazán, tudta, hogy a dédnagyanyja gyakran szerepel színjátékokban. Hanem az, hogy semmi komolyabb büntetést nem rótt rá, se nem hordta le a sárga földig – ez csak egyet jelenthetett: később fogja megleckéztetni a hibájáért.

- Most, hogy mindenki megérkezett – kezdett bele a köszöntőjébe a megnémult teremben. – Minden medera, tadaru és félvérű legyen üdvözölve Mederea szívében, a mederák legdrágább ünnepén! Emlékezzünk ezen a négynapos ünnepségen arra, hogy honnan jöttünk, és hová tart az életünk! – A mederák mosolyogva bólintottak, de a feltehetően tadarukon látszott a kényelmetlenkedés; ők nem ugyanonnan származnak, mint a mederák, a meteorokhoz is csak azért van közük, mert az azok által adott erő segítségével formálták meg őket. Manara érzékelte a hangulatbeli változást, és sietősen lezárta a beszédét. – Kezdődjön hát az első tánc! – Alana ettől a résztől tartott a legjobban, de ezt is várta a leginkább. Itt dől el, hogy valószínűleg kivel fogja tölteni az este javarészét, általában azzal, aki először felkéri.

Az összegyűltek java megtalálta már a párját, még ha csak az első táncra is – még Neta és Feannar is becsatlakozott a táncoló tömegbe -, de Alanát még mindig nem kérte fel senki. Lehet, hogy a belépőjét mégsem felejtette el mindenki, és inkább senki nem akart egy bajkeverővel mutatkozni, főleg nem egy hivatalos eseményen. Kétségbeesetten nyújtogatta a nyakát a terem széléről, mellette királykék abroszos asztalokon sorakoztak az italhegyek. Alana kezdett elkeseredni, abbahagyta a keresést egy magányosan álldogáló ember után, hogy megkörnyékezze. Szeretett volna valaki újjal megismerkedni, talán valaki olyat találni, aki neki is és Manara néninek is megfelelő lenne, de a belépőjével jól eljátszotta az esélyét.

Feladta az egészet – jövőre is lesz Qerennia. Vigaszul a poharak felé fordult, szemezett a bennük lévő ezüstös és aranyozott csillogású italokkal. Magához vett egy poharat, és a szájához emelve nézte a tömeget, ahogyan az első táncot élvezték.

- Jó estét – lépett mellé egy napbarnított férfi, éjfekete hajában fehér csíkok világítottak. Ha Alana jól tippelt, akkor tadaru volt, vagy legalábbis félvérű tadaru biztosan. Alanának fel sem tűnt, hogy közeledik felé, a külseje sem kifejezetten keltette fel a figyelmét, csak mikor már mellette állt, és azt figyelte, hogy idegesen tördeli a kezét a háta mögött. Narancsszínű pöttyökkel tarkított, fekete szemébe nézett és bólintva köszönt. A férfi is elvett egy pohárral az ezüstszínű löttyből, majd Alana mellé állva figyelte a tömeget. A világért sem kérte volna fel egy táncra a kétségbeesett lányt.

- Khm – köszörülte meg a torkát, felhívva magára a férfi figyelmét. – Nem akar esetleg felkérni egy táncra? – A férfi megvonta a vállát.

- Nem különösebben. – Alana köpni-nyelni nem tudott, mire a férfi szájának jobb sarka felhúzódott. - Mindjárt vége a nyitótáncnak, nem lenne időnk belejönni. – Alana utálta elismerni, de igaza volt. Nem kéne még jobban lejáratnia magát.

A tánc maradékát Alana arra szánta, hogy megfigyelje a különös tadarut. Eddig csak csatában, vagy béketárgyalások során találkozott velük, így kíváncsian tanulmányozta őt ilyen hétköznapibb alkalommal. Jobban szemügyre vette az arcát, és egészen vonzónak látta: a haját tarkító fehér csíkok éles ellentétek képeztek napbarnított arcával, fekete szemei olyan megnyugtató színűek voltak, mint egy csillagos éjszaka. Egyszerű öltözéket viselt: a vonásait kiemelő krémszínű együttesben volt, fehér inggel kiegészítve. Úgy nézett ki, mint egy nemes vagy gazdag kereskedő.

- Nem gyakran lát tadarut, igaz? – kérdezte a férfi komoly arccal, de a hangjában bujkált némi gúnyolódó él. Alana kifújta a bent tartott levegőt, amit észre sem vett, hogy bent maradt, míg a férfit figyelte.

- Nem igazán. Főleg nem ilyen idegesítőt.

- Idegesítőt? – tette a szívére a kezét a férfi, mint akit vérig sértettek. – De hiszen tíz perce sem ismer engem.

- Bőven elég is volt annyi. – Alana meglehetősen rosszul flörtölt, noha szerette magáról azt hinni, hogy az ilyen élcelődés megnyerő. Volt, amikor be is vált, csak nem az ideális emberekkel. De remélte, nem játssza el a szimpátiáját, mert egészen kíváncsivá tette a férfi, noha először nem keltette fel úgy a figyelmét.

- Remélem az első táncunk után másként fogja gondolni. – A férfi egyenesen Alana szemébe nézett, a lány úgy érezte, fekete szeme lyukat éget az ő ezüstös íriszeibe.

- Miből gondolja, hogy lesz első táncunk? – incselkedett vele Alana, mert nem bírta állni a férfi tekintetét. A férfi, akinek Alana még a nevét sem tudta, megrántotta a vállát, miközben a következő zene kezdő ütemére éppen kinyújtotta a kezét felé, meghajolva Alana irányában.

- Szerintem nincs más választása. A második táncra rajtam kívül még nem akadt kérője, és abból is kimaradni nem vetne jó fényt magára. – Alana morgott valami olyasmit az orra alatt, hogy „az sem igazán fog, ha egy tadaruval táncolok", majd a férfi kezébe csúsztatta az övét, és a másik kezét a vállára helyezte, amilyen elegánsan csak tudta. Remélte, hogy Manara néni figyeli minden lépését, de nem mert oldalra pillantani, mert biztosan megbotlott volna a saját lábában, aztán orra esik.

A férfi tökéletesen vitte véghez a keringő lépéseit, Alana alig bírt vele lépést tartani úgy, hogy ne essen el a lábaiban. Folyamatosan a földet vizslatta, ami nem volt szép megoldás, de legalább elkerülte vele az eséssel járó szégyent. Egyszer csak azt érezte, amint a férfi közelebb húzódik hozzá; ez is csak akkor tűnt fel neki, mikor az orrát megcsapta sós, tengerre emlékeztető illata, aminek olyan beütése volt, mintha datolyaesszenciával lenne keveredve. Annyira megszeppent a férfi közelségétől, pedig nem először került ilyen intim távolságra valakivel. Enyhén szétváltak az ajkai, ahogyan koncentrált a lépésekre és az ütemre, miközben felpillantott a táncpartnerére. Nagyjából egy fejjel volt magasabb nála, egyszintben volt a pillantása a mosolyra húzott ajkaival. A férfi finom nyomást gyakorolt a lány lapockájára, és óvatosan még közelebb húzta magához, így a szavai Alana fülét csiklandozták.

- Na, rémesen idegesítő vagyok? – Alanának kedve lett volna egyszerre forgatni a szemeit, és elnevetni magát. A férfi annyira kizökkentette, hogy muszáj volt megszorítania a kezét, így visszatalált a tánc ritmusához. Zavarba hozta a közelség, de nem érezte helytelennek, sőt, jólesett neki a figyelem a férfitól.

- Nem annyira. De még kell egy kis idő, hogy biztosan dönteni tudjak – felelte Alana, de választ már nem kapott, ugyanis ekkor dulakodás hangja ütötte meg a fülét. A zaj a bálterem ajtaja felől érkezett, Alana odapillantva pedig látta is az okozóját: természetesen Neta volt az, és egy vörösesfekete hajú tadaruval lökdösődtek, Feannar pedig próbálta őket szétválasztani.

- Te rohadék! – üvöltötte Neta torkaszakadtából. – Te tetted ezt velem! Hogy van képed ide merészkedni, mikor tisztában vagy vele, hogy itt leszek? – Alana nem értette a baj okát, de látta Neta vérben forgó szemeit, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne végezni azzal a tadaruval. Alana próbálta magát átverekedni a tömegen, de sikertelenül. Azt vette észre, a férfi is eltűnt mellette, Alana pedig nagyon bánta, hogy még a nevét sem kérdezte meg.

- Te tetted ezt velem! – kiáltotta nyálfröcsögve Neta. Lehúzta a ruhája nyakát, felfedve a sebet a meteoritdarabja felett. Összeállt a kép Alana fejében: ez a tadaru volt az, aki Netát megsebesítette és majdnem megölte néhány évvel ezelőtt.

Alana ekkor lesápadt: tekintete megtalálta a férfit a tömegben, amint Neta majdnem gyilkosát támogatva eltűnt a bálteremre nyíló folyosó sötétjében.

*

- Annak a szarházinak, ha még egyszer meglátom, úgy ellátom a baját, hogy azért fog könyörögni fog, hogy végezzek vele!

- Neta, nyugodj meg! – próbálta csitítani Alana a feldúlt mederát, most, hogy sikerült kirángatnia magával a fürdőszobába, és eltávolítania a tömegtől. Ha őszinte akart lenni, az ő érzései is kavarogtak benne, azzal fenyegetve, hogy kirobbannak belőle, de szerencsére vagy sem, Alana jobban kezelni tudta őket a mostohahúgánál.

- Papíron nem árthat neked, főleg nem ekkora nyilvánosság előtt – igyekezett győzködni, hátha megnyugszik. Neta vérben forgó szemekkel járkált fel-alá a fürdő égszínkék járólapján, a nyakánál lévő sebhelyet matatva a bal kezével, jobbjában a kardját markolta. Piros ruhájának szegélye éles kontrasztban volt a kék csempével, olyan hatást keltett, mintha egy friss vértócsa keletkezett volna a lábánál.

- Rohadtul nem érdekel, hogy tud-e nekem ártani, mert biztos vagyok benne, hogy most már ki tudnám csinálni! – fröcsögte Alana arcába Neta, barna szemei tágra nyíltak a dühtől. Alana kezdett félni tőle.

- Akkor mi a bajod? – vágott vissza Alana, nem túl bölcsen. Netalla amúgy sem szeretett a személyes problémáiról beszélni, de azzal, hogy Alana erőlteti, csak azt éri el, hogy teljesen elzárkózzon.

- Nem igazán veled van kedvem ezt megvitatni – kontrázott Neta, Alana pedig érezte, hogy az elmúlt évszázadokban kiépített törékeny testvéri bizalmuk darabokra törik. – Te is szereted őrizgetni a kis titkaid.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezett vissza értetlenül Alana, ugyanis nem akarta elhinni, hogy Neta ezt is rákeni.

- Azt mondtad, elmondod, mit olvastál a Genealógiában. Azóta sem sikerült – vetette oda Neta, Alana pedig nem hitt a fülének.

- Sajnálom, de nem minden titkot kell megosztanunk egymással, addig nem, amíg nem állunk készen rá – próbált mentegetőzni Alana, Netalla pedig eszelős tekintettel félbeszakította.

- Így van! Ezt most én sem akarom megosztani veled még, szóval hagyjál békén!

- Tudod mi a különbség kettőnk között? – kiabált rá Alana, már nehezen bírta visszafogni az indulatait. Neta rá sem nézett, csak néma csendben álldogált, és az Alana melletti ürességet bámulta. – Az, hogy én képes vagyok normálisan kezelni az érzéseimet, veled ellentétben! Azért akarom, hogy ezt most megbeszéljük, mert kezdesz ijesztő lenni.

- Rohadtul nem érdekelsz – morgott rá Netalla, Alana szívébe pedig váratlan fájdalomérzet költözött. Kicsit meg is érdemelte Neta beszólását, mert az biztosan nem segít a lány indulatainak csillapítására, ha így leszólja. De azért kicsit visszafoghatta volna a dühét.

- Jó, legyen – felelte Alana, már nem tudva mit kezdeni a helyzettel. – Most itt hagylak, de addig ki ne gyere a többi ember elé, amíg le nem higgadsz.

- De megyek – mondta, megrázva magát Netalla. – Megkeresem azt a rohadékot és...

- Na ez az, amit biztosan nem teszel – szakította félbe Alana, a vállainál visszaterelve a mostohahúgát a fürdőbe, aki időközben megindult kifelé. – Nem állhatsz bosszút semmilyen tadarun. Békét kötöttünk velük, emlékszel? Ha mindenki egymásnak esne a korábbi sérelmekért, az nem vezetne hosszútávú békéhez.

- Utálom, hogy igazad van – fújta ki a levegőt Netalla, Alana pedig leengedte eddig a félelemtől felhúzott vállát. – De itt akkor sem akarok maradni. Kimegyek Manara nénihez. – Alana bólintott.

- Helyes.

- Te mit fogsz most csinálni? Elrontottam a parti hangulatot, mi? – nevetett fel Neta szórakozottan, a hajfonata végét csavargatva.

- Kicsit, de az amúgy sem volt olyan hatalmas – mosolygott rá Alana. – Megkeresem egy barátom, majd csatlakozom hozzátok. – Netalla biccentett, majd a kardját a hüvelyébe helyezve kilépett az ünneplő tömegbe.

- Hát sok sikert. Úgy látom megint rengeteg idióta töltötte fel a terepet – szólt vissza még a válla felett Neta Alanának, aki csak nemtörődően legyintett.

- Nem olyan nagy baj, ha mégsem találom meg.

- Hát jó, te tudod. Csak ne ölesd meg magad – intett Netalla, majd elvegyült a tömegben, Alana pedig hitetlenkedve kezdte meg útját egy csendesebb folyosó felé. Tényleg hirtelen mindenkinek visszatért az ünnepi hangulata, mintha az incidens meg sem történt volna. Mintha kitörölték volna az emlékezetükből.

- Inkább Netának nem kellene – morfondírozott magában Alana, mire egy vakító krémszínű öltöny ütközött belé egy sötétebb folyosóról, balról.

- Mit nem kellene Netának? Ki az a Neta? – kérdezte az öltöny túl beszédes tulajdonosa, akit Alana csak akkor ismert fel, mikor felpillantott a férfi arcára.

- Ó, azt pont nem magával fogom megosztani – komorodott el a lány arca, és jobbról megpróbálta kikerülni a férfit, de az a bal karjával útját állta.

- Most mi a baj? – kérdezte Alanától ártatlan szemekkel, mire a lány nem válaszolt. – Talán az, hogy otthagytam a tánc közben? Elnézést kérek, az a kis baleset megzavart, azóta is nehezen tértem vissza az ünneplő hangulathoz.

- Persze, csak megzavarta – fortyogott magában Alana, igazán szeretett volna kiszabadulni a férfi fogságából. – Véletlenül sem a húgommal majdnem végző barátjának segítségére sietett. – Alana látta a férfi arcára kiülő idegességet, mint aki nagyon elhibázott valamit.

- A barátom tettei nem személyesen a húga ellen irányultak. Egy háború névtelen katonája volt a húga szemében, mint ahogyan a húga a barátom szemében is.

- Hát, most már tud nevet is kapcsolni hozzá. Netalla. – A férfi átható barna szemeit Alanára szegezve bólintott, Alana pedig nem akarta elismerni, de kicsit igaza is volt. A férfi barátjának Neta kiléte nem jelentett semmit, csak egy bábu volt a tadaruk elleni seregben, mint ahogy ennek a férfinak a barátja is csak egy névtelen valaki Neta számára, akivel végezni kellett a harcban a túlélésért. Habár Neta reakciója mást sugallt Alanának, ezt végképp nem akarta megvitatni ezzel az idegen férfival.

Mégis azon kapta magát, hogy nem akart már elszabadulni tőle.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek – igyekezett eltávolodni a férfitól, mielőtt a kellemes modora valami butaságra készteti.

- Várjon! – szólította meg a férfi, mire még visszanézett. – Legalább a nevét mondja meg. – Alana megtorpant, és elgondolkodott, milyen következménye lenne, ha elmondaná a nevét ennek az idegennek. Végül megadóan sóhajtott.

- Legyen, de csak ha maga is elmondja. – Baj nem lehet, ha elárulja a nevét, elvégre hercegnőként sokan tudják így is. A férfi habozott, de végül bólintva beleegyezett.

- Wearo – hajolt meg a férfi, mire Alana igyekezett kecsesen pukedlizni. Maga sem tudta, miért tesz bele ennyi erőfeszítést. És igyekezett elhessegetni a fejéből a gondolatot, hogy ismerősen csengett az ismeretlen neve.

- Alana. És tegeződjünk.

- Nagyon örvendek. Remélem, találkozunk még, Alana. – Mosolygott rá Wearo, de Alana már azt nem látta, idő előtt felszívódott a táncoló tömegben.