Wearo 

- Luen? – kérdezte cérnavékony hangon Wearo, a napfény miatti torokkaparása nem akart szűnni. Ennek ellenére meg kellett bizonyosodnia, a barátja áll előtte – varázslattal szinte bárki felvehette volna az arcát.

A sötétzöld szemű férfi, aki határozottan úgy nézett ki, mint Luenar, elmosolyodott, kilátszott kissé sárgás fogsora, de ez semmit nem vett el a sármjából. Odalépett Wearo elé, a vállára téve a kezét. Wearo a férfi ellentétes vállára tette az övét, és megbizonyosodott a kilétében; a tadaruk csak a legbensőségesebb barátaikat üdvözlik így. Wearo végigmérte Luenart, ahogy előtte állt: a szeme egészségesen csillogott, leszámítva a fekete karikákat alatta, amelyek a fáradtság jelei. Vörösesfekete haját régen röviden hordta, de a félhosszúra hagyott, kicsivel az álla alá érő változat is jól állt neki.

- Te teljesen egészségesen nézel ki – motyogta, szinte csak magának Wearo, mire Luen felnevetett. Volt valami a nevetésében, amit Wearo nem egészen értett, valami fájdalom, valami kényszerűség.

- Attól, hogy itt hagytatok mindketten három évre még nem fogok meghalni, We. Túlélő lények vagyunk, ha kell, találunk más társaságot – magyarázta; ettől a mondattól Wearo szíve összeszorult. Mégiscsak fájt Luennek a távozásuk és törést okozott az életében. Ennek ellenére rosszul esett Wearónak, hogy Luenar új barátokat talált, de hát annak idején nem mondta, hogy ne menjen el. Ha mondta volna, Wearo itt maradt volna vele, vagy megtalálta volna a módját, hogy Luen is velük tarthasson.

- Apropó más társaság – szakította meg a kellemetlenné váló csendet Luen. Wearónak ekkor tűnt fel, hogy még csak nem is köszönt a húgának, amit nem tudott hova tenni. – Ő itt a barátom, Danar – mutatott a mellette álló, még mindig csuklyájába burkolózó férfira, akinek narancsszínű szeme félelmetesen villant rájuk. Wearo hátán a hideg futkosott tőle.

- Danar, ő a gyerekkori barátom, Wearo, ő pedig a húgom, Etawa. – Wearo bizalmatlanul méregette az idegent, de kinyújtotta felé a karját, és megfogta az ellentétes karján lévő könyökét, így bemutatkozva neki; a férfi viszonozta a gesztust. Etawa csak finoman biccentett a férfinak, aki válaszul lesütötte a szemét. A lány a bátyjához fordult, szinte el sem akarta hinni, hogy őt látja, és még csak meg sem ölelte őt. Luenar észrevette, hogy valaki figyeli, és szemeit Etawára emelte. Wearo nem tudta, pontosan hogyan váltak el annak idején a testvérek egymástól, sem azt, mi történt azóta, hogy Luenar még köszönni sem köszönt a húgának, de rossz érzése támadt.

- Szia, hugi – intett félszegen Eta felé Luenar. Etawa egy szót sem szólt, csak némán zokogva a bátyja nyakába borult, feltörő könnyeit Luen pólójába fojtotta. A férfi először nem reagált, tanácstalanul nézett Danarra, ami nem kerülte el Wearo figyelmét – egyszerűen csak nem tudta hova tenni azt a kérdő pillantást. Danar biccentett, mire Luen szorosan a húga köré fonta a karját, ügyelve arra, nehogy meghúzza derékig érő haját. Néhány percig ott álltak a tűző, perzselő nap alatt, ami szinte megolvasztotta a körülöttük magasodó épületeket, és a lábuk alatt heverő homokos köveket. Elsőnek Eta húzódott el a bátyjától.

- El sem hiszem, hogy tényleg életben vagy még – jegyezte meg hitetlenkedve, miközben a bátyja vállát szorongatta. Luen szórakozottan elnevette magát. Hirtelen megváltozott a hangulat közöttük, és Wearo érezte, ahogy Luenar visszahúzódik azok mögé a falak mögé, amiket az utóbbi három évben önmaga közé és Wearóék közé épített.

- Ugyanezt elmondhatnám rólad, de olyan hírek keringenek még errefelé is, hogy nehéz lett volna nem tudomást szereznem a hogylétedről. – Wearo nem értette pontosan, mire utalt a barátja, de ahogy Etawára pillantott, a lány úgy tűnt, érti a célzást. Enyhén remegett Eta alsó ajka, miközben állta Luen átható tekintetét, amely végignézett nemesi öltözékén, törékeny testén, és tökéletesre ápolt haján. – Sok nevet hallottam rólad, hugi, de szerintem elég béna a többsége. Milyen név az, hogy Hajnali Szűz? – kérdezte fintorogva, mire Etawa lesütötte a szemét. Wearo nem értette Luen gúnyolódó szavainak okát, és próbált a lány védelmére kelni.

- Gyanítom nem véletlenül kapta a nevét. Olyan szép, mint a hajnal, és olyan tiszta, mint egy szűz. – Luenar felhorkant. Wearo, amint kimondta, érezte, mennyire nevetségesen hangzott, de igaznak gondolta. Etawa nem egészen eviláginak nézett ki, szépsége a mederákét is felülmúlta.

- Csakhogy nem olyan ártatlan az én húgom, nemde? Rossz emberrel választotta ki, hogy elveszíti a szűziességét, és így a szajhája lett. Most már igazán illene hozzámenned, nem? – Etawa szeméből némán csorogtak a könnyek; Wearo nem értette az események alakulását, és egyre dühösebb lett a barátjára. Az imént Luen még olyan boldognak tűnt, hogy viszontlátja a húgát, most pedig a végletekig megalázza. Luen ilyet soha nem tenne, a húgát bármilyen tettet is követett el, mindig megvédené. Legalábbis a régi Luen ilyen volt, ez az új verzió pedig egyáltalán nem tetszett Wearónak. Gúnyolódott rajtuk, és noha az imént megölelte a húgát, semmilyen jelét nem mutatta, hogy hajlandó lenne megnyílni nekik.

- Neked meg mi a fene bajod van, Luenar? – próbált rápirítani, de a férfit nem hatotta meg a megszólalása.

Wearo odalépett a lányhoz, és egy nyugtató ölelésbe vonta. Etawa pont olyan alacsony volt hozzá képest, hogy a vállára tudta hajtani a fejét, miközben a könnyei áztatták Wearo felsőjét. A férfi belesimított a lány hajába, a tarkójánál fogva pedig szorosan magához vonta. Eta mély, reszketeg levegőt vett, próbálta visszatartani a zokogását, karjait összekulcsolta Wearo háta mögött, belé kapaszkodva, mint egy utolsó reménysugárba. Wearo a lány feje felett elnézve látta Luen értetlen, kissé undorodó tekintetét, Danar pedig unottan rugdosta a kavicsokat az úton.

- Te nem ilyen vagy, Luen. – A férfi csak a fejét csóválta Wearo megjegyzésére.

- A húgomat sem ilyennek ismertem. Nem olyannak, aki összefekszik a herceggel, a legundorítóbb emberrel, aki csak pusztulást hoz az országára, aztán nem is olyannak, aki hagyja magát kihasználni. De hát három év az hosszú idő. – Wearo próbálta feldolgozni a hallottakat. Etawa Salar herceg kegyeltje lenne? De nem volt ideje reagálni, mert a lány kitört az öleléséből, és könnyáztatta arcán dühös kifejezéssel odalépett a bátyja elé.

- Fogalmad sincs, miért tettem, amit tettem.

- Akkor világosíts fel! – Etawa behunyta a szemét, az adrenalin kezdte elhagyni a testét, és enyhén remegni kezdett.

- Én soha nem tanultam, én soha nem dönthettem arról, mit szeretnék csinálni. Nem akartam Wearóval elmenni, nem akartam magamra hagyatott lenni egy új helyen, semmi tudással. – A kézfejével megdörzsölte az arcát, letörölve könnyeit. Luenar hallgatagon nézte, arckifejezéséből semmit nem lehetett kiolvasni, talán egy kis megbánást. – Szóval bocsáss meg, ha ez volt az egyetlen út a túlélésemhez. Bocsáss meg, ha így akartam befolyást szerezni, hogy az egyetlen ember, aki képes rá, mellém tudjon téged rendelni, hogy ne legyek olyan rohadt magányos. Hiányoztál. És neked is csak egy jó életet akartam, a herceg pedig megadhatná. Olyan közel vagyok hozzá, de hogy ide elszöktem, biztosan egy életre megutált. – Luen egy szót sem szólt.

- Szerintem most elég volt a családi drámákból – szólt közbe Danar, akinek létezéséről Wearo szinte teljesen megfeledkezett. Ez a férfi is dühítette, mert nem ismerte, de láthatóan közel állt Luenarhoz, erre fel pedig bele akart szólni sok évvel ezelőtti ügyekbe, amihez semmi köze, mert akkor még nem is ismerte Luent.

- Egyetértek. – Luenar hangja mintha nem is tőle származott volna. Wearo úgy döntött, ha ennyire nem számít neki a barátságuk és a húgával való kapcsolata, akkor felteszi az eddig kényesnek tűnő kérdéseit.

- Egyébként, mit keresel itt, éppen most? Nem kellene nappal járkálnod. – Luenar összepillantott Danarral, de nem válaszolt direkten, kikerülte a kérdést.

- Egyébként ti mit kerestek itt fényes nappal? – Wearo belátta, Luen kérdése abban a pillanatban kicsit jogosabban hangzott. Lesütött szemeivel a cipője orrát tanulmányozta, Luen kérdő tekintete szinte lyukat égetett a bőrébe. Kezdte megérteni a férfiból áramló indulatokat feléjük, a kettős érzést, miszerint amennyire örül a viszontlátásnak, annyira haragszik is rájuk, amiért három évvel ezelőtt elhagyták. Tudta, hogy a haragot önmaga felé érzi zúdulni, mert mindenért ő volt a hibás: Wearo nem próbálta meg meggyőzni az apját, hogy maradjanak, vagy vigyék magukkal Luenéket is, pedig Wearo pontosan tudta, milyen a családi hátterük, hogy a két testvér csak egymásra van utalva, mióta a szüleik elhagyták őket. Wearo volt a hibás azért, mert Luennek választania kellett a saját és a húga boldogsága között, fel kellett áldoznia egyikük tisztaságát a tadaruk mocskos valóságának. És már kezdte érteni, hogy azért dühös a húgára, mert a lány pontosan arra az útra tért, amire nem akarta, hogy kelljen neki.

De végsősoron Wearo volt a hibás, és nem tudta, hogyan fordíthatná vissza, vagy hogyan enyhíthetné ezt a fájdalmat. Nem tudta, hogy a saját bűntudatának, vagy Luen haragjának és elkeseredettségének fémes ízét érezte, de egyben biztos volt. Ha most megkérné a barátját, hogy segítsen neki, nem tartana vele.

- Hozzád jöttünk, Luen. – Egy próbát azért megért megosztani vele a tervüket. Elvégre a megbocsátás felé a legjobb út az őszinteség. – Mert bár évekig magadra hagytunk, mégis ennyi idő után is nekem van szükségem a segítségedre, Etának meg arra, hogy láthassa a bátyját. – Luen nem tűnt meghatottnak a szavaitól, de Wearo már nem lepődött meg annyira.

- És mégis miért gondoltad, hogy segíteni is fogok? Magamra hagytál, Wearo, mikor amúgysem volt senkim. Szóval ne haragudj, ha nincs kedvem a kis lelked ápolni tovább. – Ezzel úgy tűnt, le is zárta a beszélgetést. Felvette csuklyáját, Danar pedig követni kezdte az ellentétes irányba a poros úton. Wearo kétségbeesett. Biztos volt benne, hogy nem tudja megtenni ezt az utat a barátja segítsége nélkül.

- Kérlek – még idejében elkapta Luen csuklóját, és visszahúzta magához. Olyat tett, amire a tadaruk csak végső kétségbeesésükben vetemednek. Letérdelt Luen elé, kezeivel úgy szorítva az övét, mintha abban a pillanatban, ahogy elengedi, hamuvá égetné a nap és a szél elszórná őt a levegőben. – Könyörgöm. Tudom, hogy pokollá tettem az életed, és nem vagyok rá büszke. Ezentúl minden porcikámmal azon leszek, hogy jóvá tegyem valahogy. Csak kérlek, segíts. Egy héten belül el kell jutnom Manara függőkertjébe, és Alana hercegnő közelébe kell férkőznöm. – Luen szájtátva állt, láthatóan Wearo egyik szavára sem számított, és nehezen reagálta le őket.

- Hát, én...Mégis mi...?- De bármit is akart kérdezni, Danar félbeszakította benne.

- Segítünk nektek, ha addig félreteszitek a kis viszályotokat. Nekem is dolgom van Medereában, és tudom, hogyan lehet gyorsan eljutni oda. – Wearo bizalmatlanul méregette a férfit, miközben felállt a földről.

- Mi dolgod van egy ellenséges országban? – Danar vállat vont.

- Én sem kérdezősködöm a te dolgod felől. Gondolom a pontos részleteket nem akarod te sem megosztani. – Wearo kényelmetlenül álldogált egyik lábáról a másikra. Nem bízott Danarban. Luennek mindent elmondott volna, de ennek az alaknak nem. Tanácstalanul a barátjára nézett, aki feltette kezeit, mintegy megadva magát.

- Én nem tudok segíteni neked gyorsan eljutni oda, de Danar igen. Megbízhatsz benne. – Lehalkította a hangját, hogy csak Wearo hallhassa. - Háborús dolgok miatt megy Medereába, nem szeret nyílt helyen beszélni róluk. – Wearo bólintott. Lehet, hogy túl hamar ítélte meg Danart. Nem a legkedvesebb ember külsőleg, de a tadaruk java nem az, ráadásul Luen sem rossz ember, és ha bízik benne, az már jó jel. A megérzései pedig soha nem voltak jók, szóval egy időre el kell csendesítenie magában őket. Ha el akar jutni Medereába és segíteni apjának ez a Tacan ellen, akkor mindent meg kell tennie, még ha mocskos emberek dolgaiba is kell belemártania magát.

- Legyen. De miért segítesz nekünk? Elmehetnél nélkülünk is Medereába, és a feladatodat is végezhetnéd.

- Tartozom Luennek. Így kiegyenlíteném a tartozást. Lehet, hogy úgy tűnik, jelenleg ki nem áll titeket, de mélyen legbelül segíteni akar. – Luenar nem nézett Danarra, a földet rugdosta maga előtt. Wearo nem igazán látott más lehetőséget maga előtt, így bólintva elfogadta a férfi ajánlatát.

- Jó. És pontosan mi is a módja annak, hogy egy hét alatt megtegyünk többezer kilométert? – Danar teljes arcát nem látta, de a szeme csillogásából Wearo tudta, a férfi elmosolyodott. Nem akarta elképzelni, a férfi miért tartja egyfolytában magán a csuklyáját. Talán körözött bűnöző? Túl sok ellenséget szerzett a kémtevékenységei folyamán, és attól tart, hogy idáig követték? Megsebesült az arca, és annyira eltorzult, hogy inkább eltakarja? Nincs is arca? Tadaru egyáltalán? Megrémisztette, hogy semmit sem tud a férfiról, de aztán megnyugtatta magát; egy hétig kell csak kontaktusban lennie vele, és remélte, hogy ez a kapcsolat nem fog kihatni nagyon a jövőjére. Nem akar háborús bűnös lenni.

- Megmutatom nektek. Nincsenek messze. Addig Luen, kérlek, alakítsd át a külsejét, hogy jobban hasonlítson a mederákhoz! – Wearo nem hitt a fülének. Luenar tudott varázsolni? Tiszta varázslatot vagy sötét mágiát, Qera Allennát használ vajon?

- Ne nézzetek ilyen meglepetten – intézte szavait Wearonak és a mellette némán ácsorgó Etának. A lány nem mert megszólalni, mióta Danar beléfojtotta a szót. – Nem vagyok valami gonosz varázsló, csak megtanultam néhány trükköt, amivel mindannyiunk külsejét meg tudom változtatni néhány napra.

- De ez sötét mágia, nem? – kérdezte Wearo, habár keveset tudott a mágikus erőkről. Luen mosolyogva a fejét rázta.

- Egy medera tanította nekem, az Élőlények Alkotó kövének egy darabjával. Tiszta varázslat. – Wearo kicsit megnyugodott. Nem volt benne biztos, hogy kérdezősködni akart-e azután, hogy Luen hol talált ilyen nagyhatalmú mederát, aki hajlandó volt tanítani egy tadarut, így csendben maradt. Luen viszont látta rajta a megválaszolatlan kérdéseket.

- Ez még akkor volt, mikor anyám velünk élt, és néha eljött vele egy tanító, aki az Élőlények Alkotója is volt. – Wearo csak bólintott, nem akarta tovább feszegetni Luen anyjának témáját, aki medera volt, és gyerekkorában egyedül hagyta őket; az apjuk gondjaira bízva őket elment Medereába - azóta vissza sem tért.

- Most, hogy ezt tisztáztuk – vágott közbe Danar -, én elmegyek, amíg Luenar átalakít titeket.

- Hová mész? – kérdezte Wearo, de Eta vele egy időben tette fel a saját kérdését.

- Velem mi lesz? Én nem akarok Medereába menni. – Danar tetőtől talpig végigmérte, mint a húst a piacon. Wearo kezdett ideges lenni, mert teljesen ezé az ismeretlen férfié lett az irányítás, és kezdte elveszteni a kontrollt maga felett is.

- Tökéletes leszel mederának, te leszel a biztosíték. Ha valaki kérdezi, medera vagy, és mi a barátaid vagyunk. Ennyi engedményt már tesznek, még ha valaki rá is jönne arra, hogy tadaruk vagyunk; már nem tiltanak ki, ha egyikünk elég meggyőző medera-hasonmás. – Wearónak egyre kevésbé tetszett a terv, mivel Eta eredetileg nem kellett volna, hogy bevonódjon. Luen is húzta a száját.

- De Salar... - kezdett ellenkezni Etawa, de Danar felé kapta a fejét, ezzel elhallgattatta. Narancs szeme félelmetesen villant a lányra, aki a mellette álló Wearo karjába kapaszkodott.

- A vőlegényed már így is utál, nem? Medereában új életet kezdhetsz, egy jobb életet, ahol tanítanak, és ahova beilleszkedhetsz. – Eta szeme elkerekedett. Wearo nem értette a reakcióját; örülnie kellene, hogy új lehetőséget kap egy jobb életre. Luen szeme is felcsillant.

- Szóval, most már megyek.

- Hová mész? – tette fel a kérdését újra Wearo.

- A phaenixekhez. Velük jutunk el Medereába. – Wearo nem hitt a fülének. Azok már rég kihaltak, nem? De nem a legegyértelműbb kérdéseket tette fel először.

- Az nem lesz túl feltűnő? – tudakolta Wearo, mert még mindig nem volt tiszta előtte a terv. De Danar ekkor már rég elment, csak legyintve a háta mögött.

Etawa hitetlen szemekkel fordult Wearóhoz.

- Én nem mondtam neki, ezt senki sem tudta, szolgák sem dolgoztak aznap. Egy napja történt csak – motyogta maga elé, a színtiszta rettegés volt leolvasható az arcáról.

- Miről beszélsz, Eta?

- Salar még a szüleinek sem mondta el. – Wearo megszorította a lány karját, hogy ránézzen.

- Eta, mi az? – A lány világító kék szemeit Wearóra emelte.

- Honnan tudta, hogy már eljegyzett engem Salar herceg?