Alana

Alana még sokáig nem tudta kiverni a fejéből a királynő szavait. Nem értette, miért tartja a dédnagyanyja hibának az ő születését, és ez feldühítette, mert ok nélkül nem kedvelte Manara néni. Elvégre a születéséről nem tehet senki. Habár az is igaz, hogy Alana nem sokat tud róla, csak abban biztos, nem sokkal utána meghalt az édesanyja. De a királynőnek nem sok köze volt Eneleához, nem voltak rokonok. Alana édesapja volt Manara néni unokája, viszont róla meg még annyit sem tudott, mint Eneleáról, a Csillagharcosról, az édesanyjáról. Enelea körül valóságos kultusz, a Csillagharcosoké, alakult ki a halála után, de már előtte is voltak követői, akikkel együtt a Névtelen után folytatták a kutatást, és igyekeztek megakadályozni a tervét, hogy összegyűjtse az Alkotók meteorjait, ki tudja, milyen célból. Édesanyja is emiatt az ember miatt vesztette életét, mikor üldözte, és az megtudta róla, valójában Enelea a Csillagok Alkotója. Ezután végzett vele, és a meteordarabjával együtt megszökött, így már a Névtelen birtokába került a Csillagok amallejája, meteoritdarabja. Később a mederák Enelea testét elvitték, hamvait pedig a Csillag-folyóban szórták szét. A Névtelenről azóta viszont senki sem hallott, de a mederák szerint megölte egy nála is nagyravágyóbb lény, és átvette Saracca, a korábbi birodalma feletti irányítást, aki a következő ezer évben elméletileg a Csillagok Alkotójává is vált.

Ekkor Alana százéves volt, kisgyermek még, és keveset fogott fel abból, ami történt körülötte. Mindössze ennyit tudott a múltjáról, a családjáról, és hihetetlenül zavarta, hogy nem férhet hozzá több adathoz. A könyvtárban minden bizonnyal több feljegyzést találna a származásáról, és sokkal pontosabb információkat a Névtelennel folytatott háborúkról, mert sajnos abból az időből általában csak a tadarukkal elleni harcokat örökítették meg a nagy nyilvánosságnak is olvasható kódexek. Viszont amíg be nem tölti az ezerötszázadik életévét, addig a könyvtári könyveket sem olvashatja, tilos a könyvtár rejtettebb részeire mennie, mivel az csak a Csillagharcosoknak van fenntartva, amivé ezerötszáz éves kora után válhat egy medera. De a könyvtár könyvein túl annak örült volna a legjobban, ha elolvashatná édesanyja naplóját, amely létezéséről tudott, de Manara néni megtiltotta neki az olvasását, és elzárta előle.

Alana nagyon szeretett volna anyja nyomdokaiba lépni, de korántsem volt biztos benne, tetszene-e neki a Csillagharcos-kiképzés. Viszont azért mindenképpen megérné, hogy többet megtudjon a születéséről, és arról, miért utálja úgy Manara néni. Még szerencse, hogy pont idén tölti be az ezerötszázat, és a Qerennia után meg is kezdi a kiképzését, amelyről a dédnagyanyja állandóan le akarja beszélni. Viszont addig muszáj megtalálnia Enelea naplóját, hogy ne őrüljön bele a várakozásba. Talán Qennea Papnői tudják, hová lett a napló elrejtve, de ők csak a királynőnek engedelmeskednek. Vagyis... a királynőnek és a trónörökösnek. Mivel sem Manara gyermekeiről, sem az unokáiról nincs tudomása senkinek, így vér szerint Alana a jogos trónörökös, noha az utóbbi években egyáltalán nem vágyott erre a címre, és inkább lemondott Feannar, a mostohaöccse javára.

- A fenébe, hogy nem gondolkodtam előre. Annyi lehetőségem lenne, ha nem mondtam volna le a címemről... A Tiltott Könyvtárba is lenne bejutásom - dünnyögte hangosan gondolkodva, miközben az ebédlő felé vette az irányt. A vér általában erősebben kötötte a mederákat, de ha valaki egyszer lemondott a trónról, azt semmilyen kötelék nem fordíthatta vissza, kivéve, ha az új trónörökös is lemond, de azt egy előzőleg örökös javára tilos megtenni. Két lehetősége van: vagy megkéri az öccsét, akivel a legkevésbé sem bensőséges a viszonyuk, vagy megkéri Aquarát, aki Qennea Papnői közé tartozik, hogy kutassa fel a naplót, ezzel viszont kockáztatja nagynénje amúgy is ingatag helyét az udvarban.

A folyosón mögötte egyre erősödő léptek hangja szakította ki a gondolataiból, mire elnémult, kisvártatva pedig megjelent mellette Neta és Feannar, az utóbbi Fae-t tartva a kezében. Öccse sötétbarna, vállig érő haján megcsillant a fény, és őszintén, Alana sokszor irigyelte, milyen egészségesen tudja tartani a haját, mert ez neki mindig nehezen ment. A szemébe nézve a nap utolsó sugarai szivárványt tükröztek vissza, lehetetlen volt eldönteni, milyen színű a férfi szeme. Attól függően, melyik irányból vetült rá a fény, lehetett gesztenyebarna, de mézarany, a Nagyvíz hullámaihoz hasonló zöldeskék, vagy az éjszakai csillagoktól fénylő tintakék is.

Neta végigmérte Alanát, miközben a lány magához vette a macskát Feannartól. Alana egész nap csak keveset kínozhatta Fae-t, de most kihasználta az alkalmat.

- Ugye nem akarod behozni a vacsorára is? – kérdezte undorodó arccal Alanától.

- Dehogynem, egész nap alig tudtam vele lenni. – Alana ezután tovább folytatta a macska heves simogatását, aki eleinte még dorombolt, de érezhetően egyre kevésbé értékelte a szeretgetést.

- Na miért, milyen elfoglaltságod volt? – kérdezte halk hangon Feannar, de Alana majdnem meg sem hallotta, annyira csendesen tette fel a kérdést. A lány meg is lepődött, hogy egyáltalán tőle kérdezett, mert Feannar általában kevéssé érdeklődik a körülötte lévők iránt, és Alana főleg nem áll hozzá annyira közel, mert csak féltestvérek. Eneleának nem csak egy férfitól született gyermeke, azzal a kivétellel, hogy Feannar és Neta apjának kiléte ismert. Talán tőlük kéne kérdeznie először, tudnak-e valamit Alana apjáról.

- Alana különleges kiképzésben részesült, ugye? – jegyezte meg gúnyos mosollyal Neta, mire Alana kinyújtotta rá a nyelvét. Feannar csak a szemét forgatta, valami olyasmit morogva az orra alatt, hogy „gyerekek", és hitetlenül meredt Fae-re.

- Ha te Manara néni éves etikett-kínzására, és báliruhapróbájára gondolsz, akkor igen. – Neta csak nevetett, mire Alana sokatmondóan elmosolyodott. – Úgy hallottam, Neta is báliruhát készíttet magának. - Netalla gyilkos pillantást vetett Alanára, mire ő csak kuncogott. Feannar tovább forgatta a szemeit, de azért nehezen leplezett kíváncsisággal várta Alana magyarázatát Neta ruhájára.

- Szimplán önös érdekből lesz ruhám. Egyáltalán nem azért, mert szeretnék táncikálni a nevetséges bálotokon – próbálta védeni magát Netalla. Alana és Feannar összenéztek, és mindketten a nevetésüket visszanyelve próbálták levakarni a mosolyt az arcukról. Ez az egy közös volt bennük: szerették húzni Neta agyát, aki egyértelműen a dominánsabb volt az ikerpárból, és vicces volt a gyengeségeit felfedezni. Meg még talán az volt közös Feannarban és Alanában, hogy szerették a szépséget, a bálokat, az ábrándozást.

- Igen, rendkívül önös érdekből. Új harciruhát akarsz – tette hozzá Alana, de nem bírták tovább, mindkettejükből egyszerre szakadt ki a nevetés, de annyira, hogy az ebédlő előtt két méterre meg kellett állniuk, és a falnak dőlve kapkodtak levegő után, nem bírtak továbbmenni. Alana majdnem összenyomta Fae-t, ahogy a nevetés rázta a testét, Feannar a könnyeit törölgette az ingujjával. Neta csípőre tett kézzel állt meg előttük, az arca teljesen kipirosodott a szégyenkezéstől, és a visszanyelt kiabálástól.

- Befejeztétek? – vágott közbe egy öt perc után, viszonylag nyugodt hangon. - Éhes vagyok. – Eddigre már kezdett csillapodni a nevetésük, de Neta reakciójától újra rákezdtek. Neta próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné a két rajta nevető alak, és beviharzott az ebédlőbe. Az aranykeretben álló üvegajtó majdnem kitörött a visszacsapódás erejétől. Feannar és Alana abbahagyták a nevetést, és aggodalmasan pillantottak egymásra.

- Szerinted megbántottuk? – kérdezte Alana Feannart, tartva attól, hogy az amúgy is törékeny kapcsolat a húgával emiatt talán végleg romokban hever. A férfi megvonta a vállát, és ő is az ebédlő felé vette az irányt.

- Nem hinném. Ha meg ezen megbántódik, az az ő baja. De nem gondolom, hogy haragtartó lenne. – Alana bólintott, és mielőtt követte volna Feannart az étkezdébe, óvatosan letette Fae-t a földre. A macska nyílsebesen lőtt ki a lánytól ellentétes irányba, mire Alana csak rosszallóan csóválta a fejét. Legalább Fae szerethetné jobban.

Feannart követve belépett az üvegajtón, és a palotában az egyedüli kevésbé díszes helyiségbe érkezett. Az ebédlőben mintegy húsz asztalt rendeztek el U alakban, amiket sötétkék terítő borított. A falakon nem voltak festmények, mert szinte minden oldalán a teremnek földtől plafonig érő ablakok nyíltak az Éghegység látképére. Az ilyenkor már lemenőben lévő nap utolsó sugarai bearanyozták a helyiséget, mielőtt teljesen lebukott a hegyek csúcsai alá. Az asztaloknál ilyen korán még kevés medera ült vacsorához, de Alana a testvérein kívül senkit nem ismert fel. Az U alak mellett minden nap egy többasztalnyi hosszúságú svédasztal állt, az étel illata egyből odavonzotta Alanát, akinek csak most tűnt fel, hogy egész nap nem evett. Odasétált az asztalhoz, kezébe vette a menükártyát, de legszívesebben mindenből vett volna. Előételként aznap kétszersült volt, olvasztott sajttal és lazaccal, ami Alana kedvence. Főételként több lehetősége akadt: vörösboros bárányborda tésztával, narancsos kacsamell hercegnőburgonyával, és a mederák egyik specialitása, fürjtojásos ragu fügével, édesburgonyával, köretnek lepénnyel. A desszertválasztékot végig sem olvasta, amint belépett, egyből észrevette a fagylaltkelyheket, és tudta, mit fog választani.

Mire összeszedett minden fogásból minimum egy tányérra valót és megfordult, hogy leüljön a testvéreihez, Neta és Feannar már nem ültek egymás mellett. Alana a száját beharapva gondolkodott; ha most választ, és az egyikük mellé ül, akkor a másikat biztosan megbántja. Pillanatnyilag az lenne a könnyebb út, és nem megpróbálni megoldani a konfliktusukat, esetleg még jelenetet is rendezni, de hosszú távon az tűnt kifizetődőbbnek.

Előre tartva az ikrek reakciójától, lassan lépkedve közelítette meg az asztalt, aminél két ülésnyire ült egymástól Neta és Feannar. Letette a tálcáját a Feannarhoz közelebb eső helyre, mire Neta összehúzott szemekkel, sértődötten elfordította a fejét. Alana türelme is véges volt, a szemét forgatta, de még nem kelt ki magából. Annyira gyerekes, amit Neta csinált. Habár az sem volt kevésbé gyerekes, mikor kigúnyolták a ruhája miatt. De hát testvérek, nem az a dolguk, hogy olyat szóvá tegyenek, amiket senki más nem merne?

- Hagyd abba, Neta, kérlek. Nem akartunk megbántani, de nyilvánvalóan szokatlan tőled, hogy ennyire foglalkoztat a kinézeted, meg hogy milyen ruha van rajtad. Ennyi az egész. – Neta kipirosodott arccal fújta ki az eddig bent tartott levegőt.

- És ez nem változhat? Ahelyett, hogy gúnyolódnátok, megpróbálhatnátok elfogadni, hogy az új Netát érdekli az öltözködés. – Feannar felvonta a szemöldökét.

- Mégis mikor született meg az új Neta? És miért? – tette fel a kérdést, ami Alanát is foglalkoztatta.

- Csak úgy. És nemrég. Szeretnék új dolgokat kipróbálni, jobban adni magamra. – Alana meg akarta kérdezni, esetleg egy potenciális udvarlója miatt van-e az egész, de nem merte feltenni ezt a kérdést, még ő sem. Főleg most, hogy Neta megenyhülni látszott. Alana legjobbnak látta terelni a témát. Miközben Neta egy kacsacombot rágcsált, meglehetősen undorító módon, a szája szélén végigcsorgott a zsírja egészen az álláig; Alana Feannarhoz fordult, aki végre felállt, és leült Neta és Alana közé az üres székre.

- Szerinted megkérhetlek egy szívességre? – Feannar felvonta a szemöldökét, és tovább válogatta a fügéket a fürjtojásoktól, szisztematikusan az egyiket a tányér jobb, a másikat pedig a bal oldalára. Alana felcsattant. – Válaszra sem méltatsz?

Feannar csak a szemét forgatta; az nagyon jól ment neki.

- A csend a figyelem jele, Ala. Azt jelenti, mondhatod. De a te szívességeid általában nekem sosem hálásak, szóval most azt jelenti, még nem döntöttem el, akarok-e segíteni. – Alana csak bosszúsan fújtatott. Feannarnak biztosan megint valami baja van, mert általában nem szokott vele ilyen gúnyosan beszélni.

Habár az is igaz, hogy tényleg mindig bajba keveri a kéréseivel, és ez most sem lett volna másképp. Mint amikor megkérte, hogy hitesse el az egyik udvarlójával, hogy Alana a nőkhőz vonzódik, és remélte, hogy ez majd elriasztja a férfit; Feannar balszerencséjére az udvarló nem volt válogatós, és egyből a férfit vette célpontba, Alanáról meg is feledkezett. Hónapokig üldözte a férfi Feannart, míg végül akkor hagyta abba a próbálkozást, mikor el kellett mennie egy tadaruk elleni küldetésre. Nem volt könnyű eset, de legalább kitartó.

- Tudom, hogy nem mindig sülnek el jól a kéréseim feléd. – Feannar kérdően ráncolta a homlokát, mint aki szerint Alana kicsit alálőtt a valóságnak. – Na jó, nagyon nem. De te vagy az egyetlen, aki most tényleg segíteni tud, és amit ki szeretném, ha derítenél, az nagyon sokat jelentene nekem. Többet nem kérnék semmit tőled. – Feannar egy megadó sóhajjal letette a villáját, jelezve, hogy ténylegesen figyel. Úgy is tudta, Alana fog még tőle kérni valamit, de megsajnálta. Az az érzelgős szíve viszi egyszer a sírba.

- Jó, legyen. Miről lenne szó? – Alana nem akart hinni a fülének, de inkább nem kezdett kérdezősködni – még a végén Feannar meggondolná magát.

- Mostanában megint nagyon érdekel a származásom. Manara néni mondott valamit, és nem hagy nyugodni... - kezdett bele, de a férfi váratlanul félbeszakította.

- Na állj. Arról nem volt szó, hogy Manara néninek is köze van hozzá. Nem akarom őt feldühíteni, szóval inkább hagyjuk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és folytatta a megkezdett fügéje evését.

- De nem érinti közvetlenül! – Alana olyan hangosan tiltakozott, hogy mindenki kezében megállt a villa a teremben, Feannar pedig felhúzott szemöldöke mögött egyre kevésbé tűnt hajlandónak az együttműködésre. Alana lehalkította a hangját, és kihasználva Feannar figyelmét, folytatta. - Csak mondott valamit, ami elgondolkodtatott. És te vagy az egyetlen, aki meg tudja szerezni nekem azt a tudást, ami mindennek a megértéséhez kell.

- Hogy érted, hogy én vagyok az egyetlen? A könyvtárt te is tudod használni magadtól – felelte Feannar felvont szemöldökkel, és Alana nem hitte el, hogy nem érti. Na meg azt sem hitte el, hogy a sok homlokráncolástól nem fáj a férfi feje.

- Hát, bizonyos könyvekhez nekem nincs hozzáférésem, mivel nem én lettem a trónörökös végül. – Feannar arcára kezdett kiülni a felismerés.

- Tehát azt mondod, Manara nénit nem érinti, de közben igazából őt kellene kijátszanom, és valamilyen könyvet kihoznom a Tiltott Könyvtárból? Kösz, nem. – Így kimondva tényleg úgy hangzott, mintha Alana arra kérné, Manara néni ellen dolgozzon, de nem ezt akarta.

- A királynőnek nem kell tudnia róla. Szabadon kivehetsz bármilyen könyvet onnan a tudta nélkül, nem? Jogod van hozzá. – Feannar csak a fejét csóválta.

- Látszik, hogy nem figyeltél a felkészítő óráidon, mikor még te tanultál trónörökösnek. – Valóban nem, az akkori Alanát is jobban érdekelték a növények és az állatok, a szerelem, mint a politika meg a hatalom. Ez azóta sem változott. De Alana nem értette, ennek mi köze van a kéréséhez.

- Miért mondod ezt?

- Mert ha figyeltél volna, akkor tudnád, hogy a királynő pontosan értesül minden általam kivett könyvről, és felülírhatja a kölcsönzési kérelmem, eltiltva tőle. Egyedül neki van korlátlan hozzáférése minden könyvhöz. – Alana nem tudta eldönteni, Feannar igazat mondott-e, vagy egyszerűen csak így akart kibújni a kérése alól, de nem adta fel a próbálkozást.

- Mondd azt, hogy csak érdekel a királyi család története, mert te vér szerint nem vagy tagja, és szeretnél többet megtudni róla. Hitesd el vele, hogy csak egy kutatásod része, hogy jobban megértsd a mederák történelmét. – Feannar elgondolkodni látszott.

- Szóval a könyv, amire szükséged van, az a Királyi Genealógia? – Alana bólintott, Feannar kérdése arra engedte következtetni, hogy őt is érdekli a téma.

- A Királyi Genealógia? – szólt közbe Neta, aki eddig annyira belemerült az előtte lévő étel pusztításába, hogy rájuk se hederített. – Mit akartok ti azzal?

- Ala meg akar tudni valamit belőle a származásáról, de nincs már hozzáférése a Tiltott Könyvekhez – magyarázta Feannar, Alana pedig kezdett mérges lenni a mostohahúgára, hogy elterelte a férfi figyelmét, mikor éppen úgy tűnt, beadja a derekát.

- Minek ahhoz hozzáférés? Nekem megvan az a könyv egyik másolata – mondta Neta rájuk sem nézve, és nekiesett a fagylaltkehelynek. Alana hitetlenül meredt a húgára.

- És ezt csak most mondod?

- Nem figyeltem eddig a beszélgetésetekre – vonogatta a vállát Neta, de már csak félig figyelt, a desszert elterelte a figyelmét. Alana elgondolkodott.

- Honnan van meg neked az a könyv? – kérdezte, mert szinte lehetetlen, hogy örökbe megkapta volna, és Manara néni biztosan nem adott volna oda egyiküknek sem egy ilyen fontos kötetet.

Neta kényelmetlenül fészkelődött a helyén, láthatóan zavarban volt.

- Hát, az úgy történt, hogy egyszer kivettem a könyvtárból, amikor még nem a Tiltott Könyvtárból kellett kölcsönözni. Aztán azóta elfelejtettem visszavinni, szóval gondoltam, megtartom.

- A könyvtáros nem kereste rajtad? – kérdezte Feannar, némi kétellyel a hangjában a történet hitelességét illetően.

- Szerencsémre pont a kölcsönzés után nem sokkal új könyvtáros jött, és valamilyen adminisztrációs hiba miatt elvesztek a bejegyzések. Szóval így minden törlődött, és senki nem akarta azóta kideríteni, hol van az a példány – mondta vigyorogva Neta, Feannar pedig rosszallóan csóválta a fejét.

- És megkaphatom egy kicsit a könyvet? Ígérem, én visszaadom. – Neta letette a fagylaltoskanalát, és elgondolkodni látszott. Alana feszülten várta a válaszát, és már majdnem annyiban akarta hagyni az egészet, mikor Neta elmosolyodott. Alana ezek után nem igazán vágyott válaszra, mert az a mosoly valami hátsószándékot feltételezett.

- Igen, de csak akkor, ha nekem és Feannarnak is elmondod, mit keresel. Együtt nézzük át a könyvet. – Alana határozottan nem erre számított, de jogos kérésnek tűnt. A tény, hogy Netáék születése után Alana évtizedekkel megjelent az udvarban, és azt állította, Enelea lánya, rááadásul a jogos trónörökös, amit Manara néni is megerősített, minden bizonnyal őket is kíváncsivá tette az apja kilétéről. Megérdemlik, hogy tudják.

- De várjunk csak, ha végig nálad volt a könyv, miért nem olvastál bele? Már rég tudhatnád Alana apjának kilétét – mutatott rá az egyértelműre Feannar.

- Mert sajnos a könyvet csak egy királyi családból való medera és a vér szerinti trónörökös tudja elolvasni. Nekem csupa firka az egész szöveg. – Alana és Feannar furcsállva néztek össze. Egyikük sem értette, hogy minek vette ki akkor a könyvet.

- Először nem tudtam, hogy nem fog menni az olvasása – szabadkozott Neta -, a könyvtáros is próbált lebeszélni, de én látni akartam. Aztán legfeljebb megkértelek volna téged, hogy segíts benne – intézte Alanához a szavait.

- Értem. Na de, akkor megnézzük? – kérdezte, a lehetőségtől a szokásosnál izgatottabb hangon. – Majd felolvasom nektek, hogy teljesítsem az én részemet. – Neta erre bólintott, és az utolsó falat desszertjét is befejezve, felállt az asztaltól.

- Várjatok itt, néhány perc, és idehozom a könyvet. – Alana hevesen bólogatott, alig bírta magában tartani az izgatottságát. Büszke volt magára, hogy az anyja naplója ellopása vagy egy könyvtári betörés nélkül is tudott információkat szerezni.

Feannar időközben lassan, egy szó nélkül fejezte be a vacsoráját, mire Neta visszatért. Alana szívesen beszélgetett volna vele bármiről, de nem volt benne biztos, hogyan nyithatna a férfi felé, így csak csendben várakozott. Neta egy jókora, fehér bőrkötésű könyvet hozott vissza a kezében, amit olyan hangos puffanással dobott le az asztalra, hogy beleremegtek a tányérjaik és poharaik.

- Hoppá. Ezt nem így akartam – mondta szórakozottan, és leült a helyére. Alana még az előbbi csattanás okozta szívrohamot igyekezett feldolgozni, mire Neta már ki is nyitotta a könyvet, felé fordítva az első oldalakat.

- Te mit látsz? Neked nem csak firka, ugye? – Alana izgatottan rázta a fejét. Ő színeket látott és képeket és neveket, amelyeket eddig csak hallomásból ismert a dédnagyanyja történeteiből. Minden szavát magába akarta szívni annak a könyvnek, és emlékezni rájuk, hogy majd átadhassa a saját gyerekeinek.

Feannar kíváncsian méregette Alanát, mint aki kételkedik benne.

- Lehet, hogy nem véletlenül tiltja meg neked Manara néni az elolvasását – mondta elgondolkodva, de Alana fel sem fogta a szavai jelentését, csak azt várta, mikor adja végre oda neki Neta a könyvet. – Nem félsz tőle, mit találsz benne?

- Jaj, Feannar, hagyjuk már a túlgondolásodat. Hihetetlen tudás van ebben, az már mindegy, milyen. Majd utána megbirkózunk vele. – Neta leintésére Feannar csak a vállát vonogatta.

- Nekem mindegy. Emlékezzetek, hogy én szóltam, ha olyat találtok majd. – Neta csak a szemét forgatta.

- Kösz a tippet, de nem érdekel. – Ekkor odanyújtotta Alanának a könyvet, aki villámsebesen felcsapta azt a tartalomjegyzéknél, mintha sok éve forgatná a könyvet, és tudná, melyik oldalon mit talál. A fehér kötéses könyv elefántcsontszínű lapjai mindenki szemének láthatóan halvány aranykeretbe voltak foglalva. Alana végighúzta az ujját az arany tintával írt sorokon, a papírnak érdes tapintása volt a keze alatt.

- A királyi család családfája képekkel illusztrálva – olvasta fel hangosan a szavakat az ujja alatt. – Tizennyolcadik oldal. – Alana habozott. Most tényleg ki fog derülni, ki az apja? Nem akaródzott lapoznia.

- Na, mi lesz már? Lapozz oda! – Alana végül így tett, a kíváncsisága erősebb volt a félelménél.

A családfa nem fért el a két oldalra, így az illusztrátor úgy oldotta meg, hogy kihajthatóvá tette a papírt. Mikor Alana szétbontotta az oldalt, sorra rajzolódtak ki előtte rokonságának arcképei. Manara néni és az ő férje, aki tadaru volt; mikor még a mederák és a tadaruk békében éltek, nem volt ritka közöttük a házasság. Manara királynő és a testvére, Lydantys hozták létre a tadarukat sok tízezer évvel ezelőtt, a tűz és a víz keverékéből. Egy meggondolatlan játéknak kezdődött, próbálgatták a Tűz és a Víz Alkotóságának lehetőségeit, aztán kísérlet lett belőle, végül pedig létrehoztak egy teljesen új fajt, nem számolva a tadaruk kiszámíthatatlan természetével.

Manara néni beleszeretett az egyikükbe, és egy ikerpárnak adott életet. Zanarról és Tenarról Alana sohasem hallott azelőtt semmit, és arcképük sem jelent meg a családfában, mintha soha nem is léteztek volna. Ezután következett mindkettejüknek egy-egy gyermeke, de az anyák nem voltak feltüntetve, minden bizonnyal ismeretlenek. Tenar gyermekének nem volt neve, nem írtak oda semmit a fiúgyermek felirat mellé, képet sem készítettek róla. Zanar fiát egy sötét alakként jelenítették meg, akinek nem látszódott az arca, és Alanát valami ösztönös rettegés fogta el a láttán. Névtelen. Ez állt alatta. Ezt hallgatta el előle Manara néni. A Névtelen, aki megölte Eneleát, a királynő unokája.

Viszont amit ezután látott, Alana szívét darabokra törte. Ott állt ő, Alana, felette pedig szülei: apja, a Névtelen, és anyja, Enelea Medera.