Wearo 

A Damar-folyón ringatózó hajón ülve Wearo azon gondolkodott, mikor is kezdődik a Qerennia. Azt tudta, Évközép napján van a záróünnepség, Alana hercegnő születésnapján. Előtte négy napig tart a Meteor Ünnepe, tehát egy hét múlva kezdődik. Egy hete lesz megtenni egy többhónapos utat. Ezt apja sem gondolhatta komolyan. Esetleg egy phaenix hátán megtehetné, de azok a lények már kihaltak. Igazából nem feltétlenül az utazás gondolkodtatta el, hanem a tény, hogy négy napja lesz Alana kegyeibe férkőzni, megnyerni a bizalmát, és odaadni neki anyja meteordarabját. Mindezt úgy, hogy mindössze a nevét, és a származásáról néhány dolgot tudta róla, és Wearo nem a legkarizmatikusabb ember sem.

Nagyot sóhajtott, próbált az útra koncentrálni. Etawa, legjobb barátjának húga mellette ülve meredt a folyó partjain túl elterülő sivárságra. Egyikük sem volt mostanában a tengernél messzebb Eneja Tadarutól, pedig ezt a látogatást többször illett volna megtenniük. Már jó ideje nem voltak a Romvárosok kietlen sűrűjében, ahol Luenar, Etawa bátyja él, most viszont muszáj menniük. Wearo egyedül képtelen lett volna megtenni az utat Medereába, Luenar tökéletes társául szolgálhat viszont. Okos volt, sőt, ravasz, független, minden helyzetben feltalálta magát, és nem tartott semmitől, ha a húga védelméről volt szó. De arra már többé nem lesz szükség a részéről. Ezt megvitatni jött el Wearóval Etawa, aki kissé szomorúan szótlanul pásztázta a tájat.

- Nagyon hiányzik Luen. – Wearo bólogatva helyeselt; maga sem tudta, mikor látta legutóbb legjobb barátját.

- Szerinted haragszik rám, amiért apámmal elköltöztünk, és őt otthagytuk abban a nyomorult faluban? – kérdezte Wearo, mire Etawa a fejét rázta.

- Szerintem nem. Sőt, örül, hogy nektek lehetőségetek van egy jobb életre. Szerintem azt sajnálja, hogy ő még nem találta meg a sajátját. – Wearo elgondolkodott. Luen tényleg boldognak tűnt, mikor közölte vele a hírt, hogy apja munkát kapott Eneja Tadaruban. Ekkor küldte el Luen vele Etawát is, próbáljon szerencsét a húga a fővárosban, mert a Tenere-hegység lábánál fekvő falujuk nem sok jó kilátást nyújthatott a nők jövőjét tekintve.

- Szerintem kevésbé fog örülni a lehetőségnek, amire én bukkantam – hajtotta le kedvetlenül a fejét Etawa. Wearóval nem tudatta pontosan, mivel is telt az elmúlt három éve, amióta megérkeztek Eneja Tadaruba, de biztos volt benne, bátyja büszke lesz a húgára. Wearo Etawa irányába fordította a tekintetét, elámult nem evilági szépségén. A lány halványlila haja apró, lazulitkövekkel kirakott ezüst hajtűkkel volt feltűzve, világítóan kék szeme a mellettük elhaladó falvakat kémlelte. Egyszerű, légáteresztő lila selyemoverálja elárulta róla, nem közönséges tadaru, hanem a legrangosabbak közé tartozik. Porcelánfehér bőre annyira elütött a parton rakodó munkások napbarnítottjától, hogy egészen túlvilági bájt kölcsönzött neki.

Wearo megszorította a lány kezét.

- Nézz csak magadra, Eta. Sokkal különb lettél minden tadarunál. A bátyád büszke lesz rád. – Etawa csak szomorúan elmosolyodott.

- Különb, igen. De nem boldogabb. – Wearo nem értette, miért nem okoz neki boldogságot a fényűző élet, amit megteremtett magának, de inkább nem is firtatta tovább, még a végén felbosszantja magát rajta. Így is éppen eléggé idegesítette a delelő nap forrósága és túlzott fényessége.

A fővárost és a Tenere-hegységet összekötő személyszállító hajón kettejükön kívül mindössze három ember lézengett, de Wearo ügyet sem vetett rájuk. Az ország legszegényebb falvaiból érkező tadarukkal jobb volt nem szóba elegyedni, főleg úgy, hogy Etawából valamilyen nemesféleség lett. Soha nem tudhatta az ember, hogy durannajok-e a többiek. A tadaruk durannajoknak nevezték azokat, akik noha tadaruk voltak, de szerencsétlen életkörülményeik úgy megviselték őket, hogy akár a felismerhetetlenségig elkorcsosultak, vagy külsőleg, vagy belsőleg. Ritkán merészkedtek általában emberek közé, de azért jobb volt vigyázni.

- És milyen volt a királyi palotában? Hogyan jutottál el a nemességig? – váltott témát Wearo, mire Etawa elpirult.

- Miből gondolod, hogy nemes lettem? – Wearo hitetlenkedve ráncolta a homlokát.

- Ilyen ruhája csak a nagyon gazdagoknak, vagy a nemeseknek van. Nem említettél semmilyen üzletet, amibe belekezdtél, így gyanítom, nemessé váltál. – Kíváncsiskodva közelebb hajolt Etawához, hogy a szemébe nézhessen. A lány lesütötte a szemét és a hajó korlátjáig hátrált, de ott csapdába került. Kénytelen volt Wearo szemébe nézni. A fiú azt hitte, utolérte a felismerés. – Te hozzámentél egy nemeshez? Hogy lehetsz akkor itt? Nem tiltotta meg, hogy elmenj otthonról?

- Fogd be, Wearo. – pisszegte le Etawa, és a fiú nem értette Eta hirtelenjött mérgét. – Nem sok közöd van ahhoz, mi történt velem. Technikailag amint megérkeztünk Eneja Tadaruba három évvel ezelőtt, te levetted rólam a kezed. Szóval nem volt könnyű nekem megtalálni az utam, és előbb inkább a bátyámmal osztom majd meg. – Wearót megdöbbentették Etawa szavai. Az biztos, hogy Luen nem haragszik rá, hogy otthagyta őt, mert bízott a találékonyságában. És mert apja akaratából mentek el, kevésbé terhelte Wearót a felelősség. De Etawát ő hagyta magára. Nem látogatta, nem gondoskodott neki szállásról, mert azt hitte, Luen mégiscsak intézett neki valamit. Nem beszélgetett Etawával, nem volt ott, amikor nehéz időszakon ment keresztül. Cserbenhagyta. Tényleg nincs köze ahhoz, hogyan alakult az élete.

- Eta, tudom, hogy ez keveset számít már, de sajnálom. Hidd el, másképp csinálnám, ha visszapörgethetném az időt. – Etawa mélyen felsóhajtott, miközben a hajó kikötött az egyik faluban néhány percre, amíg egy ember leszállt, és kettő felkapaszkodott a járműre. Wearo a hosszúra nyúlt csendben azon gondolkodott, ki szállhat fel a folyó forrásához ilyen közel, és akarhat menni a senki földjére. Töprengéséből Etawa szakította ki.

- Tudom, hogy nem szándékosan hagytatok magamra. Valamennyire ezt akartam, egyenlőnek lenni a férfiakkal, kipróbálni, mit tudok. – Wearo megértően bólogatott. Kevés esélye volt a nőknek tanulniuk Tadaruiában, hiszen még a férfiakat is javarészt csak harcra tanították és túlélésre. Etawa világító kék szemében szomorúság tükröződött. - Aztán rájöttem, semmit nem tudok, mert soha nem tanulhattam.

- Sajnálom. – Wearo mindössze ezt a kevéssé vigasztaló szót tudta mondani, de nem volt a szavak embere. Fogalma sem volt, hogy tudná annak a sok fájdalomnak az érzését visszaadni, ami Etawából sugárzott. Így csak megszorította Eta kezét.

- Tudom. Azt hittem, régen túltettem magam rajta. Csak aztán felbukkant három év után a leveled, hogy menjünk el, és felszínre tört minden. – Wearo feszülten hallgatta a lányt; egyáltalán nem volt büszke, hogy őt is bevonta ebbe az egészbe. - Dühös lettem, mert csak most kerestél, mikor minden rendeződik az életemben. De dühös voltam magamra is, mert nagyon szerettem volna veled menni és látni Luent, és mindent elfelejteni, ami azon az átkozott helyen történt velem. – Wearo megértette Eta dühét, de nem tudott mit kezdeni vele. Bármennyire is megértő volt, ha valaki dühös volt a közelében, nagyon könnyen átvette az érzését, és ő is dühbe gurult. De nem szabadott, így próbálta érzelmileg elhatárolni magát a lánytól.

- De eljöttél, Eta. Miért? Ha a sejtésem helyes, és egy nemes felesége lettél, akkor nem kellene a tudta nélkül mászkálnod.

- Csak a jegyese lettem – jelentette ki Etawa halk, de határozott hangon. – Még nem köt hozzá semmilyen eskü.

- Pont ezért könnyebben meggondolhatja magát, és dönthet úgy, hogy nem téged vesz feleségül! – Wearo kezdett ideges lenni, amiért Eta a feltehetőleg nehezen megszerzett pozícióját, az egyetlen esélyét így kockára teszi, mit sem törődve a jövőjével.

- Talán nem is akarom, hogy feleségül vegyen. Talán pont azt akarom, hogy megutáljon, és ne áradozzon a szűzies szépségemről, mert rosszul vagyok tőle. – Wearo nem hitt a fülének. Etawa egy nehézségektől mentes életforma előtt áll, és puszta nemtetszésből elutasítaná?

- Eta. – Bizalmasan megfogta a lány kezét, remélve, hogy a lelkére tud beszélni. nem szeretné, ha Etawa boldogtalan lenne, de megígérte a bátyjának, hogy vigyázni fog rá. Eddig nem remekelt benne, most viszont nem engedheti eldobni ezt a lehetőséget.

- Sokan nem szerelemből házasodnak, főleg a mi rohadt országunkban nem. – Eta meglepően türelmesen és figyelmesen hallgatta a fiút. Wearo újonnan szerzett bátorsággal folytatta. – Itt mindenki csak túlélni akar, amihez egy nemessel kötött házasság a legjobb mód. Szabad leszel, nem kell dolgoznod, néha el kell viselned, hogy a férjed a szűziességedről ömleng, talán a látszat kedvéért szülnöd kell neki egy gyermeket.

- Tehát rab leszek, a saját testemben raboskodok – szakította félbe Eta, de Wearo a fejét rázta.

- Nézd másképp! Ha ezt az egy kívánságát teljesíted, cserébe nem kell éhezned. Talán a bátyád is ideköltözhet, és ő is jól élhet. – Etawa szeme felcsillant. – Sőt, lehetnek hobbijaid, zenélhetsz, táncolhatsz, amihez kedved tartja. – Etawa elgondolkodott, a szeme sarkában gyűltek a könnycseppek, mint egy tiszta forrás vize, mielőtt kibuggyanna a sziklák mögül.

- Lehet, hogy igazad van. – Wearo nem győződött meg teljesen róla, hogy Eta tényleg hisz neki, de nem firtatta tovább, bármennyire is kíváncsi volt a lány leendő férjének kilétére. – De hagyjuk is ezt a témát. Hamarosan megérkezünk, és nem szomorúan szeretném viszontlátni a bátyámat.

Wearo elfordította a tekintetét a lányról, és látta, hogy tényleg közel, nagyjából 10 percnyire lehettek a kis falu kikötőjétől, ahol Luen lakik. A Tenere-hegység volt Taideth második legmagasabbja, az Éghegység után. A neve, tenere, szeleset jelentett a tadaruk nyelvén, amely beszédes név volt. A kopár, fáktól szinte teljesen mentes hegyoldal szikláit verdeste a szél, a hegy látképe ugyanolyan sivár volt, mint Tadaruia többi része, leszámítva néhány oázist a Mester-folyó mentén. Állatoknak nyomát sem lehetett látni a vöröshomokos sziklák között, csak néhány kígyó telepedett meg a lyukakban. A hegységnek viszont gazdag aranykészlete volt, ez és a halászat jelentette Tadaruia bevételének legnagyobb forrását.

- Werna állomás – olvasta fel suttogva a feliratot a kikötőhöz közeledve Etawa. Wearo felfoghatatlannak tűnő ideje nem járt a szülőfalujában, és most, hogy ott volt a küszöbén, emlékeztette nyomorúságos gyerekkorára. Amint befordult a hajó az állomásra, nevelkedésének minden helyszíne visszaköszönt. Látta a régi bányatavat a hegy lábánál, amelyet azért öntött el a víz, mert túl mélyre ástak le. Luenarral ott tanultak meg úszni, aminek a vége egyszer majdnem az lett, hogy megfulladtak. Látta a kis piacot, ami így nappal elhagyatva állt, és ahol élete első szerelmének vett egy orchideákból font koszorút, ami nagyon ritka volt, és elképesztően drága. Luen adott neki kölcsön pénzt rá, de megkérte Wearót, hogy ne kérdezősködjön, miként szerezte azt a pénzt. Luen nem volt gazdag, de mindig talált jövedelmező munkákat, amelyekbe viszont nem szerette volna Etát bevonni, ezért akarta, hogy a húga a saját útját találja meg. És végezetül a sok jó emlék mellett meglátta a kis ligetet, ahol az édesanyja meghalt, legalábbis az apja azt mondta neki. Vittor soha nem beszélt a fiának Samanna haláláról részletesen, csak azt mondta, hogy betegségben halt meg, és Vittor elvitte a ligetbe, mikor érezte, hogy közeledik a vég, mert ott kívánt meghalni. Wearo ekkor még csak 20 éves volt, az embereknél egy 5-6 éves gyerekkel egyenlő korú.

- Werna – suttogta maga elé a nevet. Egészen eddig maga sem tudta, mekkora honvágya is volt, az itt eltöltött boldogtalan évek ellenére.

- Nem sok minden változott, nem igaz? – kérdezte tőle Eta, amint leléptek a mólóra, és körbepillantottak a hajóállomáson. Ami meglehetősen elhagyatottnak tűnt nappal, mikor a munkások és eladók nem nyüzsögtek itt. A sziklás hegyoldalnál zubogó forrás, amely később a Damar-folyóvá duzzadt, tőlük néhány kilométerre lehetett, odahallatszott a hangja. A hegy közelről tornyosult feléjük, miközben a kikötőt övező piacon vágtak át, hogy elérjék Luen bánya melletti kunyhóját.

- Szerinted otthon van Luen? – kérdezte Eta, amint elhagyták a piac területét, és a falunak abba a részébe érkeztek, amit Aranynegyednek hívnak. Ősidők óta ott laktak a bányászok és családjaik, akiknek munkáját vegyesen ítélték meg a tadaruk. Egyrészt övék volt a legnemesebb munka, mert ők látták el az ország aranypiacát, másrészről viszont magányosan dolgoztak, mivel nappal is volt lehetőségük rá, így a többséget akkorra osztották be. Emiatt viszont sokan kimaradtak a társadalom javának életéből, akik éjszaka voltak aktívabbak.

- Biztosan. Ebben a hőségben szinte lehetetlen fizikai munkát végezni. Habár nem tudom, hogy Luen még mindig építészként dolgozik-e. – Wearo a köhögését és a könnyeit nyelve prüszkölt, elviselhetetlenül irritálta a napfény. Próbálta egy kendővel fedni a szabad bőrfelületét, de kevés sikerrel. Eta nem volt allergiás a napra, de a szél által felkavart homok ellen ő is kendőt használt.

- Szerintem már nem építész, de ez csak egy megérzés. – Wearo bólintott, és remélte, hogy ha Luen munkát is váltott, ilyenkor már otthon van.

Az Aranynegyed neve kevéssé jelzett bármilyen rangosabb vagy kirívóbb kerületet, mindössze csak a város aranyára utalt, amit az itt lakók bányásztak ki. Ettől függetlenül a fehér mészkő épületek a portól és homoktól vörösesen fénylettek a szikrázó napsütésben, szinte vakítóan tükröződtek vissza a fehér spalettákról a napsugarak, amelyek az ablaknyílásokat takarták. A házak ugyanúgy néztek ki, mint a nyomorúságosabb negyedekben lévők, talán azzal a különbséggel, hogy ezeknek a szerkezete még egyben volt. Ezt leszámítva a homok és a nap senkit nem kímélt Tadaruiában, mindenki otthonát belepte és bemocskolta. Kivéve a fővárost, ahol az országban egyedülálló kőből készült épületek nyújtottak védelmet.

- We, megállhatunk egy kicsit? Szomjas vagyok. – Wearo szeretett volna visszább venni a tempóból és inni adni Etának, de már nem sok hiányzott a barátja házáig, és elkezdtek időközben hazafelé igyekvő bányászok csoportosulni körülöttük. A bányászok többnyire tisztességes tadaruk voltak, de soha nem lehetett tudni, éppen milyen csoporttal futnak össze, ráadásul a mellettük elhaladók túl feltűnően méregették Etawát, ami egyáltalán nem tetszett Wearónak.

- Egy kicsit tarts még ki, körülbelül tíz háztömbnyire vagyunk már csak. – Eta nem valami nőiesen morgott válaszul, de Wearo megértette a reakcióját. Ő is szívesen tartott volna egy kis szünetet, mivel már egy órája meneteltek, ivás nélkül.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre a bajt, már csak akkor, amikor dulakodás hangjait hallotta maga mögül, és feltűnővé vált, hogy Eta lemaradt mögötte. Wearo megfordult, és látta, amint egy homoktól piszkos, középkorú, őszülő tadaru szorítja Eta alkarját, és a lány minden erőfeszítése ellenére leráncigálja a biztos útról.

- Eta! – kiáltotta Wearo kétségbeesetten, és halkan követni kezdte a férfit. Nem hagyhatta magára a lányt, soha többé nem.

Etawa szája egy ronggyal volt bekötve, így esélye sem volt segítségért kiáltani. Wearo előkapta teleszkópos szigonyát az övén lógó tartójából, és felkészítette magát a harcra. Próbálta a dühét építően irányítani az összecsapásra, nem hagyni, hogy az elhatalmasodjon rajta.

Meggyorsította lépteit a férfi felé, szeme sarkából egy hangtalanul mozgó árnyat vélt felfedezni. Wearo remélte, nem a támadó valamiféle segítője a vele párhuzamosan haladó alak a sikátorok közt, és lendületet vett, hogy lesújtson a férfi tarkójára a szigonya nyelével. Sikerült már közel lopakodnia a férfi mögé, anélkül, hogy zajt csapott volna; az ütés hatásosságában már nem volt kétsége. Ekkor észrevette, hogy az árny felszívódott, és kétségbe esett; szem elől tévesztette az egyetlen fenyegetést jelentő tényezőt. Elterelődtek a gondolatai, elvétette az ütést; a férfi mellett a homokban ért földet a szigony, és ezzel elárulta pozícióját, a támadó pedig megfordult. Ekkor vette észre a kezében lévő kést, amitől tett hátra egy lépést. Wearónak nem volt kedve vágást kapni a hasába.

- Ereszd el! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Wearo. A bányász elnevette magát, és a fiú is belátta, miért nem vette komolyan ellenfele: fegyvertelenül, feltett kezekkel álldogált, a napfénytől szipogott és erőtlennek tűnt.

- Ha akarod, gyere és vedd el! A nőért meg kell küzdeni. – Eta a szemét forgatta a kijelentésre, nem tetszett neki, hogy úgy beszélnek róla, mint egy tárgyról.

Wearo pánikolt, Etawa arcáról próbált valamit leolvasni, ami segíthet neki. A lányon a düh és a tehetetlenség miatt érzett félelem látszott, majd hátranézett a válla felett, mintha hallott volna valamit. A másodperc törtrésze alatt visszafordult, és az arckifejezéséből már semmi nem volt kivehető. Talán egy kis elégedettség, amit a fiú ebben a helyzetben nem tudott hova tenni. Wearo csak undort érzett; Eta mintha a húga lett volna, és azt látni, hogy ez az ember a szája szélét nyaldossa, miközben szinte a nyálát csorgatja rá, és a derekát fogdossa, hányingert keltett benne.

Ekkor a férfi képére fagyott a vigyor, de Wearo még nem értette mi történt. A testét figyelte, mikor lendül támadásba, de nem történt semmi. A mellkasa viszont a fekete pólója felett furán csillogott, és Wearónak leesett, hogy az nem más, mint vér. A férfi mellkasa vérzett, és néhány másodperc múlva az okát is látta. Egy fémdarab állt ki belőle, amit a hátán keresztül egészen a szívéig döftek a testébe. A korábban látott alak tűnt elő a férfi válla felett, kihúzva a fémet a férfiből. Wearo megkönnyebbült sóhajt hallatott, hogy az árny nem a bányász társa volt, de kicsit ideges is lett, mert a férfi az ő szigonyát használta, és lehet, hogy magának akarta. Az ismeretlen arcát kendő takarta, a homlokába mélyen húzta csuklyáját, így nem sokat láttak belőle. Eta, amint kiszabadult és a bányász a földre esett, Wearo oldalára szaladt.

- Azt hiszem, én nyertem meg a nőt – mondta az ismeretlen nevető hangon, ami hihetetlenül ismerősen csengett Wearónak. A férfihoz csatlakozott egy másik, hasonlóan fekete kendőt és csuklyás kabátot viselő férfi. Azzal a különbséggel, hogy magasabb volt az első ismeretlennél, a szeme pedig narancsosan izzott a csuklyája alatti sötétségben. Nyilván légáteresztő anyagból készültek a ruháik, különben megsültek volna a sivatagi klímában. Az első ismeretlenen fehér, viszonylag kivágott póló volt, ami látni engedte a férfi kulcscsontján éktelenkedő heget. Az ő szeme sötétzölden világított a napfényben, de több vonását nem tudta kivenni. Mindenesetre nagyon ismerősnek találta Wearo, összenézve Etawával pedig biztos volt benne, valami nem stimmel vele. Vagyis túl sok minden stimmel vele.

A két ismeretlen baráti ölelésbe vonta egymást. Wearo és Eta továbbra is egymás kezét szorongatva figyelte az események kibontakozását.

- Egyre ügyesebben bánsz a fegyverekkel. – Wearo nem bírt nem közbeszólni.

- Csak az olyan fegyverekkel, amelyek máséi? – provokálta őket, mire Eta megszorította a kezét figyelmeztetésképpen. Wearo tudta, hogy veszélyesek az ismeretlenek, de nagyra becsülte azt a szigonyt, mert Luentől kapta, és mert nagyon jó fegyver volt. Vissza akarta szerezni.

A zöldszemű elé lépett, a szigonyt forgatta a kezében közben. Wearo feszülten nézte a lépéseit, várta az alkalmat, hogy elég közel kerüljön, és megkaparintsa a kezéből a szigonyt.

- Nem csak mások fegyvereivel. De ne aggódj, We. – A fiú megborzongott. Honnan tudta ez az ismeretlen férfi a becenevét? – Nem tervezem elvenni tőled a szigonyod, ha már egyszer odaadtam neked. – Hátravetette fején a csuklyát, szabadon engedve félhosszú, vörösesfekete haját, majd lehúzta a kendőt a nyakára. Eta lélegzete is elállt Wearóéval együtt meglepetésükben.

Nem másállt előttük, mint Luenar.