Alana

Alana kétségbeesetten rontott ki a teraszajtón, nem törődve azzal a ténnyel, hogy csupán fehérnemű volt rajta, karjára pedig egy mérőszalag csavarodott. Kontyba tűzött hajából néhol arany tincsek szabadultak ki, és folyamatosan fújkált maga elé, hogy ne lógjanak a szemébe. Hallotta, amint a szabó és nagynénje léptei felerősödtek mögötte, mire Alana a palota kertjének közepén álló, sellőket formáló szökőkút felé vetette magát. Egy fehér szőrgombolyagot látott, ahogy összegömbölyödve sütkérezett az aranyozott homokkő-peremen, és kapva az alkalmon, megragadta a macskát, majd sietve leguggolt, így elbújva üldözői elől.

- Hát itt vagy! Mindenhol kerestelek, kicsi Fae – becézte a kismacskát, amelyik irtózatos nyávogásba kezdett, mivel akarata ellenére került Alana ölébe, a szökőkút alá. – Halkabban! Semmi kedvem sincs még több ruhát próbálni. – Fae csak nem volt hajlandó abbahagyni a rettentő hangos nyávogást, Alana pedig érezte, ahogy karja körül megfeszül a mérőszalag. Valaki elkezdte rángatni a végénél, mire Alana próbált minél hamarabb kiszabadulni belőle, mielőtt rátalálnak. Próbálkozása azonban sikertelennek bizonyult, és egy nagy rántással kibukott rejtekhelye mögül, szembe találva magát Aquarával. A nagynénje cseppet sem tűnt elégedettnek, de a szája sarkában kezdődő halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy szórakoztatta Alana produkciója.

- Miért szaladtál el? – vonta kérdőre a lányt, miközben csípőre tette a kezét. Alana bűnbánóan lesütötte a szemét, de nem azért, amit tett, hanem inkább azért, mert rajtakapták.

- Elegem van a ruhapróbából. – Aquara megértően sóhajtott, de közben bosszúsnak is tűnt. Ő sem kedvelte a formális eseményekre való előkészületeket, viszont ezt a néhány órányi kellemetlenséget igazán ki lehet bírni, utána pedig hosszú ideig elfeledkezhetnek róluk.

- Három nap múlva lesz a bemutató bálod. Lehet, hogy megismerkedsz életed szerelmével! Jobb minden esetben csinosan felöltözni. De ehhez új ruha kell, a régieket már kinőtted. – Alana frusztráltan fújta ki a levegőt. Tisztában volt vele, nagynénjének igaza van, de egyszerűen belefáradt már, hogy a folyamatos párkeresés köti le a figyelmét, és a szabó sem volt neki kifejezetten szimpatikus. Nem is értette, miért nem Aquara varrja a ruháját a Meteor Ünnepére, mikor ő a legjobb szabó egész Medereában. Alanát is ő tanította meg a varrás, hímzés, kötés és minden hasonló kézimunka fortélyaira, ő szerettette meg vele ezeket.

- Igazad van. De sokkal jobban szeretném, ha te varrnád a ruhámat. – Aquara vonásai ellágyultak. Nem az ő döntése volt egy másik szabó alkalmazása, Manara királynő ragaszkodott a férfi szolgálataihoz. Jó szabó volt, de Aquara sokkal jobban ismerte Alanát, így hozzá illőbb ruhát tudott volna neki készíteni. Viszont hálásnak kellett lennie Manara elnézéséért azután, amit Aquara – még ha akaratlanul is – a királynő húgával tett. Így nem ellenkezett Manara kéréseivel, inkább elviselte az utasításait.

- Manara jobbnak látja a másik szabó munkáját. Igaza is van, remek ruhákat készít. – Alana tovább nem tudott érvelni a ruhapróba és méreteinek levétele ellen. Mélyen legbelül nem is az előkészületekkel volt baja.

- Tényleg szépek a ruhái. Nem is feltétlenül ezzel van baj. – Alana hátra tűrt egy arany hajtincset a homlokából, felállt Fae-vel a kezében a földről, ezüst tekintetét a nagynénje világító kékjeivel összekapcsolva. Lesütötte a szemét a vallomás miatt. – Tudod, mennyire szeretek bálokba járni, meg táncolni, meg énekelni, és ha udvarolnak nekem. – Aquara elnevette magát. Alana ajka is mosolyra húzódott. – De kicsit úgy érzem, nagy a nyomás. Manara néni nem mondja ugyan, de érzem, mintha elvárná, hogy idén végre férjet találjak.

- De te nem olyan vagy, látom rajtad. Te hiszel még a szerelemben, tudom, hogy nem mennél hozzá senkihez kényszerből, vagy mert épp itt az ideje. Mindig meg akarod látni mindenkinek a szerethető oldalát, amit néha könnyen félreértenek. – Aquara odalépett az unokahúgához, és megszorította a kezét. – De hidd el nekem, találni fogsz valakit, aki mindenkinél jobban kelleni fog neked. Csak adj magadnak időt, ne érdekeljen, mit vár el a királynő. – Alana elmosolyodott. Minden rossz tapasztalata ellenére még mindig hitt a szerelemben, de már nem tudta volna megmondani, hogyan kéne megkülönböztetni az igazi érzelmeket a kötődéstől.

- Köszönöm. Csak ne siettetné ezt a dolgot a dédnagyanyám. Az ő véleménye fontos nekem. – Aquara megértően bólintott.

- Szerintem ezt vele beszéld meg. Biztos vagyok benne, hogyha elmondod neki az érzéseidet, akkor meg fogja érteni. – Alana egyetértett. Manara szereti, ha irányítani tudja a dolgokat, de nem szívtelen, és szereti Alanát. Vagyis ebben bízott. Aquara elmosolyodott.

- Szóval, készen állsz? – Alana arca felderült. Igazából imádott ruhákat próbálni és tervezni, de mivel úgy érezte, most csak egy férfi figyelméért öltözne fel, így elment tőle a kedve.

- Igen! De a ruha színét én szeretném megszabni. Szerinted lehet?

- Én nem látom akadályát.

Végül Alana egy, a szeméhez illő, ezüstszínű, testhezálló ruhát választott, amin fehér és királykék kövek csillogtak, a V alakú dekoltázsától a térdéig. A meteordarabja kékesfeketén ragyogott a két kulcscsontja találkozásánál, tökéletesen harmonizálva a ruha sötétkék köveivel. Ahogy nézegette magát a tükörben, kezdett is megfeledkezni az alkalomról, amire készítteti, és csak a ruha szépsége érdekelte.

- Elképesztően nézel ki. – Egy barna-fekete, bőrből és szövetekből álló harciruhás lány lépett be a helyiségbe. Szénfekete kardja még mindig ott izzott a kezében, a szemével megegyező színben. Sötétbarna haja laza copfban volt felkötve, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Nemrég végezhetett az edzéssel. A meteordarabja melletti heget takargatta a szabad kezével.

- Neta! Te mit keresel itt? – Alana nem értette féltestvére felbukkanását. Netával sokáig nem voltak kifejezetten jóban, és még mindig törékeny volt a barátságuk.

- Nem miattad jöttem, csillagom. – Alana a szemét forgatta a becenév hallatán, amit Neta abban a percben adott neki, amint meglátta. A legrosszabb az egészben, hogy mindketten tisztában vannak a név ihletőjével.

- Akkor miért jöttél?

- Ruhát próbálni, természetesen. A bálra. – Alana majdnem hangosan felnevetett Neta fintora láttán a bál szó kiejtése közben.

- Mióta szeretsz te bálba menni? – A kínzott arca és a gyilkos tekintet, amit Alanának küldött, hatalmas nevetést hoztak elő a lányból. Nem is látta még Netát táncolni sem, nemhogy bálba menni.

- Ki mondta, hogy szeretek? Muszáj mennem. – Alana ezt már végképp nem értette, csak fuldokolva nevetett. Neta az egyetlen, aki muszájból menne el egy bálba.

- És ki kényszerít rá, hogy ott legyél?

- Én vagyok a várvédők parancsnoka, Alana. Egy bál, ráadásul egy olyan, ahová tadaruk is jöhetnek, rettentően veszélyes. Én fogok gondoskodni a biztonságról. – Alana bólintott, már emlékezett a tadaruk elleni első engedmények egyikére – tadaruk megjelenhetnek hivatalos medera ünnepségeken.

Neta tetőtől talpig végigmérte a ruháját, majd a bejárattól balra elhelyezkedő vállfán lógó ruhákat kezdte vizsgálni. Odalépett, és szabályosan érezhető volt a fájdalma, amint elképzelte magát a keze ügyébe akadó csillogó, kivágott, tollas kompozíciókban.

- És miért kell a munkádhoz szép ruha? Nem lehet valami kényelmes úgy dolgozni – törte meg a csendet Alana.

Netán látszott, hogy nincs ínyére megválaszolni a kérdést. Alana szerint ez egyetlen dolgot jelenthetett.

- Manara néni téged is férjhez akar adni? – kérdezte hitetlenkedve.

- Igen...tisztában van vele, hogy teljesen hidegen hagy a romantika, és azt mondja majd, ha öreg leszek és nem tudok harcolni, akkor szükségem lesz egy férj támogatására.

- Ezt nem egészen értem. Te tisztavérű medera vagy, nem? – Neta összeszorított szájjal bólintott.

- Igen. Manara néni nem tudom, miért feledkezett meg arról, hogy halhatatlan vagyok, és nem öregszik a testem. Na mindegy. – Alana elnevette magát a húga beletörődő arcán. Meg is lepte, mennyire hamar beletörődött a helyzetébe. Ez nem vallott Netára.

- És mivel sikerült rávennie erre az egészre? Biztosan nem a szép ruhák ígérete csábított el. – Neta elvigyorodott.

- Nem hát. Azt ígérte, hogy csináltat nekem egy teljesen új harciruhát. Olyat, amilyet csak szeretnék. Viszlát borzalmas barna hacuka. – Undorodó arccal lesimította a harci ruháját. Alana nem bírta ki nevetés nélkül.

- És milyen színt választasz helyette?

- Pirosat – vigyorgott. Annyira tipikus, hogy Alana megforgatta a szemét. Mondjuk a piros tényleg illik Neta sötét hajához.

- Akkor nézelődj csak a bálra. Biztosan megéri a piros ruhád a férjhezmenetelt, és egy báliruhapróbát – jegyezte meg Alana, kicsit gúnyosan. Neta csak vigyorgott.

- A báliruhával nincs baj. Ha kész az új harci ruhám, úgyis elérem Manara néninél, hogy ne kelljen férjhez mennem. – Alana vállat vont.

- Hát jó, te tudod. Sok sikert. – Neta csak a szemét forgatta, miközben Alana kisétált a teremből. A Qerennia két nap múlva kezdődik, előtte pedig a királynő szerette átismételni vele az alapvető illemszabályokat, amiket szerinte egy hercegnőnek illik tudnia. Alanát hidegen hagyták az illemszabályok, bízott benne, hogy leendő férje nem a jómodoráért, hanem éppen annak hiányáért fogja kedvelni. Az sokat segített elviselni az unalmas etikettórákat, hogy tudta, a bál után tartják meg a születésnapját is, amely pontosan az év közepére esett, a Qerennia utolsó napjára.

- Úgy ennék valamit a kínzás előtt – panaszolta a bálterem felé tartó úton időközben mellé szegődött Fae-nek. A hasára tette a kezét, mire az hangosan megkordult. – Nem hiszem, hogy éhesen is vissza fogom tudni magam fogni Manara nénivel. – A macska csak felnyávogott egyetértésképpen, Alanát elbűvölte, ahogy rápillantott, és megcsillant fehér bundáján a napfény. Úgy általánosságban nagyon szerette a napot, a melegét, az életet, amit adott; hihetetlenül boldog volt, hogy a palotájuk pedig ilyen nyitott volt, szinte eggyé olvadt a természettel. A fehér és világoskék márványozott, aranymintákkal kifestett falakat szinte mindenhol megtörte egy erkély, egy ablak, ahonnan áradt be a friss levegő, és különféle növények kígyóztak be rajtuk. Alana a szobáját szerette a legjobban, ahol a rózsaszín virágmintával dekorált falára színpompás orchideák és liliomok kúsztak be a környező fákról. Habár a kastélyban egyedül ő örült a természet közelségének; Neta, és a bátyjuk, Feannar is mindig panaszkodott a szobájuk nem kívánatos vendégei miatt. De otthon, a Fellegvár kertészeként kötelességének érezte a növények gondját viselni a királyi udvarban is, ahova a Qerennia miatt költöztek át ideiglenesen.

A bálterem a nyilvános fürdővel átellenben nyílt, Alana két kedvenc szórakozóhelyiségét így egy helyen lelhette fel. A fürdő irányából éktelen zaj szűrődött ki a folyosóra, az üvegajtón át látni lehetett a hangoskodásért felelős embertömeget. A nyilvános fürdőt többnyire a fiatalabb mederák vették igénybe, viszont származásbeli kikötések nem voltak, bárki szabadon járhatott-kelhetett, figyelmen kívül hagyva a rokonságát, faji hovatartozását és foglalkozását – feltéve, hogy nem tadaru vagy mohim volt. Alana pont ezért szerette olyan nagyon a fürdőben tölteni az idejét, mert a legkülönbözőbb emberekkel találkozhatott ezen a helyen. A lila csempéken kirakott arany-elefántcsontszínű, sziréneket és egyéb mitologikus lényeket ábrázoló mozaikok is elbűvölően hatottak. A Nagyvíz hullámaitól elkezdve a Nyugati Erdőség egzotikus állatain át a történelmi eseményekig, mint a Meteorraj becsapódása Taideth szigetére, a Tilsono ellen vívott csata, a tadaruk megteremtése, a Sötét Erdők félelmetes emberei elleni küzdelmek, minden kivehető volt a falakon, egy egész nép történelme.

Alana elfordította tekintetét a szórakozó tömegtől, akikhez olyan szívesen csatlakozott volna, és lenyomta a bálterem világoskék ajtajának aranyozott levélformájú kilincsét. Az ajtón belépve többezredjére is egy pillanatra meg kellett állnia, hogy magába fogadhassa a lenyűgöző látványt. A terem belmagassága szédítően tornyosult felé, mintegy tízméterre nyújtózkodott felette a plafon, gyönyörű freskókkal tarkítva. A mennyezeti festmények két tó lélegzetelállító kékségét adták vissza, melyek felszínén megcsillantak a mederák égboltjának csillagképei: a Csillagharcos, a Csatamén, a Szűz, a Nap, a Hold, a Majom, a Nyilas, a Tűz és Víz Nővérek, és még sok más. A csillagok helyén gyémántok ragyogtak le Alanára és körülötte a táncparkettre, a fehér márványról visszatükröződtek mint megannyi lángocska. A terem amilyen magas volt, olyan tágas is; mintegy kétezer fő befogadására alkalmas. A bejárattal szemben ásítozó, teljes falat felölelő erkélyt inkább terasznak lehetett nevezni, olyan hatalmas területen nyúlt el. A teraszról az Éghegységre tárult kilátás, és a sziklák közül fakadó Gyöngyszem-vízesés robaja szinte elhallatszott Manara függőkertjéig.

A királynő a teraszon várakozott Alanára, aki egyre kevesebb lelkesedéssel nyitotta ki az aranykeretű üvegajtót. A lépcsőhöz érve, ahol Manara támasztotta a korlátot, erőteljes orchidea-, fanyar citrom-, és friss forrásvíz-illat csapta meg az orrát. A királynő fenségesen álldogált a délutáni napfényben, mint mindig – mintha szerepet játszana állandóan, mintha az egész élete a rossz elmaszkírozásáról és a jó túljátszásáról szólna. A dédnagymamája által gyakran idézett sor jutott eszébe, amely az egyik előadásában hangzott el: „Színház az egész világ."

Alana elnézte Manara szögegyenes ezüst haját, melynek tetején fehérszínű, zafírral kirakott koronája feküdt, elnézte hidegkék szemét, és tényleg úgy tetszett, mintha mindig előadna, mintha mindig egy szerepet tanulna be.

- Manara néni – szólította meg, nem tudta, mi mást mondhatna. Vagyis tudta, de nem akart konfliktust kezdeni. A királynő megfordult, és egy meglepően meleg mosoly terült szét az arcán. Alana tudta, ez a fajta mosoly csak azoknak jár, akik engedelmeskednek Manarának. És néha annak a néhány embernek, akik közel állnak a szívéhez.

- Alana! De jó, hogy itt vagy. Kezdhetjük az ismétlést? – Alana már megszokta, hogy a királynő nem érdeklődik a hogyléte vagy a többi báli előkészület felől, de még mindig elszomorodott ilyenkor.

- Persze. – Megadóan bólintott. Manara odalépett elé, megfogta a jobb kezét, és maga mellé fordította.

- Csodás! Akkor kezdjük a piruettezéssel. Aztán jöhetnek az udvarias társalgási formulák, majd az étkezési etikett. – Alana fájdalmasan hümmögött egyet, jelezve, megértette. Manara mindkét kezével megfogta a saját szoknyája két szélét, enyhén megemelte, miközben jobb lábát maga mögé húzta, közben finoman behajlította térdeit. Alana utálta, hogy soha nem fogja olyan kecsesen tudni utánozni a mozdulatsort, és elhatalmasodott rajta a szomorúsággal kevert harag elegye.

- Te jössz! Próbáld csak meg. – Alana igyekezett legjobb tudása szerint imitálni, amit látott, de Manara szúrós tekintetének kereszttüzében akaratlanul megbotlott a saját lábában, és a földre esett, összekoszolva a ruháját. Manara arcáról lehervadt a mosoly, szája szigorú vonallá préselődött össze.

- Minden évben elgyakoroljuk ezt a mozdulatot, és még mindig képtelen vagy rendesen megcsinálni?

- Sajnálom, Manara néni, nekem nem volt időm... - kezdte volna a magyarázkodást Alana, de félbeszakították.

- Ugyan, kérlek! Nincs időd? Miért, mi dolgod van? Kertészkedni? Ez csak egy egyszerű mozdulat. Örülj, hogy csak ennyit kérek tőled. Örülj, hogy nem kell szenvedned a származásod miatt... - Alana erre felkapta a fejét. Manara soha nem beszélt még erről ilyen nyíltan előtte, és sejtette, hogy nem véletlenül bukott ki belőle. Manarának is máshol jár az esze, nincs minden rendben, és ez foglalkoztatja.

- Mi a baj, Manara néni? Történt valami? – kérdezte ártatlannak tűnve, mire Manara ráeszmélt, mit is mondott az imént. Valami olyasmit, amit nem állt szándékában.

- Semmi olyasmi, ami téged mélyen érintene. A tadaruk fegyverszünetet kívánnak. Mintha nem ők kezdték volna az egészet. – Alana érezte, nem csak ennyi van a háttérben, tudta, hogy a tadaruk már régóta akarnak fegyverszünetet, nem ez a baj. Habár Manara kiváló színésznő volt, Alana mindenkinél jobban ismerte, ahogy kicsit hátraveti a fejét, és lenéz az emberre, mikor hazudott.

- De nem csak ennyi történt, ugye? Valami, ami a származásommal kapcsolatos. Különben nem vetetted volna a szememre. – Manara szeme tágra nyílt. Ki nem állhatta, ha átláttak az álarcán. Ilyenkor igyekezett lefegyverezni az embert. De most ezt olyan fájdalmas módon tette, amire Alana egyáltalán nem számított.

- Csak valami történt, ami még jobban megerősített abban, hogy hiba volt a világra jönnöd.