Alana

A szobája ajtaját becsukva Alana egyből az ágy felé vette az irányt, kiélvezni a megérdemelt pihenést első napja után. Azonban tisztában volt vele, az elméje nem fogja tudni hagyni aludni, bármennyire is ezt szerette volna leginkább. Szüntelenül korgó hasa mellett nem hagyta nyugodni Wearo különös viselkedése. Félreértés ne essék, Alana kellemesen csalódott, milyen jól el tudtak beszélgetni a férfival. Ennek ellenére olyan érzése támadt, nem bízik még meg benne teljesen. Az a fagyos érzet pedig, amit az érintése nyomán tapasztalt, millió kérdést vetett fel benne. Eddig miért nem érzett ilyet Wearo érintésétől? És úgy egyáltalán, mi volt ez a hatás? Talán a férfinak mágiája van? És ha igen, ez mire képes?

Első gondolata volt megkérdezni nagynénjét, meséljen el neki mindent, amit a tadaruk varázslatáról tudott. Ezzel csak egy volt a bökkenő: ezzel elárulná, hogy foglalkoztatják a tadaruk képességei. És már csak arra sem tudott hivatkozni, hogy leendő trónörökösként érdeklődik a téma iránt, mert bár nem hivatalosan, de lemondott erről a címéről. Másodszor felötlött benne, hogy az öccsét kérje meg, avassa bele a tadaruk mágiájába, de hasonló kétségei támadtak, mint nagynénjével. Elvetette ezeket a lehetőségeket.

Egyedül kellett utánajárnia a dolgoknak. Nem támadhatott közvetlenül Wearóra, nem faggathatta ki, milyen képességei vannak. Már ha vannak egyáltalán. Mi van, ha Wearo sem tudott erről az egészről? Ha így is volt, ha nem, muszáj volt a végére járni, mert őrülten kíváncsi volt. Legszívesebben már fel is pattant volna, a könyvtár felé véve az irányt, most, hogy korlátlan hozzáférése volt. De aludnia kellett, nem volt más lehetőség. Fogalma sem volt, mit tartogathat a másnap, de jobbnak látta kipihenni magát, amennyire csak tudta. Ezekkel a gondolatokkal viaskodott, miközben az álom ragacsos hálója magával ragadta.

*

Valaki dörömbölt az ajtaján. Erre a durva hangra pattantak fel Alana szemei, mikor a nap már jócskán bearanyozta a szobáját. Annyira megijedt a hirtelen hangtól, hogy a nap indukálta melegség a mellkasából azzal fenyegetett, hamarosan kitör. Még soha nem érezte ennyire perzselően a szíve körül folyton izzó meleget, és a takarón pihenő kezeit elnézve még jobban megrémült; aranyan fénylettek a vénái, mintha maga a napfény csordogálna az ereiben. Pánikolva lerúgta magáról a takarót, a kezeit rázva azt remélte, eltüntetheti a csillogó érmintákat. Az ajtaját eközben folytonosan ütötték, és újabb pánikhullám lepte el. Ki keresheti őt ilyen korán? Mennyi az idő egyáltalán?

- Megyek – felelte rekedtes hangon, még mindig bizonytalankodva, kinyissa-e az ajtót. Végül a kíváncsisága győzedelmeskedett, és kitárta a fehér ajtaját.

- Na végre – fújta ki az ajtóban álldogáló Neta idegesen a levegőt, mint aki már órák óta lett volna ott. – Azt hittem, meghaltál – mondta halálosan komoly arccal, de Alana majdnem elmosolyodta magát. Neta aggódott volna érte? Ez új volt.

- Nem, csak mélyen aludtam. Te hogyhogy itt vagy? – kérdezte, furcsállva, miért ébreszti Neta. Neki általában ilyenkor edzései vannak, vagy tanácskozásai a többi katonai vezetővel. Neta szórakozottan a hajába túrt.

- Lydantys engem talált meg a feladattal, hogy azonnal keltselek fel, és mondjam meg neked, hogy rohadtul elkéstél a reggeliről. Ja, és a mai nappal valami terepgyakorlatra mentek, szóval délután kettőkor gyülekező a barlangnál. – Alana feje zsongott a rengeteg információtól, de sikerült megragadnia a lényeget.

- De ugye, tudok még enni valamit? Tegnap reggel óta egy falatot sem ettem – aggodalmaskodott, de Neta csak a szemét forgatta. 

- A bolond húgod még erre is gondolt – fújtatott, és hátizsákjából egy csomag ennivalót varázsolt elő.

- Gyanús vagy te nekem – húzta össze szemét Alana. – Meg akarsz mérgezni? Kérni akarsz tőlem valamit? – találgatott, Neta pedig csak legyintett rá.

- Kivételesen csak kedvességből tettem meg mindezt érted. Hidd el, vagy ne hidd el – vonta meg a vállát. Alana szeretett volna hinni neki, de ilyen mértékű kedvesség nagyon is idegen volt Netától, aki még néhány éve szinte minden találkozásuknál ráköpött, és becsmérelte, mert nem ismerte senki az apja kilétét. Vagyis Manara néni ismerte. Biztos volt benne, a királynő ismeri az unokáját, aki Alana édesapja volt, de nem osztotta meg ezt az információt senkivel.

Végül úgy döntött, hisz a mostohahúgának. De korántsem volt jó előérzete az aznappal kapcsolatban.

- Hát, jó. Köszi, Neta – mosolygott rá, és már fordult is meg, kiteríteni a zsákmányát a fésülködőasztalán, ahol reggelizni fog. Nem kerülte el a figyelmét a szeme sarkából sem Neta aggodalmas arckifejezése, amely csak egy pillanatra suhant át kemény vonásain. Nem tudta hova tenni.

- Kérsz belőle? – ajánlotta fel a kezében lévő kókuszdió felét. Neta feszengve álldogált egyik lábáról a másikra, mint aki minél hamarabb szabadulni akart a helyzetből, de Alana nem engedte. Végül megállt, és biccentett, majd belépett Alana mellé a szobába.

- De, jólesne. – Elvette a lány kezéből, és szürcsölni kezdett. Alana néhány másodpercig figyelte, majd szőke haját eltűrve az arcából, ő is nekilátott. Ha Neta mondani akar valamit, majd úgyis megteszi. Vagy nem, de az nem Alana gondja lesz. Kínos csendben itták a kókusztejüket, Neta kellemetlenkedve pillantott a hercegnőre. Alana intenzíven bámulta a húgát, és hatásosnak tűnt ez a módszer. Neta idegesen lecsapta a fél kókuszdiót Alana asztalára, majd először kinyitotta és becsukta a száját, végül megszólalt:

- Miért nézel így rám? – fakadt ki, a hangjából sütött, valamit titkol. Alana türelmesen az asztalra helyezte a saját italát.

- Csak érzem, valamit nem mondasz el. Kíváncsi vagyok, mi az. – Okos, ezüst szemeivel Neta sötétbarna íriszeit fürkészte, akin érezte, nem sokáig fog tudni ellenállni.

- Saraccába fogtok menni – hadarta el egy szuszra a mostohahúga, mire Alana torkán akadt a levegő. Először azt hitte, rosszul hallott, de gyanította, nem így volt.

- Hogy hová? – kérdezte, a hangja természetellenesen magasra emelkedett a mondat végére. Neta szinte tépte már a haját, és felpattant a helyéről.

- Ne ismételtesd el velem még egyszer. – Barna íriszei körül apró tavakat képzett a könny. – Azt akarják, élesben nézzétek meg a helyet, és gyűjtsetek minél több információt. – Alana teljesen összezavarodott.

- De... - hebegte. – De még csak tegnap kezdődött a kiképzés. Én – elcsuklott a hangja, mert Neta szemeiben valami leírhatatlant látott. Bánatot, és megbánást, és fájdalmat. – Én még nem állok készen, egyikünk sem áll erre készen. – Kezdett bepánikolni. Netalla érzékelte ezt, így sebesen mellette termett, megragadta Alana vállait, és szembefordította magával.

- Alana, minden rendben lesz – próbálkozott megvigasztalni, de a lány már nem hallotta semmitmondó frázisát. Szorosan összefonta a karjait, mélyen zihálva lélegzett, hogy ajkai beleremegtek. Kérlelhetetlenül kétségbe esett.

- Idefigyelj – próbálta ismét Neta, miközben még erősebben szorította Alanát. A lány felszisszent az erőteljes nyomásra, és Netának sikerült elkapnia a pillantását. – Nem a legveszélyesebb helyre fognak titeket küldeni először. Nem kell harcolnotok. – Alana lesújtóan nézett vissza rá. Nem tudott megszólalni, a pánik még nem engedte, de mindent elmondott azzal a tekintettel. Neta sem gondolhatta, hogy Saraccában nem fognak ellenséggel találkozni.

- Na jó, talán kisebb lényekkel össze fogtok futni – vallotta be Neta. – De semmit nem egyedül kell csinálnotok. Ott lesz Lydantys, és vigyázni fog rátok. – Alana szaggatottan fújta ki a levegőt. Nem igazán nyugtatták meg a mostohahúga szavai.

- Akkor sem értem – szólalt meg néhány perc gondolkodás után. – Eddig csak a legutolsó évben volt kötelező külsős gyakorlatokon részt venni, most meg egyből kiküldenek. – Alana a fejét rázta, hátha így jobban megérti, de nem sikerült. Neta összeszorította a száját, mint aki valamit próbál visszatartani.

- A királynő akart változtatni a rendszeren. Úgy gondolta, nem voltak elég képzettek és eredményesek eddig a Csillagharcosok, mert nem találkoztak elég valós helyzettel. – Alanán a dühhöz hasonló érzés kezdett eluralkodni.

- Tehát a királynő szerint majd életveszélyes helyzetekben fogunk jól tanulni? Az újoncok fele nem képes még megvédeni magát – kelt ki magából. Neta bűnbánóan forszírozta a földet maga előtt, mintha ő hozta volna ezt a döntést. – Először talán tanulni kéne a helyzetekről, hogy meg tudjuk oldani őket.

- Valamennyire igaza van, Alana. Nem lehet mindenre előre felkészülni. – Alana hitetlenül nézett vissza rá. Nem akarta elhinni, hogy Neta tényleg Manara pártját fogja ebben a kérdésben.

- Komolyan így gondolod? – kérdezte, de már nem volt éle a hangjának. Erőtlennek érezte magát, tehetetlennek, aki ki van szolgáltatva a királynő akaratának. Már nem csak elbizonytalanodott, hanem biztosan tudta, a Csillagharcos létet nem neki szánták. De mégis, fájdalmas volt ezzel szembesülni.

- Nem csak én gondolom így – fújta ki a bent tartott levegőt Neta, a szabadjára nem engedett indulataitól vörös volt a feje. – Minden igazán jó harcos így gondolkodik.

- A katonák lehet, hogy így gondolkodnak, de a Csillagharcosok nem csak mennek előre üres fejjel, ha azt mondják nekik – vágott vissza csípőből Alana, de egyből meg is bánta. Neta szemei szikrát szórtak, ahogy élesen rápillantott; Alana egészen megijedt a tekintetétől. Továbbra is egymással szemben ültek, de mintha Neta nézésével együtt felemelkedett volna felé, és úgy nézne le rá.

- Látszik, hogy fogalmad sincs, miről beszélsz. – Olyan lekezelően vágta Alana fejéhez, mintha nem lenne több egy porszemnél a talpa alatt. – A Csillagharcosok is a hadsereghez tartoznak, csak több dologgal is foglalkoznak. Több varázslatra képesek, és kevesebbet vesznek részt fizikai harcokban. – Alana azt hitte, Neta végzett a leckével, és most már kitessékeli magát. Ehelyett felállt, mellé lépett, és fenyegetően a szemébe nézve, túlságosan közelről suttogta:

- De semmi sem jogosítja fel őket az önálló döntéshozatalra. Ugyanolyan bábok vagytok, mint az egyszerű katonák. Engedelmeskednetek kell – lehelte az arcába, majd magához vett egy barackot a csomagból, és nagy robajjal becsapta maga mögött az ajtót.

*

Fél kettőt ütött a Fellegvár hatalmas toronyórája, de Alana még mindig nem állt útra készen. Az ágya szélén ült, gondolatai örvényekként kavarogtak a fejében, lábával ritmusosan dobolt a fehér padlón heverő rózsaszín szőnyegen. Fél óra múlva indult élete legnehezebb feladatára, és komolyan kétségbe vonta képességeit. Lehet, hogy a többi Csillagharcos gondolta jól. Ő a hercegnő, akinek soha nem kellett nehézségeken átmennie, akinek mindig minden készen állt, és ki volt találva az egész élete. Vagyis...az édesanyja halála megviselte, de akkor még nagyon fiatal volt, alig emlékezett róla valamire. Habár minden nap fájdalmas emlékeztetőt kapott a folyosókon járva Enelea hősies áldozatáról, amelyet a Csillagharcosokért tett meg. És Medereáért.

Ebbe a gondolatba kapaszkodott. Alanának meg kell tanulnia feláldozni a saját kényelmét, ha teljes értékű harcos akar lenni. Ha be akarja teljesíteni édesanyja küldetését. Ha végezni akar a Névtelennel.

Netának igaza volt – ébredt rá. Nem a saját akaratának kell engedelmeskednie, hanem bíznia a királynőben. Ez volt a legnehezebb, mert mélyen legbelül sohasem bízott meg teljesen Manarában. Túl sok mindent nem árult el magáról, többek között Alana apjának kilétét sem. Biztos volt benne, nem egyből fogja a bizalmába fogadni a kiképzéssel kapcsolatban, de kezdetnek megbízik a társaiban, és Lydantysban. Talán közelebb is kerülhet hozzájuk, és talán tényleg semmi komoly nem fog történni az útjuk során.

Bocsánatot kell kérnie Netallától. Átkozta magát, amiért ennyi ideig agyalt, mert így nem fogja tudni megkeresni az indulás előtt. Felpattant az ágyról, mint akit nyílpuskából lőttek ki, és előhalászta az egyenruhájával együtt kapott hatalmas hátizsákját. Néhány egyszerűbb inget, a fésűjét, meleg pokrócot, és egy könyvet tett bele a táskába, magára öltötte egyenruháját, majd magához vette a régen édesanyjától kapott ereklyét, egy meteorkövet. Enelea szerint egy nagyon régen élt rokonuknak volt a köve, de nem tudta volna pontosan megmondani, kié. Alanának adta, hogy vigyázzon rá, amíg el nem jön az ideje, hogy másnak adja. Alana azóta sem tudta megfejteni, kinek kellene adnia a követ, de mindenesetre nagyon féltve vigyázott rá, mindenhová magával vitte.

Megszorította a követ, zsebre tette, és a barlanghoz sietett.

Több tucat Csillagharcosra számított, akik kísérni fogják őket, és a védelmükről fognak gondoskodni. Ehelyett csak hat társát találta ott, meg Lydantyst, aki éppen a létszámot számlálta.

- Na végre, az utolsó zöldfülű is megérkezett – jegyezte meg mintegy magának a mentoruk. Alana végignézett a társaságukon. Velénáék pillantást sem pazaroltak Alana megérkeztére, de kellemesen meglepődött, hogy Miara, Eline és Celias rámosolyognak. Remélte, nem gúnyos mosoly volt, de inkább bele sem akart gondolni. Legalább nem nézte mindenki teljesen levegőnek a Csillagharcosok közül.

- Ha mindenki útra készen áll, akkor hívatom is a lovászt, készítse elő a pegazusokat. – Alana gyomra kavargott az izgatottságtól. Eddig életében egyszer lovagolt pegazuson, de mindig is várta, hogy újra megtehesse. Gyermekkora óta tanult és imádott lovagolni, de titkon inkább a pegazusok felé húzott a szíve.

- Amennyire készen lehet állni a halálos ítéletünkre – motyogta az orra alatt Celias, de Alana fél füllel elkapta a megjegyzését. Jó volt tudni, hogy nem csak neki nem tetszett ez az egész, hanem a többiek sem értették.

- Nem is értem, miért küldenek el minket máris – nyafogott Veléna, mikor Lydantys hallótávolságon kívülre került. Ezek szerint nem csak Alana kapta el Celias hozzászólását. Barátnői egyetértően bólogattak, Alana pedig elgondolkodott, van-e egyáltalán önálló gondolatuk, vagy csak úgy léteznek.

- Biztos a királynő tart attól, hogy nem kap a kis unokája megfelelő kiképzést – fűzte hozzá gúnyosan Yellia, de Alana rá se hederített. Nem érte meg velük szóba állnia.

- Vagy csak meg akar szabadulni tőle – kontrázott Veléna, viszont Alanának még ekkor is sikerült tűrtőztetnie magát. Összenevettek.

- Talán inkább gondolkodjatok el azon, titeket miért küldött ide a családotok, és miért engedik, hogy egyből Saraccába menjetek – vágott vissza Eline, mire elnémultak. – Semmi közötök a királynő családi ügyeihez. – Alana meghökkenve igyekezett elfojtani mosolyát, több-kevesebb sikerrel. Jólesett neki, hogy valaki kiállt volna érte, nem úgy, mint Netallának, aki inkább független szeretett maradni másoktól. Ezért is értették meg nehezen egymást Alanával, de a lány most mindennél jobban vágyott volna néhány szót váltani vele.

- Köszönöm – bólintott Eline felé, aki csak kurtán biccentett.

- Nincs miért. Szívesen a helyükre rakom bármikor azt a bagázst, ha lehet. – Szinte köpte a szavakat, és sugárzott szeméből a gyűlölet, főleg, amikor Diarára pillantott.

- Miért utálod ennyire őket? – kérdezte, habár Alanától messze állt ez az érzelem. Csak azt utálta, aki megsértette a határait, de nem volt alapvetően haragos vagy utálkozó ember. Eline sem tűnt annak neki, inkább olyannak, mint akinek jó oka van rá.

- Azért ennyire jó barátnők még nem lettünk, virágszál. De idővel talán elmondom. – Alana akaratlanul is elmosolyodott az Eline és Neta között húzódó párhuzamon, és bólintott. Megértette, hogy még korántsem bizalmasa Eline-nek, és hogy azért keményen meg kell majd dolgoznia.

- Miről beszélünk? – csatlakozott be Miara is a beszélgetésbe, Eline-be belekarolva. Lila szemeivel úgy mustrálta Alanát, mint akinek ismerős lenne, de nem tudta megmondani, honnan.

- Jajj, mi még nem is beszéltünk. Miara vagyok – hajolt meg Alana előtt, ahogy bemutatkozni szokás a mederák között. Alana nem értette, hiszen a bemutatkozáson egyszer már mindenki előtt meséltek magukról.

- Én pedig Alana. – Ő is meghajolt, ne legyen udvariatlan. – De mi ismerjük egymást korábbról. Egy iskolába jártunk. – Miara szemében felismerés csillant, és kissé eltátotta a száját.

- Ó, te vagy Alana hercegnő! Emlékszem már rád az iskolából. – Elmosolyodott.

- Őszintén, hány Alana nevű mederát ismersz még? Még szép, hogy ő a hercegnő – feddte meg szemforgatva Eline Miarát, aki csak nevetve vállat vont.

- Nem a rangjuk alapján jegyzek meg embereket, és bárkinek lehet Alana a neve. – Alana végignézett a fehérhajú lányon, és belátta, soha nem ismerte igazán őt. Lehet, hogy egy iskolába jártak, de sohasem beszéltek, sohasem tudta meg, milyen a természete, hogy milyen kedves, és egyáltalán nem ítéli el őt, amiért a királynő dédunokája. Valószínűleg el is felejtette.

- Mióta ismeritek egymást? – érdeklődött Alana, hogy megtörje a feszült csendet Miara és Eline között. Eline bizalmatlanul pillantott a hercegnőre, de Miara tekintetében csak izgatott csillogás tükröződött, mint aki erre a pillanatra várt, hogy mesélhessen.

- Nem egy nagy történet, szóval elmesélhetem – mondta Miara, mintegy győzködve Eline-t, hogy ez belefér. Eline nem egy nyitott könyv, ez nyilvánvaló volt. Miara belekarolt Eline karjába ismét, és sugárzó arccal kezdett bele a mondanivalójába.

- Szóval Eline és én unokatestvérek vagyunk, de szinte gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok. – Eline szája sarkában pici mosoly bújkált, mint Netáéban, mikor Alana beszélt. Nem volt sem a szavak, sem az érzelemkifejezés embere, akárcsak Neta, de nem bírta visszatartani a szeretetét.

Alana szíve sugárzott az örömtől, hogy végre közelebb tud kerülni néhány társához. Így talán nem is lesz olyan vészes ez az út.

- Én mindig is Csillagharcos szerettem volna lenni, de Eline nagyon féltett, mindig le akart róla beszélni. – Szúrós tekintete most nem Alanáéba fúródott, hanem Elinébe.

- De muszáj volt belátnom, hogy nem enged, szóval inkább én is csatlakoztam – fejezte be Miara helyett Eline. Alana nem is számított másra. Ha ő és Neta is ilyen régóta lettek volna közelebbi viszonyban, akkor biztosan ő is védelmezni akarta volna Alanát.

Éppen reagált volna a történetükre, mikor valaki finoman megérintette a vállát, amitől a tegnap érzett erőhullám futott végig a testén, lángra lobbantva egész lényét. Minden érzékszerve kiélesedett, fülsiketítően robajlott mellette a Humlada-vízesés, noha kilométerekre volt; a nap melege égetően perzselte rajta a bőrét, viszont ennek kényelmes érzete volt, mintha hamarosan átalakulna egy hatalmas tűzgolyóvá, és felszállna az égbe. A torkát mérgező gázként mardosta a mellettük elhaladó lovak szaga, a nap fénye majdnem megvakította, annyira sugárzónak érezte. Sebesen elszakadt az illetőtől, aki hozzáért, és Eline és Miara kérdő tekintetével mit sem törődve, megfordult.

- Minden rendben, hercegnő? – Wearóval találta szemben magát, és az első gondolata az volt, hogy úgy tesz, mint aki nem ismeri, majd elküldi. Kockázatos volt Miara és Eline előtt mutatkoznia egy tadaruval: bármilyen pletyka szárnyra kelhetett, és még akár Manara fülébe is eljuthatott volna a dolog. Alana pedig ezt szerette volna a legkevésbé, hogy a királynő megneszelje, kivel barátkozik. Noha minden porcikája azt szerette volna, hogy Wearo közelében legyen, és még egyszer érezhesse azt az erőt, amit az érintése adott.

- Igen, minden rendben. – Wearo kérdőn felvont szemöldökkel vizslatta Alanát, nem tudva hova tenni a kurta választ. Megakadt a tekintete a társaságán, és azonnal hivatalosabb hangnemre váltott.

- Örömmel hallom. Ezt a küldeményt szeretném átadni Önnek. – Alana majdnem elnevette magát a megfogalmazáson, de még időben megfékezte magát. Hálás volt a lányok diszkréciójáért, mert igyekeztek egy saját témával előrukkolni, és arról beszélgetni; de ennek ellenére Alana érezte magukon a tekintetüket.

- Köszönöm. Kitől érkezett? – Annyira koncentrált a társaira, hogy fel sem tűnt neki a piciny fekete doboz, amely kísértetiesen hasonlított arra, amit Wearo a születésnapjára akart adni.

- Nem tudom, de megkésett születésnapi ajándékként érkezett. – Alana tekintete elveszett Wearo narancsosra pettyezett fekete íriszeiben, és megannyi érzelmet olvasott ki belőlük. Aggodalmat, könyörgést, félelmet. Alana mellkasa már ennyitől is elszorult, és olyan szívesen elmondta volna neki, hova kell mennie, hogy mennyire sajnálja, hogy ma este mégsem tudnak találkozni, hogy mennyire boldog, amikor hozzáér... De nem lehetett. Wearo is érezte, ennyire telik most az idejükből, és egy finom meghajlással tovament.

Alana továbbra sem értette, mi lapulhat a dobozban, de biztosan nem csak egy egyszerű nyaklánc, ahogy azt korábban gondolta. Felhajtotta a doboz tetejét, és valami olyat látott, amely mindent felborított, amit vélni remélt Wearóról.

Egy meteordarab csillogott a napfényben.