Alana

Alana visszasietett a szobájába, de sietségének nem csak holnapi korai kelése volt az oka, hanem az is, mindenáron el akarta kerülni, hogy Wearo észrevegye fülig érő vigyorát. Még nem tudta eldönteni, hogy sajnos vagy nem sajnos, de ezt váltotta ki belőle a férfival való találkozása. Egyáltalán nem számított rá, hogy meg fogja beszélni vele a dolgokat, azt hitte, az ünnepség után mindenki hazatér majd, és el is feledkeznek egymásról. Arra sem számított, hogy ilyen könnyen megbocsát neki, de Wearo szavai kicsit magához térítették. Teljesen igaza volt a hírnevével kapcsolatban: nem vetett volna jó fényt rá, ha közbelépett volna és lekéri táncolni. Abban is igaza volt, Aurelio bántotta volna Wearót, amennyiben félbeszakítja a táncukat. Alana nem várhatta el, hogy az életét kockáztassa érte a férfi, bármennyire is közel érezte magához már. Annyira nem álltak még közel egymáshoz igazából, viszont a világot jelentette a lánynak, hogy Wearo is szeretné őt jobban megismerni. A gondolattól pedig, hogy hamarosan újra találkoznak egy olyan helyen, ahol nem lesznek kitéve a népeik kíváncsi tekinteteinek, különös mosolyt ragasztott az arcára. Ezért kellett minél hamarabb elbújnia Wearo elől. Arra sem emlékezett, egyáltalán elköszönt-e a férfitól.

- Nézz a lábad elé, csillagom – förmedt rá egy női hang Alanára, aki annyira elmerengett a történteken, hogy a földet pásztázva, maga elé vigyorogva járkált. Nem tűnt fel neki, időközben más is járkált a folyosókon, és majdnem beléütközött. Habár a megszólításból egyértelmű volt az illető kiléte, Alana most akart a legkevésbé összefutni mostohahúgával.

- Minden rendben? – kérdezte Neta, mikor Alana még nem felelt neki egy jó idő után sem.

- Persze, csak elfáradtam – habogta Alana, zavarodottan pislogva bambult el Neta arcán. A vigyora természetesen levakarhatatlan volt, de el sem akarta képzelni, milyen bizarr látványt nyújthat szegény húgának ez a kép.

- Nem – állította meg Alanát, aki már befejezettnek tekintette a beszélgetést, és ment volna tovább. – Ismerem ezt a nézést, és nem. Nem lehet. – Alana megtorpant, Neta tiltakozása kíváncsivá tette, mi olyan lehetetlen. Biztosan nem tud arról, kibékült Wearóval, mert azt sem tudhatta, hogy egyáltalán összevesztek. Nem akart vele a férfiról beszélni, mert biztosan kiakadt volna, ha egy tadaru iránt érdeklődik.

- Mi a baj? – kérdezte ártatlanul, mint aki semmi rosszat nem tett.

- Már megint szerelmes vagy? – fakadt ki Neta, arcáról sütött a szenvedés, mert jól ismerte Alanát szerelmesen. Ilyenkor zavarodott volt, másról sem tudott beszélni, csak aktuális kiszemeltjéről, és hetekig siránkozott, mikor végül nem jól alakultak a dolgok, és kiderült, a férfi nem is olyan, amilyennek elképzelte.

- Én nem, dehogyis... - próbálta tagadni hirtelen, de túl átlátszó volt a reakciója.

- Ezt nem hiszem el – nevetett hitetlenül Neta, jobb kezével a kardja markolatát szorongatva. – Ez megint szerelmes – állapította meg, de erre Alana nem felelt semmit. Nem volt még igazán szerelmes, de nem tudta hogyan megfogalmazni az érzést, amit Wearo körül érzett. Biztonságos volt, melegség árasztotta el, ha rágondolt, és izgatottság töltötte el, ha eszébe jutott, hogy újra találkozni fog vele. De nem kezdett el magyarázkodni, mert az megerősítené a húgát az igazában.

Hirtelen megváltozott Neta arckifejezése, a nyűgös arcát gyanakvó váltotta fel.

- Ugye nem abba a tadaruba, akivel táncoltál a nyitóünnepségen? – húzta össze a szemeit Netalla, Alana pedig jobbnak látta mihamarabb eltűnni a helyszínről. Semmi kedve nem volt egy Neta-féle fejmosáshoz.

- Ööö, nem, egyáltalán nem. – Alana idiótán vihogott, mintha képtelenségeket beszélne a húga, aki csak összefont karokkal állt, és figyelte a mutatványt. - Dehogyis, miket képzelsz te rólam? – legyintette le Alana, mintegy elhessegetve még a puszta gondolatát is az egésznek. Netán látszott, felét sem hiszi el nővére habogásának, így Alana szépen lassan elkezdett hátrálni. Már nem volt messze a szobája, ha elég ügyes, akár el is sprintelhetett odáig.

- Mégis hová mész? Még nem végeztünk! – kiáltott utána Neta, Alana viszont már messze járt. Azt hitte, húga követni fogja, válaszokat követelve, de nem így történt. Megkönnyebbülten zárta magára a szobája ajtaját, sikeresen megúszta Neta kérdezősködését. Az ágya felé fordult, a baldachinnal eltakart matracon Fae szunyókált békésen.

- Jajj Fae – sóhajtott fel ábrándosan Alana, miközben odalépett az ágyához, az ölébe kapta a fehér macskát, majd jól megszorongatta. Fae legédesebb álmából felébresztve, morcosan fújt a lányra, de az rá se hederített. - Azt hiszem, valami nagy butaságot fogok csinálni.

*

Másnap reggel korán egy szőrös tappancs csiklandozására riadt fel. Fae bosszúja volt az arcára mért kellemetlen ébresztő, de Alana nem tudott haragudni rá. Kinézett az ablakon, ahol a nap legelső sugarai kezdtek előtünedezni a hegyek mögött, különös arany fénnyel beragyogva a szobájának rózsaszín-fehér bútorait. Fehér hálóingjében egyenesen melege volt, pedig még csak fel sem kelt teljesen a nap. Aznap is nagyon melegre kellett számítaniuk, amivel Alanának nem is lett volna baja, ha nem kezdődött volna a kiképzés. Remélte, nem egyből a fizikai kiképzéssel kezdenek, ilyen időben bele is pusztult volna.

Eszébe jutott, hogy az este látni fogja Wearót, ez pedig kellő löketet adott az ágyból való kimászásra. Alana szeretett sokáig aludni, élvezni a napsugarak simogatását a bőrén puha ágyneműjébe burkolózva. Viszont hozzá kellett szoknia a koránkeléshez, mert a Csillagharcosok egy pillanatig sem tétlenkedhetnek, aludni is alig engedik el őket. Bízott benne, lesz elég szabadideje este Wearóval találkozni.

Nagyot ásított, miközben elhúzta rózsaszín függönyeit, és magára öltötte kék harciruháját, az övére csatolt tartóba helyezve az aranyozott tőrt, amivel tegnap ajándékozták meg. Alanának tetszett a fegyver, olyan ártatlannak és kicsinek tűnt, mint ő, de igazából halálos volt. A vége egy másfajta, fekete anyagból készült, ami erősen mérgező volt minden létező fajra Taidethen. Alana elégedett mosollyal csúsztatta a tartójába, majd elindult a Csillagharcosok külön étkezője felé a reggelihez. Ragaszkodtak hozzá a mederák, hogy az elejétől kezdve szoros kötelék alakuljon ki a Csillagharcosok között, így minden étkezést, kiképzést, néha még szabadidős programot is együtt töltöttek el az idősebbekkel, a könnyebb beilleszkedés érdekében. Alana nem igazán rajongott az új emberekért, meg azért, mert nem ehet együtt a testvéreivel, de érezte, hamar meg fogja szokni és meg fogja kedvelni a helyzetet. Meg talán az új embereket is.

A bálterem melletti étkezőből nyílt egy hatalmas terasz, amiről be lehetett látni az egész völgyet, szabad szemmel szinte a Humlada-vízesés csillogása is odalátszott. Amint Alana kinyitotta a teraszajtót, megcsapták a kora reggeli illatok: frissen vágott, harmatos fű, az éppen csak kelő nap melege, és a reggeli, ami a vacsorához hasonlóan svédasztalos volt. Hangosan felkordult Alana gyomra, szerencsére viszont senki nem hallotta, minden Csillagharcos el volt foglalva vagy az evéssel, vagy a beszélgetéssel. Senki nem figyelt fel rá, ami kissé elszomorította. Kívülállónak érezte magát, nem csak azért, mert a Csillagharcosok java része már ismerte egymást, hanem azért is, mert ő a hercegnő, és a rangja miatt mindenki azt fogja hinni, kivételeznek vele. De ő ezt nem akarta.

Ügyet sem vetett a zajongó tömegre, akik nagyjából harmincan lehettek, és az étellel megrakott asztalhoz lépett. Előre látta, túl kicsi lesz a tányérja, hogy minden ráférjen, amit enni akart. Vállat vont, és elkezdte megpakolni a tányért: először vett laposkenyeret, lépes mézet, friss mangót, kókuszpudingot, majd egy másik tányérra zsúfolt még zabpehelyből készített falatkákat, valami zöldszínű mártogatóssal, aminek az íze hasonlított a dinnyére. Készített még magának egy matcha teát, majd igyekezett egyensúlyozni mindennel a legközelebbi üres asztalig. Csakhogy nem volt már üres asztal, így, hogy elkerülje a teljes étkezése földre borítását, nagy zajjal lecsapta a tányérokat és a bögréjét egy olyan asztalhoz, ahol két medera beszélgetett. Egyikük sem újonc volt, Alana még életében nem látta őket, ők viszont meglepetten meresztették rá a szemüket, mert megzavarta a beszélgetésüket.

- Ezer bocsánat – szabadkozott Alana, az éppen ledobott tálca tartalmára mutatva. – Kicsit túlpakoltam magam. – A jobb oldalon ülő, lilahajú lány kedvesen mosolygott rá.

- Semmi gond. Nem csatlakozol hozzánk? – Alana úgy látta, nem sok választása volt, de értékelte a lány kérdését. Leült mellé, a szemben lévő férfinak viszont nem igazán volt ínyére a dolog. Fejcsóválva nézett a lányra, aki gyilkos pillantással válaszolt. Alana jobbnak látta megtörni a csendet, így elkezdte kenegetni a kenyerét mézzel, és felszólalt:

- Egyébként mi járatban vagytok itt? Én úgy tudtam, ez a Csillagharcosok zártkörű reggelije. – Viccelni próbált, mert egyáltalán nem zavarta a jelenlétük, hülyeségnek tartotta az elkülönített étkezéseket, de a két tadaru kényelmetlen pillantást váltott.

- Eltévedtünk az étkezőbe menet, és itt találtuk magunkat. Mindenki evett, szóval gondoltuk, jó helyre jöttünk – magyarázta nevetve a lány, a férfi pedig csak egy erőltetett mosollyal próbált helyeselni. Alana egy szavukat sem hitte, de tetszett neki ez a titokzatoskodás, és nem is igazán volt kedve faggatózni. Ahhoz túl éhes volt.

- Nem mondom el senkinek, hogy nem Csillagharcosok vagytok – nyugtatta őket félmosollyal Alana, miközben belapátolt egy adag pudingot. – De szerintem már mindenki tudja, nem közénk valók vagytok – vigyorgott teli szájjal, mire a két ismeretlen kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Megesett rajtuk Alana szíve.

- Egyébként Alana vagyok. És titeket hogy hívnak? - igyekezett oldani a hangulatot. A férfi bizalmatlanul méregette, viszont a lány illedelmesen biccentett a fejével. Alana kicsit elszégyellte magát, amiért ilyen közvetlen és udvariatlan volt elsőnek két idegennel, akik valószínűleg tényleg eltévedtek.

- Örülök, Alana. Én Etawa vagyok. – Alana kedvesen rámosolygott, és nyugtázta, a férfi nem fogja elárulni neki a nevét.

- Olyan ismerős a neved – gondolkodott el, mert valóban úgy csengett, mintha hallotta volna korábban, de Qenneára, eszébe nem tudott jutni, hol hallhatta. Etawa szemén pillanatnyi pánik suhant át, de olyan rövid ideig maradt, hogy Alana szinte fel sem fogta.

- Ez azért lehetséges, mert tadaru nemes – segítette ki a férfi Etawát a válasszal, de nem állt össze a kép. Alana bólogatott, de valahol mélyen érezte, nem teljesen ez az igazság.

- Így már értem. – Azt már nem tette hozzá, mennyire mederához illő vonásai vannak a lánynak. Elképzelhető, hogy kevertvérű, daramata, de ők nem kerülhettek a tadaru nemesség soraiba. Viszont bölcsebbnek látta nem megemlíteni, mert ártalmatlannak tűntek, és mert a rangidős Csillagharcos, aki az első napján fogja kísérni, induláshoz készülődött. Vége a reggeliidőnek.

- Ha megbocsátotok – tápászkodott fel a helyéről, kicsit morcosan, mert nem tudta befejezni az evést. Valószínűleg ebédidőben fog tudni legközelebb enni, de addig százszor megéhezik. Ha Neta hallaná a gondolatait, biztosan azt mondaná, úgy sopánkodik, mint egy igazi hercegnő. De Alana most harcos akart lenni, még ha az néhány órás koplalással is jár.

Etawa és a férfi mellette csak némán bólintottak, Alana pedig csatlakozott a meginduló újonc Csillagharcosok csoportjához, akikkel a kiképzése alatt lesz. Hatan voltak Alanán kívül, de egyiküket sem ismerte jól korábbról; az idősebb medera, aki a kísérőjük lesz az első napra is Neta elbeszéléseiből volt leginkább ismerős neki. Lydantysnak hívták, ő volt, aki kiképezte Alana mostohahúgát, és kegyetlen mesternek bizonyult. Emellett köztudottan ő alkotta meg a tadarukat Manara nénivel, a testvérével, tehát valamilyen fokon nagynénje is volt Alanáéknak, de nem nagyon ismerték egymást. Sokáig élt Tadaruiában a férjével, aki tadaru volt, de egyszer váratlanul hazatért, és nem ment többé vissza.

Alana végigmérte hat társát, akik láthatóan ismerték egymást, és nem igazán vetettek pillantást Alanára, mivel mind tudták a származását. Semelyikük sem akart a hercegnővel beszélgetni, mert féltek a hatalmától, és irigyek voltak a sikereire. Alanát ez valamennyire elszomorította, de nem tehetett róla, kiket szánt rokonainak a sors. Talán egyszer a többiek is megértik. Egy feketehajú férfi, aki Celias néven mutatkozott be, két másik mederát szórakoztatott, élénk nevetésük egyből rájuk irányította a figyelmet. Az egyikük egy fehérhajú nő volt, Miara, akit Alana még gyerekkorából, hallásból ismert. Meglepő módon a királynő azt tartotta helyesnek, ha a királyi család tagjai iskolába járnak, és nem magántanítók képzik őket. Egy ilyen, nemesi származású mederák gyermekeinek kialakított iskolában találkozott Miarával. Azóta nem tartották a kapcsolatot, és eddig még nem közeledtek egymáshoz, noha már harcostársak lettek.

A másik lány, Eline, nevetve dobta hátra mélykék hajkoronáját. Kedves mosolya volt, de annál elszántabb volt céljaik iránt, mint azt a bemutatkozáson megosztotta. Alanának szimpatikus volt, mennyire szívén viseli a küldetésük sorsát, de nem beszélt eleget vele ahhoz, hogy megkérdezze tőle a miértjét. Nem olyan lánynak tűnt, aki kitárulkozik akárki előtt, főleg nem a királynő rokona előtt, mintha Alanának valamilyen besúgó szerepe lenne a családjában.

Egy másik csoportba verődött össze a többi három lány, róluk a bemutatkozáson elmondottakon kívül semmit nem tudott Alana. A mohazöld hajút Dierának hívták, rokonsága javarészt vadászokból tevődött össze, így a lány egészen kiskora óta mesterien bánt az íjjal. Mellette csendben hallgatta Dierát egy gesztenyebarna hajú medera, Veléna, akinek felmenői között tadaruk is voltak, így bizonyos hátrányokkal indult a kiképzésben. Nem volt halhatatlan, nem csak etherittel lehetett megsebezni, és nem volt képes nagyobb varázslatok elsajátítására, de emiatt nem vetették ki a Csillagharcosok köréből. Elszánt volt a Névtelen felkutatását illetően, halálosan veszélyesen forgatta a fegyvereit, és kifejezetten jól értett a nyomok felderítéséhez és értelmezéséhez. Az utolsó lány, Yellia némán pásztázta a többieket, akárcsak Alana, nem is figyelt a mellette ácsorgó mederák beszélgetésére. Elgondolkodva csavargatta babarózsaszín haját, mikor összetalálkozott jégkék tekintete Alanáéval. Alana egyből elfordította a fejét, Yellia szemébe nézni olyan volt, mintha kihangosította volna a belső gondolatait, mintha olvasott volna bennük.

Gyorsan el is fordította a fejét a többiekről; éppen időben, mert megérkeztek.

- Egy kis figyelmet kérek! – visszhangzott Lydantys hangja a folyosón, mire még Diera is elhallgatott. – Igazán megtisztelő – jegyezte meg kísérőjük szemforgatva, Alana pedig igyekezett elfojtani mosolyát, több-kevesebb sikerrel.

- Az első órájuk a könyvtárban lesz, ismerkedni fognak a helymeghatározás, a nyomkeresés, nyomkövetés, és a helyszínfelderítés technikáival. – Többeknek felcsillant a szeme, köztük Alanának is, aki eddig csak azt tudta kiolvasni, a növényeinek miről árulkodik a leveleik állapota, vagy éppen a virágaiké. Kicsit hiányolta a királyi kertészeti munkáját, de emlékeztetnie kellett magát, egy nemesebb cél érdekében tanul Csillagharcosnak. És azért, hogy igazságot szolgáltasson az édesanyjának azzal, bevégzi a küldetést, amit elkezdett.

- Esetleg van kérdés? – húzta fel mélyvörös szemöldökét Lydantys, amelyek olyan hatást keltettek, mintha vér szivárogna belőlük, a színük miatt. Az új Csillagharcosok bizonytalanul rázták a fejüket. Mindannyiukban milliónyi kérdés kavargott, de nem tudták, hol kezdjék a feltevésüket.

- Pompás. Ez esetben, már várják Önöket a könyvtárban. A Főpapnő fogja bemutatni a nyomkövető varázslatok alapjait – vigyorgott rájuk Lydantys, és hogy Alana jobban megfigyelte a vonásait, hihetetlenül ismerősek voltak számára. A medera közelebb hajolt hozzájuk, lehalkított hangja alig volt hallható a hatalmas könyvtárajtót övező folyosón:

- Vigyázzanak magukra – figyelmeztette őket, éjfekete íriszeivel Alana ezüstjébe bámult. Biztosan megismerte őt. – Gyakran nem ellenségeink fegyvere okozza a legnagyobb sérülést, hanem a tudás, amit útközben szerzünk. – Alana megborzongott, mert Lydantys tekintete egy másodpercre sem eresztette, mintha neki címezné elsősorban szavait. Alana kezdett elbizonytalanodni, biztosan jól döntött-e, mikor Csillagharcosnak állt. A titok, hogy a Névtelen az apja lehet, majdnem megtörte, habár valószínűleg csak ismeretlen személy volt az illető, ezért írták be névtelennek, mert nem ismerték a nevét. Sőt, a Névtelen ölte meg az édesanyját, így elég valószínűtlennek tűnne, hogy ő legyen az apja. De ki tudja, milyen szörnyűségeket fedezhet még fel családja homályos múltjában?

A többi Csillagharcos zavarodottan nézett egymásra, de szemük legmélyén Alana felfedezte a félelem parányi csillogását. Lydantys, ha észre is vette kényelmetlenségüket, nem foglalkozott velük, kitárta a könyvtárba vezető, vörös brokáttal kirakott, aranyozott ajtót, és magukra hagyta őket a hatalmas helyiség tátongó, félhomályos ürességével szemben. Diera volt, aki megtette az első lépéseket a sötétségbe, mire Alana is összeszedte bátorságát, és követte a lányt. Kíváncsisága felülkerekedett félelmén. Feannar szerette mondogatni neki, hogy egyszer ez a tulajdonsága lesz a veszte.

Belépett a könyvtárba, ahol köralakban helyezkedtek el a vaskos könyveket tartó polcok. Dohos szag csapta meg az orrát; a könyvtár állományának javarésze többezer éve állt már az öregedő könyvespolcokon. A bejárattal szemben a túlsó falon nyílt egy fémajtó, amely a Tiltott Könyvek őrzője volt. Alana onnan akarta kikölcsönözni a Genealógiát, de már tárgytalan volt a dolog. Viszont mindig is rettentően furdalta a kíváncsiság, vajon mit rejt még az a szoba.

A kör közepén néhány íróasztalon gyertyák fénye pislákolt, mert bár nyár közepe volt és szikrázó napsütés, a könyvtárban behúzott ablakok adta félhomály derengett. Nem értette Alana, miért nem engedik be a napfényt, ha egyszer van, és miért burkolódznak ebbe a sötétségbe, ami az olvasást is akadályozza.

Az íróasztalnál egy Alana ruhájához hasonlóan zafírkék köpenyes alak állt. Arcát eltakarta a csuklya árnyéka, keresztbe font karokkal tanulmányozott egy könyvet, ami nyitva hevert előtte az asztalon. A Főpapnő várta már őket, hogy megkezdhessék a tanulást.

- Késtek. – Egyikőjük sem erre a szemrehányásra számított kezdetnek, de nem mertek vele vitatkozni. Elképzelhető, hogy sok időt pazaroltak el a reggelire, és Lydantys is későn kapott észbe, mikor menniük kellett volna.

- Nem a mi hibánk volt, a kísérőnk... - kezdett szabadkozni Yellia, de a Főpapnő kézfeltétellel elhallgattatta.

- Nem az a lényeg, hogy hibáztak. – Leemelte csuklyáját beszéd közben, felfedve hegekkel telített arcát, mely közepéből mélybarna szempár fürkészte őket. A leglátványosabb heg egészen az állától a homlokáig húzódott, de a seb szélei azóta sem simultak össze a bőrrel, csúnya barázdákat vágtak a szélei a heg mentén. – Hanem az a kérdés, hajlandóak-e belőle tanulni. – A Csillagharcosok nem fogták fel a szavait, többségük túlságosan elfoglalt volt a bizarr látvánnyal, amit a nő arca nyújtott.

- Ha befejezték a nézelődést, rátérnék végre arra, amiért itt vannak – jártatta körbe tekintetét a hét újoncon. Alana nem sokáig tartotta rajta a tekintetét, mert Neta mellett megtanulta, milyen tiszteletlen valakit a sebei miatt nézni. A többiek is néhány másodpercen belül igyekeztek összeszedni magukat, és nagyjából sikerrel is jártak.

- Maguk a Csillagharcosok legújabb generációja – szónokolta, miközben mindenki megtalálta a helyét az asztal körül, és kíváncsian figyelték szavait. – Az út legelején járnak, és még számos megpróbáltatás fogja magukat érni. El fognak bizonytalanodni minden nap, minden éjjel, hogy valóban akarják-e ezt a tudást, és hogy valóban bírni fogják-e a velejáró helyzeteket. – Szigorú tekintetét az éppen vele szemben álló Alanára szegezte, aki állta a pillantását. Néhány másodperc szünet után a Főpapnő elfordította a fejét, és megállapodott a többi mederán. Nem tudta Alana hova tenni a helyzetet.

- Akinek az arcom látványa ma sokkoló volt, annak van még lehetősége visszalépni. – A többiek hitetlenkedve felemelték a fejüket, de szilárdan a helyükön maradtak. – Ennél csak sokkolóbb látványban lesz részük, és ha nem bírják, még az elején kíméljék meg magukat tőle.

Diera előlépett közvetlenül az asztal mellé, keze ökölbe szorítva pihent mellette.

- Én úgy gondolom, mind készen állunk, a hasonló helyzeteket pedig könnyen megtanuljuk kezelni – közölte felszegett állal, Yellia és Veléna pedig egyetértően bólogattak mellette. Alanának megütötte a fülét a hangjából sugárzó sértettség és önérzet, de remélte, a Főpapnőt nem sértette meg a magabiztosságával.

- Az majd az óráink során kiderül, Diera. – A lány meghökkent arccal nézett a nőre, akinek még egyikük sem mutatkozott be, mégis tudta a nevét. – Most viszont térjünk a lényegre, amiért itt vannak. Amennyiben nincsenek visszalépők, természetesen. – Mind csendben, a földet pásztázva álldogáltak. Alana kezdte kényelmetlenül érezni magát, pedig nem is ő volt tiszteletlen a Főpapnővel.

- Csodálatos. Üdvözlöm Önöket az első nyomkövetéssel és nyomkereséssel kapcsolatos órájukon – fogott bele a mondandójába, Alana érezte, ahogy az idegesség elszáll a tagjaiból. Kíváncsi volt az új tudásra, így minden érzékszervét a Főpapnőre fókuszálta.

- Az asztalon hét könyvet látnak, egy jut mindannyiuknak. Ez lesz a tankönyvük, amiben minden létező elméleti tudást összegyűjtöttek a helyzetmeghatározó, nyomkövető varázslatokról, és a nyomok követésének, majd a helyszínek felderítésének technikáiról. Kezdetnek a Névtelen – itt elsötétült a tekintete – lényeit próbáljuk bemérni helyzetügyileg, mert ahol sok van belőlük, ott nagyobb az esélye támadásnak. – Alana bólogatott annak jeléül, megértette az elhangzottakat, de közben nem kifejezetten állt össze a kép. Köztudottan Saraccában volt a Névtelen bázisa, habár elérhetetlen volt mindenki számára. Aki nem halt meg a Barlang-hegység vagy a Sötét Erdők varázslatos lényei, vagy gonosz, emberi varázslói által, annak az Erőd, Eneja Inua védelmével kellett szembenéznie. Mohimok őrizték, olyan vadkanhoz hasonlatos lények, amelyek emberi értelemmel rendelkeztek, sőt, emberi formát is fel tudtak ölteni, viszont ennek következtében néhány éven belül meghaltak. Fordítva is igaz volt – születtek olyan félvérűek, akik csak félig voltak mohimok, és emberi testben éltek; ők, ha átalakultak mohim formájukba, azonnal meghaltak. A mohimokat még a Névtelen kezdte el tenyészteni réges-régen, mederák és tadaruk meg néhány állat keverésével, hogy minél szívósabb fajt hozzon létre, amely képes átharapni bármilyen élőlény torkát, és ellenáll a legélesebb pengének is. Egyedül úgy lehet velük végezni, hogy kivájják a szívüket – ehhez előbb azonban csapdába kell ejteni őket. Még a hideg levegő volt kifejezetten ártalmas rájuk, de azt nem lehetett akármilyen körülmények között bevetni.

Alanának eszébe jutott, hogy valószínűleg nem a Névtelen bázisát keresik, hanem olyan kisebb táborokat, ahol azért vetett lábat, mert újabb nyomra lelt egy Alkotó-kővel kapcsolatban. Eredetileg mindenki tudja, ezeknek a köveknek hol laknak a tulajdonosai, de mindet gondosan elrejtették, éppen azért, mert tanultak Enelea esetéből, aki életét vesztette, mert nála volt a saját Alkotó-köve. Ha a Névtelennek sikerülne elérnie a célját, és az összes Alkotó-kő az ő birtokába kerülne...akkor a világukat alapjaiban át tudná formálni, Taideth összes lakóját is eltörölve akár. Egyelőre a Névtelen két követ tud biztosan magáénak: a Csillagok Alkotójáét, amely régen Eneleáé, Alana édesanyjáé volt, és az Élőlények Alkotójáé, akivel végeztek még a háború kezdetén, majd a darabokra tört kövét ismeretlenek széthordták, amiből biztosan egy darabka a Névtelenhez is eljutott.

Alanát merengéséből könyvlapok susogása szakította ki. Felpillantott a pontról, ahova eddig bámult, és tekintete találkozott Eline szinte fekete sötétkékjével. Mindenki serényen pörgette a lapokat, nyilvánvalóan a Főpapnő megkérte őket, keressenek meg valamit a könyvükben, Alana pedig csak álldogált. Eline szájának jobb sarkában őszinte, nem gúnyosan szórakozott félmosoly bújkált, Alana pedig majdnem elnevette magát a helyzeten. Ezzel viszont csak rontott volna rajta, úgyhogy ő is magához húzta a könyvet, a mellette álló Miarától igyekezett ellesni az oldalszámot, remélve, a Főpapnő nem vette észre szórakozottságát. A könyvben a száztizenharmadik oldalon vették jobban szemügyre a csillagok segítségével történő helymeghatározást.

- Amint az ábrák is mutatják – magyarázta a Főpapnő -, ha már jártunk egy helyszínen, ahol találunk bármilyen nyomot nem normális tevékenységről, akkor azt felhasználva kapcsolatba tudunk lépni a csillagokkal, akik megmondják, milyen csillagképek látszódtak aznap az égen, amikor ellenségeink ott jártak. Ezután elmondják a hívószót, és ezekhez a csillagképekhez kapcsolódva azok elvezetik magukat ellenségeinkhez.

- Honnan tudják, merre ment az ellenség, ha nem a csillagképek haladási útvonalában mentek? – vágott közbe Diera, és habár logikusat kérdezett, megvárhatta volna, míg befejezi a papnő.

- Van, aki meg tudja válaszolni Diera igencsak lelkesen feltett kérdését? – Alana meglepődött, hogy a papnő az újoncoktól várta a megoldást, de fejben már igyekezett megtalálni a választ. Minden tudását végigvette, amit édesanyjától hallott, vagy az iskolában tanultak a csillagászatról. A csillagképek nem maradtak egyhelyben, minden napszakban máshol helyezkedtek el az égbolton. Viszont négy állandó csillag is fénylett az égen, amelyek jó viszonyítási alapul szolgáltak.

Alana úgy hitte, tudja a választ, és félénken felemelte a kezét. Yellia és a mellette álló lányok csak gúnyosan mosolyogták Alanát, de a többiek érdektelenül figyelték az események kibontakozását. Ami viszont váratlanul érte Alanát, hogy Diera őszintén érdeklődően nézte, és várta a választ. A Főpapnő csak biccentett, hogy mondhatja.

- Én az állandó csillagokat venném alapul – kezdte cérnavékony hangon, majd mikor még senki sem nevetett, több erőt adott a hangjának. Kihúzta magát, egyenesen a papnő kifürkészhetetlen szemeibe nézve folytatta: - Nagyjából ki lehet számítani, mikor hagyták el a helyet ellenségeink, így kiszámítható az is, hol volt az adott időpontban a csillagkép. Majd megnézzük a két legközelebb eső állandó csillagot, és kapcsolatot teremtve velük kideríthető, melyik irányba indultak tovább. – Alana, befejezve mondanivalóját végignézett a többieken. Eline és Diera elismerően mosolyogtak, míg Yelliáékon látszott, nem sikerült még megérteniük Alana elképzelését. A papnő csak helyeslően bólintott, és lapozott a könyvében.

- Így van. Pontosan ennek a folyamatnak a lépéseit fogjuk az elejétől kezdve elsajátítani, mert ötvözi a helymeghatározás, a nyomkeresés és a helyszínfelderítés képességeit. – Alana ereiben száguldani kezdett a vér. Izgatottá tette a tanulás ígérete, de közben megrémisztette, mivel fog szembenézni. Kezdte érteni Lydantys megjegyzését: nem csak az új tudással megszerzett hatalmat jelenti a Csillagharcos lét. Annak is mindig fennáll a lehetősége, hogy túl sokat tudnak meg, amibe végül belehalnak.