Natsu:

Ott álltunk Lucy lakásán az ablaknál. Lucy átölelt és kapaszkodott belém.

- Ugye nem tűnsz el többé?- nézett fel rám, kipirosodott szemekkel.

- Nem fogok! Ígérem!

- Köszönöm!

Észrevettem, hogy odakint már lement a nap. Pedig a csillagszellemek világában még délelőtt volt. Tényleg máshogy telik az idő...

- Fáradtnak tűnsz... nem akarsz lefeküdni? – kérdeztem.

- Nem!- vágta rá - Félek! Mi van, ha miután felébredek, te megint nem leszel velem?

- Nem kell félned! Nem megyek sehova. – simogattam meg a fejét.

- Biztos?

- Hogy bizonyíthatom be?

- Aludj velem!

- M-mi? – hirtelenül ért a válasza és ez meg is látszott.

Éreztem amint az arcom egyre pirosabb lesz. De láttam Lucy barna szemeiben, hogy nem viccből mondja ezt nekem. De mégsem akartam elhinni.

- L-Lu-Lucy te ezt most komolyan mondtad?

- Igen...

- D-de máskor sosem engedted...

- Most más a helyzet... – rajta is megjelent egy kis pír - Azt akarom, hogy mellettem maradj!

- R-rendben... – adtam be végül a derekamat neki.

Bár ha így néz rám akkor nem tudok neki nemet mondani.

Lucy:

Felhajtottam a takarómat az ágyon. Bemásztam és Natsu is követett.

Natu:

El sem hiszem... Ennyire fél, hogy nem leszek mellette, mikor felébred? De én sem akarom elveszíteni. Mindent meg fogok tenni, hogy vele maradhassak!

Lucy:

Odabújtam hozzá. És megnyugodtam. Érzem, hogy ott van.

- Biztos vagyok benne, hogy reggel is itt lesz majd velem.

És igazam is lett. Mikor kinyitottam a szemem már kora délelőtt volt. A nap már elég magasan járt, hogy be tudjon sütni az ablakomon. Natsu még mindig ott feküdt mellettem. Sose láttam még ennyire közelről mikkor alszik. Ekkor tűnt fel, hogy ha jobban megnézem, akkor átlátok rajta. Tényleg szellem... Megérintettem az arcát, amitől kinyitotta a szemét

- Lucy...

- Bocsi nem akartalak felkelteni

- Semmi baj. Látod, itt vagyok nem mentem sehova!

- Igen itt maradtál. De még mindig szellem vagy

- Igen még az vagyok...

- Hogyan hozhatnálak vissza?

- Nem tudom, de együtt kiderítjük rendben?

- Igen

Natsu:

Megint átöleltem. Nem tudom megunni. Annyi idő után megint a karjaim között tarthatom és ő lát és hall engem. Mintha nem lennék szellem.

- Ideje lenne bemennem a céhbe. – szólalt meg pár perccel később - Szólnom kell a többieknek hogy visszajöttem.

- Akkor kezdj készülődni.

- Rendben

Lucy:

Kimásztam az ágyból. Bementem a fürdőbe. Az ajtóból még visszafordultam.

- Lehet, hogy szellem vagy, de attól továbbra sem jöhetsz be a fürdőbe! – mosolyodtam el.

- Igenis! – vágta rá miközben szintén széles vigyor húzódott a szájára.

- Mindjárt jövök

Natsu:

Ezzel becsukta az ajtót.

Régen simán utána mentem volna... de most valahogy úgy érzem nem szabad... valami megváltozott bennem...

Lucy:

Miután megfürödtem kimentem a fürdőből kiválasztottam a ruhámat.

- L-Lucy... Izé... – hallottam meg hangját.

- Natsu? Mi a gond?

- U-ugye nem itt akarsz átöltözni...

Ekkor döbbentem rá, hogy szokásból megint csak egy szál törölközőben jöttem ki. Natsu arcát még sosem láttam ilyen vörösnek.

Natsu:

Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. Még akkor sem mikor elkezdett sikítani és hozzám vágta az első dolgot, ami a keze ügyébe került. Gyorsan összefogta a ruháit és vissza zárkózott a fürdőbe.

Lucy:

- Fenébe... miért nem tudja elfordítani a fejét ilyenkor... annyira kínos...

Natsu:

- Mi van velem? Máskor teljesen meztelenül is láttam, már de sosem fagytam le... De most... most nem tudtam megmozdulni... francbaaaa.

Miután felöltözött elindultunk a céhbe, de nem szóltunk egész úton egymáshoz. Láttam rajta hogy kicsit mérges rám, amiért úgy reagáltam.

Benyitott a céhbe. Rögtön mindenki rá emelte a tekintetét és megrohamozták őt.

- Lucy! – reppent oda hozzá Happy.

- Visszajöttél! – örült neki Levy.

- Hamarabb, mint mondtad! – állapította meg Juvia.

- Sziasztok! – köszöntötte barátait Lucy

- Még mindig nem látnak engem...

- Sikerült mindent elintézned? – érdeklődött Erza.

- Igen beszéltem Crucissal és a Királlyal is.

- Mi volt az, amit meg akartál tudni?

- Nem mondtad el nekik, hogy miért mentél át? – fordítottam felé a fejemet.

- Nem csak annyit hogy beszélnem kell a csillagszellemekkel. – nézett fel rám.

- Ő izé...- hallottam Gray hangját.

- Lucy?

- Kivel beszélsz??

- Jaj bocsi! Ő miatta kellett átmennem... – mutatott arra a pontra ahol én álltam.

Lucy:

Elmeséltem az egész aurás sztorit. Megint.... Ők döbbenettel az arcukon néma csendben hallgatták meg.

- Akkor most van melletted egy szellem?

- Aki hozzá van kapcsolva az aurádhoz?

Rövidítették le. Bár láttam a kételkedést a tekintetükön.

- Igen. Így van. – válaszoltam.

- Hogy hívják? – kérdezte Mira.

- Natsu Dragneel.

- Várj egy pillanatot! – ekkor esett le nekik, hogy már hallották a nevet. - Nem erről a személyről kérdezősködtél pár hónapja? – mondta végül Gray.

- De igen! – bólogattam - És igazam lett tényleg nem csak én találtam ki!

- De akkor most ő szellem? – tette állára egyik ujját Wendy ahogy tovább gondolkodott.

- Igen.

- Akit csak te látsz? – tette hozzá Erza.

- Valószínű. Bár talán Lokiék is látják most már.

- Ez lehet... hiszen ott rendes alakban lehetek... – szólalt meg nagy hallgatásából Natsu. A sok kérdés között nem tudott szóhoz jutni.

- Erről beszélek én is. – mosolyogtam rá megnyugtatóan.

- Megint neki válaszolsz?- kérdezte Levy.

- Igen. Igazából most mondhatom, hogy Natsu az én szellemem. Pont, ahogy nekünk is van.

- Kire gondolsz? – vonták fel a szemöldöküket.

- Szerintem rám! – hallottunk egy csilingelő hangot.

A hang irányába néztünk és ott állt rózsaszín ruhájában, földig érő hajával, az alapítómesterünk.

- Mavis-san!- tátották el többen a szájukat.

- Hogy kerül ide? – kiáltott oda Canna.

- Csak gondoltam meglátogatlak titeket. – mosolyodott el miközben felém fordult - Rám gondoltál igaz Lucy?

- Igen. Ahogyan Mavist is csak azok láthatják, akiken rajta van a Fairy Tail jele, úgy Natsut sem láthatja mindenki. Apropó... Natsu.. – fordultam felé.

- Igen?

- Te látod Mavist?

- Igen persze hogy látom.

- Akkor jól sejtettem.

- Mit mondott? - néztek rám érdeklődve.

- Ő is latja Mavist. Hiszen Natsun is ott van a jel.

- De az hogy lehet?

- Én is látom őt! – kezdett el csillogni alapítónk szeme is.

- Mavis-san?

- Ott áll melletted. – mutatott Natsu felé- Rózsaszín haja van és a jobb vállánál van a jel!

Natsu:

- Igen ez én vagyok.

Integettem neki és ő visszaintett.

- Szóval Mavis is látja, de hogyan?

- Először nem láttam. – kezdte magyarázni - Csak egy pirosas foltot Lucy mellett. Aztán mikor mondtad, hogy van rajta jel kicsit koncentráltam és kitisztult.

- Ezek szerint Mavis azért látja, mert rajta van a jel, és mert ő is szellem. – vonta le Lucy a következtetést.

- Igen ez logikus. – értett egyet Erza.

- De gondolom, te sem emlékszel rá? – tette fel Lucy a kérdést.

- Nem sajnos nem... – mondva a fejét ingatva.

- Pedig mennyi izgalmas kalandot éltünk át együtt... – láttam Lucyn hogy elkapja a nosztalgia.

- Tényleg? – kérdezték szinte egyszerre.

- Igen. Minden nagy kalandban és küldetésben Natsu ott volt. Az elátkozott szigeten. Amikor elrabolt a Fantom Lord. A Mennyország tornyában. Az Orasion Seis elleni akcióban. Edolasban. A Tenlo szigeten. Akkor, amikor az egyházzal versenyeztünk az óra darabjait megtalálni. És a Nagy mágiajátékokon! Mindenhol ott volt! – annyi érzelemmel mondta ezeket, hogy még egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában.

- Lucy... Nem tudok mit mondani...

- De mi miért nem emlékszünk rá? – néztek egymásra a többiek.

- Mert valaki egy több száz éve tiltott varázslatot használt, aminek a neve Sakujo. – kezdte el magyarázni - Ezzel kitörölte Natsut a világból és mindenki emlékeiből is. Kivéve engem. De megígérem neked Natsu! – fordult felém hirtelen.

Mélyen a szemembe nézett. Barna íriszében olyan magabiztosság csillogott, ami minden kételyemet elkergette.

- Megígérem, hogy bármi áron megtalálom a módját, hogy visszacsináljam! És megint minden a régiben legyen!