Sam
Fegyverek ropogása hallatszik a sötétből, néhol emberi sikolyt folytanak el a fák ágai. Mindenki fekszik a földön, fürkészi az ellenséget, de hiába. A sötétség elnyeli az emberek körvonalait, csak az ég ad némi fényt, de még az se sokat ahhoz, hogy tudd, hol van a halál árnyéka. Várunk. Várjuk, hogy történjen valami. Várjuk azt a bakit, ami felfedi előttünk a másik felet, és véget vethetünk ennek a félelemnek, ennek a halál félelemnek. De semmi. Semmi ág reccsenés, semmi elfolytott lélegzet. Csak mi és ők valahol a sötétben.

Egy ideig lőttek ránk, de aztán abba maradt. Egy srác biztos meghalt. A többiek előttem alakzatban feküdtek, míg én egy fa mögé bújtam. Pánik söpört végig a testemen, nem tudtam követni a többieket. Inkább elbújtam, és hallgatóztam. Elvesztettem a srácokat, nem találtam a szememmel sem Skottot, sem Adamet. Azt hittem, hogy itt hagytak. Ám egy fej látszódott tőlem nem messze. Viszont rá jöttem arra, hogy az a bizonyos tekintet, ami engem kémlelt, nem a srácoké volt. A fa tövébe guggolva néztem farkasszemet az ellenséggel, a puskáját felém tartotta. Nem mertem mozdulni, ám rá jöttem, hogy cselekednem kell, ha nem akarok meghalni. Bevetettem azt, amit eddig tanultam. Meg vártam, amíg céloz, és egy gyors mozdulattal a mellettem lévő fa mögé ugrottam, viszont ezzel egy huzamban el sütötte a fegyvert. Szerencsére nem talált, és csak ennyi kellett ahhoz, hogy a srácok megtalálják és egy gyors lövéssel leszedjék. Szerencsém volt, és így nagyjából bemértem a fiúk hollétét, kicsit megnyugodtam, hogy 5 méterre feküdtek tőlem, ráadásul néhány katona a mellettem lévő fák mögé bújtak. Nem tudom ki szedte le azt a katonát, aki rám célzott, de köszönettel tartoztam neki.

Ezek után csak vártunk. Senki nem mozdult, körülbelül egy félóra után ág reccsenés hallatszódott tőlem nem messze, és annyira megijedtem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Egy magas, sötét alak kúszott mellém. Skott volt az. A szívem majd kiesett a helyéről, sokkal nyugodtabb lettem ezek után. Nem szólt semmit, csak rám emelte tekintetét és a szája elé emelte a mutató ujját, ezzel jelezve, hogy maradjak csendben. Egy fejbólintással jeleztem, hogy megértettem. Ki lesett a fa mellett, és akkor mutatott egy irányba, ahol egy sapka teteje kandikált ki a bokor fölött. Gondolom az az illető volt a térfigyelő kamera, adta le az információkat rólunk a csapatának.
Viszont Skott nem szarakodott. Egy szempillantás alatt ott hagyott, majd előrébb csúszott, hogy a fickót bemérhesse. Jelzett nekem Skott, hogy figyeljem, ha bármi történik. Valakinek intett, gondolom a szakaszvezetőnek, hogy készen áll, majd miután megkapta a választ, célzott, és egy precíz lövéssel leszerelte azt a bokor mögül. Viszont erre a válasz egy támadás volt, amit az ellenfél viszonzott. Elő ugrottak a fák mögül, és lőni kezdtek. Nem voltak sokan, de jól lőttek. A mieink is harcba szálltak, és vissza támadtak. Egymás után nyírták ki őket. Szerencsénk volt. A srácok jobbak voltak, és könnyen kezelték a fegyvert is.
Ha esetleg valaki meglátott engem a fa mögött, rám is lőtt, de Skott mindig meg védett. Egymás után hulltak az emberek, és mi álltunk nyerésre.

Amikor úgy tűnt, hogy az ellenséges katonákat kinyírtuk, Skott jelzett, hogy most már elő jöhetek. Nagyon nyápicnak tűnhetek, de sajnos ez az egész teljesen lesokkolt. Egy olyan dolog közepébe csöppentem, amire még álmomban sem gondoltam. Remegett a lábam, sápadt voltam. Viszont az, hogy Skottnak hála nem esett bajom, boldogsággal tölt el. Éppen, hogy elő merészkedtem, egy csávó tűnt fel Skott mögött. Senki nem láthatta, csak én.
-Skott, vigyázz!- üvöltöttem teli torokból, majd rá vetettem magam, próbáltam meg védeni, nem akartam, hogy őt érje a lövés. Sikerült leterítenem, de addigra már a golyó vállamba fúródott.
-Sam!- ordította Skott, ám ennél többet nem hallottam, mert annyira be vertem a fejem, hogy a sötétség azonnal a hatalmába kerített.

Skott
Ez a terror támadás hirtelen jött. Senki nem számított rá, hiszen azt mondták, hogy a határ rendesen védve van, mi csak erősítésnek kellünk. Hát ezek szerint baromság volt, és valahol sikerült át jutniuk az országba. És midőn szerencse, pont mi lettünk a célpont.

Sajnos Rony volt az, akit eltaláltak, és már segíteni se tudtunk rajta. Mindenki fedezékbe vonult, hiszen nem láttuk honnan jött a lövés. Lekapcsoltuk a lámpát és vártunk. Próbáltuk felmérni a terepet, mert nem akartuk, hogy még több embert elveszítsünk. Hason feküdve vártuk vissza az előre küldött srácot, aki jó az ilyen terepszemlében. Egy félóra múlva vissza jött, hogy körülbelül 20 ellenséges katona van a túlsó oldalon. A szakaszvezető a másik irányba küldött, hogy szedjem le az ő őrszemüket. Ekkor próbáltam Samet megkeresni, és nagy nehezen, de sikerült rá bukkannom az egyik fa mögött guggolva. Reszketett, magába volt zuhanva. Amikor meglátott, láttam rajta, hogy megkönnyebbülten sóhajt fel. El mutogattam neki, hogy minden oké, csak maradjon csendben.

Előre mentem és bemértem a csávót, és egy célzólövéssel megöltem. Ezután bombaszerűen jöttek elő a többiek. Minden jól ment addig, amíg Samet elő nem hívtam. Figyelmetlen voltam, azt hittem, hogy az összeset megöltük, de nem. Egy még maradt, akit Sam egyből kiszúrt, és rohanni kezdett felém. Először nem értettem, de akkor jöttem rá, hogy én voltam a célpont, de Sam megvédett. Meg lőtték. El sem hiszitek, hogy akkor mit éreztem. Rám esett erőtlen testével, és a vérző vállát nézve dühös lettem.
De mire észbe kaptam, Adam leszerelte a csávót, aki holtan esett össze.
-Sam! Sam, kelj fel!- szólítgattam, de semmi. Meg néztem a pulzusát, és hála Istennek élt. Lefektettem magam mellé, és gyorsan szakítva a pólómból egy darabot a vállára kötöttem. Elszorítottam a vérzést. Reméltem, hogy nem fog elvérezni, így a hátamra kaptam, és elindultam vele a határ felé, ahol biztos van orvosi ellátás.
-Skott, hol találta el?- jött oda azonnal mindenki.
-A vállát! Elszorítottam a vérzést, de nem tudom meddig bírja, ha nem lesz össze varva a sebe. Előre megyek vele, ti majd gyertek utánam!- utasítottam őket.
-Veled menjek?- kérdezte Adam.
-Nem kell! Nem lesz semmi baj, maradj a többiekkel. Adamnek nem nagyon tetszett, de beleegyezett. A szakaszvezető is áldását adta, úgyhogy Sammel a hátamon elindultam a határba. Reméltem, hogy minden rendben lesz az úton. Ugyanis, egy óra előnnyel indulok el a srácok előtt, mert össze kell takarítani, és ezt a történést le kell jegyezni. Siettem, hogy ne veszítsem el a számomra legfontosabb személyt. Őt, és a húgomat.