-Anya, most komolyan? - kérdezem lesokkolva anyámat ő pedig úgy néz rám, mintha mindez magától értetődő lenne. Valószínüleg az is. De nem a mi ''családunkban''.
-Jaj kisfiam, ne csináld ezt, csak a város másik felébe költözöl! - mondja bíztató hangon és közben a ruháimat hajtogatja szorgosan a bőröndömbe.
-Egy olyan emberhez akit nem is ismerek! - szólok vissza dühösen. Igazából talán csak félek.
-Ő az apád! - csak egy kis időre pillant rám, amíg forgatja a szemét, és tovább hajtogat.
-Akivel még sosem találkoztam... Ez elmond róla pár dolgot.
-Jaj fiam, ne kezdd, kérlek! Mész és kész.
Letörve nézek egy pillanatig vékony, csontos kezeire ahogy hajtogat. Majd elfordul és újabb adag ruhát borít ki rendetlen szekrényemből.
-Miért kell elmennem? Valami rosszat tettem? - nézek föl kemény, merev arcára. Szorul a szívem, hogy egyedül dolgozik. Aztán ellágyul az arca és kezei is a böröndbe lógnak puhán.
-Dolgoznom kell, áthelyeztek. Nem akarlak elhurcolni innen, itt van mindened. Jó lesz neked apádnál. - arcomra simította a kezét, halványan elmosolyodott majd gyorsan befejezte a ruháim pakolását.
Most fogom fel, hogy az összes szennyesemet kimosta mára.
-Mióta tudod, hogy elmész?
-Luke...-kezdi.
-Nem! - kiáltom dühösen. -Mióta tudod?!
-Pár hónapja.
-Miért nem szóltál?! Gyerek vagyok, most pedig elhagysz engem... - halkítom le magam - Pont olyan vagy, mint az apám!
Bevágom magam mögött a szobám ajtaját, kimegyek az udvarra és leülök a járda szélére. Tenyerembe hajtom a fejem és próbálom magam lenyugtatni. Hallom, hogy anyám nehezen kiráncigálja a nehéz bőröndöket az ajtón és szinte látom magam előtt vékony, törékeny alakját. De nem segítek neki.
Egyesével az autó mögé rángatja a két bőröndöt, majd megpróbálja betenni a csomagtartóba. Nem bírom tovább. Felállok és elveszem tőle a bőröndöt, majd beteszem az autóba és utána a másikat is. Hálásan pillant rám, majd szinte azonnal a vezető ülés felé indul. Beülök mellé. Némán vezet, fél óra autózás után aztán megáll egy nagy fehér, kék ajtós ház előtt. Egy férfi áll a ház előtt, hosszú, magabiztos léptekkel indul meg az autónk felé. Kiszállok, velem egyidőben anyám is.
-Szia, Marge! - köszön mély, öblös hangon. Óvatosan rá nézek és keserűen veszem tudomásul, hogy nagyon is hasonlítok rá. Vidámnak tűnik, talán ez köztünk a különbség.
-Helló, Andrew! - próbál anyám vidámnak tűnni, közben ujjait tördeli, kinyitja a csomagtartót, és Andrew gyorsan kiveszi a cucciamat. -Ő itt Luke, a fiad. - köszörüli meg anyám a torkát kínosan.
-Emlékszem még rá. - jegyzi meg Andrew gúnyosan -Szia, fiam! - vigyorog és felém lép.
Én csak hűvösen ránézek, közben hátralépek, remélve, hogy veszi az adást. - Nem vagy túl kommunikatív, igaz?
Összehúzom a szemöldököm.
-Luke, én most elmegyek. - motyogja anyám ujjait tördelve és felnéz rám, majd nyakamba csimpaszkodva magához ölel. -Szeretlek, fiam.. vigyázz magadra, kérlek! - megpuszilgatja az arcom, gyorsan elfordul, beül az autóba és elhajt. De így is láttam, hogy könnyes volt az arca.

Apámra nézek.
-Gyere be! - int kevésbé vidáman és megfogja a nagyobbik bőröndöt. Összeszorítom az állkapcsom. Mintha gyenge lennék...
Utána megyek és becsukom magam mögött az ajtót. A nappaliban egy nő áll, magához ölelve egy hét év körüli kislányt, és bíztatóan mosolyog. Jaj ne. Arról nem volt szó, hogy családja is van.
-Szia, Luke! Emma vagyok, édesapád felesége... - kezet nyújt és mikor rájön, hogy nem fogom viszonozni, újra a kislány vállára teszi a kezét. - ő itt a kishúgod, Beth. Lucy kérlek gyere le! - kiáltja. Lábdobogás után egy csinos kb. tizenhárom éves lány bukkan fel és ijedten néz rám, majd úgytűnik leesik neki ki vagyok. - Ő itt a másik húgod, Lucy...
-És ott van Chase, a bátyád. Ő éppen tömi a fejét a konyhában.. - mondja az apám viccelődve.
Csendben maradok. Ekkor értem meg. Apám megcsalta ezt a nőt. Megcsalta, gyereke született és ez a nő vele maradt! Itt én vagyok a mostoha...

-Mi felvisszük a cuccaidat a szobádba... Beth, kincsem megmutatnád a házat Lukenak? - kérdezi tőle az apám.
-Persze! - a kislány kézen fog és elkezd húzni. - nem olyan rossz itt, majd meglátod! - mosolyog.
Megmutatja a wc-t, a fürdőt, a konyhát, az étkezőt majd az udvart.
-Szia, Troy! - sikítja hirtelen, összerezzenek. Felpillantok a telefonomból és látom, hogy egy vékony fiú tart felénk szélesen vigyorogva Bethre.
-Szia Beth, hogy vagy? - kérdezi kedvesen, majd lehajol hozzá.
Felvont szemöldökkel meredek rájuk.
-Én jól vagyok! Képzeld ma hozzánk költözött a másik bátyám! Most van még egy! - ujjong, mintha ott se lennék, majd halkabban kezd beszélni. - Tudod, neki más az anyukája, el kellett mennie... nagyon szomorú. Azt hiszem nem is tud beszélni.
Ennyire hülyének tűnök?
-Jaj, Beth...- nevet.
A fiú rám néz, hihetetlenül kék szemeivel és hirtelen meglepődök. Talán tényleg elfelejtettem beszélni, mióta itt vagyok. A fiú elmosolyodik és kezet nyújt a kerítés felett.
-Szia, Troye vagyok! -köszön- Egy ''e''-vel. -teszi hozzá vigyorogva.
-Én Luke. - motyogom és megrázom a kezét.