Sziasztok, tudom, én is nagyon sokáig kómában voltam, de tronnorhu1-nek köszönhetően visszatértem, az ő kommentjének hatására született a rész, szóval köszönöm neked hogy rávettél az írásra, és a többi kedves olvasónak is. :') ♥

–Mennyi ideig voltam kómában? – pillantok apámra, aki mellettem szobrozik.

–Két hónapig, fiam. – mondja halkan, miközben megfogja a kezem.

Elhúzódom.

–Akkor most kimennél a szobámból, kérlek?– kérdezem halkan, rekedt hangon, mint aki két hónapja nem ivott. Végülis így volt, vagyis nyílván nem, mert mikor felébredtem azonnal megitattak velem egy vödör teát. Nem hittem, hogy egyszer megundorodom a teától, de az idős ápoló néni nagyon komolyan vette, hogy megigyam azt az íztelen, szagtalan teát. Nem volt benne cukor. Nem mintha ez lenne a legnagyobb problémám.

Apám értetlenül néz rám, de végül feláll, és az ajtóhoz támolyog.

–Emlékszel valamire? – kérdezi Andrew óvatosan, az ajtó előtt állva, kezét a kilincsen tartva.

–Mit gondolsz? Most már eltakarodnál a rohadt szobámból?! – kérdezem hangosabban, nyílván ingerültebben miközben a halántékomat masszírozom. Megfájdult a fejem.

Andrew utoljára rám néz, majd a cipőjére, a kilincs felé biccent egyet, majd lenyomja és kilép az ajtón. Én pedig egyedül maradok a fehér szobában, ahol Domestos szag van.

***

–Hazudtatok nekem.

–Luke, nem erről van szó, nem emlékeztél, nem mondhattunk semmit.. – fontoskodik Emma.

–Már ne is haragudj, de ki kérdezett? – szólok vissza a kelleténél talán kicsit durvábban.

Emma arcán meglepettség fut át.

–Fiam, ne beszélj így vele kérlek. Nagyon sokat tettünk azért, hogy jól érezd magad. Az ami történt, az nem a mi hibánk.

– Ó, szóval nem a ti hibátok, ne haragudj, akkor biztosan rosszul emlékszem, mondjuk mindegy is, nem? Ki emlékezne tisztán, hiszen már vagy kábé öt éve történt. Fátylat rá, felejtsük el! – Kiabálok velük, mintha semmi mást nem tehetnék. Remeg a kezem.

–Nagyon sajnálom, Luke.. életem egyik legnehezebb napja volt...–motyogja Emma, miközben a szemét törölgeti.

Hisztérikus nevetésbe kezdek, és nem bírom abbahagyni, míg el nem szorul a torkom és sírni nem kezdek. Inkább zokogni.

–A tiéd? – felülök, és bármennyire koncentrálok arra, hogy ez egy kórház, nem bírom moderálni magam, üvölteni kezdek, szúr a szemem, és nem látok a könnyeimtől. –Majdnem meghaltam te, szerencsétlen! – nem bírom türtőztetni magam, felpattanok az ágyról. Fogaimat összeszorítva sétálok Emma elé, lejjebb húzom a kórházi ruha nyakát, balra nyújtom a nyakam, és végighúzom a mutatóujjam a kulcscsontomon éktelenkedő vastag, 5 centi hosszú hegen. – ez itt a te hibád. –sziszegem. Az üvegszilánk átszúrhatta volna a tüdőmet, sőt, a jobb karomat is elveszíthettem volna.

De ő nem válaszol, csak bőg továbbra is.

– Luke, én annyira sajnálom..

–Csak ezt tudod mondani? – nevetek fel keserűen. – fontosabb volt, hogy telefonon intézd a kurva esküvőtöket abban a tíz percben, minthogy arra figyelj, hogy szembejön egy kurva kamion baszdmeg. Egy kamion! Te meg, – fordulok apám felé. – fontosabb volt, hogy a nevelt fiaddal focizz, minthogy elmenj a vér szerinti gyerekedért, akit elhagytál, és elvidd magatokhoz. Nem! Inkább elküldtél érte egy szőke libát, aki vezetni sem tud. És mi a legjobb? Rá két hétre megtartottátok az esküvőt, én pedig arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán éltek. Kényelmes volt, ugye? Úgy csinálni mintha meghaltam volna. – visszaülök az ágyamra.

–Félreérted, Luke. Anyád eltiltott tőled, és megfenyegette Emmát, hogy ne merjen a közeledbe menni. – nyugodtan bólintok, és hátradőlök. Hátat fordítok nekik, és félhangosan szólok csak hozzájuk.

–És nagyon jól tette. Most hagyjatok egyedül...

***

–Úristen, hallottam, hogy felébredtél! – tör be az ajtón, hangja késként hasít a levegőben, gyorsan a hang felé fordulok, és elmosolyodom. Becsukódik mögötte az ajtó, táskáját a falhoz dobja, arcán széles mosoly terül el, hirtelen indul meg felém, és szorosan magához ölel. Nagyot nyelek, és visszaölelem, arcomat a nyaka és a válla közé bújtatom, mélyet szippantok az illatából. A biztonság illata. – Jaj, Luke, annyira nagyon hiányoztál! – szipogja, miközben két kézzel eltol magától a vállamat fogva, és nem is enged el, mikor könnyes szemekkel mosolyogva végignéz rajtam, és egy csókot nyom a homlokomra.

Széles karimájú kalap van rajta, fekete selyemkesztyű, és kifinomult, bézs színű szövetkabát. Rá sem lehet ismerni. Csak a szeme, és a mosolya a régi, ahogy rám néz.

–Te is. Te is hiányoztál nekem. – mosolyodom el, és megszorítom a kezét a vállamon.

–Mikor engednek ki?

–Ha apámon múlik, akkor valószínűleg soha, mivel anyám elutazott, és tudja, hogy legszívesebben rájuk gyújtanám azt a hülye házat... – morgom feszülten, aztán felpillantok és ravaszul elmosolyodom. – Szóóóval, mi lenne, ha szereznél nekem egy ruhát, és lelépnénk?

Viszonozza a mosolyomat, majd az alsó ajkára harap.

–Adj öt percet.