A napjaink visszatértek a rendes kerékvágásba. Az irodám a papírhegyektől volt teli. Rengeteg új munkát vállaltunk be a cégnél és sok új partnert is szereztem. Valamilyen szinten köszönhető volt ez a feleségemnek is hisz az olyan munkálatokat amiket ő nem vállalt a cégénél egyenesen hozzánk irányította.
A telefonom csörgésére figyeltem fel. A feleségem felirat kapta el a tekintetem. Lerakva a papírokat a kezemből emeltem a telefont a fülemhez.
-Szia édes, miúj...?-nem tudtam befejezni mert a szavamba vágott.
-Andy, Leonor szül!-hadarta.
-Mi?
-Leonornál beindult a szülés.
-Hol...hol vagytok?-keltem azonnal fel az asztaltól.
-Úton a kórházba.
-Máris megyek. Sietek kicsim.-nem volt kérdés hogy a nővérem második kisbabájának születésénél ott akarunk lenni Evevel. Még ha csak a folyosóról is de támogatni akartuk őt. Tudtuk mennyire szüksége van a családra, pont mint az első alkalomnál. Hálás volt hogy Layla szülésénél is jelen voltunk mindannyian. Perceken belül a kórházhoz értem, talán ennyi előnye van annak hogy a városban dolgozik az ember. Egyenesen a recepcióra futottam ahol készségesen tájékoztattak merre kell mennem. Futottam fel a lépcsőn mikor a folyosón megpillantottam a feleségem.-Eve, kicsim.
-Szívem.-ölelt át.-De jó hogy időben ideértél.
-Ki nem hagynám ezt a pillanatot.
-Anyukád és Daniel is úton van már, csak dugóba keveredtek.
-Még szerencse hogy Leonor veled volt.
-Annyira megijedtem először.-magamhoz húztam.-Féltem hogy nem tudom időbe behozni a kórházba.
-Tökéletesen csináltál mindent.
-Remélem Tom nem lesz rosszul.-jegyezte meg. Ahogy megtudtuk Tom nem bírja a vért ezért félő hogy a lánya születésénél rosszul lesz. De bent akar lenni. Azt mondta nem hagyhatja ki ezt a pillanatot.
-Ha én kibírtam ő is kifogja.-Eve rám emelte a tekintetét.-Ne nézz így rám.
-Andy Barber neked van egy eltitkolt gyereked?-a kérdésen elnevettem magam.-Ne nevess már!
-Ugyan, kitől lenne kicsim?-a füléhez hajoltam.-Évek óta csak belédélvezek.
-Akkor...?-nézett újra rám.
-Layla apja még a születése előtt eltűnt. Így...én voltam jelen Layla születésénél Leonor mellett. Engem szeretett volna maga mellett. Én pedig...elvállaltam.
-Te...voltál ott Laylanal?-bólintottam.-Ezt...soha se meséltétek.
-Nem szoktuk sűrűn emlegetni. De igen...én voltam aki meghallotta Leonorral először felsírni őt.
-Ez...szörnyen édes.-hatódott meg.
-Most miért sírsz?-töröltem le egy mosollyal az arcomon a könnyeit.
-Csak...belegondolok hogy ha egyszer nekünk is megadatik ez a csoda...te ott leszel velem.
-Hol lennék majd kicsim? Ki nem hagynám ezt a pillanatot. Végig melletted leszek és fogom majd a kezed.
-Úristen! Leonor? Leonor hol van?-hallottuk meg anyám hangját így az irányába kaptuk a fejem.
-Már bent vannak. Ne aggódj anyu.-nyugtattam ahogy hozzánk értek. Azonnal megpuszilt engem és Evet.
-Jaj drágám, de örülök hogy a közelébe voltál.-hálálkodott a feleségemnek.
-Ugyan. Az a lényeg hogy minden rendben legyen.-csodálattal nézek mindig a feleségemre. Valójában életem során soha senkivel nem találkoztam aki ennyire önzetlen tiszta szívű lélek lenne mint ő. Ezt imádom a legjobban benne.-Layla?
-Otthon maradt a személyzettel. Megbeszéltem velük ha megszületik a pici azonnal behozzák ide.-láttam Even ahogy izgul így a keze után nyúlva húztam őt magamhoz.
-Nem lesz semmi baj. Ne izgulj.-súgtam a fülébe.
-Biztos olyan gyönyörű lesz mint Leonor és mosolygós mint Tom.
-Biztosan így lesz.-nyomtam egy puszit a feje búbjára. Nem csak Evenek volt megnyugvás a test közelségem hanem nekem is az övé. Szerettem mikor mellettem volt.
Eve végig erősen fogta a kezem. Mikor pedig megpillantottuk Tomot türelmetlenkedve vártuk hogy mondjon valamit.
-Tom, hogy van a lányom? És a pici?-aggódott Grace. Tom sírt. Sírt mert boldog volt, mert azt a széles mosolyt lehetetlen volt letörölni az arcáról.
-Leonor és...Isabella is jól van.-mondta remegő hangon. Mind fellélegeztünk és sírva fakadtunk a boldogságtól hogy a Barber család újabb csöpséggel bővült.
-Mikor láthatjuk az unokám?-kérdezte Daniel.
-Még Leonor karjaiban volt, amint tudom kihozom nektek megmutatni. De ha megbocsájtotok...
-Menj vissza a nővéremhez.-mosolyogtam rá.
-Hallod szívem. Isabella lett a neve.-mondta csillogó szemekkel Eve a szemembe. Figyelem őt és a boldogságát. Hihetetlen számomra hogy itt áll ez a nő és örül. Örül másnak a boldogságának. Egy boldogságnak ami lehet soha se fog megadatni neki. Pedig biztos vagyok benne hogy ő nála csodásabb édesanya kevesebb lenne a világon. Nézem őt és őrülten szeretem. Pillanatról pillanatra csak eléri hogy képtelen legyek nélküle élni és létezni. Ez a nő az én életem. Még ha nem is adódik meg számunkra a nagy csoda tudom hogy mellette elégedett leszek az életemmel.-Andy hallod...?
-Hallom kicsim. Csodás neve lett.-húztam magamhoz hogy a homlokára nyomjak egy csókot.-Leonor biztosan annyira boldog mint amennyire mi. Ebben biztos vagyok.
-Megkapta a nagy családot amiről annyit álmodott.-a szemei tükröződtek. Próbálja nem elsírni magát de tudom hogy a nehezére esik. Így inkább magamhoz ölelem. A nyakhajlatomba temeti az arcát. Csókokkal borítom be a területet amit épp érek.
-Ígérem azon leszek hogy az első kislány legyen.-súgtam a fülébe mire elmosolyodott. A szemeit rám emelte.
-És ha én kisfiút szeretnék?
-Ikrek lesznek akkor. Ne sírj.
-Csak boldog vagyok.
-Tudom. Tudom jól kicsim. És azt is hogy most nehéz ez attól neked. De itt vagyok veled rendben?-bólintott.-Szeretlek.
-Én is téged.
Később a nap folyamán végre láthattuk az új Barber családtagot. Apró, törékeny és meseszép. Tökéletesen az anyjára hasonlít. És Eve szemeiben láttam azt amit eddig nem...jobban akarja ezt az egészet mint valaha.

*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*