Ez a pillanat a retinámba égett. Hogy pontosan micsoda? Hogy újra találkoztam a nővel aki annyira sokat jelentett nekem tizenhét hónappal ezelőtt. Azt hittem hazafelé tudunk pár szót beszélni de szinte egy szó se hagyta el a szánk. De ha nem is tudtam elmondani neki, még mindig észvesztően néz ki. Lélegzetellálító. De mindketten változtunk. Nem kellett ehhez beszéd, hisz tudtuk ez a fájdalom ami minket ért mit művelt velünk. Úgy látom jól alakult az élete, a ház ahova este vittem igazán mesés, az ő stílusa. Vajon látni fogom még? Vajon lesz alkalmam beszélni vele? A gondolataimból a telefonom ébresztett fel. Anyám neve virított a képernyőm.
-Szia anya.-vettem fel a telefont.
-Fiam...nem felejtettél el valamit?-kérdezte.
-Nem hiszem.-tudtam mit fog mondani.
-Biztos? Mondjuk a koktélokkal visszasétálni hozzám?
-Úgy értettem nem voltál szomjas.-vágtam ki magam.
-Remek, és mondjuk nem felejtetted el hogy egy kedves, csinos lánynak vacsorát ígértem veled?
-Nem rémlik.-válaszoltam.
-Andy!-kezdett ideges lenni.
-Anya kérlek. Nincs szükségem senkire. Legfőképp nem a barátnőidre.
-De ő nem korombeli! Fiatal, csinos, a harmincas évei felé jár és nagyon okos, ambíciózussal teli lány.
-Hasonló lányt én is tudok találni.
-Nem, fiam. Ő a tökéletes. Higyj nekem.
-A tökéletest már egyszer megtaláltam és te nem hitted el nekem. Még esélyt se adtál neki hogy bebizonyítsa mennyire tökéletes számomra.
-Már megint arról a fiatal kislányról beszélsz aki....?
-Nem kislány. Egy érett nő volt aki okos volt, vicces, kedves, nyitott és teli érzelmekkel. Minden tekintetben tökéletes.
-Remélem már a világ végén jár.-motyogta a telefon túl végén úgy tett mintha nem hallanám.
-Anya kérlek. Most jöttem vissza de már azon dolgozol hogy újra Európába kössek ki.
-Dehogy fiam! Hisz még csak most kaptalak vissza.
-Akkor tartsd kérlek tiszteletben hogy nem akarok randizni egyetlen egy ismerősöddel se. A szerelmet meg végképp nem. Egy nőt szerettem és hűséges maradtam hozzá.
-Akkor ezek után nem is lesz senkid? Mi lesz az unokáimmal?
-Volt egy esélyed...-jegyeztem meg halkan.-Ő tökéletes lett volna édesanyának.
-Fiam...
-Hosszú napom volt, elfáradtam. Beszéljünk máskor rendben?
-De...
-Jó éjszakát anya.-nyomtam ki a telefont. Fáradt voltam e? Nem. Miért? Mert folyton Eve járt a fejembe. Egy telefonszámot bámultam a telefonomba amit Leonortól kaptam. Igen, ez az övé. Mit tegyek? Ráírjak? És ha nem válaszol?

Írj vissza...írj vissza...kérlek...
Megjelent a három pont. A szívem hirtelen sebességet váltott.

Elmosolyodtam. Imádom a humorát még mindig. De mégis miről beszélek? Az egész lényét imádom. Őt imádom, őt szeretem.

Reméltem hogy erre is válaszol. A három pont újra a képernyőre költözött.

Majd kiugrottam a bőrömből. Egy pillanat alatt álltam fel ahogy a kocsikulcs után nyúltam és hezitálás nélkül indultam a kocsimhoz hogy minél előbb odaérjek hozzá. A bejárat előtt leparkolva figyeltem a fényeket a házban amik égtek. Ez már egy jó jel volt mert nem aludt be. Majd az égek lehunytak és ő kilépett az ajtón. Egy egyszerű öltözéket viselt ahogy a kocsimhoz lépett és beült. A szemeim nem tudtam levenni róla.
-Az az igazság hogy fogalmam sincs hova vigyelek.
-A belvárosba van egy sétáló kis utca. Megnézzük?-olyan érzésem volt mintha az első randinkra mentünk volna. Valóban fogalmam sincs miért ment bele a találkozóba. De hiszem hogy ez az újra találkozás annyira felkuszálta az érzelmeit hogy ezentúl egy percre se akarja hogy elhagyjam. Úgy ahogy én is azt kívántam hogy egy percre se hagyja el az oldalam mostantól.
A sétáló utcán egymástól kisebb távolságra sétáltunk, egymás mellett.
-Milyen volt Európa?-kérdezte.
-London elég esős amit...
-Nem szeretsz.-fejezte be helyettem. Igaza van.
-Párizs még mindig a legszebb város.
-Az biztos.-mosolyodtam el.-Azóta se jártam annál szebb helyen.
-Belgiumban az emberek nagyon kedvesek. Mindig mindenbe segíteni akarnak még ha te nem is kéred.
-Végre egy hely ahol az emberek önzetlenek.-nevetett halkan.-Csodás helyeken jártál.
-Eve...
-Ez a város semmit se változott. Az emberek mindig futnak, azt gondolják hogy ha nem rohannak egy percig máris órákat vesztettek az életükből. Ha valami nem úgy van ahogy szeretnék flegma és bunkó stílust vesznek fel. De ha onnan nézem van élet.
-És...veled mi történt amíg távol voltam?
-Nemsok minden.
-Hallottam Leonornak mennyit segítettél a cégnél. Hálás vagyok érte.
-Te is megtetted volna.
-Azt is hallottam hogy lett egy saját céged.
-Igen.-mosolyodott el.-Nem akkora mint a tiéd, de...nem is kicsi. Eléggé belendült.
-Mi a vállalat tevékenysége?
-Szegény embereknek húzunk fel vagy alakítjuk át a házaikat, nyomor negyedekbe iskolákat, óvodákat építünk.
-Tőled nehezen néztem volna ki mást. Mindig is segíteni akartál mindenkin.
-Te is ilyen vagy. Mindketten tudjuk.
-Szeretnék beszállni a vállalathoz mint szponzor.-legalább addig is melletted lehetnék.
-Nem elég a saját kis vállalatoddal való törődés?-nevetett édesen.
-Szeretnék másokkal is törődni.
-Értem...majd akkor beszélünk hogy legyen a továbbiakban.-újabb csend költözött közénk. Furdalt a kíváncsiság van e valakije. Meg kell tudnom.
-Eve...
-Hm?-nézett rám.
-Kérdezhetek valami személyeset?
-Mikor kértél te valaha is engedélyt tőlem?
-Most szükségem van rá.
-Kérdezz.
-Van valakid?-megállt.-Tudnom kell van e valaki most az életedben.-képtelen vagyok távol tartani magam tőle.
-Még nincs.-válaszolta egy kis hezitálással.-Egy kedves ismerősömnek van egy fia, nem találkoztam még vele de...
-Biztos vagyok benne hogy egy pöcs.-jegyeztem meg hisz tudtam hova vezet a mondata. Elmosolyodott.
-Lehet igazad van. Lehet nem.-nézett a szemeimbe ahogy felém fordult.-Na és te Mr. Barber? Megtaláltad azt a nőt aki boldoggá tesz? Akit anyukád is tökéletesnek tart számodra?-itt áll előttem akit akarok. Kell ennél több?
-Nem. Anyám...-őszinte akartam vele lenni.-...össze akar hozni egy lánnyal. Fogalmam sincs ki az, hogy néz ki. Semmit nem tudok róla. De...
-Hallgass anyukádra. Talán egy kedves lány lesz és így őt te is megtudod szeretni és anyukád is elfogadja őt mint családtag.
-Eve...
-Lehet jobb lenne hazamenni.
-Eve...
-Hűvösödik az idő.-indult egyenest.
-Megnéztem.-kiabáltam utána mire megállt és visszafordult felém.-Megnéztem Eve.
-Micsodát?-közelebb sétáltam.
-Az Avatart. És utáltam annyi ideig a tévé előtt ülni de megtettem. Mert egyszer azt mondtad addig nem mondanál nekem igent hogy a feleségem légy amíg meg nem néztem. Emlékszel?-a szemei könnyezni kezdtek. Emlékszik.
-Nem kérlek hogy légy most azonnal a feleségem. De...lássuk be hogy mindketten végig a tizenhét hónap alatt egymásra vártunk.
-Andy...
-Szeretlek Eve. A tizenhét hónap minden másodpercében csakis téged szerettelek. És képtelen vagyok abba belegondolni hogy én mással legyek boldog, hogy más legyen a feleségem, a gyermekeim anyja. Nem megy. Kérlek Eve...csak adj még egy esélyt. Kérlek engedd hogy újra elérjem hogy...
-Nem tudom...-mondta ki. Tudtam miért nem vallotta be az érzéseit. Mert félt hogy újra odajutunk mint legutóbb.
-Eve...
-Szeretnék...haza menni.