ㅡㅡㅡ25 daysㅡㅡㅡ

Hideg padlóval érintkezik talpam egy hűvös, hajnali órában, de nem zavar, hogy a borzongás végigkúszik lényemen hirtelen, ugyanis minden jelentéktelen, ha szívem is éppen olyan fagyos, mióta ő nincsen itt velem. Nem tudom, mit tehetnék, fogalmam sincs, mi legyen, s ez arra a tettre bíztat, hogy a lakásunk erkélyére üljek ki, s végignézzem, ahogyan a város színekbe burkolózik a Nap égre kúszásával azonos időben.

Szaggatott és ugyanakkor gondterhelt sóhaj hagyja el kiszáradt, már egészen sebesre harapdált ajkaimat, ahogyan a magasba felnyúló épületek közt ugrál tekintetem. Közeli ablakokon siklok át, majd egyre messzebb és messzebb pillantgatok - de tudom, ő még távolabb van; olyan elérhetetlen.

Hiányzik.

Nem tudom megfogalmazni, milyen az a gyötrelmes emóció, ami egyre inkább fészkelődik belém, ám mióta Yuta nincs itt, hogy apró csókokkal ébresszen, okom sincs felkelni - de ugyan már, aludni sem tudok.
Ezen a hajnalon is reszketek hiányolva az ölelő karok nyújtotta biztonságot, próbálok aludni vagy megébredni, de a súlyos köd, mely a városra is nehezedik, engem is támadásba vett - elmém tompa, alig-alig érzékelek bármit is úgy igazán. Mintha fizikailag is felemésztene érzelmeim csatája, de várom a végét - mert tudom, minden rendben lesz.

Egy plédet vállamra terítek, mert tény, hogy ő is így tenne, s a korláthoz lépdelek közelebb. Ujjaim a hideg fémen végigsimítom, íriszeimmel a várost fürkészem, s vágyom az idő múlását, hisz' tisztában vagyok azzal, hogy ebben az esetben az igenis megold mindent - ám a mutatók nem pördülnek gyorsabban. Kínzó tik-tak újra és újra, ám mintha már sokkal inkább lassulnának - talán a világ is ellenünk fogott össze.

Hiányzik.

Apró könnycsepp végiggördül arcomon, ám hamarjában le is törlöm; nem sírhatok, nem akarom, hogy valaha is tudja, búslakodok miatta.
Azt szeretném, hogy ha visszajön, boldogok lehessünk, s muszáj ebből erőt merítenem, hogy kibírjam a közénk férkőzött távolságot ezeken a kegyetlen napokon.

Reszketegen veszem a levegőt, könnyeim nem szándékoznak apadni, újak és azoknál is újabbak szántják végig arcom bőrét, s már törölgetni sem bírom - ennyi belefér, ezután jól leszek.

Hiányzik.

Próbálom egyenletessé varázsolni ismét a légzésemet, lehunyom könnyes pilláim, ujjaim a hideg fémen tartom, kapaszkodom a korlátba - nem sírok már tovább, azt hiszem, ismét túllendültem a nyomasztó érzeten.
De közben mégsincs minden rendben, nincs itt, egyelőre nem is lehet, de muszáj kibírnunk. Nem tudhatja, hogy gyenge vagyok, hogy kissé összezuhantam. Nem kellene miattam aggódnia állandóan - mégis csak általa tudok jobban lenni.

A Nap már elhagyta a horizontot, világosodik, hirtelen telik az idő ezúttal, amíg magam elé meredek, s kicsikét élvezem a Nap cirógató sugarait - ő is újra és újra felkel, hogy ragyogjon, én is így fogok tenni.
No, ugyan világítani nem tudok, de nem hagyom, hogy elmerüljek a sötétségben, amit ez a kegyetlen helyzet teremt.

Hiányzik.

Igen, hiányzik, ám tudom, hamarosan újra láthatom, s ez ad erőt hogy még kibírjam. 25 nap, az már semmiség az elmúlt időhöz képest. Egy szemhunyás, s mehetek a reptérre, ölelésben, majd csókban forrhatunk össze, s végre itt lesz velem - ugyan nem hajnalban, mert vele tudok aludni, de... azért majd ráveszem, hogy nézzük meg együtt, milyen az, amikor felkel a Nap.