Minho hátrafordul, ahogy röviden elbúcsúzik anyjától, kinek ajkain hamiskás mosoly pihen. Utolsó, sablonosan kedves szavak, majd az ajtó bezárul, így az - is - elválasztja őket. Már alig beszélnek, de nincs is miről - Minho tudja, milyen ember hozta világra; telhetetlen.
Sosem talál nyugalomra, mindig újabb és újabb kalandokat keres - tisztában van vele, hogy évek óta megcsalja apját, aki szintén tud a dologról. De mit lehet tenni? Felszínre hozni olyan macerás. Na meg ki is a hibás? A férfi, aki éjt nappallá téve dolgozik a családért - vagy a család ellen -, vagy a nő, aki beleunt a szürkeségbe és a munkát szentesítő mindennapokba, ezért valami újat keres?
Talán nincs is megoldás, hiszen mindenki hibás, még Minho is annak tartja magát - látja, hogy mennek a dolgok, de nem szól egy szót sem, csak hagyja, hogy múljanak sorra a hazugságba burkolt évek.

Viszont ő most elhagyja a házat, melynek falai közt ott a családja, s inkább sétára indul. Sosem mondta senkinek, de legbelül nagyon érdekli, máshol hogy tengetik életük perceit. Vajon mindenütt a hazugság az alapja a földi létnek? Régen úgy vélte, határozottan nem, de mára már nem tudja megmondani; hiszen ő is részese a világmindenségnek, ahol nem vallaná be senki sem, hogy tulajdonképpen semmi sincs rendben - nem jól mennek a dolgok, azonban tudják, ha mindent felbolygatnának, könnyen meglehet, hogy a lét rosszabbra fordulna.

Szembe kellene nézni az igazsággal; a titkok felszínre kerülnének, s nem lehetne tovább menekülni előlük. Muszáj lenne helyesen cselekedni, azt pedig senki nem garantálja, hogy mindezek által az ember boldog lehet. Túl hosszú ideje megy ez már ahhoz, hogy hirtelen változás esetén minden jóra forduljon - hosszú évek folyamán történt cselekedetek következményeit kellene elviselni, erre pedig senki nem lenne képes.

Minho sem, hiába próbálja olykor egy-egy szóval a helyesnek megítélt út felé terelgetni a számára fontos embereket. De egyszerűen belefáradt. Kezdi már elfogadni, hogy ilyen a lét; felszínes. S nem lesz ez jobb, az emberek nem változnak - mindig csak kísértik a sorsot, s mikor az méltó büntetéssel sújt le, siránkozást hallani.
De ismét tudatosul benne: ő sem különb.

Egyszerűbb út tűnik mindig a legjobbnak, senki nem gondol arra, hogy a bonyolult örömöket rejt - Minho sem, ezért sosem lép.
Jisung megannyi alkalommal közeledett felé, próbálta megkaparintani szívét, a legjobb és egyetlen lenni Minho számára, s ugyan ezeket elérte, az idősebb mégsem mutatja egyetlen egy pillanatra sem.

Hiszen ha őszinte lenne, akkor levetkőzné emberi gátlásait, és a saját önvalója irányítaná - az történne ami saját véleménye szerint is helyes, lényegében minden a sínen lehetne. Azonban ki tudja, meddig. Nem hiszi magát olyan erősnek és kitartónak, hogy képes legyen azon az úton haladni, ami talán csakis neki lett megírva - fél, hogy az egyszerűség és a könnyebb élet lehetősége visszahúzná, a hazugság magával rántaná, így pedig a tökéletesnek indult kapcsolatból nem lenne más, csak egy látszat.
A boldogság látszata, melynek íze keserű, s ez majd idővel felemészti őket.

Minho pedig nem akarja kitenni ennek Jisungot; meg akarja menteni magától, a boldogtalanságtól, hiszen tudja, hogy bármennyire szereti a fiatalabbat, egy idő után belefáradna, s akaratlanul is konstans hazugságba taszítaná mind a kettejüket.
A gond pedig éppen az, hogy maga körül azt látja, hogy éppen ez van rendben; biztos alap nélkül jelen lévő, megjátszott érzelmek, szeretet nélküli családok, az élet pedig ugyanolyan boldogtalan. A nevetés sem örömből fakad, sokkal inkább a gúny vagy a kényszer viszi rá az embert - de nem akarja elvenni Jisung igaz mosolyát.

Nem tudja, mit tegyen, nem akarja, hogy rendben legyen egy olyan dolog, ami nincs rendben - csakis egy olyan világban lehet helyes a helytelen, ahol a hazugság természetes. És az a gond, hogy ez a világ éppen ilyen.

Nem találja a haladási utat, s ő feltenné a kérdést, kiüvöltené a világba, még választ is kapna, de mindhiába - ez nem az a világ, amelyben otthon van.

Ám nem tud mit tenni, majd él így, boldogan boldogtalanul, helytelenül helyesen, hazug szavakkal, kényszeres mosollyal, s múlatja a napokat. Talán még egyedül sem lesz, meglehet, talál valakit - valaki olyat, akinek nem őszinte a mosolya -, eléldegél mellette éveket, dolgozik éppen eleget, s mikor mindennek vége, lefekszik pihenni, felkel a Nap, felkel ő is, majd egy éjjel a holdvilág beszökik az ablakon, s mikor távozik, többé nem rezzen meg pillája.