ㅣÉn tényleg, olyan igazán nagyon sajnálom, de te sem tudtál megmenteni önmagamtól.ㅣ

Megpróbáltad — nem sikerült.

Bizonyára nem tudod, most vagyok itt utoljára, most látogattalak meg a legutolsó alkalommal, de erről nem ejthetek egyetlen aprócska említést sem.

Muszáj, hogy most legalább minden tökéletes legyen.

Boldoggá akarlak tenni, megadni neked azt a szeretetet, amit érdemelsz, mert te, Han Jisung, a hatalmas világ csodája vagy, aki olyan igazán nagyon megpróbált segíteni rajtam ‐ egy reménytelenen.

Sajnálom, hogy nem sikerült, hogy ugyan próbáltad elűzni démonjaim, azok újból s újból visszatértek kísérteni. Letelepedett elmémben a konstans félelem a meg nem feleléstől és a feleslegessé válástól - mert tudom, egy ilyenre nincsen szüksége a világnak.
És hidd el, neked sincs rám szükséged.

Minden egyes este reméltem, hogy semmissé válik ez a feszítő érzés a mellkasomban, hogy nem akarja saját testem összeroppantani lelkemet, hogy másnap átszakad a gát, s kiszabadulnak a bennem fogolyként raboskodó érzések.
Fel akartam szabadulni. Érezni akartam; nevetni, sírni, örülni, zokogni, félni, szabadnak lenni, szomorkodni, magasan szárnyalni, a mélybe zuhanni.
Még a legveszélyesebb érzelmi hullámvasútra is kiváltottam volna jegyemet, ám mintha ketrecbe zártam volna önmagamat, s nem léphettem volna a változás útjára.
Tehetetlen voltam.
Még mindig tehetetlen vagyok.
De akkor is tenni fogok mindez ellen.

Muszáj, hogy kiszabaduljak a rácsok közül, mert úgy érzem, lelkem börtöne ez a földi test, melybe be van zárva.
Maga a létezés az én zárkám, hiszen mit sem ér, ha nem tudom átélni a mindennapokat.

Csak tengődök — olyan vagyok, mint egy hánykolódó csónak az élet hatalmas tengerén, melynek semmilyen irányban sem lehet látni a végét.
Így hát egyetlen út maradt; belerántom önmagamat a végtelen sötétségű mélységbe.

Véget akarok vetni az utamnak, melynek semerre sem látom a végét, a pozitív végkifejletet, ami adna bármiféle értelmet, célt, motivációt ‐ hiszen ezek hiányával minden teljesen üres.

Mintha nem lenne értelmük a dolgoknak, mintha egy burokba lennék zárva, mely tompítja a világ zaját, s csak gondolataim ezrei hatnak egészen fülsüketítőknek.
Az őrületbe kergetnek.

Akarok valamit - konkrétan bármit -, ami ad valamiféle érzelmi löketet, amitől érezhetem, hogy élhetek.
A gond mindössze az, hogy ilyet sehol sem találni - bennem romlott el valami teljenes és visszafordíthatatlanul; reménytelenül.

Talán szimplán csak ezt érdemlem.

Nem érdemelhet mindenki a boldogságot — ezt én el is fogadom.
Mégis egészen eddig azt reméltem, járhat valami nekem is, valami több, még akkor is, ha csak egy nagyon kicsike, de vágyom a felpezsdülést. Ki akarok törni az érzelemmentesség kalitkájából, s üvölteni akarom az egész univerzumnak, hogy élek, s létezem.

És tisztában vagyok azzal, hogy te tényleg megpróbáltál kiráncigálni ebből az állapotból, én pedig olyan igazán hinni akartam ennek a sikerességében.
De az idő telt, te pedig ugyan mellettem voltál mindig, a változás szele mégsem süvített át rajtam - sajna még akkor sem, mikor bevallottad irántam érzett, lágy érzéseid.

Most pedig mi zajlik éppen?

Nappalitokban ülünk a kanapén, talán túlságosan is közel egymáshoz, de ez sosem zavart. Ugyan elhinni nem tudom teljes mértékben, mégis tudom, hogyan viszonyulsz hozzám, ezért számodra elvileg kedvező a szituáció.
Még akkor is, ha egy nap rájössz, sokkal jobbat érdemelnél.
Valakit, aki képes arra, hogy éljen.

Hiszen mindenki csak játszi könnyedséggel beszél az életről. Rengeteg ember van, kik elégedetlenek, akik egyedül a folytonos panaszkodásra képesek, holott meg kellene tanulni értékelni minden egyes, aprócska csodát - még akkor is, ha ez nem egyszerű.
Hálásnak kell lenni azért, ha valaki olyan igazán élhet.
Mert én bármire képes lennék még a legkisebb csodáért is.
Akarok valamit, ami nem része a monoton hétköznapjaimnak, ami kiránt a konstans fáradtságból, az állandó szürkeségből.

Szükségem lenne valamire vagy valakire, aki megment.
Miért nem lelem sehol?
Nekem miért nem jár?

Mivel érdemeltem ki, hogy lelkemet éppen ebbe a földi testbe zárták, ami nem érdemel az égvilágon semmit?

És éppen ezt érzem:
már egyre inkább semmit sem.

— Mennem kellene lassan — erőtlen és rekedtes hangszínem csendül fel a helyiségben, melyen már percek óta csend honol, hiszen a közösen nézett film a végéhez ért.

Hamarosan talán én is elérek életem tragédiájának végéhez.

— Nem maradsz még egy kicsit? — húzódik közelebb, majd mondhatni reflexszerűen kulcsolja össze ujjainkat, melyeket akaratlanul is vizslatni kezdek.

Miért nem érzem azokat a tomboló érzelmeket? Miért nem kezd gyorsabbam dobogni a szívem?
Pedig ő a mindenem.

Mi a gond velem?

— Sajnálom, még van dolgom. — képtelen vagyok szemeibe nézni, hiszen legbelül tudom, amit tenni készülök, az emberek szerint nem helyes.

Én mégsem igazán értem, miért ítélik ezt a döntést olyan végtelenül helytelennek.
Mert ugyan nem egyszer hallottam a mondatot, miszerint ne bántsam, hanem szeressem önmagamat.

Azonban én éppen ezt teszem; szeretem magam, ezért megszabadulok a múlni nem szándékozó szenvedésektől.
Felszabadítom lelkemet, hogy kecses madár módjára szállhasson tova ebből a földi ketrecből.

— Akkor kikísérlek — áll fel egy halk sóhaj közben, ám kezemet egy aprócska momentum erejéig sem engedi el.
Én pedig ezt nem bánom, hiszen tudom, sosem érezhetem többé, milyen az, ha ujjaink összefonódnak, mintha nem lehetne őket soha sem elszakítani.

Ám minden véges.

S ahogyan komótosan az ajtó felé indulunk, bűntudatom a lépések számával egyenesen aranyosan növekedik, mégis tudom, ez a helyes döntés ‐ a megfelelő útra térek rá immár végérvényesen.

Ma végre szárnyra kélhetek, s magam mögött hagyhatom ezt a gyötrelmes világot.

Mégis egyedül Jisung-ot sajnálom. Nem kellene, hogy miattam akár egy könnycseppet is hullasson, hiszen nem érdemlem meg.
Neki egy nálam sokkalta jobb emberre van szüksége.
Nem olyanra, aki minden reggel csalódik, amint kinyitja a szemét.

— Jisung —állítom meg, amint már a nyitott ajtónál állunk —, ugye tudod, hogy szeretem, ha mosolyogsz?

— Te-Tessék? — értetlen habogás a felelet, melyet én magam is édesnek találnék, ha nem csillanna meg tekintetében a halovány aggodalom.

— Csak légy boldog!

Józan ész? Már rég tovaszállt.
Olyat teszek, melyet a legkevésbé sem kellene, hiszen megpecsételem a búcsút olyan módon, hogy neki még fájdalmasabbá tegyem.

Önzőség? Meglehet, mégsem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy egy igencsak rövid csókot ne lopjak édes párnácskáiról.
Mert talán minden azért hever romokban körülöttem, mert atomjaikra szaggatom őket, mint valami hatalmas, földöntúli erő.
Talán akaratomon kívül van ez nekem megírva, hogy önszántamból tegyen tönkre a világom.

Ezért éreztem azt az ellenállhatatlan késztetést, hogy ajkaink csókban forrjanak össze.

Azonban muszáj elszakadnom, noha ez a pillanat olyan, melyben szívesen megállítanám az idő kerekét. Sőt, inkább újra s újra visszajátszanám, mégsem tehetem - már megtörtént és ennyi.

Ez pedig megadja az utolsó löketet számomra.

Egyszer minden elmúlik; nekem is el kell múlnom, ha pedig minden csak szenvedés, miért ne következhetne be hamarabb?

Jogom van dönteni a végzetemről, ha már egyszer az életem sorsszerűen félresiklott.

— Csak élj! — suttogom ajkaira, majd elhúzódok tőle, hogy hátat tudjak fordítani, majd elinduljak végig a végesen végtelennek tűnő utca egyenletes úttestén.

Nem fordulok hátra, nem gondolom meg magam, hanem engedem, hogy mikor megállok, meghozzam a végső döntést, s szép lassan teljesülhessen a saját akaratom.

Mert ez az egyetlen dolog, mely nem a puszta monoton lét és tengődés, hanem meghoztam a végső döntést, s felszabadítom önmagamat, hisz semmi és senki nincs, akiért maradhatnék.

Nem lennék képes senkit sem terhelni, hiszen még saját magamnak is zavaró vagyok.

De többé már nem.

Ugyanis ahogyan az egész, hatalmas világ tompul körülöttem, én éppen úgy válok vele teljesen eggyé, míg el nem veszek ennek végtelenségében.

Ahonnan már nincs visszaút.

Nincs végre szenvedés.

Nincs tél.

Nincs nyár.

Nincs tavasz.

Nincs ősz.

Nincs reggel.

Nincs este.

Nincs mosoly.

Nincs sírás.

Nincs öröm.

Nincs bánat.

Nincs szeretet.

Nincs gyűlölet.

Nincs minden.

Nincs semmi.

Nincs Han Jisung.