Minden évben, a nyár második hónapjának elején kerül megrendezésre a város egyik talán legnépszerűbb táncfesztiválja a leglátogatottabb park belsejében, s az ott felállított színpadon csillogtathatják meg tehetségüket a helyi fiatalok csapatosan és egyedül is az egyesületük által. Ezúttal Jisung mind a kettő kategóriában kipróbálhatja magát, az pedig cseppet sem igaz, hogy nem fél, nem izgul, ám mégis próbálja a lehető legkevésbé kimutatni - helyette inkább töretlen magabiztosságot sugároz színpadra lépdelő valója.

Minho pedig figyeli, le sem tudja venni szemeit izmos végtagjairól, az ütemre mozgó testrészeiről, a zenével tökéletes összhangot alkotó lényéről, s tagadhatatlanul azért, mert tetszik neki a látvány - tetszik neki Jisung, aki valóban szemet gyönyörködtető, pláne a néhol talán túlzottan feszülő éjfekete és pirosas ruhadarabjaiban, melyek tökéletesen kiemelik izmos, ám vékony alakját.

Igen, Minhonak letagadhatatlanul, kegyetlenül tetszik a színpadon szinte tökéletesen, átszellemülve táncoló szőke hajú fiú.

Olyannyira, hogy végig szugerálja szemeivel, hogy észrevegye, hogy akár csak egy pillanatra szemkontaktust teremthessenek, majd mikor ez meg is történik, egy percig sem gondolkozva kacsint egyet a másikat szinte elolvasztani készülő arckifejezését magára öltve, mely tartalmazza huncut, kicsikét talán pimasz félmosolyát is, ez pedig Jisungra is leplezhetetlenül hatással van, mégis folytatja táncát töretlenül, egyetlen hibát sem vétve - ám Minho látta a nála minden bizonnyal valamivel fiatalabb fiú arcának halovány rezdülését.

Azonban Jisung nem hagyja magának, hogy meginogjon, hogy bizonytalan lábakon lépjen legközelebb a stabil talajra, hogy gondolatai a zenéről és a koreográfiáról egy édes tekintetű, mégis eszméletlenül helyes srác felé terelődjenek, aki nem mellesleg nyitni kezdett felé.
Nem, Jisung nem gondolhat ilyenekre, ki kell zárnia minden jelenleg feleslegesnek tituálható, esetlegesen zavaró tényezőt, hogy csak arra minimális mennyiségű dologra koncentrálhasson, majd ha végzett ezzel és a csapatos tánccal is, folytathatja rendesen életét, ahogyan eddig is tette.

A szőke, rendkívül puha hajrengeteg tulajdonosa a tánc végének közeledtével még az utolsó erőket bedobva igyekszik a lehetséges maximumot kihozni magából, végül pedig fáradt meghajlással zár - mialatt végig egy bizonyos szempárat vizslat szüntelen. Mikor a közönségtől elbúcsúzik - ugyan csak rövidke időre -, a színpadról leszaladva huppan le egy székre, Minho pedig máris azt érzi, valamit cselekednie kell, nem hagyhatjak ennyiben ezt az egészet - a szőke hajú, édes srácot.

Jisung nagyokat kortyol szénsavmentes ásványvízéből, melyet csapattársa nyomott kezébe, és fáradtan törölgeti izzadt homlokát, mikor az egyik biztonságért felelős dolgozó egyenesen felé igyekszik.

- Valami Lee Minho állítja azt, hogy téged keres, és ide akar jönni - jelenti ki, s várja az engedélyt, amit meg is kap annak ellenére, hogy Jisung sosem hallotta ezelőtt ezt a nevet. Sosem hallotta, mégis tökéletesen tudja egy archoz társítani, egy archoz, melyet nem olyan régen a közönség soraiban pillantott meg.

- Jó voltál, Jisung - huppan le a szőke mellett elhelyezkedő, üresen árválkodó székre, mire a fiatalabbnak erősen el kell gondolkodnia azon, hogy a másik honnan tudja a nevét, ám hamar rájön, hogy a színpadra lépése előtt elhangzott.

- Köszi - bólint kedves mosollyal az idősebbre nézve, ám még mindig eléggé fáradtnak érzi magát, emiatt pedig újabb korty vizet juttat szervezetébe azt remélve, hogy felfrissül tőle valamelyest.

- Ma még csapattal is mész egyszer? - érdeklődik, s ártatlanul, vagy tán mégsem olyan ártatlanul csúsztatja Minho a kezét s mellette ülő térdére, majd combjára, mitől Jisung-nak nem sokan múlik, hogy félrenyelje azt a kevéske, éltető folyadékot.

- Igen - feleli köhécselve, majd a kupakot a műanyag palackra csavarja.

- Nem kellene pont most megfulladnod, túl mohó vagy - kacag fel az idősebb Jisung aprócska szenvedésén, ám nem bír sokáig megszólalás nélkül maradni. - Habár valójában nekem ez eléggé bejön - kacsint megint azzal a vonásaiból kegyetlenül kirajzolódó félmosollyal.

Minho a maga módján kegyetlen. Kegyetlenül játszik az ilyesféle cselekedeteveivel Jisung szívével.

- Szóval bejön az, ha félrenyelek? - néz a lehető legértetlenebbül a mellette ülőre a szőke hajú, s csak néhány másodperccel később jut el tudatáig, mit is kérdezett. - Mármint... nem, nem úgy értem - kezd magyarázkodásba immár vöröses árnyalatot öltött arccal.

- Inkább maradjunk annyiban, hogy az jön be, ha mohó vagy - ad választ Minho a nevetéstől szinte könnyeit törölgetve. - Amúgy édes vagy.

- Édes? - kérdez vissza enyhén bizonytalan és kétkedő hangon.

- Édes és egyben rendkívül csábító - szorítja meg kicsikét a mellette ülő combját, mire az hirtelen ugrik meg kicsit, ám utána rendezni próbálja vonásait, s Minho kezére helyezi sajátját.

- Köszi... vagy mi - feleli inkább kérdőn, ugyanis nem tudja, mit szokás, mit kellene felelnie, csak azzal van tisztában, jól esnek neki Minho szavai, ahogyan érintései is.

- Ezen nincs mit megköszönnöd, Jisung - hajol közelebb, s halkan suttogja a fiatalabb fülébe, akit ettől a cselekedetétől rendesen kiráz a hideg, s libabőr kezd futkosni egész valóján.

- Nem igazán tudom, mit mondhatnék - motyogja zavartan, a kelleténél sokkal csillogóbb szemekkel, a megszokottnál akaratlanul is többször végignyalva ajkain, s halovány pírban úszó arccal.

- Esetleg megígérhetnéd, hogy nekem is táncolsz majd valamikor - ad apró csókot füle mögé, majd folyamatosan halad le nyaka mentén. - Csak nekem, valami igazán egyedit - suttogja újra fülébe, kezét pedig utalásképpen vezeti a fiatalabb belső combjára.

- Majd megbeszéljük - ejti ki zavartan a szavakat, miután nyelt egyet, és szaggatottam levegőt juttatott tüdejébe, ám még mindig úgy érzi, majd' beleájuk Minho ölébe, ha az így folytatja tovább.

- Jisung, mi jövünk - rohan a szőke hajú felé határozottan egy fiú, ám Jisung még annak megérkezése előtt ragadja meg Minho kezét, s helyezi arrébb, majd pattan fel a székből, így nyugodtan el tudja rángatni, pontosabban fel a színpadra.

- Itt megvárlak - kiált utána Minho, kinek Jisung-gal ellentétben nem világos, szőke tincsek ékeskednek fejének tetején, hanem varázslatos, fényes barna.

Jisung még éppen meghallja, ám nem figyel rá, nem figyelhet rá. Kikapcsolja agyát, s fent, a színpadon, a vakító fények rengetegében csak a zenének és az egymást váltó mozdulatsoroknak szenteli minden figyelmét a hibázás elkerülésének érdekében.

És szerencséjére sikerrel jár, végig tökéletesen követi a nem éppen egyszerű és könnyen elsajátítható koreográfiát, ám a meghajlás idején már egyedül csak az jár a fejében, hogy Minho azt mondta, megvárja, az pedig csak még boldogabbá teszi, mikor az idősebbet a lépcsőnél találja, amin ugyan a nagy sietségében majdnem megcsúszik, ám erős karok fogságában biztonságra lel, így már stabil lábakon áll a talajon.

- Vigyázhatnál jobban is - szinte csak suttogja fülébe az erős karok tulajdonosa közelről, és hangszínéről is egyszerűen megállapítható mosoly terül el szépen formált ajkain.

- Igyekszem - bólint Jisung aprót, majd ahelyett, hogy távolabb lépne, inkább közelebb simul a megmentőjéhez.

- Tudod, arra gondoltam - kezd bele az idősebb az általa megalkotott terv ismertetésébe mosolyogva -, elmehetnénk valahova, ha már ráérsz.

- Hm, nem is tudom - színlel gondolkodás Jisung, holott már rég biztos a válaszban, bármit is mondana az idősebb. - Hova mennénk? - kérdezi kíváncsian, pont annyira távolról, hogy szemeibe tudjon nézni.

- Mehetnénk először egy cukrászdába, hiszen az ilyen édes fiúkat oda kell vinni - jelenti ki Minho mosolyogva, a másik arcára simítva, mire az aprón, kissé zavartan bólint. - Aztán még ki tudja, hogy alakul az este - suttogja ajkaira, egyre közelebb hajolva, s várva az engedélyre a csókhoz, melyet meg is kap szinte meggondolás nélkül, ugyanis hiába vannak a korlátok, ha vágyaiknak nem tudnak, s nem is akarnak parancsolni.