- Akkor majd beszélünk? - kérdezi meg Changbin az angyalarcú barátjától őszinte érdeklődéssel, mire elgondolkodó arckifejezéssel találja szembe magát.
De neki még ez is pokolian jól áll.

- Minden bizonnyal - Felix megrántja vállát, majd a vele szemben álló vállára simítja kezét kegyetlenül pimasz mosollyal ajkain, azonban bármiféle egyéb cselekedet nélkül egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz, azt követően pedig magabiztos léptekkel hagyja maga mögött az idősebbet.

Mert Felix olyan, mint egy mennyei ördög, kinek Changbin a csupa feketébe öltözött angyala.

Az idősebbiknek pedig valójában fogalma sincsen arról, mi ez a megfoghatatlan vonzalom, hiszen ismeri Felix-et angyali álcáján túl is; tisztában van ördögi valójával.
Changbint talán ez vonzza és taszítja egyszerre.
És az igazság az, hogy még meg is rémíti, amikor olyan szinten fészkel elméje börtönébe, hogy mindenféle fényt elzárva árasztja el ördögi feketeséggel, amitől még a lélegzetvétel is egyre csak nehézkesebb lesz.

Tudja, a pokoli szépség válhat vesztévé, mégis kicsikét élvezi, ahogyan játszadozik vele, ahogyan áldozatául választotta, s úgy rángatja, ahogyan éppen a kedve tartja - esze ágában sincs ellenkezni.
Hiszen Felix-et valóban szórakoztatja Changbin végtelen és meglehetősen vakító vonzódása, hiába nem viszonozza.

Ugyanis amíg a Mennyből száműzött szépség egy pillantásával kitépi szívét bordái ketrecéből, s megsebzi lelkét, ő mégsem képes ellenállni - szíven is lőhetné, ő akkor is szeretné.
Mert tehet tulajdonképpen bármit, Changbin érzelmei nem képesek gyengülni.

Az idősebbet pedig sajnos már a legkevésbé sem érdekli az egész egyoldalúsága, hogy a másiknak közel sem jelent ennyit ez a furcsa viszony, megmagyarázhatatlan helyzet, melybe oly' ördögien kerültek. Changbin már azt is hagyná, hogy kitépje szívét, megsebezze lelkét, ugyanis egyszerűen nem képes ellenállni a vonzódásnak.
Akár ketyegőjét is célozhatná meg fegyverével a ravasz meghúzása előtt, nem érdekelné - tényként kezeli, hogy pillanatokon belül padlóra küldheti szinte bármikor.

Azonban talán ha az elején tudta volna Changbin, hogy csak egy hazugságba szeretett bele, Felix színészként tökéletesen játszott, angyali szerepébe, még időben kihátrált volna, ám mostanra hagyja, hogy játszadozzon vele az az ördögi mosoly, az édesen keserű pöttyöcskék, a pimaszul csillogó íriszek, hiszen ő beleszeretett ebbe a személybe, kiről csak később derült ki, hogy valójában egy idegen.

Felix a világmindenség legkegyetlenebb gyilkosának bizonyul Changbin számára, ugyanis szemrebbenés nélkül, elegáns mozdulattal helyezi fegyverének csövét jelképesen az idősebb szívéhez, s készen áll arra, hogy a ravasz meghúzásakor kiszabadulhassanak onnan az érzelmek; minden Felix iránt érzett, határtalan vonzalom.

Ám az ördögi szépség nem csupán egy elegáns gyilkos, hanem egy mindent elsöprő játékos, ki úgy forgatja kezeiben az élet által osztott ördögi lapokat - legfőképp Changbin szívét -, ahogyan éppen kedve tartja, mégis a végén mindent visz; egy örök nyertes, kinek sikere töretlen - az idősebbre pedig akkora hatást mért ezáltal, hogy az készségesen szembenézett volna még egy végzetes fegyver csövével is.

Ebben a pillanatban is hagyná, hogy szerelmén múljon a sorsa - még életét is gondolkodás nélkül adná kezébe.

Hisz' vállalnia kell a következményeket, melyek naiv énjének hibájából lettek - mert az is tudja, hogy újra s újra elkövetné őket önszántából, nem képes ellenkezni, ezért inkább saját vesztébe rohan, hogy a szívébe költözött ördög rózsákat hagyhasson koporsóján, majd elégedett mosollyal dobhasson csókokat sírjára, amit újabb maszk mögé rejt.
Talán az az igazán tragikus kettejük kapcsolatában, hogy amíg Changbin az oltárnál, addig Felix a koporsón látna vérvörös rózsákat.