Mennydörgés hasít az éjszakába a viharos tenger fellegeket nyaldosó hullámait csak jobban ösztönözve a pusztításra. Mintha a végzet ítélete söpörne végig a földkerekség összes óceánján és minden egyes erdejének zöldes fái közt. Haragos szellő formálja a világot kedve szerint, mintha egy szempillantás alatt semmissé tehetne mindent, azonban mi többé nem hátrálunk - mert talán már minden kérdésre megkaptuk a választ.

Mi is a Föld részesei vagyunk, uralhatjuk, formálhatjuk, hatással lehetünk akár az egész világmindenségre, ha összefogunk és tényleg hiszünk a minket fellegekig emelő, tündöklő sikerünkben. Volt rá időnk, hogy megtanuljuk, céljainkig a lépések száma nem kevés, de egyik sem lehet bizonytalan, nem szabad letérni az útról, mely talán még ki sincs taposva; szívünk mélyén kell tudni, hol vár a válasz.

Sötétben a Hold fénye ad világosságot, s a fénylő csillagok térképként vezetnek a szívünkben lakozó iránytű segítségére támaszkodva, majd mikor hajnalodik, a kék végtelen hullámait a Nap első sugarai simogatják pirosas fényükkel, hogy úgy fessenek, mintha magaslatokra felnyúló lángnyelvek lennének, s borzadályos akadályként állnák el az utat - mintha a végzetbe értünk volna.

De nem, hiszen talán itt vagyunk a legvégén, de valami újféle elején.

Ez itt a kezdet, mely a végzetre várt.

Hagyjuk, hogy perzseljenek minket a fénylő korong vörös sugarai, hogy lángoló hullámokat szelve előrébb, majd még előrébb jussunk, s ha elakadnánk, a szelek szárnyán kapaszkodhassunk fel, általa pedig felfele haladjunk a csúcsra, ahol talán a kincset leljük.

A kincset, mely az álmunk, ami mindössze  csupán csak az, hogy tehessünk valamit, mely maradandó, mely nem vész kárba, nem sodorja el viharos szellő, nem porlad el, nem lesz hamuvá egyetlen forró nap által sem, s ha leszáll egy újabb éj, a gondolatok mélyén tovább lapulhasson és ragyoghasson, mint egy csillag - mert ez a mi kincsünk, a csillagunk, a válasz minden kérdésünkre; álmaink végső beteljesülése.