Reggel arra keltem, hogy a barátom a konyhában főzi le a kávéját, így gondoltam kimegyek hozzá.

- Jó reggelt.- köszöntem neki.

- Szia, bocs ha felkeltettelek.

- Ugyan. Holnap már úgy is megyek suliba én is.- legyintettem, miközben felültem a pultra.

- Készen állsz?- nézett rám.

- Van más választásom?

- Nincs, de azért én megkérdeztem.- vont vállat.

- Holnap után hétvége van. Nem megyünk el bulizni?- vetettem fel az öteletet.

- De! Szólok Jiminnek, hogy szerezzen piát.

- Nem kell, legutóbb mikor anyáék itthon voltak, hoztak négy üveg bort. Az jó, nem?

- Végülis. A pia az pia.- öntötte ki magának a lefőtt italt.- Figyelj, ne mondjuk Jiminnek, hogy itt éjszakáztam, oké? Mostanában eléggé féltékenykedős.

- Oké. De miért? Nem bízik benned? Tettél valamit?

- Nem tudom, hogy tettem-e, de mostanában ha bárki másra rá nézek, már duzzogni kezd.- kortyolt bele.

- Akkor lehet ő csinált valamit.

- Mire gondolsz?

- Talán nincs megelégedve magával. Tudod, hogy sokszor volt problémája a kajákkal is.

- Tudom, de három év után is képes féltékenykedni.

Na igen. Yoongi és Jimin már tizennégy éves koruk óta együtt voltak. Valahogy nem tudtam elképzelni őket külön. Annyira illettek egymáshoz, hogy a tökéletes párost alkották a szememben. Olyan akartam lenni, mint ők. Legalábbis amíg meg nem ismertem Taehyungot. Utána rájöttem, hogy nem lehet olyan.

- Mit szeretsz abban a tanárban egyébként? Mármint nem is ismeritek egymást.

- Az lehet, de tudod van az az érzés mikor meglátod az igazit. Azt hiszem ő az.

- Egy nálad kilenc évvel idősebb pasi, aki előtt heteronak vallottad magadat és azt mondtad, hogy a feleséged egy gyönyörű Dél-Koreai lány lesz? Érdekes vagy.

- Ne gúnyolj.- szóltam rá.

- Én nem, de be kell látnod, hogy kicsit gáz a helyzeted.

- Neked muszáj mindig ilyennek lenned? Egyszer kedves vagy, most meg már bunkózol.

- Ilyen vagyok, babám. Úgy tudom, ezért vagyunk barátok.

- Bárcsak Namjoon is itt lenne...

- Ő biztosan mondott volna valami okosságot.

- Tuti, meg biztosan jól le is cseszett volna.- kuncogtam, majd visszaemlékeztem egészen tíz éves koromig.

- Nagyon fáj!- sírtam miután leestem a fáról, s a csuklómra érkeztem.

- Mondtam, hogy ne mássz fel!- szidott le a nálam idősebb, bátyám.

- De olyan jó móka volt.- kanyarítottam le a számat.

- Öcsi, az nem jó móka, ha összetöröd magadat. Most mehetünk a kórházba.- indult el, én pedig követtem.- Ha egyszer nagy leszel, ígérd meg, hogy jobban vigyázol magadra.

- Megígérem.- bólintottam.- De te mindig itt leszel és vigyázol rám, ugye?

- Amíg csak tudok.- simított hajamra.- Siessünk, mert lehet, hogy eltört.

- Mindig mondogatta, hogy vigyázzak magamra.- sóhajtottam.

- Te meg szarsz bele.

- Yoongi!

- Most mi van?

- Semmi, menj inkább suliba.- hagytam ott visszamenve a szobámba, magam után becsapva az ajtót.

- Nem akartalak megbántani.- hallottam az ajtóm előtt.- Megyek a suliba. Vigyázz magadra, Kookie.

Voltak napjaim mikor Namjoon elviselhetetlenül hiányzott, de annyi év után már elviselhetővé vált. Persze sosem volt olyan alkalom mikor kimentem a sírjához és ne sírtam volna el magamat, de az emlékeimben ő mindig őrangyalként vigyázott rám. Reméltem, hogy akkor is lát engem fentről, és küld egy jelent, hogy hogyan tovább folytassam azt amit elkezdtem, hiszen nem akartam feladni azt ami Taehyung és köztem volt. Éreztem a kémiát és éreztem, hogy ő is akar engem.

- Ígérd meg nekem, hogy ha egyszer szerelmes leszel, nem csinálsz magadból őrűltet.- mondta, mikor ültünk a közeli kávézóban, én a banános tejemet ittam, míg ő a kávéját.

- Mi az a szerelem?- döntöttem oldalra a fejemet, hiszen tizenkét évesen még nem tudtam.

- Tudni fogod, ha meglátod a nagy ő-t.- kortyolt bele, de amint befejezte a mondatot, heves köhögésbe kezdett.

- Nam!- pattantam fel.

Igyekeztem nem bolondot csinálni magamból, de nehéz volt, ha a szerelmem tárgya egy nálam sokkal idősebb pasi aki nagyon sokat veszthet ha összejönne velem és kitudódna. Át akartam hívni, elmondani neki a számára gyerekes érzelmeimet és vele tölteni minden másodpercet ami abból a napból maradt, így mivel Yoongi már nem volt a lakásban, kénytelen voltam küldeni neki egy üzenetet.

Kookshi: Megtennél nekem valamit?

Yoongi: Mit szeretnél?

Kookshi: Szólj légyszi a tanár úrnak, hogy sűrgőssen jöjjön, vészhelyzet ban.

Kookshi: Van*

Yoongi: Mekkora
kamugép vagy öcsém...

Kookshi: Muszáj...

Kookshi: Kérlek❤️❤️❤️

Yoongi: Oké

Yoongi: ❤️

- Ezaz!- örültem meg.

Össze kellett szednem minden férfiasságomat, hogy tisztázzam az állás pontomat, és úgy gondoltam, hogy nem hagyhatom elfutni ez alkalommal.

Délután kettőkor már kopogott is a bejáratin, én pedig mivel tűkön ültem, hogy mikor jön meg, szinte azonnal ott termettem előtte.

- Vészhelyzet?- emelte fel a szemöldökét.

- Na jó. El kell mondanom valamit.- engedtem bentebb.

- Hallgatom.- fonta össze a karját.

- Szóval lehet hülyének gondolsz és persze lehet az is vagyok! De!!! Ha most nem mondom el akkor sosem fogom tudni. Szerelmes vagyok életemben először és lehet utoljára is tehát azt akarom kérdezni... Rendben van ha szerelmes vagyok?

- Jung...

- Rendben van?- vágtam a szavába.

- Nem tudom erre mit mondjak...- hajtotta le a fejét.

- Rendben van?- ismételtem meg.

- Az az igazság, hogy nekem...

- Rendben van?

- Hihetelten, hogy nem engedsz elmagyarázni valamit.- horkantott fel.- Én a tanárod vagyok.

- Megkérdezzem még egyszer?

- Legyen. Rendben van, ha szerelmes vagy, de nem viszonozhatom. Így már elégedett vagy?

- Igen.- bólintottam.

- Akkor megyek. Nagyon sok dolgom van. Emellett lemaradtál egy dolgozatról!- állt az ajtóhoz.- Tanulj rá, mert nehéz kérdéseket raktam össze.

- Rendben.

- Akkor, szia.- nyitotta ki magának.

- Viszlát, tanár úr!- integettem neki, miközben ő a lépcsőn ment már lefele.