Szerbusztok, kedveseim~ kivételesen rögtön az elejére írom meg a dumálásomat, mert a ficim elég depresszív hangulatú lett, szóval aki nem bírja az ilyesmit, inkább pörgessen tovább. Ezen az OSen kemény öt percet filóztam, hogy tényleg megírjam-e vagy sem. Végül meglett, mint látjátok. Elsőnek Anzai(Devil's Line) lett volna benne, végül elvetettem, és Kaneki lett a főszereplő... Leginkább a saját érzelmeim vezettek, ezmiatt sikerült 1-2 óra alatt megírnom, volt ihletem. A címet Suran - Winter Bird daláról neveztem el, ezt hallgattam, miközben írtam. Nem beszélek többet, olvassátok el. Remélem élvezetes lesz, jó olvasást mindenkinek~

× × ×

- Tűnj el! Nem akarlak látni! Senkit nem akarok látni! Egyedül akarok lenni! Mit nem értesz ezen?! - ordibálom teli torokból. Arcomat mossák a könnyek, a mérgesség, és a szomorúság eluralkodott rajtam, meggondolatlanul kiabálom a szavakat, egyáltalán nem foglalkozva Kaneki érzéseivel. Szóra nyitja száját, de végül nem mond semmit sem, látni rajta, megunta a több, hogy több, mint egy órája veszekszünk. És ezt le sem tagadhatná, lerí róla, hogy elege lett a hisztimből, és a pesszimista hozzá állásomból.

Így nem lepődök meg, hogy hátat fordít nekem, és kegyes egyszerűséggel kisétál az ajtón. Mégis amint látom, ahogy megfordul, mellkasomra egy mázsa súly nehezedik, úgy érzem magam, mintha elárultak volna. Könnyeim még inkább megerednek, utána megyek.

Miért?

Mert nem akarom, hogy elmenjen.

Viszont addigra Kaneki már elment, mire utol érhetném. Megragadom az első dolgot, ami a kezem ügyébe akad, és az ajtónak vágom. A porcelán váza darabokra törik, minden fele repülnek darabjai. A düh még jobban eluralkodik rajtam, tekintetem homályos könnyeimtől, miközben minden kezemben lévő dolgot összetörök. Rombolok, zúzok, semmi nem marad egyben, ami most a kezeim közé kerül.

Egész addig, ameddig ügyetlenül meg nem fogok egy üveg poharak, össze nem töröm, és a szilánkok karomat meg nem vágják. Vérem azonnal megered, a fizikai fájdalom észhez térít, megtántorodok, ahogy körül nézek lakásomon. Rumlit csináltam, olyat, ami bennem is van.

Harag, csalódotság, gyengeség, szomorúság dúl bennem. Ezt pedig tetézi az, hogy tényleg egyedül maradtam. Egyes egyedül a gondolataimmal, amik felfalják elmémet, és tönkre tesznek teljesen. Soha nem éreztem elég jónak magam, sose értettem meg Kaneki mit talált bennem érdekesnek, amiért belém szeretett, mit talált bennem, amit más csinos, kedves lányokban nem. Mellette képes voltam elfogadni magam, annyi évnyi önmarcangolás után, valaki jött, szeretett, elfogadott, vigyázott rám. Próbáltam elnyomni ezeket az érzéseket, a régi barátaimat, de úgy látszik, hogy csupán egy évig sikerült.

És ezek az elnyomott érzések utat törtek maguknak a legrosszabb alkalomkor, és a legrosszabb emberen vezettem le őket. Kanekin, tudom nagyon jól, mégis képtelen voltam megállni, túl gyenge voltam. Gyűlölöm magam emiatt, mindig megbántom a körülöttem lévőket akaratlanul is néha-néha, mindenki megsérül körülöttem.

Azt akarom, hogy senki se legyen mellettem, senkinek ne tudjak fájdalmat okozni, mégis azt szeretném, hogy mellettem legyen örökké Kaneki. Magához öleljen, csókoljon, vigasztaljon, miközben azt kiabálom rá, hogy tűnjön el. Önző vagyok, mindennél jobban vágyok arra, hogy szeressenek, viszont képtelen vagyok bevallani az érzéseimet.

- Miért nem jössz vissza? - zokogom, ahogy lecsúszok a padlóra. Tenyerembe temetem arcomat, sírásom egyre erősebb, és hangosabb. Nem tudok uralkodni érzelmeimen, nem tudok már gondolkodni sem. Hagyom, hogy könnyeim patakokban folyanak, egyre kevésbé érdekel mi fog velem történni.

Meghallom a kulcsok zörgését, ajtó nyitdását-csukódását, léptek neszét, de képtelen vagyok nagyobb hangsúlyt fektetni. Összehúzom magam, még kisebbre, mint amire lehetne, elfojtom hangomat, és próbálok egyszínűvé válni a fallal.

- Mi történt itt? - hallom meg Kaneki hangját, ahogy belép a szobába, és észre veszi a zűrzavarszt, amit percek alatt okoztam. - Mit csináltál? - szegezi nekem a kérdést, hangján érződik, hogy most már aztán tényleg nincs jó kedvében, mégis képtelen vagyok válaszolni rá. Ha újra kinyitnám a számat, megint csak a tűnj-el, és az egyedül-akarok-lenni mondatokat ismételném, pedig egyáltalán nem szeretnék még tovább kettesben maradni az elmémmel. - Héj - fogja meg karomat kissé idegesen. Erősebben szorítja meg csuklómat, mint általában, azért, hogy neki szenteljem a figyelmemet, de ezzel csak azt éri el, hogy sebemből megerejen a vér. De hiába a vérző seb, és a kín, képtelen vagyok Kanekire pillantani, csak a parkette réseit fürkészem. - Mit műveltél? - hangja megremeg, kétségbeesett. Most vette észre a vágásokat a csuklómon, még arra sincs energiám, hogy kinyögjem, véletlen volt. Kaneki mellkasának döntöm homlokomat, értelmetlen bármit tennem, a vége így is, úgy is sírás lesz.

- Sajnálom... - szólalok meg. Összes energiámat összekapartam, hogy csak ezt az egy szót kinyögjem neki, a zokogás, veszekedés minden erőmet elvette. - Sajnálom - ismétlem egyre sírosabb hangon.

Kaneki átkarolja derekamat, meleg ölelésében biztonságban érzem magam, gyengéd csókjától képes vagyok lenyugodni. Reszkető kezekkel fogom meg ingjét, kapaszkodok belé, soha többé nem akarom elengedni.

- Maradj itt... - mondom szinte könyörgően. Vállaim rázkódnak, testem remeg, egyre fáradtabb vagyok, de most így, Kaneki ölelésében érzelmeim lenyugodtak, gonosz gondolataim is elbújtak. Az önmagam iránt érzett izzó gyűlölet elpárolgott, kétségeim eltűntek, szomorúságomat a nyugalom váltja fel. - Kérlek...

- Maradok - suttogja, ahogy szorosabban ölel magához. Lecsókolja arcomról könnyeimet, míg nem abba hagyom a bőgést. Finom puszit lehet ajkaimra, majd rám pillant, mielőtt újra megcsókolna, nyomatékosítva szavai komolyságát, és szerelmének őszinteségét. - Ígérem.