Szeretlek. - Újra és újra lejátszom a pillanatokat, amikor mondtad nekem. Az első randinkon, az első közös éjszakánkon, a meccsek, mikor győztél Ushijiwa ellen, mikor hajnal háromkor elmentünk KFC-be enni, miután veszekedtünk és majdnem szakítottunk. Az évek alatt minden nappal jobban beléd szerettem, egy teljesen új világba éltünk, nem számított semmi és senki. Szembe szálltunk bárkivel, a szívemet adtam neked.

  De te nem éreztél ugyan így. Ez volt a legnagyobb hibám, hittem az üres szavakba.

▬

  Beugrottam a közeli étterembe, hogy megvegyem a kínait, amiért annyit vinnyogtál tegnap. Ezét késtem egy negyedórát, de úgy gondoltam emiatt nem fogsz haragudni. Viszont amikor beléptem a házban igen ismerős cipővel és kabáttal találtam szembe magamat, de nem hallottam semmi csevegést.

  Csevegést legalábbis nem, azonban más hangokat igen. Sóhajok, nyögések és morgások a hálószobából jöttek, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Remegő végtagokkal nyitottam be a szobába, és abban a pillanatban pofán vágott a valóság.

  Mintha egy álomból ébredtem volna fel, amikor megláttalak félmeztelenül feküdni a legjobb barátnőm lábai között.

  Döbbenet, csalódottság, szomorúság, düh és undor fogott el, mialatt próbáltad megmagyarázni az igazságot.

  - Nem érj hozzám érni! Tűnj a szemem elől, és soha többé ne gyere vissza!  - üvöltöttem rád mit sem törődve a könnyekkel, amik arcomat mosták. - És te is! Menjetek a francba és ne keressetek fel soha többé! Takarodjatok! - kiabáltam egykori legjobb barátnőmnek. Mindketten megbánva néztek rám, ám nem kellett a szánalmotok, csak az egyedül lét.

  És meg is adtátok mindketten, így egyedül maradtam az igazsággal, a milliónyi hazugsággal, az üres szavakkal és a szívemmel, amiket darabokban adtál vissza.