37. Nocsak, talán zavarban vagy? Milyen édes... + Dazai Ayano69-channak írtam, remélem tetszik szívem, bár te már olvasad, mivel neked küldtem el, hogy olvasd el, és mondd meg milyen lett a lényeg, hogy nem az utolsó pillanatban nézem meg kinek írok sztorit... 🙄😂 Jó olvasást! :3 ♥

▲▼▲▼▲

Vámpírok, olyan gonosz szörnyeknek tekintik őket, amelyek éjszaka aktívak, emberek vérével táplálkoznak, és több száz évig élnek. Mindannyian úgy néznek ki, mint az emberek, úgy lehet csak megkülönböztetni tőlünk, hogy nekik hófehér bőrük van, skarlát vörös szemük, napfénytől, fokhagymától, ezüsttől és a megszentelt dolgoktól félnek. Mesékben szerepelnek, a valóéletben nem léteznek, mégis itt ül velem szemben egy. Dazai, a barna hajú szörnyeteg, aki fokhagymás pirítóst falatozik, és akinek a szolgálja lettem. 

Tömjén illata lengi körbe a szobát, a napfény beszűrődik az ablakon megvilágítva Dazai kipihent arcát, amin most is huncot mosoly húzódik. Tekintetével követi minden mozdulatamot, miközben teát töltök neki egy csészébe. Két kanál cukrok rakok az italba, hiszen úgy szereti, majd odaviszem neki. Ezután pedig elveszem a tányérját, amin nem régen még pirítós volt.

- Elfelejtettél valamit - szólal meg meleg, játékos hangján Dazai, mégis az őrültbe tud vele kergetni. Elnyomva magamba egy szitkozódást fordulok vissza felé kifejezéstelen arccal, megfékezve testemet, hogy megüssem, mikor megpillantom az idegesítő mosolyát. 

- Micsodát, Dazai-sama? - Ezen felnevet, hiszen mindketten tudjuk, hogy miről beszélt, mégis reménykedtem benne, hátha ez alkalommal elfelejti azt a nyűves csókot, amit minden reggel kér reggelije mellé. Viszont nincs ilyen szerencsém.

Mielőtt újra szólhatna, odasétálok hozzá, és ajkaimat hozzá érintem az övéihez. Epe gyűlik számba, azonban ahogy Dazai mozdítja ajkait, nyelvével utat tör számba, és táncra hív, eltűnik, és édes íz veszi át a helyét. Megszédülök a csók végére, kipirosodva, és kábán válok el Dazaitól. Amennyire utálom, hogy meg kell csókolnom őt, ugyan annyira esik jól az. 

- Nem számít hányszor csókollak meg, még mindig ilyen édes arcot vágsz? - kérdezi incselkedve Dazai, amivel egy szempillantás alatt visszaránt a valóságba. Mérgesen egyenesedek fel, dühös tekintettel nézek rá, és anélkül, hogy bármit mondanék hátat fordítok neki.

Utálom őt, utálom, hogy nem üthetem meg; hogy nem ölhetem meg; hogy minden csókja, vagy akár érintése ezt váltja ki belőle; és hogy megmentett. Engem, egy vámpírvadászt, a családjának feltörekvő vadászát. Megmentett a haláltól, miközben tönkre vágta az egész életemet.

Adott a véréből, aminek hála felépültem egy olyan sérülésből, amire a legprofibb orvos is azt mondta volna, hogy rokkantként fogom leélni a hátra lévő életemet. De ára volt ennek, még pedig az életem, a vérrabszolgálja lettem. És akármennyire is hajt a tudat, hogy végezzek vele, nem tudom megtenni, mivel nem bírom. És ezt fokozza az, hogy milyen idegesítő egy alak, folyton azon van, hogy valamivel piszkáljon, mert örömét leli abba, hogyha a vérnyomásom 160 környékén van.

- Dazai-sama keres - szólal meg az egyik szolgálólány tönkre téve a délelőttömet. Szemet forgatva hagyom ott a könyvemet, és a hálószoba felé veszem az irányomat. Nem tudom miért lepődök meg azon, hogy Dazai kerestet, mióta felépültem, és közölte velem, hogy övé az életem, mindig zaklat valamivel. És hiába van rajtam kívül legalább öt tucatnyi embere, akikhez napont nem szól egy szót sem, tőlem mindig akar valamit. 

- Itt vagyok, Dazai-sama - csukom be magam mögött a szoba ajtaját. Lágy szellő lengeti meg a vörös függönyt, kinről kellemes meleg levegő szökik be a nyitott terasz ajtón keresztül. A teraszon Dazai ül a hinta ágyon, az előtte elterülő tájat szemléli, figyelmen kívül hagyva engem. Csendben, anélkül, hogy megnyikkanék mellé sétálok, félre téve minden ellenszenves érzésemet, hogy én is szem ügyre vegyem a kilátást.

A nap magasan jár a ragyogó kék égbolton, egy felhő sincs rajta, tiszta, akár a tó víze, ami a kúria mögött húzódik. A fény meg-megcsillan a víztükrön, a körülötte lévő magas fenyőfák tükörképe megremeg valahányszor egy kacsa rászáll, és úszni kezd. A nádasból madarak röppennek fel, a fűből egy nyúl dugja ki fejét, hogy körül nézzen a mezőn, egy szarvas bújik elő a fák közül, büszkén, magasztosan áll, míg egy hangos csattanásra az összes állat összerezzen, és búvó helyükre sietnek. 

Dühösen pillantok Dazaira, aki összecsapta könyvét tönkre téve ezt a tökéletes pillanatot. De mintha ez egyáltalán nem érdekelné, mosolyog rám akár egy ártatlan gyerek, miközben több száz ember vére tapad a kezeihez. Köztük az én családom vére is.

- Ülj ide, és olvass fel belőle nekem - ütegeti meg mellette a helyet, ahogy átnyújtja nekem a könyvet. Ráharapok nyelvemre, ismét elfojtom a szotkozódást, és az ellenkezést, és leülök. Mély levegőt veszek, miközben átveszem a könyvet, és átlapozom, újra mese délutánt tartatt velem. Megkeresem a könyvjelzőt, ahol legutóbb abba hagytam, és olvasni kezdek. Ám mielőtt az első szót kiejthetném, Dazai lábaimra hajtja a fejét. Csukott szemekkel pihen, hangja mégis ellenkezést nem tűrő, ahogy megszólal: - Kezd el! 

Zavarodottan, és meglepődötten vezetem vissza tekintetemet a sorokra, hogy úgy tegyek, ahogy kért, de nehezemre esik az olvasás, minden szó kiejtéséhez hatalmas erő szükséges. Hiába csókolom meg minden reggel, minimális érintkezést is kerülöm vele, így igencsak meghökkentett azzal, hogy így az ölembe hajtott a fejét. Viszont azzal pedig saját magamat lepem meg, hogy kellemesnek találom a közelségét. Semmilyen gyilkos gondolat nem merül fel bennem, egyedül csak az, hogy ez a pillanat örökké tartson. A természet halk zajai, a nap sütés, a gyengéd szellő, a pihenő Dazai, aki ilyen közel van hozzám.

De az idő telik, ahogy olvasom a sorokat, és ahogy fogynak a lapok, úgy fogy az időnk is, és mint minden jó, ez is véget ér. A könyv végére érek, nem tudom tovább folytatni, pedig kivételesen lenne kedvem tovább olvasni. Lerakom a könyvet, lenézek Dazaira, várva a következő parancsát, de nem szólal meg, nem nyitja ki szemeit, tovább pihen. Légzése egyenletes, biztos vagyok abban, hogy elaludt, de nem vagyok mérges miatta.

Óvatosan érintem meg Dazai barna fürtjeit, félve attól, hogy ezzel felébresztem, de mintha meg se érezte volna tovább alszik. Így felbátorodva játszadozni kezdek puha hajtincseivel, megtekergetem ujjaim között az amúgy is göndös fürtöket. Aztán újra félve homlokára simítok, megcirógatom a hideg, mégis bársonyos bőrt. Ujjaim levándorolnak szájára, piros ajkaira, amiket naponta megcsókolok, és amik hívogatnak. Érzem, hogy pír kúszik arcomba, akaratlanul is végig nyalok ajkaimon.

Miért nem tudnál mindig ilyen lenni? - kérdezem magamban, miközben tovább játszadozok a hajával. - Akkor nem utálnálak...

Tekintetem újra ajkaira siklik, a kínzó vágy, hogy lehajoljak, és puszit lehellek rájuk megint elfog. Viszont ez alkalommal elvesztve az önkontrollomat, lehajolok hozzá, és összeérintem ajkainkat. Gyengéd csók, ami inkább puszi, hiszen ajkaink épp, hogy összeérnek. Rögtön el is hajolok, ám egy kéz visszatart, ami tarkómat fogja. Dazai visszahúz, ajkaink újra összeérnek, ám ez alkalommal nyelvével utat tör számba, és vad táncba hív. Bele nyögök a csókba, testemet végig járja a bizsergés, és ujjaimmal akaratlanul is barna fürtjeibe túrok.

Lihegve, kivörösödve és kábultan szakadok el tőle, mikor elengedi a tarkómat. Szememet kinyitva találom szembe magam huncut mosolyával, pillanatok telnek el, mire rájövök, színlelte, hogy alszik, átvágott. Düh lobban bennem, de kialszik, amint végig simít arcomon, és pír kúszik arcomba.

- Nocsak, talán zavarban vagy? - szólal meg játékos hangján tovább cirógatva bőrömet. - Milyen édes...

- Utállak... - szűröm ki fogaim között, amin csak felnevet. Minden ilyen megjegyzésemet szórakoztatónak találja, mintha a világ legviccesebb szavait ejteném ki, miközben a halálát kívánom. 

- Csókolj meg újra! - Elhal a nevetése, ahogy barna íriszeivel rám néz, mire meghökkenek. Elveszek tekintetébe, miközben testem önmagától cselekszik, anélkül, hogy végig gondolnám mit teszek, ajkaira hajolok, és megcsókolom. Hideg ujjaival hajamba túr, átveszi az irányítást a csók felett, beleremegek, és rájövök, hogy nem csak a vérével, de csókjaival magához láncolt.