TheTitanGirl kérésére, nem tudom mennyire fogja elnyerni a tetszésedet, nagyon sokat szenvedtem vele, remélem tetszeni fog azért ♥ mindenkinek jó olvasást:3

▬

  Két gyerek rohan az utcán, egy köpcös férfi üldözi őket, szidja őket, folyton azt hajtogatja, hogy meglopták őt. Az utcán lévő emberek egyesével fordulnak feléjük, már megszokott volt, így nem nagyon lepődtek meg rajtuk, csupán magukban konstatálták, hogy áh, ismét ők, most mit loptak el a gyerekek?. Viszont a kislány megbotlik és elesik, hangos puffanással ér földet, mire barátja megtorpan. Gondolkozás nélkül fut vissza hozzá, hogy felsegítse a földről és magával rángassa, hogy tovább fussanak. A köpcös férfi pedig ebben a két percben nem bírta utol érni őket, sikeresen elmenekültek előle a gyerekek.

  Colt a térdeire támaszkodva liheg, mellette a padon gyerekkori barátja ül, mindkettőjük kifáradt a hosszú kergetőzésekben, de megérte számukra. A környék legfinomabb csokis kekszeit szerezték meg, amire olyan régóta fájt a foguk.

  - Miért nem futottál tovább? - szólal meg a lány, miután kifújta magát és elég erőt gyűjtött a csevegéshez.

  - Mondtam, hogy sosem foglak magadra hagyni - mosolyog rá Colt, amitől apró pillangók ébrednek hasába és pír kúszik arcába.

  Ez az első alkalom, amikor először úgy érzi magát, hogy jobban kedveli Coltot, mint egy szimpla barátot.

▲▼▲

  A nap magasan jár, a mezőn kellemes szellő fut át, ahogy Colt és a barátnője a virágok között sétálnak. Ujjaikat szorosan összefonják, ahogy szemlélik a tájat. A város zaja távolinak érződik, mintha a világon csak ketten lennének. És ahogy a fiú közelebb húzza magához a lányt, minden más is megszűnik körülöttük. A fiú ajkai finoman mozognak, csókja édes, szerelme lábai megremegnek tőle és szíve őrült módon kezd el verni. A lány ujjaival hajába túr, ahogy átöleli nyakát, nem bír betelni Colt ajkaival, amit a fiú észre is vesz. Elszakad tőle, puszikkal hinti be egész arcát, nyakát, amitől a lány felnevet.

  - Imádom, amikor nevetsz - szólal meg a srác, ahogy rámosolyog. Hosszú percekig egymást szemeibe néznek, a saját világukat látják a másikba, szinte nem tudják elhinni, hogy megtalálták a másik felüket.

  - Sose hagysz magamra, igaz? - kérdezi a lány megtörve a csendet, ahogy homlokukat összeérinti.

  - Sose, hiszen szeretlek.

▲▼▲

  A szoba falai magukba zárják a két szerelmes sóhajait, nyögéseit, ahogy lassan normalizálják a légzésüket. Colt mellkasára húzza szerelmét, simogatja a hátát, miközben hajával játszik és gyengéd csókot nyom homlokára. Hosszú percekig maradnak így, kiélvezve a kellemes csendet, míg a fiú meg nem töri azt:

  - Mit szólnál, ha egy nap feleségül vennélek?

  A kérdés váratlanul éri a lányt, kikerekedett szemekkel néz fel Coltra, nem biztos abban, hogy jól hallotta a dolgokat. Viszont látva a fiú elhatározott arcát, szemeiben a szeretetet forróság önti el a mellkasát, újra pillangók ébrednek gyomrában, mint azon a bizonyos napon.

  - És utána mi lenne? - incselkedik, ahogy mosolyra húzza a száját a lány.

  - Vennénk egy házat, és lehetne mondjuk egy kutyánk. És néhány gyerek is. Kettő-három, vagy több. Ha lány lenne, akkor olyan csokis kekszeket vennék, amiket te is annyira szeretsz. Ha fiú lenne, akkor megtanítanám labdázni - ábrándozik Colt, és szemei úgy csillognak, mint egy kis gyereknek.

  Barátnője mosolyogva hallgatja, nem mond egy szót sem, de mindketten tisztában vannak azzal, hogyha arra kerül a sor, igent mondana neki a lánykérésre.

▲▼▲

  A kórház fertőtlenítő szúrós szagától bűzlik, Colt a betegágy mellett ül, felesége fáradtan szuszog az ágyon. Negyedik hónapja fekszik kórházban egy betegség miatt, amiből az orvosok nem képesek kigyógyítani. A doktorok, nővérek és rokonok feladták a reményt, hogy a lány újra makk egészséges lesz, kivéve Colt, ő hisz abban, hogy felesége ismét a régi lesz. Nap, mint nap ott ül mellette, bízva abba, hogy szerelme legyűri a betegséget, szurkol neki, kitart mellette akár meddig is tartson ez.

  - Colt... - szólal meg erőtlenül felesége. Kezét próbálja megszorítani, de csupán a beszéd elszívja az összes erejét. Teljesen lefogyott, bőre lóg csontjain, nem is hasonlít egykori élettel teli énjére, aki minden kalandra kapható volt. És ettől a fiú szíve összefacsarodik. Nem tudja szavakba önteni azt a kínt, amit érez, hogy élete értelme napról-napra egyre gyengébb, soványabb. Mosolya, nevetése, amikbe beleszeretett fáradt, szemei csillogása egyre tompább, és akár mennyire is szeretné elnyomni magába azt a gondolatot Colt, hogy felesége egyre közelebb kerül a halál pereméhez, érzi, hogy nemsokára elveszíti. De képtelen nem mosolyogni, tartani a lelket a lányba, hogy ne adja fel, ha kevés reménye is van, hogy felgyógyul, ragadja meg.

  - Ugye... Velem maradsz... Amíg el nem megyek? - kérdezi felesége fáradt mosollyal az arcán, és ezzel a mondattal összetör valamit Coltba. A reményt, hogy minden a régi lesz, hosszú hetek óta először mutatja meg elgyengül énjét szerelmének.

  - Itt vagyok... - húzza mosolyra a száját, ami lassan vicsorgás lesz, ahogy könnyei mossák arcát. - Mondtam, hogy sose hagylak el, nem?

  - Sose mondtam elégszer... Hogy... Szeretlek... - beszél lassan felesége, mert tudja, hogy ez a búcsújuk. Pár könnycsepp buggyan ki, amik legördülnek arcán, szomorú, nem akar meghalni, valóra akarja váltani a közös álmukat. Gyerekeket szeretne szülni, felnevelni őket együtt, és Colttal megöregedni. De az élet közbe szólt. És akármennyire is le van törve, boldog, hogy férje betartja az ígéretét, egész életén át mellette volt, sosem hagyta magára, mindent megtett érte, hogy boldog legyen és teljesen szívéből szerette. - Mindennél jobban... Szeretlek, Colt...

  Colt betartotta a szavát, mellette maradt az utolsó pillanatig és az utolsó lélegzetig emlékezni fog a lányra, akivel eltervezte az egész életét, aki a másik fele volt és akit az élet kegyetlen módon elragadott tőle.