Milyen az, amikor új iskolába kerülsz? Egy megszokott társaságba beilleszkedni, miközben vad idegen környezet vesz körül, és senkit nem ismersz. Izgulok, görcsöl a hasam, még reggelit sem ettem, és alig bírtam aludni. Rosszul vagyok egy szóval. Na, ilyen érzés ez.

  A szüleimmel elköltöztünk egy másik városba, így iskolát kellett váltanom, nem nagyon örültem neki, de mit tehettem volna ellene. Most pedig itt állok az új gimim előtt a táskámat szorongatva. Izzad a kezem.

  Besétálok a kapunk, az udvaron virágzik a cseresznyefa, így most minden rózsaszínben tündöklik. A diákok csevegnek egymással, néhányuk észre veszi, hogy egy idegen van köztük - az az én -, és összesúgnak, ahogy megbámulnak. Tök jó érzés.

  A tanáriba kopogok, hogy együtt menjek be az osztály főnökkel az új osztályomba. Áh, egyre jobb, érzem, ahogy forog velem a világ. A tanár megy be elsőnek, hogy elújságolja a híret a tanulóknak. Aztán jövök én. Húsz számpár fürkész, és te ne ájulj el, ha sikerül már isten király vagy. Összeszedem magam, kifújom levegőmet, és bemutatkozok a legtermészetesebben. Elértem, hogy ne dadogjak, és ne vörösödjek el. Komolyan, isten király vagyok.

  Beülök az egyik padba, amit nekem szántak. Aztán elkezdődik az óra, bár nem tudok figyelni, mindenki engem bámul, megint rosszul vagyok. Óra utána persze rögtön körbe ugrálnak az osztálytársam, és megállás nélkül faggatnak. Egészen jól ment, suli utána hívtak is karaokéba, de ugye le kellett mondanom. Még körbe kell valakinek vezetnie az iskolában. De van egy olyan érzésem, hogy nem az osztálytársaim fogják megtenni.

  Az első napom első fele gyorsan eltelt, és nagyon jó volt. Osztálytársaimmal már telefon számot is cseréltem, szóval érzem előre, hogy hétvégén, kora reggel már zargatni fognak. Viszont a napom második fele csak most következik. Megint a tanári előtt várakozok, megint az osztályfőnökömre. Jó formán már mindenki haza ment, mire kinyílik a tanári ajtaja, viszont ofőm helyett egy srác lép ki rajta zsebre dugott kézzel. Fekete haja szemébe lóg, inge lazán be van gyűrve nadrágjában, miközben félig ki van gombolva. Nyakkendője, pedig elégé szétesőben van rajta. Tekintetünk találkozik, és a pír önmagától önti el arcomat. Acél kék szeme rabul ejt, nem tudok elnézni, életemben nem láttam ilyet.

  De a szerencsémhez híven alig bámulhatom tizenöt másodpercnél tovább, ugyanis a tanárom is kilép az ajtón, tökéletesen kettőnk közé állva. Na, kösz, sensei, életem egyik legszebb pillanatát tönkre vágtad.

  - Áh, Naomi-chan, örülök, hogy megvártál - mondja ezt úgy, mintha húsz perc várakozás semmiség lenne. - Ő fog körbe vezetni téged az iskolában - mosolyog, ahogy a fiúra mutat -, Levi-kun, egy évvel feletted jár. Levi-kun, ő itt Naomi-chan, az új diák, őt kéne körbe vezetni - magyarázza a tanár a fiúnak.

  Jól éreztem, hogy nem osztálytársam fog körbe vezetni, de miért pont egy senpai teszi meg? Bár nem mintha nagyon nagy probléma lenne, rohadt jól néz ki, erre rájöttem.

  - Köszönöm, Levi-kun, hogy körbe vezeted. Nos, nekem még dolgom van, szóval visszamegyek. Viszlát, gyerekek! - köszön el ofő, és vissza is megy a tanáriba kettesbe hagyva minket.

  - Menjünk - szólal meg senpai, és elindul. Utána sietek, mert fél perc után eszmélek fel, hogy már nincs előttem. Elsőnek a hátsó udvarra vezet, aztán a torna termet, és az öltözőket mutatja meg. Ezután visszamegyünk az iskolába, fel az első emeletre, ahol a szakkörösök termei vannak. Rengeteg van: rajz, dráma, zene, irodalom, tánc, sport, és főző szakkör. És még egy, amiről még nem is hallottam. Sajt készítő szakkör, aminek senpai a vezetője. Persze, erre nem magamtól jöttem rá, végig kommentálta az egészet, onnét tudtam meg ezeket a dolgokat.

  - Levi-senpai - szólalok meg először, mióta találkoztunk.

  - Hm? - pillant rám, miközben a lépcső felé igyekszik.

  - Miért pont sajt készítő szakkör?

  - Mert szeretem - válaszolja értetlenül meredve rám, mintha ez nem lenne egyértelmű. Ez meglepett. Vajon melyiket szeretheti? A camembert? Az edamit? A trappistát? A cheddárt? A fetát? Vagy talán a márványt? A cheddárt én is szeretem, lehet, hogy akkor odajelentkezek, hogy tudjak csinálni tucatnyit. Milyen jó lehet már? Akkor talán közelebb is kerülhetek senpaihoz.

  - Ez itt a tető, ide nem szokás feljönni, nem szeretik a tanárok, ha itt fent vagy, de nem is büntetnek meg érte - mondja, amint kilépünk a levegőre. A nap lassan lenyugszik, narancs sárgára festve a várost. A korláthoz sétálok, onnét csodálom tovább a kilátást. Míg senpai lecsúszik a falon, és leül a földre. Táskájából előhalászik egy kis dobozt, amiben apró sajt falatkák vannak, majd lazán falatozni kezd.

  - Jó étvágyat.

  - Kösz - nyammog.

  És őszintén szólva, hogy mi vezérelt engem, amikor úgy döntöttem, hogy leülök mellé, az jó kérdés. Viszont most per pillanat mellette csücsülök, miközben tekintetemet a városon tartom. Komolyan, magával ragadó látvány, kár, hogy most nem tudod magával ragadni. Ugyanis senpai fél szemmel engem bámul, gondolom, hogy mi a francot művelek, de sebaj. Aztán felém nyújtja a dobozt. Elsőnek nem merek odanézni. Másodjára megszemlélem milyen fajta sajtok vannak benne, és rá kell jönnöm, hogy nagy választékból lehet válogatni. Harmadszorra pedig senpaira nézek, amolyan most-mégis-mit-csinálsz-senpai.

  - Kérsz?

  - I-Igen - felelem, és kiveszek egy darab sajtot. - Köszönöm.

  - Hm - hümmög, majd ő is bekap egy falatot. Azt hiszem chaddert vettem ki, de tévedtem, teljesen más íze van, viszont annál jobban ízlik.

  - Ilyet még nem ettem.

  - Milyet?

  - Nem tudom, de finom volt.

  - Akkor vegyél még - tartja megint elém a kis dobozt. Valószínűleg egyszerű gesztusnak szánta, de engem elönt ismét a pír, miközben újabb sajtot kiveszek, és eszek meg. Nem tudom miért, de megkedveltem, pedig először találkoztunk. Szerelem első látásra? Vicces lenne, ha tényleg az lenne.

  Senpai tovább falatozik mellettem, bizonyos időközönként megkínál, amit el is fogadok. Néma csöndben ülünk egymás mellett, de nem is érzem a késztetést, hogy feldobjak valami beszéd témát, azzal csak rontanék szerintem. A nap lépésről-lépésre bandukol lefelé, és egyre hűvösebb lesz. Aztán eszembe jut, hogy egyáltalán nem köszöntem meg, senpainak amiért körbe vezetett, így rögtön meg is szólalok, bár egyszerű mondatnak szántam, mégis kiabálás lett belőle.

  - Köszönöm szépen, hogy körbe vezettél, Levi-senpai!

  - Hm - hümmög ismét válaszképpen, és tovább falatozik.

  Így ismerkedtem meg Levi-senpaijal.

  Egy hónap telt el az első napom, és Levi-senpaijal való találkozásom óta. A sajt készítő szakkörre jelentkeztem, és tényleg ő a vezetője a csoportnak. Segített is elkészítenem az első sajtomat, szerintem meg sem eszem. És tényleg jobban megismertem, és barátok is lettünk, vagy legalább olyasmi, mert az én többet érzel iránta, ugye. Együtt szoktunk ebédelni fent, a tetőn, és együtt megyünk haza, bár lehet, hogy ez azért van, mert a vonat állomás arra fele van, amerre lakok, de nem baj.

  A mai nap is ugyan olyan, most is haza felé sétálunk, vagyis csak én, senpai a vonat állomás felé. A többiektől pár perce búcsúztunk el, így kettesbe sétálunk, és a divat beszélünk. Inkább veszekszünk. Imádja a kendőket hordani a sál helyet, én meg ki nem állhatom. Ő rühell a csipkét, én meg azzal állítanám össze az öltözékemet.

  - Az egyik kedvenc divat terveződ találta ki, hogy a csipke a menő, és követed a hülyeségét?

  - A divatot nem követni kell, hanem csinálni! - vágom rá dühösen nézve rá. (Apró megjegyzés, barátnőm ezt mondta a felvételikor, amikor a divatról kellett beszélnie:D)

  Arra számítottam, hogy valamivel visszavág, de nem. Olyat tesz, amire a legvadabb álmomban sem gondoltam. Elneveti magát. Édes istenem, felfogjátok ezt?! Amióta itt vagyok, azóta maximum mosolyogni láttam! De most! Most megnevettettem! Én magam! Megmosolyogtat a öröme, míg végül én is kacagni kezdek. Tökéletes a mai napom!

  - Azt hiszem itt el kell búcsúznunk, senpai - állok meg az útkereszteződésnél. Nekem balra, neki jobbra tart az útja, viszont úgy érzem, hogy én nem haza sétálni, hanem ugrálni fogok. Levi-senpai nevetése bearanyozta a napomat.

  - Úgy tűnik. Holnap találkozunk itt, Naomi-chan. Szia.

  - Szia, senpai! - mosolygok rá, és meg is fordulok, hogy szökkenő lépésekkel haza menjek. Egy cseppet sem csattanok ki az örömtől, áh, dehogy.

  - Naomi! - kiabál utánam. Teljesen lefagyok. Egy részről mert utánam kiabált, talán valami furcsát csináltam? Más részről a -chant elhagyta, omooo~.

  - Igen, senpai? - sétálok - szökkenek - vissza hozzá.

  - A hétvégén lesz egy fesztivál a városomban. Eljössz velem? - kérdezi halvány mosoly kíséretében. A gyenge szellő meglengeti a fiágakat, és hajába kap, így még gyönyörűbb lesz. A világ megfordul velem a kérdés hallatán. Elmenni vele? Kettesben? Ez egy randi féle? Ha eddig nem csattantam ki a boldogságtól, akkor most már igen. Álmaimban vártam ezt a kérdést.

  - Persze, senpai - mosolygok rá, amint visszatért minden erőm, hogy válaszolhassak. Erre elmosolyodik ő is, majd ténylegesen elköszönve elindul a vonat állomásra. Én pedig haza rohanok, vagyis inkább rohanok egy suli kört, és utána rohanok haza. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént! Nem tudom szavakba önteni mennyire boldog vagyok!

  Elérkezett a várva várt nap! Az egész péntek estém azzal ment el, hogy kiválasszam a ruhámat, persze csipkével, mi mással? Most pedig a vonaton ülök, és görcsösen szorongatom a táskámat. Aztán végre valahára megérkeztem a városban, és szívem nagyot dobban, ugyanis senpai az egyik padon ül zenét hallgatva, minden esetre rám várva. Reszkető lábakkal lépek le a peronról, és sétálok oda hozzá. Időközben már zsebre vágja telefonját, ahogy feltápászkodik a padról. Haja ugyan úgy szemében lóg, bőr dzseki, fehér póló, és farmert visel. Egyszerű, de annál jobban néz ki.

  - Jó reggelt, senpai! - mosolygok rá zavartan, mivel tetőtől talpig végig mér. Lehet, hogy van valami az arcomon? Vagy rosszul vettem fel a ruhámat?

  - Csinos vagy, Naomi-chan - mondja, ahogy fél oldalas mosolyra húzza száját. Arcom vörös lesz, nem számítottam rá, hogy megdicsér, jó, azt meg kell hagyni, hogy vágytam rá, de nem készültem fel.

  - Köszönöm.

  - Gyere, menjünk - int fejével, ahogy elindul, így követem én is. Őszintén szólva arra számítottam, hogy a fesztivál mesze lesz a vonat állomástól, de nem, másfél utcányira van. Étel árusok, cél lövöldék, és más kis bódék között gomolyoknak az emberek, és hogy is mondjam, nincsenek kevesen. - Hé, Naomi-chan - nyújtja felém kezét senpai, amikor elérjük az első árusokat. Zavartan nézek rá, mire ismételten olyat tesz, amire nem számítok. Megfogja a kezemet. Igen, megfogja a kezemet. - Könnyen elveszhetsz - mondja, ahogy magával húz az emberek közé, akik között önmagamtól is közelebb nyomódok senpaihoz, mivel tényleg sokan sétálnak a bódék között. Még nem is volt alkalmam lereagálni a történteket, de annyit szerintem gondolhatok, hogy kiugrok a bőrömből. - Hova menjünk elsőnek?

  - Éhes vagyok, menjünk valami ételárushoz.

  - Akkor találd ki, hogy mit szeretnél enni.

  - Sajtot - válaszolom gondolkozás nélkül, mire senpai egészen halkan kuncogni kezd. Elfelejtettem milyen nehéz egy fesztiválon eljutni az á pontból a bébe. Rendesen megizzad az ember, mire átverekedi magát. De mindent megér, hogyha eléred az eladókat, főleg hogyha azok ételt árulnak. Mint ami nálunk is van. - De sok kaja van - mondom, miután végig szemlélem a kínálatot. És tényleg minden van.

  - Ezt szeretted volna, nem? - hajol oda hozzám, amitől ha tudnék elugranék, de minden felől emberek préselődnek nekem. Lehelete csiklandozza nyakamat, gerincemen a hideg végig fut, arcomat pedig a pír önti el. Meg akar öl, nincs hozzá kétség, biztos vagyok benne. És ennek köszönhetően csak makogva tudok vásárolni, az árusos néni meg vigyorog, aranyos párnak gondol minket, ezt mondta, kár, hogy nem vagyunk egy pár. A szívem most összetört, hozzatok nutellát, és zsebkendőt, kérlek. - A kezedet, Naomi-chan - fogja meg ismét kezemet, viszont most nem lettem vörös. Siker! Pacsizzatok le velem! - Menjünk egy nyugodtabb helyre enni - húzz magával, és átverekedjük magunkat az ember tömegen. De totálisan megérte a kínszenvedést, mivel egy csodálatos helyre rángat el senpai. Egy parkba, közvetlenül a fesztivál mellett, így kényelmesen le lehet ülni beszélgetni, vagy enni. Na, ha már az evésnél tartunk, akkor hagyj jegyezem meg, hogy már régóta vártam, hogy neki lássak, két órája nem ettem, azt hittem meghalok.

  - Jó étvágyat! - mosolygok boldogan, amikor kibontom a kis csomag papír dobozkát, amiben a kicsi sajt falatkák vannak. Amúgy olyan, ami még Levi-senpainak volt az első napomon. Egyetlen egy problémám csupán az, hogy a sajtok többsége mind lyukas.

  - Valami baj van? - kérdezi senpai, amikor észre veszi, hogy durcásan kutatok a kis falatkák között.

  - Lyukasok a sajtok.

  - Attól finomak.

  - Nem szeretem őket, rossz ízűek.

  - Én szeretem, kóstold meg - szúr fel egy sajtot, majd szám elé tolja. Gondolom arra számított, hogy megeszem, vagy valamit csinálok, csak a probléma az, hogy annyira meglepődtem, és zavarba jöttem, hogy megmoccanni se tudok. És senpai ezt megelégelve inkább megfogta az államat, hogy ki tudja nyitni a számat, és bele tudja tenni a sajtot. Ekkor már valamennyire magamhoz térek, vagyis csak annyira, hogy önmagamtól meg bírjam rágni a kaját. - Még mindig nem szereted? - kérdezi mosolyogva, amikor észre veszi, hogy arcom pirosan ég.

  - Asszem' mégis szeretem - motyogom zavartan, és inkább a sajtokra szegezem az összes figyelmemet. A gyomromban pillangók csapkodnak, nem tudom, hogyan tudok egyáltalán így enni. De sikerül, meg az is sikerül, hogy evés után ismét nem vörösödök el, amikor megfogja a kezemet, és visszamegyünk a bódék közé, és körbe-körbe sétálgatunk.

  És olyan sok mindent látogattunk meg, hogy azt nem lehet leírni. Maszkokat is néztük, cél lövöldében senpai nyert nekem egy pikachut, amit még most karomban szorongatok, fagylaltot is ettünk, és az egész nap olyan gyors telt el, hogy észre se vettük, hogy besötétedett.

  - Gyere! - húz magával senpai, miután megnézte telefonját, és ismét magunk mögött hagyjuk a hatalmas ember tömeget. A parkba kötünk ki újra, az egyik padon ülve újra, úgy látszik senpai szereti ide járni. - Jól érezted ma magad?

  - Még mindig jól érzem magam - válaszolom rögtön. Fél szemmel senpaira pillantok, aki nem felel, de jókedvűen mosolyog. - És te, senpai?

  - Szeretek veled lenni - mondja, igaz teljesen értelmetlenül válaszolva a kérdésem, azonban a szívem nagyot dobban szavaitól, és még a pillangók is felélednek gyomromban. - Ezért is hívtalak el a ma - csúsztatja tenyerét kezemre. Abban a szent minutumban felé kapom fejemet, és égő vörös arccal veszem tudomásul, hogy ijesztően közel van hozzám. Tekintetét sajátomba fúrja, és nem engedi, hogy elnézzek. - Az első nap, amikor találkoztunk, azt gondoltam, hogy milyen aranyos vagy. Aztán pedig rájöttem, hogy totálisan ügyetlen vagy, viccet űzöl mindenből, mégis keményen próbálkozol. Ez megtetszett, végül pedig azon kaptam magam, hogy minden percemet veled akarom tölteni, és minden gondolatom körülötted forog. Hülyét csinálsz belőlem, és egyszerűen megőrjítesz - szorítja meg kezemet, ahogy halványan elmosolyodik. Arcom lángol szavaitól, lélegezni is egyre nehezebben tudok, szívem kalapál, gyomromban a lepkék egyre élénkebbek. - Megszerettelek, Naomi - ejti a szavakat, és egyre közelebb, és közelebb kerül hozzám, lehelete csiklandozza bőrömet. - Lennél a barátnőm?

  - Mondd... ki... - motyogom, miközben egyre zavartabban állom senpai tekintetét.

  - Mit?

  - Hogy szeretsz.

  - Csak ha a barátnőm leszel.

  - Elég régóta várom már, hogy megkérdezted.

  - A válaszod?

  - Igen.

  És ekkor az égen feldurran tűzi játék színes fényekkel világítva meg az egész tájat. A váratlan dörrenésre odafordítom a fejemet, ami senpainak nem tetszik, mivel kezével megfogja arcomat, és maga felé fordít.

  - Szeretlek - suttogja, majd megszünteti a köztünk lévő pár centit. Ajkai puhák, melegek, és édesek. Hagyom, hogy vezessen, a mennyekbe repít egy szavával, és egy csókkal, lehetetlen ellen állni neki. Egy elérhető, mégis elérthetetlen álmom vált valóra egy szempillantás alatt. Az agyam csak most dolgozza fel, hogy mi is történt valójában. És csupán annyit tudok kinyögni a fantasztikus csók után:

  - Én is szeretlek, senpai.

- VÉGE - 

Ezt az első irományom, amit Levivel írtam, és ezt is természetesen barátnőm, Ayano69 kérésére írtam. És ha szeretnétek tudni, hogy a sajtnak miért van olyan nagy szerepe az OSben, a válasz egyszerű. Barátnőm: a sajt finom, mindenre a válasz sajt... Szeretem amúgy:D 

Beszélgetés kb így zajlott le köztünk: *én - és milyen szakkörre járjon Levi? *barátnőm- sajt *én: - sajtkészítőre? *barátnőm: - pontosan

Szóval remélem eléggé élvezhető, vicces, és kellően romantikus lett a sztori, barátnőmnek tetszett a sztori:D Köszönöm, hogy elolvastad:3 ♥