- Jó, menjél, és soha többé ne gyere vissza! Nem akarlak látni soha többá! Tűnj el! Nem érdekel hova mész, mit csinálsz, vagy mi van veled! Nem szeretlek már!

Szavaim visszhangoznak a szobámban. Kipirosodva, lihegve bámulok rá Erenre, aki hasonlóan dühösen figyel engem. Összepréseli ajkait, nehogy olyat mondjon, amit nem kéne. Ő okos, nem úgy, mint én, aki még azután sem képes bocsánatot kérni, miután rájött, hogy túl lőtt a célon.

  - Oké, akkor lelépek, és nem jövök visssza - szólal meg pár perc után, majd megragadja a kabátjár, és anélkül, hogy rám pillantana kiviharzik a lakásból. Becsapja maga mögött az ajtót, amitől pillanatokkal később is visszhangzik a lakás.

Veszek egy mély levegőt, végig gondolom a  veszekedésünk elejére, hogy min is kaprunk össze. Már nem is emlékszek rá, valami hülyeségen, apróságon, aminej aemmi értelme sem volt. Elfelejtette a randit, és két órát vártam rá az étterembe. Pedig tudtam jól, hogy dolgozik, mégis azt akartam, hogy velem töltsön időt. Most mégis tökéletesen elbasztam még azt is, hogy az estét együtt töltsük a hülye hisztim miatt.

Érzem, ahogy megerednek könnyeim, és végig folynak arcomon. Elsőnek pár csepp, végül pedig folyamatosan csorognak végig a bőröm, ahogy tudatosul bennem mit is mondtam neki.

Lelépek, és nem jövök vissza. - Emlékezek vissza utolsó mondatára. Érzem, hogy gyomrom görcsbe rándul, mellkasomra ránehezedik valami, szívemet vasmarokra fogja egy láthatatlan kéz, és összeszorul a torkom.

  - Nem akarom ezt... - motyogom orrom alatt, ahogy megindulok az ajtó felé, hogy Eren után eredjek.

Ahogy kilépek a lakásból, megcsap a hideg levegő, de ez nem zavar. Elindulok  valamerre, nem vagyok abban biztos, hogy Eren erre ment-e vagy sem. Senki nem jár ilyenkor kint az utcán, így amint meglátok egy sétáló alakot, és gondolkozás nélkül felé rohanok, hogy hátulról megöleljem.

  - Sajnálom! Sajnálom, amit mondtam! Nem gondoltam komolyan! Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom... Csak ne hagyj el... Kérlek... - sírom. Érzem, hogy Eren megfogja kezemet, ki szeretne szabadulni szorításomból, de ettől csak még jobban ölelem. - Szeretlek, kérlek, Eren...

  - Eressz el - szólal meg, amitől csak még inkább megerednek a könnyeim. Szívem összeszorul, miközben engedek szorításomból. Eren lehámozi karjaimat maga körül, összeszorítom szememet, nem akarom látni, hogy elmegy.

Aztán váratlanul megérzem Eren karjait magam körül, ahogy szorosan ölel magához. Fejemre nyom egy puszit, majd arcomra.

- Ne sírjál, utálon látni a síró arcodat.