- Ó, szóval így érzel? Én megmondjam hogyan érzek? Hogy kibaszottul nem kellett volna szóba állnom veled! - üvölti dühösen Kuroo torka szakadtából, amitől visszhangzik a stúdió falai. - Nem tudom mit láttam meg benned, de egy idióta voltam, hogy egy olyan hétköznapi lánnyal összeálltam, mint te! És emellé még nulla tehetséged is van!

- Akkor mit szólnál, ha szakítanánk?! Valószínűleg sokkal boldogabb lennél nélkülem! - kiabálom vörös arccal. Megragadom kabátomat, ahogy kisétálok a szobából és bevágom magam mögött az ajtót. Szívem őrült módon ver, arcomat mossák könnyeim, ettől pedig még gyorsabban szedem a lábaimat, hogy elhagyjam az ügynökség épületét. Miközben mélyen legbelül reménykedek abba, hogy utánam jön Kuroo.

De nem jött.

Énekes szeretnék lenni, így beálltam gyakornoknak egy zenei ügynökséghez, ahol Kuroo le van szerződtetve. Közel egy éve járunk, ő sikeres előadó, engem pedig a jövő hónapban fog debütáltatni az előadóm egy csapatban. A kapcsolatunkról pár ember tudott, a barátaink, és jól működött, voltak összezörrenéseink, de mindig kibékültünk.

Egészen a mai napig, amíg be nem állította ma stúdióba. Kuroo az új albumán dolgozik, hetek óta folyamatosan lemondta a randikat, sőt az esetek kilencven százalékában még a hívásaimra sem válaszolt. Persze, rosszul érintett, de nem vártam arra, hogy hanyagolja a munkáját és szenvedélyét miattam, ezért is jöttem el hozzá. Viszont ami fogadott rendesen felnyomta bennem a pumpát. Arra számítottam, hogy túlhajtott magát, beletemetkezik a munkába, nem pedig arra, hogy egy másik idegesítő lány társaságában nevet. Ezt látva valahogy nem bírtam tűrtőztetni magam, és félre dobtam a megértő barátnő szerepét.

Így jutottunk el idáig. Hogy szakítottunk. Mert igen, ez eléggé a kapcsolatunk végét jelenti, vagy ha nem is akkor egy rohadt csokor virággal biztos nem fog kiengesztelni, főleg azok után, amiket mondott. Tökéletesen tisztába van minden bizonytalanságommal és ezeket fel is használta a veszekedésünk során.

Megérkezve a lakásba, ahol a lányokkal élek, legészrevétlenebbül sietek be a szobámba, hogy teljes mértékbe egyedül legyek. Becsukva az ajtót, neki támasztom hátamat neki, ahogy lecsúszok a földre. Utat engedek könnyeimnek, miközben felhúzom a térdeimet mellkasomhoz és átkulcsolom őket. Fejemet térdeimre hajtom, és felidézem Kurooval való veszekedésemet. Minden alkalommal jobban és jobban fájnak szavai, gyomrom görcsbe rándul, erőtlennek érzem magamat. Hagytam, hogy hülyére vegyen, aggódtam miatta, miközben egy idegen lány társaságában szórakozott. És utána a fejemhez merte vágni, hogy mennyire egy tehetségtelen alak vagyok.

A szüleim nem hisznek bennem, a barátaim sem, ezért sincsenek, és jön ő, a híres-neves, befutott zenész, akinek a lábai előtt hever a rohadt zene ipar, és akire a legjobban bízok. Annyi ember nevetett ki, bíztatott lemondásra, feladásra, undorodom tőlük, miközben ez a legnagyobb félelmem is. És Kuroo képes volt ezt kihasználni. Ez az, ami annyira fáj, még az a hülye liba se érdekel, csak ez.

- Hé, készülődj, kislány! Nemsokára el kell indulnunk senpai koncertjére! - hallom meg banda társamat, amivel pillanatok alatt kiránt a gondolataimból. És ezzel együtt emlékeztet is arra, hogy ma elmegyünk a csajokkal Kuroo egyik koncertjére.

- Mindjárt megyek! - kiabálom ki, ahogy összegyűjtöttem némi erőt, hogy hangom ne remegjen. Viszont legalább még öt perc kell, hogy felálljak a padlóról, és átöltözzek. Ezután a tükör elé állok, borzalmasan nézek ki, vörös arc , felpuffadt és kipirosodott szemek. Veszek egy mély levegőt, majd neki kezdek a sminkelésnek. Szerencsére elég hamar elkészültem vele - előbb, mint amire számítottam -, így összeszedtem minden lehetséges erőmet, felöltöttem magamra a teljesen-jól-vagyok maszkot és kimentem a lányokhoz a nappaliba. Menedzserünk abban a pillanatban lép be az ajtón, szóval senki sem volt alkalma kifaggatni engem miért is zárkóztam be a szobámba. Sem az autóút alatt, végül pedig a tömegben állva még jobban lecsökken ennek a lehetősége.

Az emberek körülöttem csevegnek, a fejem zúg tőlük, lehajtom a fejemet, csendben és türelmetlenül várom, hogy elkezdődjön a koncert és minél előbb vége legyen. Nincs két órája, hogy szakítottunk Kurooval, ezidő alatt nem bírtam felkészülni arra, hogy újra szembe nézzek vele. Még azt sem fogtam fel, hogy többé már nem vagyunk együtt.

Érzem, hogy egy forró könnycsepp legördül az arcomon, miközben a fények kialudnak. A zene elindul, nem kell felnéznem, hiszen tudom, hogy Kuroo ott áll a mikrofonnál a gitárral a kezébe. Hogyne tudnám, azzal is tisztába vagyok, hogy egy önelégült mosollyal végig futtatja a tekintetét a közönségen, majd pengetni kezd. A dalt, amivel a szomszéd országokba is ismert lett, a negyedik albumjának a legelső zenéje. Ezt a dalt rólam írta, vagy inkább nekem írta.

- Egy kissé rendhagyó lesz a mai koncertünknek a kezdése - hallom meg Kuroot. Hangja rekedtesebb és mélyebb a szokásosabbnál. Felnézek, és akármennyire is próbálták a sminkesek elrejteni, Kuroo teljesen összetörve és nyúzottan áll a színpadon. - Megbántottam egy nagyon fontos személyt, aki csak törődni szeretett volna velem, de idióta módjára mindent tönkre tettem. Ő a legjobb dolog, ami valaha történhetett az életembe, vissza akarom kapni őt, helyre akarom hozni a dolgokat, amiket elrontottam. Azt akarom, hogy tudja mennyire szeretem, és hogy miatta éneklek még mindig - hallgat el, majd vesz egy mély levegőt, mielőtt folytatná: - Ezt a dalt neki írtam.

A dal nem boldogsággal teli, mint ahogy eredetinek kéne lenni. Nem, ez sokkal érzelmesebb: tele van szomorúsággal, megbánással és szeretettel. És Kuroo őszinte, szenvedély arc kifejezése, ahogy csukott szemmel énekli ezt a dalt nekem, szíven üt. Arcomat könnyeim mossák, miközben mellkasomat forróság árasztja el. A dal megpecsételi az egész koncert hangulatot, egyszerre szeretném azt, hogy Kuroo egész éjszaka énekeljen, és hogy minél előbb a backstageben találkozunk.

Izgatottan várom, hogy végre találkozzunk Kurooval. Mivel egy kiadónál vagyunk így annyi kiváltságunk van, hogy az öltözőkben és a backstagebe mehetünk koncert előtt és után. Gyomrom golflabda méretűvé zsugorodik, amikor végre belépünk az öltözőbe.

- Fantasztikus koncertet adtál, senpai! - dcséri csapattársam, és mindenki elmondja a saját véleményét, viszont Kuroo aligha foglalkozik a kedves szavakkal, mert miután meglátott, kisfiú idegeségével figyel engem, egyedül az én véleményemre várva.

- Szerintem ez volt az eddigi legjobb koncerted - válaszolom, mire egy apró mosoly jelenik meg az arcán és egy kicsit közelebb lép hozzám.

- Tényleg így gondolod? - kérdezi bizonytalanul, miközben tenyerét nyakamra csúsztatja, míg másikkal kezemet fogja meg.

- Igen - mosolygok rá zavarodottan, és hátrálnék pár lépést, azonban mielőtt bármit is tehetnék közelebb von magához és megcsókol. Egy csókba sűríti bele a bocsánatot kérését, az idióta vagyok mondatát és a szeretleket. És nekem ennél nem is kell több, hogy megbocsátsak neki, és megfeledkezzek arról, hogy rajtunk kívül mások is vannak a szobában. Leginkább olyan emberek, akiknek fogalmuk sem volt, hogy kavarunk.

- Mégis mióta jártok? - néz ránk felvont szemöldökkel egyik csapattársam, a banda vezetője, akinek igen rosszul esett, hogy nem meséltem a kis szerelmi ügyeimről. Elfojtva a mosolyomat fogom meg barátom kezét, aki a tőle megszokott lazasággal kezeli a dolgot:

- Sakura-chan tudom, hogy tetszek neked, de most már te is tisztában vagy a helyzettel, hogy érte dobog a szívem.

- Te hülye vagy - nevetem, mielőtt a lányok egyszerre kezdenek elbombázni a kérdéseikkel. Oh mamám, fogalmuk sincs, hogy milyen hosszú sztori áll elöttük.