Az éjszaka rátelepedett a városra, fények világítják meg az utcákat, ami a távolból fényesebben ragyognak, mint a csillagos égbolt. Khunnal egy kilátón vagyunk, ahonnét az egész tájat és várost látni lehet. A pad tetején ülünk egymástól néhány centire, szerettünk volna elszakadni a rohanástól, egy kis nyugalmat lelni, így kerültünk ide.

  Khun vállára hajtom a fejemet, míg ujjainkat összekulcsolja és puszit nyom hajamra. Elmosolyodok, lehunyom a szememet, kiélvezem a pillanatot, amiben csupán mi vagyunk és a világ kámforrá változik.

  - Itt maradhatnánk örökké - szólalok meg, mire hüvelykujjával egy apró kört ír le kézfejemen.

  - Kibírnád velem addig? - viccelődik, ám hangján hallom a bizonytalanságot és szomorúságot. Felemelem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, kíváncsiságával leplezi a kételyeit, amitől szívem összeszorul.

  Felállok a padról, elé állok és megfogom kezeit, ahogy rámosolygok.

  - Megbízol bennem? - kérdezem, mire összeráncolja a szemöldökét.

  - Ezt most honnan jött?

  - Megbízol bennem? - ismétlem meg, amellyel elbizonytalanítom, pár percig csak figyel, meilőtt bólintana. - Akkor elhiszed nekem azt, hogy teljes szívemből szeretlek? - lépek közelebb hozzá, hogy arcunk néhány centire van egymástól. Szavaimtól elvörösödik, ugyanis még sose mondtuk ki azt a bizony szót. Tisztában vagyok a múltjával, ezért is becsülöm, hogy ennyire közel engedett magához és ezért sem várom, hogy visszamondja. Egyedül azt szeretném, hogy tudja, amit érzek valódi és mennyit ér számomra. - Hunyd le a szemed - suttogom neki és bátorításképpen megszorítom a mancsait.

  Khun felsóhajt, ám megteszi azt, amire kérem és becsukja szemeit. Világos kék tincseibe belekap a nyári szellő, megcirógatja bőrét, újra beleszeretek. Végig nyalok ajkaimon, veszek egy mély levegőt, mielőtt megcsókolnám. Érzem, hogy Khun ledermed, viszont nem hajolok el tőle rögtön, előtte várok néhány pillanatot.

  - Ez mégis mi volt, hm? - kérdezi csalfán és mérgesen, bár az utóbbiról színtisztán lerí a megjátszás. Hencegő mosollyal húz közelebb magához, miközben kuncogok reakcióján és piros fülein.

  - Egy csók - felelem, ahogy átkarolom a nyakát. - Talán nem tetszett? - cirógatom meg nyakát hátul, amelytől egy pillanatra eláll a lélegzete. - Valahogy ki akartam mutatni a szeretetemet - duzzogok, amitől a hangulat komollyá változik. Rá pillantok, felkészülve arra, hogy talán felbosszantottam, azonban Khun arcáról semmit sem tudok leolvasni.

  Közel húz magához, karjait köré fonja, arcát nyakamba fúrja, mire automatikus ölelem magamhoz. Szorosan tart, mintha attól rettegne, elrohanok és soha többé nem térnék vissza hozzá. Arcon puszil, mielőtt halkan, suttogva megszólalna:

  - Én is szeretlek.