Ezután a OS-t után is szeressük Kuroo-sant~

▬

  Egy levél, egy kibaszott levélből tudtam meg, hogy az a személy, akinek odaadtam a szívemet és aki egy egész világot jelentette nekem, annak csak unalom űző voltam. Így törte össze Kuroo, az életem szerelme a szívemet, amit nagy gonddal odaadtam neki.

  Az ágyon fekszem, bámulom a plafont, a sötétséget, a gondolatok egyszerre fonnak egy gonosz pókhálót az agyamban és cikáznak szélsebesen össze-vissza. Mellkasomat egy ólom súly nyomja, a légzés felemészti az összes energiámat, szívembe újra és újra beleszúrja a kését a keserű valóság, ahogy felelevenednek bennem a keserédes emlékek.

  - Tsukki, mit szólnál, ha ma este egy kis ráment ennénk? - nyitja ki a hűtöt, hogy körül nézen benne. A konyhapultnak támaszkodok, unottan és morcosan figyelem, amint kipakolja az ételeket az asztalra. - Jó lesz? - szólal meg ismét, aztán rám pillant.

  - Harmadik napja eszünk ráment - mondom. - Bármit megeszek, ha az nem rámen.

  - Bármit? - vigyorodik el pimaszul, amitől összerezzenek. Egyik részem megbánta ezt a megszólálast, a másik lehetőségként tekint rá. Kuroo hozzám sétál, átkarolja derekamat, orrunk összeér, érzem meleg leheletét az arcomon, felpezsdül tőle a vérem. - Akkor mit szólnál ahhoz, hogyha én lennék a vacsorád? - pillant le a nadrágjára, hogy megértsem a célzást és felvont szemöldökkel néz rám.

  - Egy igazi perverz vagy, Kuroo-san - forgatom meg a szememet, miközben hagyom neki, hogy megcsókoljon.

  - De szeretsz.

  A tőrt megcsavarják a szívemben, a szomorúság ismét búrjánzani kezd a seb mentén, a kihasználtsággal együtt egyre mélyebb gyökereznek, ismét eluralkodva szívem fölött. Az emlékek lerohannak, felborítanak akár egy teke bábút, ami magatehetetlenül hagyja, hogy feldöntsék és annyira találják el amennyiszer csak akarják.

  A tévében egy unalmas, idióta sorozat megy, de a kiabálás mellett némának tűnik. A szívem őrült tempóban ver a haragtól, nem bírom elrejteni a megbántottságomat és dühömet Kuroo elől. Egy szimpla vita, ami minden párkapcsolatban megesik, egy veszekedés amiatt, hogy nem tölt elég időt velem és mindig elfoglalt. Nem először tettem szóvá neki, de elegem lett belőle. És abból is, hogy mindig én vagyok szar alak.

  - Menj el. Nincs szükségem erre - mondom rideg hangon, miután lenyugodtam. De valójában az összes energiámat abba ölöm bele, hogy könnyeimet visszafojtsam. Kuroo ezzel tisztában van, nagyon is, ezért ahelyett, hogy azt tenné, amit kértem tőle, ölelésébe von. Izmos karjait körém fonja, erősen és szorosan ölel magához, egyik kezével megfogja fejemet és vállára dönti.

  - Szükséged van rám, ne hazudj, Tsukki - suttogja fülembe. Hangjától átjárja a testemet a bizsergés, és azzal egy időben minden erőm elhagy. Elsőnek pár könny csepp buggyan ki, amik végül vékony patakokban folynak végig arcomon.

  Könnyeimtől nedves a párnám, a gombóc nagyobbodik torkomba, fojtogat, levegőért kapkodok. Tiltakozok a rám zúdoló emlékek ellen, ám minden másodperccel egyre intenzívebb a szívemben a fájdalom. Testem lebénul, magatehetetlenül hagyom, hogy érzelmeim teljes mértékben átvegyék testem fölött az irányítást. A szomorúság, düh és undor minden alkalommal egyre nagyobb lángra lombban, amint felevenítem magamba Kuroot. Az gyengéd érintései, édes szavai, a szeretettel teli tekintete, minden, minden hazugság volt, amivel megetetett.

  A basszus hangos a bárban, a levegőben alkohol és cigeratta keveredik, biztos vagyok benne, hogy csupán attól, hogy beteszi valaki ide a lábát lerészegedhet. Testem forró, ahogy Kuroo neki présel a mosdó falának, és ajkait nyakamra tapasztja. Nyögésemet elnyomja a zene, fejemet hátra vetem, az ereimbe csörgedező alkoholtól teljesen eleresztem magam, nem aggódok amiatt, hogy ki láthat meg minket.

  - Tsukki - morogja a nevemet Kuroo. Tenyerei pólóm alá csúsztatja, végig simítja oldalamat, testünket egymáséhoz préseli, tökéletesen éreztetve velem, hogy milyen szűkös neki a nadrágjában - csak úgy, mint nekem.

  - Kuroo-san... - motyogom erőtlenül, várva, hogy berángasson az egyik wc fülkébe és ott folytassuk tovább a kis játékunkat. De, persze, nem Kuroo lenne az, aki még ilyen helyzetben is képes kínozni.

  - Hm? Mit szeretnél Tsukki? - harapja meg finoman fülcimpámat. Vállaiba kapaszkodok, felnyögök, elmémet elködösíti az alkohol és a kéj, és egyetlen cél lebeg a szemem előtt. Viszont a büszkeségem makacs módon megállít. - Akarsz engem, igaz? - vigyorodik rám Kuroo, ahogy szemebe néz. Leheletét érzem arcomon, felforrósodik tőle testem, a vágy erősödik bennem, türelmetlenné tesz, egy szót sem vagyok képes kinyögni, így helyette tarkójára csúsztatom a kezemet és megcsókolom. Ezzel a csókkal válaszolva meg a kérdését, amivel amúgy is teljes mértékben tisztában van.

  Telefonom megcsörren, kirántva az önmarcangolásból. Oldalra fordítom a helyemet, a sötét szobát megvilágítja a kijelzőm fénye, hagyom, hogy elsötétüljön, nincs energiám, hogy bárkivel is kommunikáljak, ám nem hagynak békén. Nyelek egyet, veszek egy mély levegőt, elzárom az emlékeimet, és a kezembe veszem a telefont. Yamaguchi, Hinata, Sugawara, Akaashi, Daichi és Kageyama küldött üzenetet. Elhomályosodott látással bökök a legfelső ember üzenetére, Yamaguchiéra. Látom, hogy több tucatszor írt, mégis egyetlen egy kérdését veszek észre:

  Kuroo-san veled jár, akkor mégis miért küldött egy esküvői meghívót, hogy valami idegen lánnyal összeházasodik? Ez miféle rossz tréfa tőle?

  A sírás újra rám tör, mellkasomhoz szorítom a párnát, és felordítok a fájdalomtól. Üvöltök és üvöltök, amíg hangot képes vagyok kiadni, amíg torkom nem fáj. Mégis a fizikai kín eltörpül ahhoz képest, amit a szívemben, lelkemben érzek. Összetörve, remegve ölelem a párnát, amin még Kuroo illatát érezni lehet, aztán ahogy belém nyilal a felismerős a szoba végébe hajítom, leverve vele valamit. Valószínűleg a közös képünket, amin oly' boldogan, önfeledten mosolygunk, miközben valahol a városban Kuroo jegyese teljesen megbízva barátjába éli a saját kis életét.

  Pár órája bontottam fel egy levelet, amiben egy esküvői meghívó állt, Kuroo és a barátnője összeházasodnak a jövő hónapban négy év után. Mi három éve járunk. Fogalmam sem volt a másik a lányról, vagyis inkább a lányról, akit velem csalt meg.

  A valóság vas keze erősen vágott pofán, beleszédültem, nem tudtam eldönteni, hogy ez most a valóvilág vagy egy bugyuta álom. Nem akartam elhinni a tényeket, nem, ahhoz túlságosan is kegyetlen és undorító az igazság. Viszont mielőtt felocsúdhattam volna, Kuroo írt. Írt és belelökött a kegyetlen valóságban, amit elrejtett előlem és egy az egyben közölte velem, hogy akármennyire is jó volt velem együtt lenni, nem szeretné tovább folytatni.

  Torkom összeszorul, nem kapok levegőt, látásom homályos, a könnyektől nem látok semmit sem. Kezemben a telefon rezeg, újabb és újabb üzeneteket kapok Yamaguchitól, aki nem engedi, hogy ismét elmerüljek a szomorúságomban.

  Tsukki, itt vagy még? - olvasom üzenetét, mire félre hajítanám a mobilomat és addig sírnék míg álomba nem merülnék. Azonban egy belső hang megállít, a magány és szomorúság, szükségem van valakire, aki megvigasztal, és emellett tudom, hogy Yamaguchi addig nem fog békén hagyni, amíg el nem árulom mi történt valójában, így előző kérdésére válaszolva motyogom és küldöm el üzenetemet:

  Mert Kuroo azt a lányt a szereti. Én csak egy pótlék voltam számára, akivel elüthette a szabad idejét.