37. Nocsak, talán zavarba vagy? Milyen édes... + Ranpo littlered0607 számára, jó olvasást:3

▲▼▲▼▲

When you dancing in the club; And the nights are getting hard; Do you think about us? Do you think about us? - szól hangosan a zene a házban, ahogy egyre több doboz és üveg áll üresen az asztalon, gurul a földön vagy veher a kukában. Dazai házi bulijára kevés diákot hívott meg, leginkább barátait, amik közé én is tartozok. Idióta mosollyal az arcomon ölelem meg barátomat, mielőtt ismét meghúznám a jégeres üveget.

- Emlékszel, hogy mit említettél meg nekem az egyik nap? - karolja át a vállamat barátom, ahogy elveszi a piát a kezemből. Szemöldök ráncolva nézek rá, mert per pillanat elég nehezen tudom felidézni mi volt tegnap reggel, viszont pár perc múlva felragyog az arcom, ahogy eszembe jut beszélgetésünk, de tíz másodperc múlva megint összezavarodottan nézek rá.

- Melyikre? Mert vagy ötször beszélgettünk ma, tegnap meg minimum tízszer.

- Amikor arról a kedves barátunkról beszélt, aki pillangókat ébreszt a hasikádba - mosolyog rám kedvesen és egyben ijesztően. Na, így rögtön eszembe jut miről is van szó. Mármint nem a mosolyáról, mert attól kiráz a hideg, hanem a beszélgetés, amiben rosszabb állapotban voltam, mint most, és szerelmi bánatomat Dazainak sírtam el. - Mi lenne, ha változtatnánk ezen?

- Mi? Hogyan? - ráncolom a szemöldökömet, de választ nem kapok, helyette leültet a földre Atsushi-kun és Kunikida-kun mellé, akik a többiekkel körbe ülnek. - Mit tervezel? - nézek barátomra, de faképpnél hagy így a két mellettem jó madárra nézek. - Mi újság, srácok? - veszek kezembe a közelembe lévő sörös dobozt, és felbontom. Vagyis szeretném, csupán nehézségekbe ütközök.

- Senpai, mennyit ittál? - kérdezi Atsushi-kun, amikor észre veszi, hogy a doboz alján keresem a nyitókát. Idióta mosolyom megint kiül az arcomra, ahogy megfordítom a dobozt, most már tényleg kinyitva, és felnézek, hogy válaszoljak a fiatalabbik srácnak. Azonban tekintetem megakad előttem egy méterre ülő Ranpon. Fekete hajkoronája kesze-kuszán áll, ingét felül ki van gombolva, és éppen valamilyen nasit majszol. Hazudnék, ha a szívem nem hagy ki egy ütemet attól, hogy milyen eszeveszettül jól néz ki még most is.

- Nem eleget - nyöszörgöm Atsushi-kunnak, aki felvont szemöldökkel néz rám, hogy miért is mondtam neki ezt, de helyette kegyes egyszerűséggel lehúzom az egész sörös doboz tartalmát.

- S-Senpai! Ez nem kellett volna! Rosszul leszel tőle!

- Ez még semmiség - intem le. Megtámasztom államat kezemen, játszadozni kezdek bakancsom fűzőjével, lopva rápillantva Ranpora, aki mellé Yosano-san akkor ül le. Az idősebb nő most is csinosan kiöltözött, irigylésre méltó, sokkal aranyosabban néz ki, mint én, aki egy szaggadtott farmer gatyában és Nirvana-s pólóba. Gyomrom görcsbe rándul, ahogy megpillantam, amint Yosano-san felnevet, és játékosan megüti Ranpo karját, aki mosollyal nyugtázza Tanizaki-kun viccét. Ó, de még milyen mosollyal, mintha a Nap mosolyogna ránk.

Viszont látva, hogy Yosano-san és Ranpo ilyen közel állnak egymáshoz, elszórakoznak, nagyon is fanyar ízt kelt a számba. Mellkasomat elönti a keserűség, gyomrom golflabda méretű lesz, eddigi jókedvűségem hamar elhal, pillanatok alatt lelombozódok. Tudat, hogy akit a legjobban szeretsz, valaki mással van, felér egy pofonnal, és még nem is vagyok rendesen visszautasítva, hiszen érzéseimmel egyedül Dazai van tisztába. Így titkolva valódi vágyaimat, minden alkalom, amikor megpillantom Ranpot Yosano-sannal, gyomor szájon rúg.

- Adjatok valami piát - szólok a két mellettem ülő fiúnak, és már fel is egyenesedek, hogy körül nézzek hol van alkohol. Hamar találok is, viszont ahogy nyúlnék érte Kunikida-san megfogja csuklómat.

- Elég volt mára, nem kell ezt csinálod miatta - mondja, miközben szemembe néz, mire leesik, hogy lebuktam osztálytársam előtt.

- Ó... - Ennyi futja tőlem a döbbenet hatása alatt, majd ahogy tudatosul bennem mit is jelenthet ez, idegesen Ranpo felé nézek, hogy hallotta-e a rövid csevegésünket, de látha, hogy Yosano-sannal milyen jól el van, rájövök, hogy nem. - Ne mondd el neki - fordulok vissza Kunikida-kun felé, mire bólint egyet, utána pedig megpaskolja fejemet.

- De ne fejezd be az ivást mára.

- Hogyne... - nevetem hamiskásan, és felbontom a sört. Abban a pillanatban Dazai hajol jelenik meg mellettem, ijedtemben pedig majdnem ki is öntöm az italomat.

- Nyugi, nyugi, most kezdődik a játék! - mosolyog barátom, ahogy egy üveget lerak a kör közepére, majd kettőt tapsolva magára hívja a figyelmet. - Ideje játszani! Hét perc a mennyországban! Kinek ellenvetése?! Senkinek?! Remek! A szabályokat mindenki tudja! Nos, akkor kérlek szépen - pillant rám egyre ijesztőbb mosollyal az arcán -, kedves barátom, kezdj te!

- Oké... - vonok vállat, és megpörgetem az üveget. Mindenki kíváncsian nézi és várja kinél fog megállni az üres whiskis üveg szája, miközben teljes mértékben teszek rá, felállok és kiiszom a doboz tartalmát.

Az üveg lelassul, az üveg szája megáll Ranponál, nekem pedig meglepetésemben kihagy egy ütemet a szívem. Még az italomat is félre nyelem, mire köhögve próbálok levegőhöz jutni. Totálisan idiótát csinálok magamból pillanatok alatt, miközben a megfulladással küzdök. Szememet és számat, kidobom a dobozt, majd Ranpora nézek utasításképpen, hogy mit szeretne tenni, ezzel sugalva azt, hogy engem nagyon nem érdekel ez az egész. Ó, pedig ha tudná... Öröm táncot járok, a sráccal, akit szeretek összezárva lehetek. Jó, ez kissé beteges, de na....

- Vihetek be magammal kaját? - Ez az egyetlen dolog, amit kérdez, mire mindenki halkan felnevet. Én is elmosolyodok, miközben legbelül gyomron rúgnak.

- Hova zársz be minket? - fordulok Dazai felé, aki vigyorogva mutat a gardrób felé. Nyelek egyet, ahogy elindulok a szoba felé, mire mindenki más is. Érzem, hogy arcom égni kezd zavaromban, miközben lenyomom a kilincset. Belépek, felkapcsolom a lámpát, ami megvilágítja a kétszer két méteres helyiséget. Két oldalt a fogasokon ruhák lógnak, dobozok alattuk, és a szoba végében tornyosulnak.

- Okay! - kiált fel Dazai, mire összeráncolt szemöldökkel fordulok az ajtó felé, de a következő percben már a földön heverek. Barátom jó ötletnek találja, hogyha Ranpot rám löki, meg se fordul a fejében, hogy beverem a fejemet. - Hét perc! - hallatszódik Dazai hangja ajtó mögül, miután kattant egyet a zár.

- Az a hülye barom - sziszegem, ahogy próbálok felkelni, viszont nem megy.

- Bocsi - motyogja Ranpo fölöttem. Megtámaszkodik fejem mellett, szemembe néz, amitől mindkettőnk szava elakad egy pillanatra. Szívem vadul kalampál mellkasomban, végig fut a hátamon a hideg, mikor megérzem bőrömön meleg leheletét. Boldogság önti el agyamat, mellkasomat, nem hiszem el, hogy ilyesmi tényleg megtörténik velem.

Ranpo elkapja tekintetét, látom, hogy arcán pír jelenik meg, amitől csak még inkább zavarba jövök. A srác próbál felkelni rólam, azonban testünk annál inkább összepréselődik, amiről mindig is álmodoztam. Talán ez, az öröm és a nagy mennyiségű alkoholnak köszönhetem a hirtelen magabiztosságomat, mivel bármi fajta szégyen érzet nélkül megszólalok:

- Nocsak, talán zavarban vagy? Milyen édes... - mosolygok rá huncutul, amivel sikeresen elérem, hogy értetlenül és elvörösödve nézzen rám. Kapva kapok az alkalmon, átkarolom nyakát, és még közelebb húzom magamhoz. - Töltsük hasznosan az időt, ha már így alakult... - mondom, aztán olyat teszek, ami csak a legnagyobb álmaimba történik meg.

Megcsókolom Ranpot.

Ajkain puhák, melegek, eper édes íze érződik, ami keveredik egy kis whiskivel. Régóta áhitott csóktól gyomromban pillangók ébrednek, bőrömön futó tűzként terjed a forróság, annyira elveszek az örömben, hogy észre se veszem, hogy elsőnek vissza se csókol Ranpo. De ahogy hajába túrok, tarkójára vezetem ujjaimat, megbátorodik, és átveszi az irányítást a csókba. Nyögés szalad ki a számon, miközben még közelebb húzom magamhoz.

Ranpo egyik kezével továbbra is a fejem mellett támaszkodik, míg másik tenyere lesiklik oldalamon combomhoz. Lábamat felhúzza derekához, így testünk még közelebb kerül egymáshoz, közelebb, mint én azt hittem. Ezért is harapom meg finoman alsó ajkát, miközben kezem ingje alá csúszik. Nyögés szalad ki ajkain, le se tagadhatná, hogy élvezi a csókolózást, és minden érintésemet. Már csak azt nem tudom, hogy azért mert ő is ugyan annyira, mint én őt, az alkohol miatt vagy csak azért, mert még nem volt más lánnyal dolga.

Megmozdítom a csípőmet teljesen elveszve és átvadva magamat az élvezetnek. Viszont ahogy megteszem, Ranpo elválik tőlem, és flusztráltan, mérgesen néz rám. Lihegve figyelem, várom a magyarázatot, amiért elvált, de leginkább arra, hogy folytassuk, de amint újra megcsókolnám, megállít.

- Itt fejezzük be - szólal meg rideg hangon, mire felvonom a szemöldökömet.

- Hogy mi?

- Mondtam, fejezzük be, elég volt - ismétli meg magát, ahogy lemászik rólam, és az egyik doboznak támasztja a hátát. Rögtön felülök, összeráncolt szemöldökkel nézek a fiúra, aki alig fél perce még őrült módon csókolt, szinte leszakította rólam a ruhát, most pedig itt eszik valami cukorkát.

- Egy perc! - kiabál be Dazai tájékoztatva minket, hogy mennyi időnk is van még, de aligha érdekel ez most.

- Mégis mi ez így hirtelen? - kérdezem. Ha már faképpnél hagynak, akkor legalább hagyj tudjam már az okát. Annyi pofán és gyomorszájon rúgás után, nem fog számítani még egy.

- Elment tőle a kedvem - vágja rá rögtön kerülve a tekintetemet, mintha szégyelné a történteket. Ez egy pofán vágással felér, mégis képtelen vagyok elhallgatni.

- Vagy rájöttél, hogy mégis kivel smárolsz egy gardrób padlóján, és tudatosult benned, hogy ez milyen undorító, nem? - kérdezek vissza. Ranpo rám kapja tekintetét, összezavarodottnak tűnik, nem érti miért mondom ezt, mégis egyáltalán nem is tagadja, amit felvetettem. Ez pedig a gyomor rúgással ér fel.

Felhúzom térdeimet törökülésbe, birizgálni kezdem cípőfűzömet, miközben felelevenítom az eltelt pár percet. Megtörtént az, amire a legjobban vágytam, életem legboldogabb pillanatait éltem meg, mégis kamatostól megfizettem az árát. Hiszen, hiába is szeretem őt, csókol meg, érint meg, ha közben érzéseim viszonzatlanok, másra vágyik, és szégyelli, amit velem tesz.

- Yosano-sant szereted, igaz? - szólalok meg újra fel se pillantva a földről. - Gondolom kavartok, vagy alakulóba van köztetek valami, ugye? Ezért undorodsz attól, amit tettünk. Megbántad, hogy visszacsókoltál, és hogy bele mentél az egész játékba. - Érzem, hogy egy könnycsepp legördül arcomon, azonban azon nyomba le is törlöm, mintha ott se lett volna. Hallom, hogy Ranpo mondani szeretne valamit, de leintem. Ajtó zárjába elfordul a kulcs, ami annyit jelent, hogy másodpercek múlva lejár a hét perc. Felállok, hajamba túrok, veszek egy mély levegőt, mintha mi sem történt volna, mintha össze se tört volna a szívem. - Nem kell az miatt aggódnod, hogy elmondom - nézek Ranpora, és most már ő is tisztában van érzéseimmel. - Titokba tartom, ez a legkevesebb, amit tehetek érted.

- Lejárt a hét perc! - kurjít örömében Dazai, ahogy szélesre tárja a gardrób ajtaját. Mindenki kíváncsian tolakodik, hogy lásson minket, viszont egész mást kapnak, mint amire számítanak. A legfeszültebb, legösszezavarodottabb, legszomorúbb levegőt, amit valaha is élhettünk. Azonban mielőtt bárki is bármit kérdezne kisétálok - vagy inkább kiviharzok - a szobából.

- Mégis mi történt? - kérdezi Atsushi-kun, de aligha érdekel. A konyha felé veszem az irányt, kinyitom a hűtő ajtaját, kiveszem a felbontatlan pezsgőt, majd bevágom a frigó ajtaját. Ez alatt az idő alatt újra a normális kerék vágásba tért vissza a buli, a jó hangulat visszatért, a zene ismét hangosan bömböl, és én megint nagy mennyiségű alkoholt készülök a szervezetembe jutatni.

- Héj - fogja meg a vállamat Kunikida-kun azzal együtt pedig ki is veszi a felbontott pezsgőt a kezemből. - Bármi is történt odabent ezt nem kéne csinálnod, nem ér annyit.

- Tudod jól, hogy imádlak és megfogadom mindig az életbölcsességeidet, vagy legalábbis próbálom, de most az egyszer magasról teszek rájuk - mondom, amitől felszalad a szemöldöke.

- Mégis mi történt? - kérdezi, viszont nem válaszolok az italomért nyúlok, de nem engedi, hogy magamhoz vegyem. - Mi történt? - kérdezi ismét ellenmondást nem tűrő hangon.

- Aminek kellett, csak más vége lett a sztorinak - felelem, majd fejemmel Ranpo és Yosano-san felé biccentek, akik a kanapén csevegnek. - És én nem illek bele ebbe a sztoriba. Na, de ha megbocsájtasz, alkoholba fojtanám a bánatomat, miközben kisírom a két szememet, és reggel azon törném magam mihez kezdjek a darabokban lévő szívemmel, és életemmel - mosolygok rá osztálytársamra, ahogy kiveszem az üveget a kezéből, majd még egy bor kíséretében a terasz felé vegyem az irányt. Ez egy nagyon szép terv, egyedül egy ember zavarja meg, egy, akivel a leginkább nem szeretnék beszélni. Jó, igazság szerint senkivel sem akarok szót váltani, de Yosano-san külön kategória.

- Tudnánk beszélni pár percet? - fogja meg a vállamat egy kedves, ám kissé ijesztő mosoly kíséretében. Arcomra erőltetek egy mosolyt, és minden fajta köntör falazás nélkül lekoptatom:

- Ha arra vagy kíváncsi mi csináltunk a gardróba, akkor bámultuk egymást jóformán, ha másról akarsz beszélni, akkor keress meg holnap, mivel most egyedül szeretnék lerészegedni, köszi. - És ezzel be is csukom a terasz ajtót magasról leszarva, hogyha valami fontos dologról szerene cseverészni.

Mély levegőt véve huppanok le a hintaágyra, a dohányzó asztalra lerakom az üvegeket, zsebemből kiveszem a cigis dobozt, és egy szálra rögtön rá is gyújtok. Kifújva a füstöt, nagy nyeletet húzok le a pezsgőből, majd a hintaágyon elterülve szemlélem a csillagos eget. Az alkohol lassan hatni kezd, könnyebbnek érzem testemet, szívemet pedig egyre nehezebbnek, könnyeim kibuggyannak, és hamar sírni kezdek.

▲▼▲

Egy hét telt el az ominózus buli óta. Ez idő alatt szívem ha lehett még inkább összetört, semmi sem segített rajta, sőt még most sem tud. Akik ott voltak a bulin tisztában vannak azzal, hogy történt valami, csupán nincsenek tisztába vele, és nem is faggatóznak felőle. Egyedül Dazainak bőgtem el, hogy mi is történt, igaz eleinte rá is mérges voltam, de rájöttem, hogy a saját hülyeségemnek köszönhetem azt, ami történt. Inkább meg kéne köszönnöm, amiért mellettem áll ebben a szar időben. Kunikida-kuntól is bocsánatot kértem, amiért durván viselkedtem, később Yosano-santól is, igaz utána esélyt sem hagytam neki, hogy megmondja miről szeretett volna velem beszélni.

És hogy Ranpoval mi a helyzet? Megváltozott. Bár mindketten. Én továbbra is keresem a szememmel a tömegben, figyelem bármit is csinál. Ő pedig... Ő pedig valahányszor észre veszi, és zavaromban elkapom tekintetemet, ő figyel tovább engem. Érzem nézését a hátamon, amint lyukat éget a hátamba. Egyre többször érzem magam kényelmetlenül a közelében, rendszerint el is szoktam menekülni, hogy szívemet helyre rakjam, és ismét egy a lány legyek, aki előtte voltam. Vagy legalább a látszatát keltsem.

Így amikor kicsöngetnek az utolsó órámról, megváltásként ér, hogy végre egyedül tölthetek egy kis időt, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy a többiek mit gondolnak rólam. Elbambulva sétálok ki az iskola kapuján, gyors sziákat mondva barátaimnak, majd levetve jókedvű maszkomat, haza indulok. Vagy legalább tenném, ha nem állítana meg Ranpo.

Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik-e vagy agyam undorító képzelgése. Viszont rá kell jönnöm, hogy ilyet még a saját képzeletem se játszadozna.

- M-Mit szeretnél? - kérdezem halk, gyenge hangon.

- Tisztászni szeretnék veled valamit, amit még a múlt héten értettél félre - válaszolja, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom, torkom kiszárad, és érzem, hogy egy újabb pofon készülődik. Még mindig nem szeretek visszagondolni arra az estére, nem hogy beszélni róla. Főleg Ranpoval. - Yosanoval barátok vagyunk, nem kedvelem őt úgy, ahogy téged - mondja, mire kikerekedett szemekkel nézek rá. Fülem cseng, nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam.

- Hogy mi? - kérdezek vissza értetlenül, miközben szívembe az apró reménysugár ébred.

- Nem hallottad jól? Azt mondom, hogy nem kedvelem őt úgy, ahogy téged. Tudod, mint a lehetséges barátnőmet. Remélem tisztába vagy azzal mit jelent a barátnő fogalma - magyarázza kissé unottan, miközben állam a járdán koppan.

Az elmúlt egy hétben ezerszer újra éltem és gondoltam azt az estét, hogy mit kellett volna mondanom, tennem. Abban a hét percben ahelyett, hogy rámásztam volna, inkább szerelmet kellett volna vallanom. Korholtam magam miatta, minden lélegzet vételemet megbántam, erre jön, és kinyögi, hogy kedvel? Egy hét után? Miután egy tengernyit sírtam miatta?

- Te most szórakozol? - kérdezem visszafojtott haraggal, és érzem, hogy szememet csípik a ki nem buggyanó könnycseppek. - Erre most jöttél rá? Egy hét után? A nagy tudásoddal? Elég sokáig tartott mit ne mindjak - gúnyolódok, és az elmúlt hét nap minden keserűségét szavakba öntöm. Nem érdekel - per pillanat legalábbis -, hogy megbántom, felidegesítem vagy bármi, ahhoz túlságosan is el vagyok foglalva a saját szerencsétlenségemmel. Ismét szóra nyitom a számat, még több gúny hagyja el a számat, viszont nem bírók semmit sem kinyögni, mivel Ranpo a következő pillanatba közel hajol hozzám, és megcsókol.

Ezzel a csókkal nem csak egyszerűen elhallgatatt, hanem az összes dühömet kioltja. Sokkal másabb, mint amilyen egy hete volt, érzelmesebb, aranyosabb, gyengédebb. Puha ajkain most sós keksz ízét lehet érezni, de nem bánom, ez adja meg a jellegzetességét a csóknak. Lassan engedem le a védelmemet, lassan fonom karjaimat nyaka köré, miközben lábaim egyre jobban remegnek, gyomromban pillangók ébrednek. Nem tart tovább egy-két percnél, viszont ez bőven elég.

  - Végülis jobb később, mint soha... - szólalok meg elsőként arcomom elfojtott mosollyal.

  - Én próbáltam előbb is, csak te mindig elmenkültél.

  - Mégis mikor?

  - Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, meg most reggel is.

  - Azt nem nevezzük próbálkozásnak, hogy távolról figyelsz - oltom le, amivel nem kicsit idegesítem fel, és gyerekes énje még inkább elő bújik.

  - Mondon, hogy mindig elmenekültél! Hogyan tudhattam volna veled beszélni, ha valahányszor rád nézek, a mosdóba futsz!

  - Vajon miért futottam oda? - kérdezek vissza hitetlenkedve, és reménykedek abban, hogy ezzel elhallgattatom, de elfeljtem, hogy Ranporól van szó.

  - De ha hétfőn nem futottál volna el, akkor már négy napja nem kéne sírnod miattam!

  - Várj! Te tisztába vagy azzal, hogy sírtam?

  - Elég könnyen rá lehetett jönni - árulja el, nekem pedig zavaromban elvörösödik az arcom. Elfordítom a fejemet, tenyerembe temetem arcomat, miközben Ranpo magához húz. - De most már ha lehet akkor ejtsük ezt a témát, unalmas, és úgyis nekem lenne igazam.

  - Jó - motyogom beismerve vereségemet, ahogy Ranpo vállába fúrom arcomat.

  - Nem lett volna már jobb hétfő óta ölelni engem? - kóstolgat, és sejtem, hogy közben nagyon vigyorog, és jól szórakozik. Ekkor jövök rá, hogy életem szerelme igazán gyerekes tud lenni.